Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-24 / 275. szám
W83. november 34. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 GIUSEPPE TOMASI DI L4MPEDUSA: AZ ÖRÖM ÉS A TÖRVÉNY Mihelyt felszállott az autóbuszra, csupa haragos indulatot kavart fel maga körül. Különféle papírokkal tömött. irattáskája, a hatalmas csomag, amelyet behajlított bal karja alatt cipelt, vastag gyapotsálja, folyton kinyíló esernyője erősen akadályozta abban, hogy felmutassa tértijegyét Kénytelen volt a csomagját a jegyszedő asztalkájára helyezni, de ettől záporként hullott a földre a pehelykönnyű aprópénz; megpróbált lehajolni, de a mögötte szorongó felszállók tiltakozni kezdtek, mert attól féltek, hogy az önműködő ajtó odácsípi kabátjuk szegélyét, ha továbbra is feltartóztatja őket. Végül sikerült befurakodnia a széksorok között szorongó utasok tömegébe. Bár sovány Volt, rengeteg holmijával több helyet foglalt el, mint egy hétszoknyás apáca. Amíg meg-megcsúszva igyekezett előbbre jutni a nyomasztó és kaotikus zsúfoltságban, alkalmatlan térfogata miatt a haragos indulatok tovább gyűrűztek körülötte a kocsi végétől az elejéig; ha letaposott egy lábat, ez visszataposta, mások dühös méltatlankodással néztek rá; amikor hallania kellett azokat a sziszegve kimondott szavakat is, amelyek egy feltételezett perverz szerelmi kapcsolatára utaltak, a büszkeség már-már arra késztette, hogy visszaforduljon, de abban a pillanatban azt is megérezte, hogy egy fenyegető tekintet fúródik fáradt szemébe. Közben egyre szaladtak mellettük az utcák, amelyeken a ruszti. us barokk stílben épült homlokzatok nyomorúságos negyedeket takartak el, de ezek minden sarkon mégis előbukkantak; és nyolcvanesztendős üzletek sárgásán pislogó fényei előtt rohant tova az autóbusz. A megállója előtt csengetett, majd leszállóit, alaposan megbotlott az esernyőjében, de végül egyedül találta magát a .négyzetméternyi járdaszigeten; sietett meggyőződni arról, hogy kezében van-e a műanyagból készült irattáska. Most már felszabadultan élvezhette a boldogságát. Ez az irattáska harminc- hétezer-kétszáznegyvenőt lírát rejtett, a „tizenharmadik fizetését”, az év végi jutalmát, amelyet egy órával azelőtt vett fel, és amely egy csapásra több tüskét húzott ki a szívéből: a háziúr fenj’egetőzését — kéthavi részlettel tartozott neki, és mivel befagyasztott há2bért fizetett, a tulajdonos követelőzése erőszakossá vált —, a halálos pontossággal jelentkező ügynök szemrehányásait a feleségének vásárolt nyúl- bőr kabátka elmaradt részleteiért („jobban áll neked, szívem, mint egy hosszú felöltő: karcsúbb vagy benne”), a halárus és a zöldséges mord tekintetét. Az a néhány nagyalakú bankjegy elűzte a legközelebbi villanyszámla izgalmát, az új cipőre áhítozó gyermekek epekedő tekintetét, a folyékony gáz pislákoló lángjáért tett aggodalmas megjegyzéseket; persze, gondatlanságot ez még nem jelentett, nem, ilyesmiről szó sem volt, de némi szünetet Ígért a gondok közepette, a szegénynek pedig nincs ennél nagyobb öröme; és ki tjudja, néhány ezer líra talán túl is éli az első napot, hogy majd a karácsonyi ebéd fényeiben semmisüljön meg. De már többször kapott ilyen „tizenharmadik” fizetést, és pontosan