Szolnok Megyei Néplap, 1963. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-01 / 204. szám

Az éleiből is elleshettük, volna 1. AZ OPTIMISTA SZERKESZTŐ — Na, végre! Mióta vár­juk már! Régen, nagyon régen nézett már be hoz­zánk. Mi? Hogy most jár itt először? Annál jobb. Ná­lunk szükség van a fiata­lokra, mint a friss levegőre. Megfulladunk fiatalok nél­kül. Hogy küldött valamit? Persze, hogy olvastam. — Nagyszerű! Eredeti! Külö­nösen az, amit a betonozók- ról írt... Erős fogása van... Mi? Hogy maga a favágók­ról írt elbeszélő költeményt? Annál jobb. Úgyis szűké­ben vagyunk efféle erdei témáknak. Fenyőfák, nyír­fák, fürészpengés... Csodá­latos élettel van teli. Erdei ózonnal! Jó szakácsnője van. így még én sem tud­nám megírni, ne-em! Mi? Azt mondja, hogy a maga elbeszélő költeményében nincs is szakácsnő? Annál jobb. Tudja, a szakácsnő már kezdett közönséges fi­gura lenni az irodalomban Megegyeztünk, a kézirata nálunk marad. Alkotásából sugárzik a tehetség. Közöl­jük költeményét, csak vár­jon. Isten áldja. Kedvesem, igazán nincs mit köszönnie, nincs. Még önnek jár kö­szönet. Ez csak egy ici-pici kéréske. Végigmegy a folyo­són, kérem szóljon a szer­kesztőségi titkárnak, Isten önnel — lvan Pavlovics, jött egy fiatal szerző — Cvoz­AUTÓBUSZ-LEXIKON AUTÓBUSZ, egyelőre még nem sikerült megálla­pítani, hogy micsoda. Való­színűleg szoros rokonság fűzi a Homo Heringiensis 'által oly gyakran emlege­tett apához és anyához. Egyesek szerint közlekedési eszköz. A vizsgálat folyik; ELLENŐR; Amikor az autóbusz üres bentről inte­get kifelé, amikor az autó­Nincs otthon gyula busz dugig tömve van. ak­kor kintről integet befelé. FÉK. Az értelmező szó­tár E—Gy kötete szerint járműveken valamely hasz­nosított mozgással szembe­ni ellenállás kifejtésére, a mozgás megállítására, sza­bályozására használatos szerkezet mechanizmus. A csikorgó hangok dúsgazdag skálájának előállítására szolgál.­HOMO HERINGIENSIS. Autóbuszutas; A Homo Sa­piensszel közeli rokonság­ban van. Ismertető jelei: reggel bal, délben jobb, es­te mind a két lábára sántít, gombot nem hord, csurog róla a veríték, meg tudja nézni saját háta közeipét és legszívesebben az anya és apa szavak jelzős és rágós alakjait használja; Alfajai: a tolakodó, a szenvedő, a hangos, a csendes, az ártat­lan, stb. KALAUZ. A Homo He- ringiensisek fokozottabb összelapítását szolgálja. Csak keze és szája van. Gyomrában hangerősítőt hord; SOROMPÓ. A vasutasok találták ki. hogy legyen valami, amit leengedhet­nek. A tervet ugyanis min­dig emelik; Ezenkívül a munkábasietők késését szorgalmazza. gyev. Küldje neki vissza azt az elbeszélő költeményt. Elhányódott? Annál jobb. írja: a szerkesztőség elol­vasta versét, általános be­nyomásunk kiváló, dolgozza át, sok sikert kívánunk. 