Szolnok Megyei Néplap, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-27 / 252. szám
1963, október 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 BOKROS LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA 4 FÉniVES ADOLF TEREMBEN Mindent megteszünk, hogy & főváros és vidéki városaink erkölcsi értékelése között ne legyen különbség, mégis megtisztelő egy sikeres fővárosi bemutatkozó. Bokros László már a szolnoki művésztelep együttes műcsarnoki szereplésén kitűnt, nevét megjegyeztük s meggyőződésünkben ez a mostani első önálló kiállítása csak megerősített: valóban egyik eredeti, erős, tiszta egyénisége fiatal festőinknek. Tiszta? Mit jelent ez a festészet nyelvén? Egyéni élményeink, festői kifejezés formájának, mai, szocialista életszemléletünknek összhangját, összecsen- gését, igazát, őszinteségét. Erős? Annyi ez, hogy: kinőtt mesterei, egy Szőnyi, Mairtyn vonzásából, s megáll, biztosan a maga lábán. Eredeti? Saját hangja van, saját színvilága, saját élet- szemlélete, és mindez így, együtt szorosan összefügg. Bokros László abban a szerencsés helyzetben van, hogy sorsa. neveltetése, művészi találkozásai a legjobb hagyományokat fogják egybe. Monor, Kolozsvár, Pécs, Hódmezővásárhely, Budapest, mint tájak, Hinez Gyula, Pór Bertalan, Szőnyi István, Martyn Ferenc, mint mesterek nemcsak az ország végvárait, hanem a művészi megformálás végvárait is jelentik. Mit jelent ez megint? Azt, hogy Bokros László adottságaiból, képességeiből, tehetségéből az ország messzi vidékei, alkotóinak legkülönbözőbbjei váltották ki azt amire hivatott Bokros, bármennyire is a tiszai táj, ; uralkodik el képeiben, nem egyetlen táj elkötelezettjei nett egyetlen festői irány jegyese. Ionén van az, hogy nehezen tudjuk elhelyezni művészetünk térképén, nem találunk rá pontos kategóriát nem tudjuk meghúzni alkotásai között múlt és jövő határait. Innen van az, hogy egyrészt teljes elismerté követi, másrészt bizonyos tétovaság: merre visz az útja, ha a jövő korszerű festészetére gondolunk. Hadd mondjuk meg mindjárt: jó út ez, mai és Igaz út. Igaz, mert Bokros LásZló úgy érez, gondolkozik, ahogy fest. Nem tesz engedményeket, nem alkuszik s nincs is miért: egyéni életérzése azonos a közösségével, népével. Mai, mert ember és természet, egyén és közösség nem egymás ellenében jelentkezik benne, hanem kiegyensúlyozottan (s ez az egyensúly milyen jellemző egész piktúrájára!): egymásért, egymás érdekében. És jó is ez az út, mert érzést, látást, megseitést és okos elgondolást a lehető teljes technikai felkészültséggel tolmácsol, lelkiismeretes munkával, gonddal. A festés — tudnunk kell, — nem csupán látás dolga, adottságoké, de a pontos, munkás kidolgozásé is» Úgy kell látnunk a festményt, hogy ne érezzék rajta: festve van. És Bokros értéke nem utolsó sorban az, hogy az anyag tiszteletével, ismeretével, gondosan készíti képeit. A festék, a vászon, az alapozás kényes jószág, könnyen visszaélhetünk vele, de ha egyszer tudomásul vesszük tulajdonságaikat, anyagi valóságukat, akkor meghálálják. Ma született képeink nagyobb része évek múlva semmivé lesz, az olaj megsárgítja, a színező anyagok oxidációja végleg eltorzítja őket. Bokros ezt a matériális igazságot tudomásul vette, s eszerint dolgozik. Ezért tért át olajról a temperára, tudván, hogy a tempera, jól kezelve, időt állóbb. De & tudása, tudatossága nem csak ebben nyilvánul meg, hanem a képalkotásban, a kép szerkesztésében, felépítésében is. És ebben szerves folytatója annak, amit a kiét háború közti művészeti reakció megszakított, folytatója, örököse a „Nyolcak” (közülük Pór Bertalannak tanítványa is volt) forradalmi kezdeményezésének, érzelmi tartalom és ésszerű forma egysége kifejezésének. Érzelmi és értelmi életünk egyensúlyra való törekvése napjainknak is jellemzője, s Bokros László piRtúrája ennek az egyensúlynak tipikus példája. Ezért vonzódik a gyermek- rajzokhoz: „Gyermekeknek’’ című sorozatával. Egyikükön lovat látunk, petróleum lámpát és gyufás doságot egyformának nyilvánítja, egyformán közel van hozzá. Nem