tudta, hogy a vele járó futó megkönnyebbülés nem magyarázza meg azt a hatalmas örömöt, amely most rózsaszínűre hevítette az arcát. Igen, igen, rózsaszínűre: ilyen volt a csomag is, amely kedves teherként húzta a bal karját. Ebből sarjadt ki az öröme, a hétkilós kalácsból, amelyet a hivatalából vitt haza. Nem mintha bolondult volna ezért a nyomatékosan garantált és éppen ezért oly kétes származású lisztből, cukorból, tojásporból és mazsolából készült keverékért. Sőt, tulajdonképpen nem is szerette a kalácsot. De hét kilónyi luxuscikk, re mindenki — és elsőként a főnök — az ő nevét kiáltotta. Óriási öröm ez, no meg biztosítja a hivatalbeli folytonosságát is, azaz más szóval igazi diadal! És ezt a felemelő érzést többé semmi sem ronthatta el, sem az a háromszáz líra, amit ki kellett guberálnia a lenti bárban, amikor a felleges alkonyat és az alacsony feszültségű neoncsövek kettős homályában megkávézta tta a barátait, sem a csomag súlya, sem az autóbuszban elszenvedett sértések fájdalma; semmi, még a tudata legalján felvillanó érzés sem, hogy a kollégái tulajdonképpen csak így, egyszerre! Jól körülhatárolt, de mégiscsak komoly bőséget jelentett ez egy olyan házban, amelybe tízdekánként és félliteren- ként surrant be az étel-ital! Micsoda előkelő áru a harmadosztályú márkákhoz szokott kamrában! Hogy örül majd Mária! És micsoda sivalkodás lesz a gyermekek között! Két hétig fogják élvezni a számukra ismeretlen Vadnyugatot, amelynek uzsonna a neve! Dehát mindez a mások öröme, úgyszólván tárgyias öröm, vanília és színes papír, egyszóval ez a kalács. Az ő személyes boldogsága egészen más természetű: lelki öröm, amelybe némi büszkeség és meghatottság is vegyült. Igenis, ez a helyes kifejezés: lelki öröm. Amikor valamivel előbb a Commendatore, a hiva- talfőnöike az egykori fasiszta gerarca-ra emlékeztető leereszkedő kedélyességgel kiosztotta a fizetéses borítékokat és ráadásul a jókívánságait, azt is kihirdette, hogy a Nagy Termelő Vállalat egy hét kilós kalácsot küldött ajándékba a hivatalnak, és hogy ezt az arra legérdemesebb tisztviselőnek juttatják; felhívta tehát a kedves kartársaikat, hogy a legdemokratikusab- ban (éppen ezt a szót használta) jelöljék ki ott helyben a szerencsés jutalmazandó! A kalács közben ott hevert az íróasztalán, súlyosan, légmentes csomagolásban, „jövendöléssel terhesen”, ahogy a Commendatore maga mondta volna, húsz évvel korábban, amikor még fekete inget viselt. A kollégák nevettek, sugdolóztak; majd egy szermegalázó könyőradomá- nyokkal akartak segíteni a gondjain; valóban, túlságosan szegény volt ahhoz, hogy a gőg dudvója ott üsse fel benne a fejét, ahol nem kell; ezt nem engedhette meg magának. Hazafelé tartott az omladozó utcában, amelynek tizenöt évvel korábban egy bombázás adta meg a Kegyelemdöfést; elért az ijesztő külsejű térhez, amelynek a túlsó végén kuporgott a fantomként megmaradt ház. De vidáman köszönt Co- simónak, a házmesternek, aki magasabb fizetést húzott és ezért lenézte őt. Kilenc lépcsőfok, majd három, majd újra kilenc: ezen az emeleten lakott a Lovag. Piha! Igaz, hogy van egy ezerszázas Fiatja, de a felesége öreg, rusnya, és!el is szarvazza. Kilenc lépcsőfok, majd három, aztán egy széles