2. A FINOM SZERKESZTŐ — Fiatal kezdő? Végtele­nül örvendek, hogy meg­ismerhetem Jelizarkin elv­társ. Fiatalok feltétlenül kellenek. A kritikusok ha- ragusznak: kevés a fiatal az újságban, elnyomjuk őket, he-he! Mit hozott — versikét? Nem, nem szabad így beszélni alkotásáról. El­beszélő költemény! Ez az! Tegye az asztalra, ide. — Gyújtson rá, ne szabadkoz­zék. — Honnan is jött? Lám, lám. Nős? Ideje ba- rátocskám, ideje. Apja, anyja? Már nyugdíjban? Nagyon, nagyon érdekes. Azt i.tondod, asztalos vagy... Tudom. Valaha én is rán­gattam a gyalút ide-oda. Forgács, gyanta... S micso­da illat, mi? A normát tel­jesíted? Jól van, Podzsarkin. A feleséged jól van? Ja, persze még nőtlen! Ne siess vele. írogass... dolgozz Ka- zarkin elvtárs. Jelizarkin? Ahogy parancsolod. így... Hát akkor, a viszont látás­ra. A versikét ne felejtsd itt... Ja, igen! Nem, bará- tocskám, még nem fogad­juk el. Belefulladunk az anyagba. El vagyunk látva két évre. Táskámban há­rom regény, öt novella, tizennyolc vers várja köz­lését. Szétszórjuk, aztán — rajta. Mind rámszálltak. — Versikédet eltépjük. Minden jót. 3. Az „EGYENES” SZERKESZTŐ — Tudom. Olvastam. — őszintén megmondom, nem valami jó. Sekélyes. Unal­mas. Aztán, hapsikám, mi­féle konfliktus ez nálad? Ez szereti őt, az nem; ő megtűri a hibát a munká­ban, az kiteregeti a terme­lési értekezleten... Megmon­dom egyenesen: éretlen. A tájleírások meg, bátyuskám, Solohovot plagizálod, a fi­gurákat meg — ördög tudja kitől loptad, őszintén meg­mondom: nem kell; bár fiatal vagy, és a mi lapunknál fél kezeden is megszámlálhatod őket, még­se kell az elbeszélésed. La­pos, unalmas. Hogy Andrej Fomics olvasta? Miféle Andrej Fomics? Testvér­kém, van olyan, aki ne is­merné őt irodalmunk is­mert alakját? Mit mondott? Jó elbeszélés? Hát igen! Ki ne ismerné Andrej Fo- micsot? Együtt kezdtük. Add csak ide azt az elbe­szélést... Először szemüveg nélkül olvastam testvérkém. Siettem. De most szemüveg­gel is megpróbálom. Űgy- úgy! Miért kedvetlenedsz el mindjárt? Ebben nehéz egyből dönteni. Hát igen, a téma mulatságos. Konflik­tus is van. Űgy-úgy... A tájleírás eredeti. Tudsz iro­gatni. őszintén szólva, az elbeszélésed sikerült. Mint­ha egyenesen nekünk szán­tad volna. Pont. Ha valamit írsz, csak hozzám gyere. Andrej Fomicsot — üdvöz­löm. Fordította: Molnár Sándor Iskolába megy a gyerek Újdonsült Münchausenek Burlington amerikai vá­rosban már néhány éve működik a „hazugok klub­ja” amely évente pályáza­tokat ír ki a' legleleménye­sebb hazugságra. íme né­hány díjazott füllentés: „Ezen a télen rettenetes fagyok voltak. — Amikor levettem a tűzről a gőzölgő teáskannát, a víz olyan gyorsan megfagyott, hogy a jég egy kis ideig még me­leg volt”, „Okinawa (japán) szige­tén a fecskék olyan édesen énekelnek, hogy a cukorbe­tegek kénytelenek vattával betömni a fülüket,” „Az egyik vadásznak cso­dálatos fegyvere volt. Olyan messze hordott, hogy a vadász kénytelen volt megsózni a golyót, hogy a vad meg ne romoljon, amíg ő odaér.” — A bő szoknya kényel­mes! A gyerek egy hernyót sétáltatott elmerülten az asztalon. A hernyó szol­gálatkészen ügetett a kije­lölt útvonalán, s a gyerek nyelvét kidugva önfeledten szuszogott. Ebben a pillanatban fel­zokogott a nagymama. Senki sem lepődött meg, legkevésbé a