Szolnok Megyei Néplap, 1963. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-08 / 210. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. szeptember 8. Egy hősi kor hős fia Sokáig emlékezetes marad a cseh Fucsik-filmnek az a jelenete, amikor a civilruhás Juliusz Fucsikot kiviszik a börtönből és — egy dombocska tetejéről — megmutatják neki a nyár fényeiben fürdő Prága vonzó, varázslatos szépségét. A kövér Gestapo-nyomozó mintegy modem Mefiszto- felesz áll a forradalmár mellett, akiről azt hiszi: megtörte a börtön, a halál közelsége. „Csak már ez a látvány kellett neki, ez a lehetőség, hogy szabad lélegzetet vegyen és majd mindent úgy csinál, ahogy mi akarjuk” — mondja magában a ravaszságára büszke, valójában azonban föld- höztapadtan korlátolt Ge- stapo-ember. Akinek aztán mélyen csalódnia kell, mert Fucsik — akiben egy mél- tatója sok joggal a XX. században korszerű, pozitív és harcos Faust egyik példaképét látta — csak mosolygott Mefisztóján. „Ju- lek” szerette az életet, azért küzdött első eszmélése óta — az emberek ünnepeiért és hétköznapjaiért — és éppen ezért az élet ügyét sokkal fontosabbnak tartotta a saját életénél. Még egyszer megnézte a várost, amelyet úgy szeretett, amelynek fia volt, lehörpintette a jó, hideg pilseni sört, amellyel az arcára most nyájasságot öltő pribék megkínálta. Tudta Fucsik, hogy utoljára látja az „arany Prágá”-t és utoljára iszik sört. Tudta, hogy ha mégis hallgat, kivégzik. És továbbra is hallgatott. Az életért hallgatott. De ugyanakkor üzent is... Ha az éppen húsz éve, 1943. szeptember 8-án kivégzett Juliusz Fucsiktól nem maradt volna fenn egyetlen sor sem, amit a vizsgálati fogságban, a börtönben papírra vetett, akkor is üzent volna. Ahogyan élt, amilyen bátor és tisztességes volt — amit még a náci megszállás előtt — a Szovjetunióról, az új, reménybeli Csehszlovákiáról, a népek testvéri barátságáról írt, az is mind csupa üzenet a túlélőknek és a holnap születőknek, nekünk. De — csodálatos módon — fennmaradt börtönnaplója is: ez a tömör remekmű, amelynek minden sora igazi irodalom és igazi hitvallás. Ahogy Anna Frank — szintén immár világhírűvé lett — naplója jelképes, összefoglaló üzenete annak a száz és százezer gyereknek, és felnőttnek, akik az őrjöngő fasizmus áldozataivá lettek, úgy Juliusz Fucsik börtönnaplója mintegy sugárkévébe vonja és fonja mindazok üzenetét, akik szembe mertek szállni a fasizmus zsarnokságával. A Fucsik-i napló a mártírok üzenete. Nem célunk itt idézni ezt a napló-üzenetet, mint ahogy nem szükséges elmondani a sokáig „Horák tanár úr” köntösében harcoló Fucsik elfogatásának és kivégzésének körülményeit sem. Az adatok mindenütt megtalálhatók, Juliusz Fucsik alakja bevonult a mi iskoláskönyveinkbe is. E szerény írás célja éppen az, hogy elgondolkoztassa az olvasót: a szoborrá, utcanévvé, iskolai feladattá, fogalommá lett Fucsik — a még fiatal, jóképű cseh kommunista, az újságíró és „magántudós” — nem is olyan régen még élő ember volt, tele emberi szomjúsággal az élet, a lélegzet, a szépség után (és a pohár sör után is) és valahogy úgy van, hogy a legjobb film, a legdrámaibb színdarab sem tudja teljes mélységében megmutatni: mennyire nem volt könnyű neki (neki sem) hősnek lenni, bízó és biztató szavakat, mondatokat vetni a papírra, miközben tudva tudta, hogy nemsokára felakasztják. Egy kicsit lejárattuk mi annakidején a „hős” fogalmát, egy kicsit olcsóvá tettük, többek között nyilván azért is, mert egy időben nem kevesen igen olcsón jutottak hozzá ehhez a címhez. Márpedig a „hős”-t nem lehet