forduló, újra kilenc lépcsőfok: a Doktor lakása. Ez még rosszabb eset: a fia közönséges semmirekelő, aki bolondul a motorokért és a robogókért, a rendelő mindig üres. Kilenc lépcsőfok, majd három, majd ólra kilenc: ez az ő lakása, egy megbecsült, tisztességes, közszeretetnek örvendő, kitüntetett és nem közönséges képességekkel rendelkező könyvelő kedves otthona! Kinyitotta az ajtót és belépett a parányi előszobába, amelyben az égett hagyma szaga érzett. A kosár- nyi nagyságú padládára tette a súlyos csomagot, a mások pénzétől duzzadó irattáskát és az alkalmatlan vastag sálat. A hangja csak úgy csengett: „Maria! Gyere gyorsan! Nézd, mit hoztam!” A felesége kijött a konyhából; a kék pongyoláját viselte, amelyen meglátszott a kormos edények nyoma, a sok mosogatástól kivörösödött kicsi' kezét a szüléstől lepetyhüdt hasán tartotta. A csöpögő orrú gyermekek kiabálva vették körül a rózsaszínű tömeget, de nem mertek hozzányúlni. „Jó, de a fizetést megkaptad-e? Tudod, hogy már egy lírám sincs” „Itt van, szívem. Én csak az apróját tartom meg magamnak, kétszáznegyvenöt lírát. De idenézz, micsoda istencsodáját hoztam!” Maria valamikor csinos volt, és néhány évvel ezelőtt még egy szeszélyes fényű szempár világította be okos arcocskáját. De azóta annyit veszekedett a szatócsokkal, hogy a hangja eldurvult; a rossz ételek tönkretették a bőrét, az örökös köddel-akadályokkal fenyegető jövőt kutató szeméből kialudt a fény. Csupán egy szent női lélek élt benne tovább, de éppen ezért hajthatatlan és szigorú volt, és mély jósága arra kényszerült, hogy szemrehányásokban és tilalmakban fejezze ki magát. A tekintete közömbösen siklott végig a díszes csomagon. „Kapóra lőtt. Holnap elküldjük az ügyvédnek. Nagyon le vagyunk kötelezve neki.” Risma, az ügyvéd, két évvel azelőtt egy bonyolult könyvelői munkával bízta meg, jól megfizette, ezenkívül mindkettőjüket meghívta ebédre absztrakt és fényes berendezésű otthonába, ahol a könyvelő a pokol kínjait állotta ki a nagy alkalomra vásárolt új cipőjében. És most ezért az ügyvédért, akinek mindene megvolt, az ő Mariájának, az ő Andreájának Saverió- nak és a kis Giuseppinának, de saját magának is le kell mondania a bőség egyetlen kis erecskéjéről, amely any- nyi év óta először kezdett csordogálni ebben a házban! Kirohant a konyhába, felragadott egy kést és dühösen szét akarta vagdalni az aranyozott zsineget, amelyel egy szorgalmas milánói munkásnő gyönyörűen átkötötte a csomagot; de egy vörös kezecske fáradt mozdulattal megérintette a vállát: „Ne légy gyermek, Girolamo. Hiszen tudod, hogy le vagyunk kötelezve Rismának.” A Törvény beszélt így, a makulátlan jellemű kalaposok íratlan törvénye. „De szívem, ezt én jutalmul kaptam! Az érdemeimért! így mutatták ki, hogy mennyire megbecsülnek!” „Hagyd csak el. Ismerem én a te kollégáid figyelmességét Alamizsnát kaptál, Giro, alamizsnát!” Gi- rónak szólította, a régi nevén, ahogy valamikor becézte és közben rámosoly- gott a szemével, amelyben már csak ő tudta felfedezni a régi varázst. „Majd veszel holnap egy kisebb kalácsot, nekünk az is elég lesz; és vásárolj a Standéban négy piros gyertyát is, olyan csavarosat; így nagy ünnep lesz nálunk is.” Valóban másnap