Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-10 / 263. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963 november KI. Oscar Haikluti üres embernek tartotta magát. Köz- lékenységét nem szégyell- te, de nem is igen büszkélkedett vele. Már néhány napja tartózkodott Cris- tiansandban, az óhazában. Moziba készült, az Alladin- ba. a Don Qui.jotét akarta megnézni. Még annyi fáradtságot sem vett, hogy norvégül szóljon a pénztá- roskisasszonyhóz, s a Száz norvég kifejezést is a szállodában hagyta. — Hogy van? — kérdezte a lánytól. — Kitűnően — válaszolt a lány angolul. — Mit tud a filmről? — Orosz film. — Igen. Ezt a nyelvet nem ismerem. De hát... — Természetesen norvég felirat is van. — Helyes. — De maga a történet spanyol tárgyú.. — Miért ne lenne? — Cervantes világhírű regénye alapján készült. — Alapján... — ismételte Oscar. — S jól fejezi ki a spanyol alapot? — S hogy érzi itt magát? Messze az otthonától... — Tíz óra lökhajtásos gépen, az Északi-sarkon át. De én autóval vagyok. — Csak a helybeliek járnak itt moziba. — Pedig' rosszul teszik. Cristiansand szép város. — Mi már unjuk — mo- solyodott él egyik szemével a lány. — Igen, így szokott ez lenni — válaszolta Oscar. — Maguk, fiatalok, még sehol sem jártak, és ezért nem szeretik a szülővárosukat. — Már nem is vagyok olyan fiatal. — Én viszont a világ második legidősebb embere vagyok. — Pedig fiatalnak néz ki. — Harminchárom éves múltam. Hát fiatalnak lehet tartani engem? — Ismerek egy harminckilenc éves férfit. — Szinte hihetetlen — csodálkozott Oscar. — Itt lakik valahol a közelben? Szeretném megismerni. 1. Zsuptetős ház a kisváros szélén. Az egész környéken csak egy van ilyen, el sem téveszthetem. Roggyant deszkakapu, omlatag vertfal. Az udvaron néhány tyúk kapirgál; akit keresnek, görbebottal csoszog közöttük: özv. N. Jánosné. — A levél miatt jöttem! — Rögtön leültet egy szu- ette lócára. — A Szegényháztól? — néz rám sokat- váróan; és ömlik belőle a panasz: egyedül van, rossz a ház, kevés a nyugdíja, és a fia nem tudja segíteni. — Miért nem? Látom, hogy bántja a kérdés: — Mert nem vagyok jóban a menyemmel, meg szűkén vannak azok is. Nem mehetek oda! — És ha kapna a fiától támogatást? Akkor is bemenne az Otthonba? — Be! Nem birok se főzni, se mosni. Ott jobb lenne... — Hol él a fia? — kérdezem. Megmondja, és másnap egy zegzugos budai utcában keresem N. mérnök lakását. Becsengetek. Az asz- szonyka végigmér. — A mérnök elvtársat keresem. — Kit jelentsek be a főmérnök úrnak? Az utolsó két szót jól hangsúlyozza, és mintha nyújtaná a kezét. Bemutatkozom, mire a házvezetőnő mégegyszer végigmustrál és — Komolyan? — Igen. Kíváncsi vagyok hogy birja magát. Kicsoda? — Az apám! — Lehetetlen! — Pedig így van. Harminckilenc éves... Oscar, ha tehette, örömmel elegyedett szóba ismeretlen emberekkel. Valahogy minden olyan egyszerűen alakult. Alsóajkát kissé előretolva, megjegyzést tesz valamire, az ismeretlen válaszol, s így szinte észrevétlenül elkezdődik a beszélgetés. Talán azért megy ez olyan simán, mert sohasem akart semmit azoktól, akikkel szóba elegyedett. Oscar nem sietett, és két ember nem bámulhat egymásra szótlanul, — mint a lovak vagy a tehenek a mezőn. S most itt áll a pénztár előtt, és a világ legidősebb emberének lányával társalog. — Mindössze húszéves volt az apám, amikor én születtem. — És az édesanyja? — Tizennyolc. — Ha én most bemegyek, mikor jöhetek ki a teremből? — Bármikor. — Egyezzünk meg — ajánlotta Oscar —, én most bemegyek, és