kinevezni, azt a nép üti azzá és a történelem szentesíti. A nép, amely a régmúlt korokban — amikor még nem szerepelhetett a történelem színpadán ■— legendás hősöket szült ‘magának és amely tegnap és tegnapelőtt óta immár valóságos hősöket igényel. A nép hőse az, aki azt teszi — kiemelkedő erkölcsi és szellemi erővel — amit a nép érdeke parancsol. A fasizmus uralkodása idején az volt a legnagyobb hős, aki a legragyogóbb példát mutatta a népellenes rendszer elleni harcra. Juliusz Fucsik volt a hős, a bátor és okos illegális harcos. Ma az a legnagyobb hős, aki a legtöbbet teszi a békéért, a békés fejlődésért. S a tegnap és ma hősei között híd íve feszül. Hiszen Fucsik (és a fucsi- kok) harca nélkül ma nem lehetne békés egymás mellett élésről, egy új aranykor reményéről beszélni. A Vaszilij Tyorkinok, az egyszerű szovjet katonák milliói a harcmezőn a fucsi- kok, a schőnherz Zoltánok, a bajcsy-zsilinszky endrék az ellenség hátában, a zsarnokság és az elvakítottság gyűrűjében, fenyegetések és csábítások között építették a hidat az öntudatra ébredt emberek között, a tegnapi ma és a mává lett jövő között Ezért oly élő, Ezért oly aktív fegyvertársunk a húsz éve kivégzett Juliusz Fucsik. Antal Gábor Megjelent az ALFÖLD szeptemberi száma Gazdag és színes tartalommal jelent meg Debrecen és a Tiszántúl irodalmi és művészeti folyóiratának, az Alföldnek szeptemberi száma. A szépirodalmi részben három jeles elbeszélés kapott helyet Gergely Mihály: Barackszüret, Kende Sándor: Az írástudatlan és H, Lányi Piroska: Kié? című írása. A gazdag versanyagból kiemeljük Balogh László, Bényei József, Bihari Sándor, Buda Ferenc, Erdélyi József, Kónya Lajos, Nik- lai Ádám és Pákozdy Ferenc verseit A Valóságunk rovatban Bartha Gábor egy szövetkezeti bérház szociográfiáját írta meg: „C. lépcsőház” címen. A Hagyomány rovatban Móricz Zsigmond- ról két érdekes visszaemlékezést is közöl a lap Juhász Géza és Simnády Pál tollából. A nemrég hazánkban járt kiváló finn író, Vainő Linna legújabb regényének egy részlete is szerepel a lap hasábjain. A művészeti rovatban Móré Mihály kiállításáról Szo- doray Lajos számol be, Dévényi Iván pedig Aba-No- vák Vilmos értékeléséhez szól hozzá. A kritikai rovatban Bata Imre Németh László újabb drámáit, Simon Zoltán Szabó Magda Pilátus című új regényét, Juhász Béla Várkonyi Nagy Béla verseskötetét, Angyal Endre a jugoszláv költők antológiáját, Tóth Endre pedig a Déry Múzeum évkönyvét ismerteti. A Jegyzetek között Székelyhídi Ágoston folyóiratszemléje, Kiss Tamás Kölcsey- ről szóló megemlékezése, Boldog Balázs Franz Kafkáról szóló írása és Pe- repatits Antalnak Krúdy Gyuláról szóló közleménye szerepel. A képzőművészek közül ebben a számban Móré Mihály és Tilless Béla rajzai és . linóleummetszetei találhatók. Hatvani Dániel t Általuk és velünk Riadt-vörös eget ringat a Yangce tükre Rizsföldek éneke száll hajlékony harci az ének a Hosszú Menetelés ütemére szabott Óh Forradalom te a Sárkány tüzes nyelvét kitépő légy most velük és velünk az egy-akaratú rendben Lásd üstököd csóvának dobnák az atom-lőporos világra hogy álom-tornyaikat felépítsék a halál-utáni csendben a megmaradottak Ha lesznek még egyáltalán Jaj a Yangce vize Hirosima partjait veri mert Buddha sem véd a néma villanástól és a sárga rizsföldek sem úsznak a Nagy Falon túlra De gyönyörű tested Forradalom ne engedd vérző darabokra szakítni Táplálj minket egyazon emlőkkel miként eddig is tetted Tekintetedben egyformán szép az emberi arc ha színes ha És mert van helyünk e mindig tisztulóbb világban [fehér is