Szolnok Megyei Néplap, 1963. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-01 / 204. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. szeptember 1. Új diplomás szakma: a kert-építészmérnök Űj szakmával bővül a diplomás foglalkozások sora: a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán megkezdik a kertépítészmémökök képzését. A kertépítészeti szak — amely először képez Magyarországon ilyen szakembereket — az 1963—64-es tanévben nyílik meg, s 1965- ben adja ki az első okleveleket. A népgazdaságnak most már nagy szüksége van speciális képzettségű kertépítészekre. Az építkezésekkel együtt gyors ütemben bővülnek a zöldterületek; az ország jelenlegi zöldterületei — parkerdők, városi parkok, közkertek, 6tb. — kereken 15 milliárd- forintnyi értéket képviselnek, s a 15 éves lakásfejlesztési program további 3 milliárd forintot irányoz elő újabbak létesítésére. A zöldterületek megtervezéséhez és karbantartásához nemcsak több, hanem alaposabb, specializál- tabb képzettségű szakember kell. A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola szakosítása lehetővé teszi, hogy a leendő kertépítészek sokoldalúan és alaposan készüljenek fel szakmájukra. Az első évfolyamon a természettudományi alapozó tárgyakat együtt tanulják a kertészeti termelési szak hallgatóival, a második évben már csak a tantárgyak egy része közös, a harmadik évtől pedig teljesen különválik a két szak: A kertépítészek ná- gyobb óraszámban tanulnak majd kerttervezést, kultúrtechnikát, meteorológiát, s új tantárgyaik között szerepel az ábrázoló mértan és rajz, a városépítés és regionális tervezés, a természetvédelem, az esztétika- és művészettörténet. (MTI) PALICZ JÓZSEF RÉZKARCAI Címlap vázlat Italo Calvino A kettészelt őrgróf című regényéhez Csapágy — kenőanyag nélkül A szovjet szakemberek olyan gépezetet szerkesztettek, amelynek tengelye huzamos időn keresztül forog száraz csapágyban, kenőanyag nélkül. Iván Artobo- levszkij akadémikus, akinek veztésével az említett gépezetet megszerkesztették, kijelentette, hogy ennek a találmánynak nagy gyakorlati jelentősége van: teljesen új, eredeti gépeket lehet alkotni, amelyek mind kenőanyag nélkül működnek. Fejek Ibsen műveit fordítják - norvégre Bár Henrik Ibsen Norvégiában született és darabjait modem norvég nyelven írta, az a különös sors érte, hogy műveit most norvégre fordítják. A furcsa tény alapját ott kell keresni, hogy Norvégia tíz évszázadon keresztül volt Dánia és Svédország uralma alatt, aminek következtében az eredeti norvég nyelv erősen megváltozott. Ibsen a XIX. században született és műveit kora nyelvén írta. Amikor 1905-ben Norvégia függetlenné vált, mindent elkövettek, hogy nyelvüket megtisztítsák az egykori urakra való emlékezéstől. Krisztiánjából Oslo lett. Ibsen műveit most meg kell tisztítani minden nyelvi tisztátalan- ságtél. Vajon Ibsen — ha visszatérne a Földre, — megismerné ^megújított” műveit? „Aki egyszer pedagógus véli, haláláig az marad” Szépen terített asztalok a városi tanács klubjában, öt őszhajú nevelő és a város vezetői. Meghatott ünnepélyes hangulat, öt életpálya érkezett a munkás4 élet határára. Ezek az idős emberek generációkat neveltek fel, művészek és munkások, írók és agronó- musok kerültek ki kezük alól. Az idős nevelők ma már nem észrevétlenül az igazgatói irodában egy-egy sietős kézszorítás után búcsúzkodnak. Elköszön tőlük a testület, amelynek sokszor emberöltőn keresztül tagjai voltak és most búcsúzik a város, amelynek kultúrális képén ők is alakítottak néhány vonást Budai Péter tanulmányi felügyelő költői szépségű beszédben köszönt el Neu- gebauer Mária, Török Franciska, Horváth Lajos- né, Rékasi Gyuláné, Budavári József idős pedagógusoktól, akiknek azután Kapás Rezső, a városi tanács elnöke nyújtotta át az emléklapot és fejenként ezer forint jutalmat. Egy-egy iskola története szinte összeforr az olyan pedagógusok működésévelj mint Neugebauer Máriáéj aki tizenhét évet töltött az Újvárosi iskolában, sok száz gyermeket