akkor jövök ki, amikor magának, ahogy nálunk mondják, lejár a munkaideje. Tíz perc múlva kezdődik az utolsó előadás. Utána még öt percig kell a pénztárban ülnöm. — Rendben van, akkor nem is megyek be. Vacsorázzunk együtt. — Ó nem, jobban teszi, ha megnézi a filmet. — Miért? — Hát nem azért jött ide? — Ide —Cristiansandba? — Dehogy. A moziba. — Akkor még nem tudtam, hogy maga negyedóra múlva végez. Bizonyára éhes, hiszen reggel óta van itt. Hát ném éhes? — Nem nagyon. És maga? átmegy az előszobán, benyit egy ajtón. Zavartan állok; erre nem számítottam, itt névkártyát vártak. Bevezetnek, pasztellszínű kagylófotelekben ülünk. Hozzák a kávét. N. főmérnök 35 év körüli fiatalember. Roppant szívélyes. A felesége kimonóutánzatban van, nem eredeti japán darab, de nem akármilyen. Az asszonyon látszik, hogy sokat ad magára. Percenként méltóságteljesen a fejéhez nyúl, tapogatja, nem bomlott-e szét az otthoni frizurája. Vontatottan indul a beszélgetés. A tárgyra térek. A főmérnök nagyot hallgat, amikor szóbahozom a beteg édesanyját, de a felesége elröppent egy alig hallható mondatfoszlányt. — C, már megint ez! — s feláll. Nagyon dühös, de ebben a pillanatban cseng a telefon. Az asszony odalép a készülékhez. — Halló! Dr. N. villa! Nahát! Megjöttetek, ti londoniak! Jó, jó, Feriről olvastunk különben az újságban. Nem, nem most, még a római utunk előtt... Persze... Mi sem ülünk ám mindig itthon szivecském! A főmérnöknek nagyon kínos a jelenet. — Nézze, hogy is magyarázzam. Így elvileg talán érhet szemrehányás Anyám miatt, de a dolog nem olyan egyszerű. Annyi a módosító körülmény, hogy... Hogy is kezdjem. Amint látja, intel- lektuel család vagyunk, a — Én igen. De nem tudom, mit rendeljek. Tegnap este például ptarmi- gant kértem, mert azt hittem, hogy a norvégek szeretik. De helyette valami égett csirkét hoztak. Egyáltalán nem volt norvég jellege. Szeretném, ha segítene rendelni. — Ha most bemegy, még a rajzfilmet is megnézheti. Oscar vett egy tíz centes jegyet, bement a sötét terembe, és leült az utolsó sorba. A rajzfilm amerikai volt, elég szórakoztató, de senki nem nevetett. feleségem is mérnök — mondja közbevetve —, a Mamika meg, hát szóval járt ott, látta! Azt hiszem, megérti, hogy bizonyos érzelmi és értelmi faktorokkal kell számítanunk. Én nem hiszek a Ratzel elméletben, de úgy gondolom, talán nem is érezné jól magát ebben a környezetben. — Tessék, kubai! — nyújtja felém a gyöngyházkagylóból készült cigarettatartót. Nagyot szív az erős kubai dohányból és beszélni kezd. — Szóval gondoltunk már arra, hogy fel kellene hoznunk anyámat, de attól tartok, szegénykém ő már ott szokott meg a tyúkocskái között. Az mellesleg megdöbbent, amit ezzel a szociális otthonnal mond — sóhajt és zavarosan kapkodva fejtegeti nézeteit. Megtudom, hogy szak- érettségivel került az egyetemre, csaknem húsz éve nem él otthon. Eleinte hazajárt, aztán családot alapított és... — ami az „és” után következne, nem meri kimondani, hanem nagyhirte- len, mintha önmagát biztat- gatná, felemeli a hangját: — Na, természetesen gondoskodunk a Mamáról, gondoskodunk, természetesen... Amikor búcsúzom, az asz- szony csak biccent. A főmérnök az ajtóig kísér, mosolyog; nagyon örültem! — és hirtelen csapódik mögöttem az ajtó. Nézem a villát Tényleg szűkében lennének itt a hellyel?! Más hiányzik Együtt nézték végig a filmet. Nagyon Szép volt, s még az sem zavarta őket, hogy idegen nyelven beszél tek benne. Oscar úgy érezte, hogy a szilcár és nemes társtalan