Általuk s velünk légy erős legyűrni az iszonyt és minden holnapért-sajgó-szívűvel együtt Hiszen a Volgával meg a Dunával egyfelé folyik a Yangce egymás énekét értő hegyláncok lábainál Csípős nevek yj gúnynév olyan élne** vezés, melyet valakinek valamilyen feltűnően különös tulajdonsága, jellemvonása vagy vele történt humoros esemény miatt adnak. Rendszerint igen találóak ezek, s nemcsak csúfondárosak, hanem csípősen kedélyesek is. Kevés olyan város van mint Szolnok, ahol egy- egy negyedben — Tabán, Csisztyekó — szinte csak a ragadványnevén ismernek embereket. — „Tyukperzsi” na, tudod kicsoda, hogy is hívják az anyját... — „Elefánt” — nem ismered? A rendes nevét nem tudom. Az, aki három búzászsákot is elvitt a vállán, meg özön gombócot meg tudott enni eryültő helyben; így szoktak beszélgetni „Kis Lajbi”-ról, „Nagy- Lajbi”-ról, „Róká”-ról, „Sutyorgó”-ról. hogy csak a fűtőháziakat említsük. Utóbbi kiváló fűtő volt, ma már nyugdíjas. Annakidején igen szerette az ivó- társaságot. de nem része- geskedett. Mindig ezzel emelte a poharát: „Igyunk! Ne sutyorogjunk a vagyon mellett; Egye meg a fene a vagyonos osztályt, meg azt is, aki nem akar beletartozni. Ha már tizenegyszer tönkrementünk, miért ne mernénk tizenkettedszer is. Na, ne sutyoA KALAP Vasárnap tóté nyolc órakor, a második mozielőadás után, — a kisváros egyetlen cukrászdájában ültünk. Miközben a forró krémkávét kavargatjuk, kinyílik az ajtó és egy jólöltözött tanyasi házaspár lép be rajta. Hogy tanyasiak, azt nem is annyira ruházatukról, mint inkább félszeg mozdulataikról, valamint pirospozsgás arcukról sejtjük. Zsúfolt a helyiség, ezért egy ideig tétován nézelődnek. Aztán asztalunkhoz lépve, udvariasan megkérdezik: — Le szabad ide ülni? — Tessék — szabadítunk fel két széket táskáinktól. Körülményesen elhelyezkednek, majd a hozzájuk lépő kiszolgálónak „feladják” a megrendelést. Az asszony málnaszörpöt, az ember egy kis üveg kőbányait hozat. így üldögélnek szótlanul egy ideig, s már ügyet sem vetünk rájuk. majd csak akkor; — amikor az ember zsebkendőjével a homlokát törül- getve, nevetve megszólal: — Mindennek a kalap az oka. Az asszony visszamosolyog: — Igaz. Ha kalap nincs, akkor most nem vagyunk itt. Fura történetet sejtünk a titokzatos párbeszéd mögött, ezért tekintetünket a szóbanforgó kalapra irányítjuk, ámbár ettől még egy jottányit sem leszünk okosabbak. A kalap olyan, akár a többi, legfeljebb az látszik rajta, hogy új még, nem régen kerülhetett ki az üzletből. Furdal bennünket nagyon a kíváncsiság, ezért az emberhez fordulva megkérdezzük: —■ Nem mondaná el nekünk is, hogy minek az oka az a kalap? Először meglepődik a váratlan kíváncsiságtól, — aztán elneveti magát: — Hiszen elmondani elmondhatom, mert most már úgyis minden mindegy, utána vagyunk a dolgoknak. Sört löttyint a pohárba és beszélni kezd: — Ügy nézzenek rám — mondja, — hogy nekem életemben es a második kalapom, amely most a fejemen van, noha már néggyel haladtam meg az ötvenediket. Az elsőt még az esküvőnkre vásároltam, s másodikat nem is vettem, csak most három hete Addig az a régi kalapom volt a hétköznapi is, meg az ünneplő is. Pedig az idő alaposan megviselte. Színehagyott, elformátlanodott kalap vált belőle, de úgy voltam vele, — hogy jó az a tanyára, mivelhogy máshová nemigen szoktam én járni. Ismerőseim már tréfásan el is neveztek „csajla kalapú Laskodinak”, de én ennek ellenére hűséges maradtam a kopott holmihoz, — csak abban éreztem jól magam, úgy gondoltam, ha másikkal cserélném fel, hát elfagyna a fejem. — A hűtlenség három héttel