vett is egy kisebb, közönséges és névtelen kalácsot és hozzá nem négy, hanem csak két gyertyát és egy ügynökség útján elküldte a r’ó- szaszínű masztodont Risma ügyvédnek — ami újra kétszáz lírájába került. Egyébként karácsony után kénytelen volt még egy kalácsot vásárolni; álcázva, szeletekre vágva bevitte a kollégáknak, akik már tréfás célzásokat tettek, hogy még egy morzsát se jutta- .ett nekik a pazar zsákmányból. Az elsőszülött kalács sorsát pedig ködfátyol takarta. Elment a „Villám” ügynökséghez és megreklamálta a dolgot Megvetően az orra alá dugták a szállítási naplót amelyben az ügyvéd Inasától származó fordított aláírás igazolta az átvételt. Vízkereszt után egy névjegyet kapott, amelyen az ügyvéd „hálás köszönetét és jókívánságait” fejezte ki. A becsülete meg volt mentve. Lőrinczi László fordítása BOROS ZOLTÁN: S I RA TÓ Már sötétben kuporognak a házak. Ablakok előtt sárga fény-nyaláb fekszik keres~tben az úton. Villanydrótok húrján a szél sikolyos dallamot próbál és indul ajtókat feszegetni. Most nem tudlak összerakni az emlékezés kockáiból. De tudom, a makacs föld már egyenesíti hátad; a föld, mely hajlított eddig. Kiismerhetetlen csend kötöz immár oldhatatlanul. Gyökerek zárnak karjaik közé, fa leszel tán, vagy virág... és lassan a felejtés kérlelhetetlen évgyűrűi köréd nőnek. Ezt is magamnak mondom; nincs ritmus, amin hozzád futna a gondolat, vines rím... Mint mikor elpattan a csönd, hogy az se legyen. Gábor Zoltán: VOLTÁL GYEREK huszonhat évesen Másztál hegyek gyűrött gerincein Hasaltál kerítéseken Kerestél titkos katakombákban kincseket Fák összehajtó ága közt lestél madárra Elrepült szárnyát eresztve akár az évek talpad alatt Most rád hasal két tűzfal között a Nap Állsz akár a fák meztelen reménnyel Meleg sugárral körülfalaz a virradat Elindulsz szabályos szívveréssel meredek szögben ahogy a fények HANN FERENC: Éjszakai utazás Rázós rögöket rángat a félhold Kocsi kerekén táncol a láng, Fekete-vörös álmokba rázva Csíkozott fényeiket fal a falánk Sötétség. Gondokat ringat a tompa derű, Mely körülleng gyenge árnyakat, S - markáns tanyák házait rágja, Mint kóbor kutyák tollas lúdnyakat A Mélység. Elhagyott lombokat botoz a szél Csengve csörren rügyek ereje, S az eltűnt szilárdulásba nőve Minden lágyat elnyel a fekete Keménység. Lukács Miklós: Nyitott tenyér Tízkörmüket szaggatók a tüzesedé kapanyelek szálkái, ürgedöglesztő szikesen araszolták a kurta barázdákat, kenegették rühes állataikat és nem hitték, szögre kell akasztani majd a derék-reccsentő kaszát, a füstös tanyagerenda alól kilobban a petrollámpa büdös pislákolása a vasbivalyok szántják el, szemük elől a saroglyaríkató dűlőket, amerre károgó szelek hordják a kócos nádzsúpot, — álldogáltak tűnődéseik csillagfészkes eresze alatt ökölbe szorított virrasztásokkal és nem hitték, hogy a nyomorúság tájaira, egyszer, eljön a kövcsút, az aranycsörű fény és 'jönnek a parasztszabadító gépcsordák, mostmár fűstsörényes parinákat nyergeinek a szivárványabronesos egek alatt, mennek csoportosan a szántók felé, a teneerlföldek felé, közös doleiikkal, a felemelt homfekú Időben, ökölbe s7orított tenyerük szelíden kinyílt már, mint a paes’rta-kottás réteken a paprikavirág.