tanított meg arra, hogyan kell helyesen látni, értékelni a művészetet. Rajzot tanított, s akiket 6 vezetett be a vonalak és formák rejtelmeibe, ma már egyesek mellette tanítanak, mint Tóth Miklósné és Török Lászlóné, részben szétszóródtak a megye és az ország különböző tájain, de legtöbbjükre jól emlékszik Mária néni. Emlegeti, hogy tanítványai között volt Juhász Ottó, aki most Kínában diplomata, meg Boros Ottó, aki a magyar sport egyik büszkesége. A baráti beszélgetés során kifogyhatatlanok az emlékek az idős nyugdíjasok egymástól is kérdezgetik: emlékszel-e? Emlékeznek. És ezután is a megnövekedett pedagógiai munkában, dolgozni, segíteni szeretnének, mert csak éveik száma telt ki, hivatásuk szeretete változatlanul magasan lobog. «— ht — A fene egye meg ezt a tollgombócot... Hess onnan te dög! Hogy a mennykőbe fér egy öklömnyi kis vacakba ekkora dumakészség... Megőrjíti az embert... Hess, mert bizony isten agyonütlek, te pecsétgyáros... Te kapitalista! — Halhass már, az istenért. Felébreszted az egész utcát — ült fel az ágyban Kolozsné és nem tudta nevessen-e, vagy dühöngjön, amint ott látja férjét az ablaknál, amelyen mostmár vastagon zuhogott be a hajnal józanító hűvössége, ott látja gyűrött hálóingjében, kócosán, vekni 'nagyságú öklével a szemben lévő ház párkányán hajnali karéneket rendező, tollcsomó verebet szidja, veresedő képpel. — Én ébresztem fel... Én? — méltatlankodott megfordulva az ablaktói Kolozs. — Hát ez a dög mit csinál? Nem ő ébresztett fel engem azzal az átkozott csiripelésével? Mi? Nem ő? Megőrjít, bizony isten megőrjít már, hát ha szerelmes, menjen a szérűkre szerelmeskedni, ne komyikáljon itt az ablaknál hajnalról hajnalra-•• — lovalta magát mind jobban bele mérgébe Kolosa, akit immáron vagy ötödik hajnalra ébresztett fel — úgy látszik — ugyanaz a veréb. Az üzemben már röhögtek rajta, mikor beszámolt most már negyed napja, hogyan riasztja fel legjobb álmából ez a fenevad. Mert az. Duvad. Veszélyesebb mint a tigris, mert az nem járkál bent a városban, párkányon és nem szemtelen, hogy nyugodtan tollászkodjék tovább, csendesen, persze, mígnem Kolozs visszabújik az ágyába, aludni még egy órát — hogy abban a pillanatban újra kezdje csörgő, nagy- pofájú csivitelését. — Csukd be az ablakot s menj a fenébe — intézte el egy kézmozdulattal Szamos, s máris a gép fölé hajolt, hogy leemelje a szabályosra esztergált tengelyt. — Csukjam be? — hördült fel Kolozs. — Könnyű azt mondani... Akkor meg lehet bent fulladni, akkor olyan a lakás, mint egy kemence... amelyből még a levegőt is kiszivattyúzták. — Te... beszélj a szak- szervezeti bizalmival — vigyorgott Kara, hogy néhá- nyan hangosan felnyerítettek az ötlet nagyszerűségétől. — Bár az se volna rossz dolog — folytatta rendületlenül, faarccal kara — ha egyenesen a verébbel beszélnél. Utóvégre szóból ért az ember, nem igaz? — Eridj a pokolba — fancselkodott Kolozs — mit tudod te, mire képes egy ilyen kis bestia. Olyan vagyok minden reggel, mintha fejbe vertek volna... Mindez, meg még a többi ugratás, megjegyzés eszébe jutott Kolozsnak, ahogy dohogva visszamászott az ágyába, mert a veréb, úgy látszik, megszeppent a szomszédból rákurjongató embertől és csendes kis vattacsomóvá göm- bölyödve, fekete szemével némán pislogott a vereslő felhők ezernyi tarajára. — Hogyan lehet valaki ilyen bolondos... Ahogy öregszel, úgy leszel egyre bolondosabb — mormolta Kolozsné, inkább megértőén, mint sérteni akaróan — Egy verébért ilyen patáliát csapni! — Nem a verébért, a fene ott egye meg, ahol van ... Magamért... Az álmomért... Kocsi zörög? Nem bánom, megszoktam. Még a részeg ember danája sem idegesít, becsületszavamra... De ez az átkozott csivitelés! Mintha itt benncsapott fejére — érted? Itt benn ütne tanyát egy egész verébkolónia — ült fel dühösen Kolozs, aztán keserűen legyintve, hogy még saját felesége sem érti meg visszhuppant a párnák közé... Már nem beszélt az üzemben a verébről, rajta ne röhögjenek, az ő kárára ne faragjanak idióta tréfákat — Aztán megnézted legalább, hogy férfi-e vagy nő? — kérdezte Kara. — Kicsoda? — Hát a veréb..4 Nem nézted meg? — Miért fontos ez? — ugrott be gyanútlanul. — Hogy miért? De ostoba is vagy öregem. Ha férfi, akkor nincs baj, későn jött haza, s nem mer haza- bujni a fészkébe... De ha verébmama, akkor régen rossz... Mert az élete végéig most már ilyenkor indul majd bevásárolni a piacra. Bizony! — fejtegette szemrebbenés nélkül Kara, hogy még a száraz Szamos is felnyihogott, mint vén ló a zabra. Nahát, ebből elég. Erre az ügyre pontot tesz. Rajta ne röhögjön egy fél üzem, őt ne tartsa bolondos öregnek a saját felesége, rajta ne fogjon ki egy pimasz citromkutató. Majd tudja ő, hogy mit kell tenni— — Pista, van-e csúzlid? — kérdezte váratlanul vacsora után fiától, aki mély elmerültséggel pucolta cipőjét, hogy lehetőleg fényesebb legyen a tükörnél is. Pista is, Kolozsné is. egyszerre kapta fel a fejét — Hogy micsodám van-e? — kérdezte értetlenül Pista, s még a rongyot is letette a kezéből. — Mi az, süket vagy? Világosan bezélek, nem? Csúzlid! Azt kérdeztem, csúzlid van-e? — rivalt rá kicsit szégyenkezve Kolozs a fiára. Pista egy fintort vágott. — Persze, apus, hogyne volna... Még bodzafapuskám is... Meg gyorstüzelő gatyamadzagom... Melyiket parancsolod? Kolozs elvörösödött. — Ne szemtelenkedj itt, hékás. tőlem érettségizhetsz is, de olyan pofont kapsz,- hogy rögtön megoldhatod azt a madzagot... — Látod, anyu — fordult megjátszott sírós hangon Pista az anyjához, mint még gyermekkorában megszokta és okkal — látod? Ilyesmit kérdez és még engem akar megpofozni...: Hát mi vagyok, kisiskolás, hogy csuzlizzak? Az asszony rögtön fia védelmére kelt: — Mit bolondozol? Ha nem tudnád, a fiad már udvarol, és nem csúzlival lövöldöz... Nahát... Ugye, kisfiam? Kolozs legyintett és nagyot nyelt. Mi köze az udvarlásnak a csúzlihoz? Azért, mert egy taknyos kölyök a mai világban, tojáshéjjal a hátán már a lányok után mászkál, attól még lehet csúzlija. Mert neki igenis volt. Határozottan emlékszik, hogy már húszéves lehetett és még mindig meg volt a csúzlija. Igaz, inkább csak emléknek... De megvolt. Emlék? Mit törődik ilyennel egy mai kölyök? Semmit. — Különben van csúzlim... Ha anya ki nem dobta, ott van a kamrában, abban a dobozban — dugta vissza fejét Pista már az udvarról, és újból grimaszt vágott az apjára, de már kotródott is. Nem jó az öreggel kikezdeni. Túl nagy a tenyere. — Semmi... Semmi... csak úgy eszembe jutott megkérdezni. Merthogy én megőriztem emlékbe még húsz éves koromban is — hárította el a csúzli iránti aggódó érdeklődést Kolozs. De, amikor lefeküdt, egy óvatlan pillanatban a párnája alá csúsztatta fia régi, kicsit már penészes csúzliját. Valami éktelenül nagyot csörrent. Az asszony hirtelen felült az ágyában, s már csak azt látta, hogy Kolozs, borzalmas zavarral az arcán, valamit dugdos- va, lohol vissza az ágyába. — Mi volt ez? — kérdezte Kolozsné ijedten. — Pszt...- mindjárt megtudod — suttogta Kolozs riadtan vissza, és igaza volt. A következő pillanatban már egy férfihang har«' sogott végig az utcán: — A keserves úristenit a marhájának... Ki lehetett az... Betöri az ablakot kővel... Senki sincs az utcán... De hát ki volt... Csak elkapjalak, az anyád keservit, akárhol is bujkálsz. — Ne kiabálj már te, felvered az utcát — ezt most egy női hang suttogta, csak kicsit erősebbre sikerült a kelleténél. Kolozsné felkelt, odaballagott az ablakhoz. A párkányon nem volt ott a veréb. De a párkány feletti ablakban, ahol a látásból ismert férfi tekingetett eleinte derékig kilógva az utca fölé, az ablak üvegén hatalmas törés. A csúzli! Kolozsné becsukta az ablakot, szó nélkül, nyugodtan visszanézve a most már gyanakvó férfi arcába, s aztán hangosan nevetve bújt vissza az ágyába. — Megöregedtél... Már csúzlival sem tudsz bánni — és nevetett, tele torokból, jóízűen, felszabadultan, hogy rövid idő múlva, ugyan még kicsit szégyenkezve, vele brummogott Kolozs is. De a veréb nem jött vissza többé! Gyurkó Géza noeníii