lovag nagyon hasonlít a mezőn látott nyu- fodt 'és méltóságteljes lóhoz. A spanyol nemes még a bilincsbe vert rabokat is kiszabadította, akik hálából majdnem megölték őt. Szinte mindenki félkegyelműnek tartotta a sovány és mór nem fiatal lovagot, s jó tetteiért, vagy kinevették, vagy kicsúfolták. Kigyultak a lámpák a teremben. Az emberek felinnen! De valójában milyen emberek is ezek? A férfi vezetőfőmérnök, az asszony kutatómérnök. Mennyit kereshetnek? Ketten öt-hat- ezret havonta, vagy még többet. Számolgatom magamban, majd legyintek, hiszen nem pénzkérdés ez az egész. 2. Alföldi tanya valahol a sziken. B. néni még mindig ott él. Hatvannégy éves, a falu 17 kilométerre van. Az elmúlt télen a szövetkezet lánctalpasán hozták ki hozzá az orvost. Most is beteg, de amikor a gyermekeiről kérdezem, nagyon büszkén válaszol. Különösen Jánosról, a legfiatalabbról beszél örömmel. — Nagy ember — mondja. — Mindig is ő volt a legokosabb. Félve kerülgetem a kérdést: — Akkor miért nem akar odamenni, Juliska néni? Megdöbbent a zavara. Ez a szerencsétlen öregasszony még saját magának sem akarja bevallani, hogy teher a gyerekeinek. Hazudik önmagának, hogy tovább is szerethesse fiait! Hallgat. Sokáig késik a válasza, majd magára erőltetett könnyedséggel nyitja fogatlan száját: — Nem tudnék én már lelkem megszokni a városban. Jobb lenne nekem itt valahol arra a pár évemre! Megkeresem a fiát. B. János a Belvárosban lakik, eléggé szűkösen. Két gyermeke van, négyen lakják a két szoba, félkomfortos lakást. Mentegeti magát, amikor az anyjáról kérdezem: álltak és a kijárat felé indultak, csak Oscar és a lány maradt ülve. Míg a lány az orrát fújta, Oscar arra gondolt, hogy egy angyal ül mellette. — Csak nem sír? — kérdezte tőle. — Nem, dehogy — válaszolta a lány. és szomorúan elmosolyodott. Végül ők is felálltak. Oscar felsóhajtott: — Most már jól jönne egy valódi norvég vacsora. — Igen. Megmutatom a vendéglőt. Néhány házzal arrább megálltak egy kivilágított, hamisítatlan norvég nevű étterem előtt. A lány kezet nyújtott, arca. szeme mosolygott: — Jó éjszakát — mondta kedvesen. — Itt akar hagyni? — Késő van, haza kell mennem. — De ha megkérem, hogy maradjon velem? Nem ebben állapodtunk meg? — Itt minden nagyon ízletes. Még a ptarmigan is. — Dehát mi történt magával? Elszomorította a film? — Nem, nagyon örven- dek, hogy megnéztem. — S mégis haza akar menni? — Maga okos fiú, és mindent megért. Lehet, magától is rájön... — Én okos? És hogy mindent megértek? — Csodálkozott őszintén Oscar. — Én ostoba vagyok. Néha még büszke is vagyok rá. Kétszer nősültem, de el is váltam. Hát látott már ostobább embert? De hát mi történt? — Csak nevetne rajtam, mint ahogy Don Quijotén is nevettek. — Nem igaz, nem nevetem ki magát. — Igazán? — Természetesen. De ígérje meg, hogy együtt vacsorázunk. — Nem ígérhetem meg. — Nem ismerem az itteni szokásokat, de maga tetszik nekem. Talán azt kellene mondanom, hogy szerelmes lettem magába, de nem mondom. Én még ma — Nekem olyan állásom van, hogy nem sokat tudok a családdal foglalkozni. Nem hanyagolom éppen el, nem azt mondom, nevelkednek a gyerekek szépen az iskolában. Ha idehozom anyámat, akkor — szóval hézze, elvtárs, én nem csinálok abból titkot, nekem semmi szükségem arra, hogy a gyerekeimet naponta ötször imádkoztassa. Állandóan arról beszélünk, hogy kerüljük el a kettős nevelést. Hát akkor? — Látta, szegény anyámnál hatvanhat feszület, meg szentkép van a falon. Tisztelem, becsülöm, de inkább tartásdíjat fizetek... . 