ezelőtt kezdődött. — Akkor, amikor Kengyele®, a fogatosok brigádvezetője a jó munkám jutalmául kihozta a kéthetes üdülésre szóló beutaló cédulát. Nem jártam én még ilyen helyen sose, ezért vonakodtam az elutazástól. Főleg akkor makacsoltam meg magam, amikor az asszony kijelentette, hogy márpedig a csajla kalapban nem mehetek el, mert ilyen szégyent nem hozhatok a termelőszövetkezetre. Etég az hozzá, hogy 25 év után ismét új kalap került a fejemre. Százhat- van-e vagy százhetven forintba került; eme már nem emlékszem, csak anynyi bizonyos, hogy finom, puha tapintású, akár a vaj. De azért, amikor az üdülésből hazajöttem, először is a kalapot vágtam sutba és ismét a régit tettem a fejemre. Ám azasz- szony nem hagyott békén. Mindig zsörtölődött velem, hogy mivel most már van új kalapom, hát ne pusztítsa a szekrényben a moly, hanem hébe-hóba beruccanhatnánk a városba szórakozni egy kicsit. Ma este aztán-magam álltam elő aá indítvánnyal, öltözzünk! — jelentettem ki. — Megyünk a moziba! Azt sem tudtam mit játszanak, de nem is nagyon érdekelt, mert csak az asz- szonynak akartam a kedvébe járni. De azért nem bántam meg, hogy bejöttünk, mert éppen a Háború és békét játszották, aztán mindkettőnknek nagyon tetszett, idefelé jövet el is határoztuk, hogy ezután máskor is beruccanunk a városba. Hát erre mondtuk mi kérem, hogy mindennek ez a kalap az oka... Elhallgat. Kiönti a maradék sört, fizet, s elbúcsúznak. — Néhány perc múlva kint felzúg egy Pannónia motor. Ari Kálmán rogjunk! Egészségünkre.’’ így kapta a nevét, n#em győznénk a felső- rolást, hogyan „keresztelték” „Kana Matyi”-*, „Néniké”-t, „Bűnfészek”-et; „Tyúkbél”-t (a vele gyakori eset bizony fintorogtatok „Erőleves”-t. — aki mint cséplőmunkág mindig a jó erős levest reklamálta a gazdán —, a sovány „Lipekeresztcsontjá”-t, az ádáz asszonyi csúfolódókedvre valló „Juh...r Ma- ri”-t, „Merkász”-t, a közismert „Csücsös”-t. A hírhedt bunyózó-hármas; .„Csúcs”—„Kacor”—„Makkkirály’’ utóbbi tagja legendás erejű fickó — fűtő —i volt. Mondják, hogy legénykorában sehogyse sikerült neki megszabadulni egy belebolondult fehérnéptől. Törte a fejét, mit tegyen? Egyszer aztán eltűnt egy darabig a szemek elől. Mikor újra megjelent, bozontos szakáll övezte arcát. /Barátai; lelkendezve fogadták: „Nini,, ehun jön a „Makkirály”. Bizonyára sikerült leráznia imádóját a morc kártyafigura képében. A szolnoki nép éles nyelve ma sem kíméletes, ha valakit, vagy valamit „magára vesz”; Van egy új villákból álló utca a városban amit a lakosság „Panama utca” néven emleget. Rebesgetik, hogy ezt igen hamar betonozták, járdázzák, locsolják, míg a közeli iskola sarkán akkora kátyúk vannak, hogy sáros időben egymást hordják át a gyerekek. EZ így is van; mármint a kerékagyig érő sár. Az egyik nagyobb üzem ” közelében épült új magánházakra meg azt fogták, hogy mikor a gyári sziréna reggel megszólal, mindig el akarnak indulni; Be, vissza az üzembe. Hej, ezek a rosszmájú szolnokiak! T. I. Fontos párttörténeti munkák A Kossuth Könyvkiadónál szeptemberben három fontos párttörténeti munka jelenik meg. Nagy érdeklődésre tarthat számot „A német munkásmozgalom rövid története” című kötet, mert annak az országnak a munkásmozgalmát ismerteti, ahonnan a tudományos szocializmus, Marx és Engels tanítása elindult diadalútjára; „A Spanyol Kommunista Párt története” a pártnak 1920-ban történt megalakulásától az 1961. január 4-iki kongresszusáig fogja át e dicső múltú kommunista párt történetét. A Finn Kommunista Párt történetét a párt vezető funkcionáriusai állították össze;