jelenti ez azt, hogy Bokros piktúrája valamilyen szubjektív, egyéni, — extravagáns piktúra. Nem olyan a valóság, amilyennek ő festi, de az a valóság. S most megint emlékeztessünk a Tisza-parti képeire, száradó varsákra, a Tisza hídra, a halászokra, tanyákra, boglyákra... Hogy benne van képeiben a füzesekben, nádasokban megszűrt pára, a Tiszavidék atmoszférája! Aki fürdőit a szolnoki híd alatt, aki bukdácsolt már a partmenti kőveken le a víz felé, az tudja, hogy a víz valóban olyan mélynek és végtelennek tetszik, mint az ő képein, s a halászok hálankákra. S ha még hozzávesszük, hogy a pannon tájban mennyire eluralkodik a kék szín s mennyire kedvesen játékos ez a táj, kőbányáinak töréseivel, kanyargós útjaival, hullámos dombjaival és ha megfigyeljük, hogy Bokros László hány színt tud elmondani a kék különböző tónusával, és ha kellően érezzük fehér foltjaiban az anyagszerű testet, a követ, a képet tartó síkokat, akkor érezni, látni fogjuk benne a képi ihletet adó valóságot is. Bokros László kifejező eszközeinek széles skálája van, de bármilyen távolinak is lássék a „Tanya” síkszerű egyszerűsége és a „Gyermekeknek” sorozat színgazdag játékossága, valójában azonos művészi elgondolásból születtek. Valamennyiben közös a sokarcú valóság áhítatos csodálata, a természeté, családé, paraszti munkáé egyaránt. Közös bennük a tudatos, pontos képformálás, a dolgok, színek értékének megbecsülése, közös bennük a műgond. S ez különös erénye Bokrosnak. Nézzük meg közelebbről: íH:ÁJÍ bo$t. A lámpa játékosan rajzolt, a doboz élettelenebben körvonalazott, a lő szinte geometrikusán elvont De mintha gyermekkori emlékeinket idézné, a közvetlen környezetünk — nagy emeletes házai elé nyomakodó ló képét, a petróleumlámpa fényét, a népi szőttesekre emlékeztető s a kép bal sarkában lefelé hulló színes csíkokat. Benne van a képben a gyermekrajzok jóhiszemű naivitása és benne vannak felnőtt korunk emlékei, — egyszerűség és komplikált- ség ellentétel. Ez a sorozat a „Gyermekeknek” rokon azzal, amit Bartók Béla csinált amikor népi dallamokat úgy irt át zongorára, hogy azt gyermek és felnőtt egyformán magáénak érezhesse. Bokros mit tesz a festészetben, — ha ezt mondja: „Gyermekeknek”? Fest zongorát például, s mellé egy durcás kislányt, s a zongora feketei, „sír”, „nyerít”, akár Ady zongorája amit kín-keservében nyű a leányka, s benne van a muzsika, a ritmus, az erő is, és olyan közvetlenül — minden felnőttes s kispolgári előítélet nélkül, mint ahogy a zongora mellé erőltetett gyermek érzi. S festőíleg: a gyermeknek nincsen közel és távol — fent és leni a gyermeki világkép nem olyan sok dimenziós, nem olyan tág, — mint a felnőtté, a gyermekhez minden valóság egyforma közel van és minden annyira fontos, amennyire számára fontos. Ugye így már érthetőek Bokros képei is? A „Mozdony” például, amelyik nagy és hatalmas, mert betölti a teret, de átlátszó és kazánja hullámosán játékos, mert a gyermeki képzelet a félelmetes vas és gőz erejét is megtöri, meg kell törnie, hiszen olyan nagy és hatalmas. És érthető ez a naív szemlélet, mert a végtelent és közelii a kiismerhetetlen rémet és á -'tsző vaióBOK&GS ULSZLÚ: ETETŐ lói, a varsák valóban úgy fogják össze kerek és kúpos formákba a végtelen vizel mint az ő képein a hálók sárga foltjai a végtelen kékséget Máskor meg szinte a végtelent merik ki éppen ezek a halászhálók, úgy, hogy Bokros a vízszintes kék síkba valami furcsa, hálószerű hyperbó- likus formát fest végtelenbe a végeset. De aki járatos a geometriában, tudja, hogy éppen a hyperbola az a térforma, amelyik visszatér önmagába a végtelenből s jelképezi egyedében a végtelent. Nehéz erről úgy írni, hogy mindnyájunk számára érthető legyen, ne vegye hát rossznéven az olvasó, ha fogalmak sűrűje állja néha útját. De meg szeretnénk mondani, s minden oldalról igazolni, hogy Bokros László festészete több a pillanatnyi benyomások rögzítésénél, több színélményeknél, hegy: ő valóban az élei a világ egészét éli át s fejezi ki. Van a városi tanács tulajdonában egy képe. A kép egyik