3. Régi istálló a falú szélén. Lakója S. Imre bácsi. Még nem idős ember, de háborús rokkant. Kevéske nyugdíjából megélne valahogy, de kiújult a fronton szerzett betegsége. Nincs, aki gondját viselje, pedig van egy lánya. Megkerestem, de nagyon rosszkor. Házibulit tartott. Az egyik sarokban piros muszlinsállal letakart éjjelilámpa omlasztott valami fényt, a szobából kihordták a kisbútorokat, összesímul- va táncolt néhány pár a hatalmas torontáli szőnyegen. Mária elvált asszony, alig 25 éves, a társasága is fiatal. Olyanok, akikre azt mondják — ha nagyon el akarják vetni a sulykot —, hogy huligánok. Pedig nem azok. Munkásfiatalok, egy szövőgyár munkásai, akik éppen az élet narancsszín oldalával ismerkednek. Pezsgővei kínálnak, remeg a pohár a kezemben; hogy hozzam szóba a papát? este hajóra szállók, Dániába megyek. A jegy is a zsebemben van. Még azt sem akarom tudni, hogy hívják, s maga sem kiváncsi arra, hogy én ki vagyok. Miért ne vacsorázhatnánk együtt? Ülnénk egymás mellett, mint a moziban. Nincs kedve hoz-, zá? — Ezt már mondta. — Mit mondtam? — Amit most megismételt. Én nem voltam kétszer férjnél, tehát elvált asszony sem vagyok. Talán annak sem örülök, hogy maga ma este elutazók... — Komolytalan lány... — Azt hittem, megérti, hogy komolyan beszélek. — Akkor én megyek — jelentette ki sietve Oscar. — Mindig el lehet menni mindenünnen. — Jó éjszakát. Örülök, hogy megismertem. — A lány szívből felnevetett, először, ismeretségük óta. S még mielőtt Oscar megérthette volna, hogy mi is történt, a lány hozzáhajolt, megcsókolta, és elment. Oscar rájött, hogy mindig ostoba volt, és az is marad. Mozdulatlanul állt, várta, hogy talán visszajön a lány, s csak nagy sokára értette meg, hogy tévedett. Az ördögbe is, ha utána szaladna, együtt hazamennének a lány szüleihez, bemutatkozna és végleg náluk is maradna. Nem rossz ötlet! Lehajtotta a fejét és megindult a vendéglő felé. Amikor a pincémő a menükártyával megjelent. Oscar így szólt: — Nem is tudom, hogy mit rendeljek. Maga mit ajánl? — Ptarmigant! — válaszolta a pincérnő. — Rendben van. Újra csak fekete, égett és íztelen húst hoztak, de Oscarnak mostmár minden mindegy volt. A világ legöregebb emberének a lánya, lassan, kimért léptekkel ment hazafelé. Fordította: Barta Ernő. — Négyszemközt szeretném... — Mondja csak nyugodtan: a barátaim — nevet rám az asszony. Zavartan belekezdek mon- dókámba: — Jó, jó, ne is folytassa — vág közbe a fiatalosszony —, ha Pista, a vőlegényem beleegyezik, akkor majd idehozzuk. Persze, ez nem most lesz! — teszi még hozzá, és újból elindítja a magnetofont. Még az úton is együtt hallom a melódiát Imre bácsi panaszkodásával™ 4. Egy mosókonyhából indulok, irány egy nagyváros. Elhanyagolt magányos ház a töltés mellett. Sz. István segédmunkást keresem. A konyhában ültetnek le, az asztalon bor, kártya. Vagy öten üldögélnek a hokkedli- ken. Szóba hozom, miért jöttem, azaz csak félig, mert Sz. István gyorsan lecsapja a kártyát: — Tudja mit, hapsikám. nincs nekem szükségem, hogy a Mutter abajgatásá- val jöjjön. Van nekem elég bajom! Asszony, kísérd ki az urat! A fene egye meg, mindenbe beledugják az orrukat — hallom a konyhaajtón keresztül. Csörren a pohár: — Na, mi van? Már inni se tudtok?! — bevágódik mögöttem az ajtó. A háztól nem messzire vasúti töltés fut, az állomás előtt szétszaladnak a sínek, mint a valóságban az életutak... Tiszai Lajos Szétfutnak a sínek, mint az életutak \ LJWj 1 W. Saroyan (USA): 02 Mnfl 000 0002ÉÉ00