gyerek. A mamára emelte szemét. — Már megint az iskola jutott eszedbe, mama? — Majd csak. túl leszek rajta. Mi a francot csináljak? Az egész ügy áprilisban kezdődött. Apa éppen a laoszi kérdésen töprengett, amikor anya megszólalt. — A Pörcz Emmához fo­gom beíratni. — Mi... mi.. ki az a Pörcz Emma? — Négy első osztály in­dul. Azt mondják, a Pörcz Az örökifjú Marlene Dietrich Amióta Marlene Dietrich Hollywoodban letelepedett, mindig csak ugyanattól a fényképésztől engedi le- fényképeztetni magát, ami­kor nemrégiben legújabb felvételeit vizsgálgatta, ar­cán néhány apró hibát fe­dezett fel. Rosszalóan je­gyezte meg: „Drága John, úgy látszik már nem dolgo­zik olyan megbízhatóan, mint harminc évvel ez­előtt!’’ — „Sajnos asszo­nyom — válaszolta' udva­riasan a fényképész — las­san már öregszem...” Emma a legjobb, — .van szíve. — Mert a többinek nem is nőtt? Ugye? Nekem azt mondták, hogy a Guga Hedvighez, senki máshoz.- A Guga Hedvighez? Te félrebeszélsz. — Guga Hedvignek macskaszaga van és esténként oboázik. Hát rábízhatom Jenőkét egy olyan nőre, aki estén­ként oboázik? A gyerek érdeklődve hallgatta. Egy hét múlva anya fel­derítette, hogy Mráz Antó­nia egy kis bakasári, há­rom palija is van és foly­ton turbékol velük. A sort Gáz Benőné zárta be, aki rendszeresen lopjál a sza- lonn .t az albérlője egérfo­gójából, és pálinkát iszik. Ó volt a negyedik. A szo­morú tényeket a családi plénum többször megbe­szélte, természetesen Jenő­ke bevonásával. A gyerek néhány részletkérdés kivé­telével jól látta a problé­ma komplexust globálisan, és osztott a családja aggo­dalmát. Sokat foglalkoztat­ta egy tisztázatlan kérdés: nem tudta, mi az, hogy palija. Éppen ezért Mráz Antónia volt neki a leg­rokonszenvesebb, aki, mint egy nagy rózsaszín madár jelent meg képzeletében, amint a lombok közt tur­békol a tarkaszínű palija madarakkal. Ahogy a szeptember kö- zelgett, az izgalom nőttön nőtt. A nagymama minden­nap megemelte az új tás­kát, ezt követően órákig szívettépően zokogott. Emlékeztető... 2«3é ...hogy el ne felejtsem a- előző háborút! — Nem fogja elbírni. Is­tenem, megrokkan ez a gyerek. (Jenőke ezalatt nehéztü­zérséget játszott és kissé szuszogva éppen a kályhát vitte a padlásra.) Augusztus végén megbíz­ható forrásból megtudták, hogy az iskola igazgatója, Borz Armand egy vérszívó pióca és rendszeresen el­cseni a tanulók uzsonná­ját. Ügy döntöttek, hogy pedagógiai okokból a vér­szívó piócát nem mondják meg Jenőkének, de figyel­meztették, ha az igazgató bácsi arra jön, dugja el a vajaskenyerét. Szeptember 2-án az egész család bőgve kísérte Jená­két az iskolába, a papa pe­dig az utolsó pillanatban a gyerek zsebébe csúsztatta a csúzliját, hogy legyen mivel védekeznie az isme­retlen veszélyek ellen. Három nap múlva a ta­nító néni gratulált anyu­kának. Jenőkével igazán nincs semmi baj, jó maga- viseletű, remek fiú. — őh, — mondta anyu büszkén, — ez nem lep meg. Mi nem sajnáltuk a fáradtságot, hogy felkészít­sük a gyereket az iskolára. — kefe —

Next

/
Thumbnails
Contents