felén az éggel ölelkező kék víz, majdnemhogy egy síkban, a másikon: a víz partja, vöröses házakkal. Színben: kékek és vörösek egymás mellett, témában víz és vízpart, természet és ember alkotta táj. De mindnyájunk számára kékek békés nyugalma egyrészt s a vörösek megtört elevensége, másrészt, illetőleg: együtt, egymás mellett, abban a feszültségben, ahogy a valóságban is vannak, ahogy kék és vörös, nyugalom és mozgás, természet és ember élnék. Van egy különösen meg- gondolkoztató képe Bokrosnak: a „Dunántúli táj”. Furcsa amorf alakzatok, kékben, fehérben. A rátóti kősivatagra emlékeztetnem, egy kegyetlenül rideg, fát- lan, virágtalan karsztos vidékre, minden rendszer nélkül kiemelkedő dolomit sziklákra, kiégett gyepűegyetlen színsík a rétegesen felrakott festékek milyen skálájából áll össze, s amit mi csak kéknek látunk, milyen mesteri, bonyolult s gondos mívességgel készült! És amikor olajképeiben bizonytalanná válik, s elvész a részletszépségekben a kompozíció egészének rovására, amikor „zavaros” lesz a kompozíció s „ragacsosak” a színek, nyomban el is hagyja az olajat, bármily csábító legyen s áttér a szűkszavúbb temperára. És ez felel meg igazán művészi természetének. Ezzel tudja a tiszai táj atmoszféráját legjobban visszaadni, a párában megszűrt folyó, füzesek, nádasok csodálatos világát, s ezzel tud végtelen mélységet adni képeinek, s egy- egy színsíkban is páratlan tónusos gazdagságot, ebben teljesedik ki képalakító látása. Van néhány valóban nagy képe, a „Tanya”, a „Nagy-Kunság", a „Száradó varsák”, a „Hálók?’, a „Gyermekeknek?’ sorozat egyike-másika s nem utolsó sorban a „Dunai táj” és a „Bivalyok?’. Ezek útján kell tovább haladnia, mert képessége megvan, hogy a hajdani „Nyolcak” forradalmi hagyományát rokonszenves egyéniségével kamatoztassa, s megtalálja a ma formanyelvét. Ezen a kiállításon nem láttuk szép metszeteit, de a tanítványból mesterré növő festő útjának egy-egy állomását igen. Láttuk: mint nőtt ki a posztimpresszionizmusból a szerkezetesen építő pik- túrába. Szerencsés egyéniség, mert nemcsak szívvel, de értelemmel is dolgozik. Nézőiben jó visszhangot keltett. Harmincnál alig több képe alapos válogatás eredménye, elrendezése pedig, a budapesti Fényes Adolf Teremben, veleérző, kitűnő érzékű rendezőre valla, Ritly Valériára. Koczogh Ákos AZ OLVASÓK a KRITIKA 4 kinek szívügye mindaz, ami nálunk történik, annak igazán nem „szárazok” a statisztika számai. Ha — például — azt olvassuk, hogy 1951-ben, 143 millió, 1957-ben 310 millió, tavaly pedig 672 millió könyv talált gazdára, nem lehet nem meglátni ezekből az általános adatokból is a növekvő érdeklődés jelzését. Bizonyos ugyanakkor, hogy a legárnyalatosabb kultúrstatisztika sem tükrözheti vissza teljes pontossággal: milyen szerepet tölt be a jó könyvek választékának és az olvasásra fordított időnek gyarapodása, a szépirodalmi olvasmányok növekvő hatása életünkben? A számok és adatok legalacsonyabb elemzése is csak megközelítheti azt az összetett társadalmi hatóerőt, amit olvasói közvéleménynek neveznénk. Miben különbözik az olvasói közvélemény az irodalmi közvéleménytől? A másodikba beletartozik az íróknak, irodalmároknak, a könyvkiadás és könyvterjesztés munkásainak, a könyvtárosoknak és általában a kulturális neveléssel foglalkozóknak egyes könyvekről és általában az irodalomról alkotott véleménye. Csatoljuk ehhez azok nézeteit, ízlését, ítéleteit is, akik — bár nem dolgoznak rendszeresen kulturális területen — de élénken részt vesznek öntevékeny irodalmi színpadok, irodalmi körök, olvasó- mozgalmak és versenyek munkájában, s szorosabb vagy lazább kapcsolatban vannak az irodalmi folyóiratokkal is. Az „irodalmi társadalmi munkások?’ száma állandóan növekszik és ez önmagában is biztató jel. Hiszen aktív irodalmi közvélemény nélkül nincs olvasói közvélemény. Ez az utóbbi azonban szélesebbkörü, mint az előbbi és ha igazán mozgásba jön, akkor ez a lendület visszahathat az előbbire. Olvasói közvéleményen az a gazdagodás értendő, amit a társadalom legszélesebb körei kapnak az irodalomtól. Az a szellemi, erkölcsi többlet, amit rui- gyon sokan nem is kapcsolnak össze magukban az irodalommal. Hiszen hányszor figyelhettük meg — városon és falun egyaránt —, hogy olyan emberek, akik magukat nem hogy irodalmároknak, de különösebben irodalmi érdeklődésűeknek sem tartják, mind természetesebben idézik — egy köznapi témával kapcsolatban — egy regény vagy vers valamilyen motívumát. Hiba volna nem észrevenni Fejes Endre regényének, a „Rozsdatemető” - nek nem egy szemléleti és ábrázolási hiányosságát. (Ezt a hibát — mellékesen — több kritikusunk elkövette.) De az olvasói közvélemény örvendetes gazdagodása, hogy különböző foglalkozású és érdeklődésű emberek között gyakran halljuk ezt a meghatározást: „Hát ez olyan Há* betler-dolog”. A Fejes regény a Hábetler-családban azokat az embereket ábrázolta (ismételjük, távolról sem tökéletesen), akik megelégszenek egy nagyon szűk élettel és el- és odúba húzódnak a történelem, az igazi élet elől. S a „Hábetler” kifejezés sokaknak megkönnyíti, hogy valakire vagy valakikre vonatkozó ítéletüket szemléletesen megfogalmazzák. No, de Toldi Miklóstól Vaszi- lij Tyorkinig és Kárpáthy Zoltántól Davidovig sok tucatjával sorolhatnánk fel azokat a tegnap és ma, magyar földön és külföldön született irodalmi hősöket, akik mostanában lettek részeivé az olvasói tudatnak. Nem állítjuk, hogy az irodalmi hősök — ahogy Gorkij nevezte őket, „szellem-szülte, de nagyon is élő barátaink” — mér helyet kaptak mindenki életében, gondolkodásában, beszédében. fl cm szándékunk, hogy csökkentsük az irodalmat tudatosan megszerettető mozgalmak, rendezvények igen nagy jelentőségét. Szükséges azonban, hogy — az irodalmi közvélemény „élcsapata” mellett — felfigyeljünk azokra is, akiknél nem számíthatunk arra, hogy hamarosan résztvesznek majd az irodalmi életben és az irodalom népszerűsítésében. Hiszen ezek a sznobok szemében ,u>zűz”, tudatlan tömegek is egyre többet olvasnak és olvasmányaik hatása kezd látszani is egyéniségükön. És az irodalmi kritikának éppen olyan nagy a felelőssége, mert nemcsak azokat kell orientálnia, akik többé-kevésbé maguk is el tudnak igazodni a problémáit között, han m olyanokat is, akiknek néhány esztendeje talán csak a kalendárium volt az „irodalmi” élményük. Ezekre az olvasókra nem közvetlenül hat az elvi mélységű bírálat, hanem a kritikák, irodalmi viták eredményeit felhasználó újságírók, vagy akár fejlettebb olvasók közvetítésével. Nem túlzunk, hogy az elmúlt években szinte méitani arányban növekedett az olvasók száma és az olvasás — hogy úgy mondjuk — hatásfoka is. Semmiképp sem az a cél, hogy a tömegek most már kritika- olvasók legyenek. Ám ha a kritika nem elég elv és nem elég színvonalas, ha nem figyel fel az irodalmi élet minden jelentős mozgására — és tegyük hozzá, a széles olvasói körök sokszor csak dadogva elmondott és formás felszólalásokban, levelekben meg nem fogalmazott igényére — akkor nem érhetjük el, hogy az olvasói közvélemény előbb-utóbb szocialista szellemű irodalmi közvéleménnyé váljon. A fejlődés útja az, hogy az átlag olvasó — a szépirodalom segítségével is — eljusson az illúzióktól a valóságig, a realitás gazdag, izgalmas voltának belátásáig. Ezért >át a kritika különböző fokain nemcsak a dogmatizmus, a „stílus demokratizmusa” címén sematizmust követelő nézetek csökevényeitől kell — sürgősen — megszabadulni, hanem attól a liberális, nagypolgári fogantatású felfogástól is, amely az olvasókra bízza, hogy „csak úszkáljanak” az irodalmi művek tengerében és nem segít nekik, hogy — a maguk szellemi fejlődése és a szocializmus közhasznú építése érdedében — megtanuljanak disztingválni. Hogy több- millió magyar ember előbb-utóbb aktív, az irodalmi termésre is hatni tudó olvasóvá legyen, az igazán nemcsak szervezés dolga. De a kritikai erőit — igeni; — jobban, okosabban kell megszervezni, s az eszmei offenzívát igen következetesen kell véghezvinni ahhoz, hogy népünk szel. lemi szomjúságát mindig friss, üdítő forrásvízzel és soha ne poshadt löttyökkel oltguk. Antal Gábor
