Szolnok Megyei Néplap, 1963. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-29 / 228. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. szeptember 59. 4 <dsúj szállási tanácsházát kívülről sokszor, de belülről még sohasem láttam. így azt sem tudtam, kik dolgoznak benne, kik azok, akik e nyugodt lélegzésű kunsági város mindennapi gondjait-bajait intézik, — vagy ahogyan mondani szoktuk: a város életét irányítják. A minap aztán úgy alakult a dolgom, hogy nem csak megálltán a kisújszállási tanácsháza előtt, hanem be is mentem. Néhány perc múlva a városi tanács elnökének szobájában voltunk. Abban a szobában, amelyben valaha a polgármester úr székelt. Dehát az úr volt. Nagy úr. Most viszont középrnagas, vállas, földbar"a, igazi ,,kun fajta” férfi állt fel az elnöki asztal mögül és lassú, nyugodt léptekkel közeledett — Jónás János vagyok — mondta s míg jobb kezét " ’vözlésre nyújtotta, bal kezével borostás arcához nyúlt Szinte bocsánat- kérőén mondta. — Ne haragudjanak már az elvtársak, de ma még annyi időm sem volt hogy megborotválkozzam. Nagyon korán keltem... Már jó fél, vagy háromnegyed órája beszélgettünk mikor megkérdeztem: — Hány gyereke van? Jónás János kicsit gondolkozott azután csendesen nevetett, majd így azólt: — Hogyis mondjam csak? Az is igaz, hogy hat és az is, hogy három. Nem értette, n, hát megmagyarázta. — Amikor a feleségemmel összeházasodtunk, sokáig nem volt gyerekünk. Szegények voltunk, napszámból éltünk, az igaz, de azért szerettünk volna gyereket. A városban meg sok szegény, éhező, elhagyott gyermek volt. Mondtam a feleségemnek: fogadjunk egyet így aztán fogadtunk kettőt. Egy fiút és egy lányt A fiú már tüzér főhadnagy, a lány meg agrármérnök Azután született nekünk is gyerek. Előbb egy lány Az most tanítóképzőbe jár. Azután két fiú: Gyur* és Palika. Az egyik most 14, a másik 9 éves... — Maga hány éves? — ötven... azaz, már ötvenegy... — És a hatodik gyerek? Arról még nem beszélt... — A hatodik?... Azt is Gyurinak hívják.. Úgyhogy most két Gyuri fiam van... Dehát a hatodik gyerek története hosszú... És nem is csak róla szól a történet... — Nem baj. Mondja el... Szandhreí József: A HATODIK JP ónásné és vöröskeresztes társai a Kuncsorbai Állami Gazdaság egyik majorjába mentek. A lakások után megtekintették az istállókat is. Jónásné az egyik istállóban egy zokogó nőt talált. Az asszonyka fiatal volt és már erősen látszott rajta, hogy gyermeket vár. Jónásné először azt hitte, hogy rosszul van, vagy valaki megbántotta. Odament hozzá — Mi baja, kedves? — kérdezte. A fiatal nő csak 19 éves volt akkor a lényegében már két gyermek anyja férj, vagyis apa és otthon nélküL Azt mondta, senkije sincs, itt dolgozik a gazdaságban, munkásszálláson lakik s az akkor két éves kisfiát, Gyurikát, egy család neveli. Azaz nem is egy, hanem két család. — Mikor az egyik — mikor a másik, ö fizet nekik, de a gyerekkel senki sem törődik, amíg 6 dolgozik s ráadásul ütik-verik a kicsit Nem tudja, mitévő légyen, mit csináljon Gyurikával s mit csináljon . önmagával, hiszen maholnap itt a második gyerek... Akkor még Jónásné sem tudta pontosan, mit lehetne csinálni, csak vigasztalta a fiatal asszonykát. — No, ne sírjon kedves. Majd segítünk valahogyan. Amikor hazament elmondott mindent a férjének. — Csinálj valamit, apu — kérte csendesen. A szociális ügyek intézője elment s néhány nap múlva jelentést tett az elnöknek. — A nőről a lehető leg- rosszabbakat mondták a gazdaság vezetői. Feslett életű, lumpen, iszákos, dolgozni sem szeret, legszívesebben felmondanának neki, de sajnálják is, meg nem is lehet elküldeni, mert másállapotban van. Ami pedig a gyereket illeti: ott nincs jó helyen, el kell hozni attól a családtól... — Rendben van — mondta a tanácselnök. — Intézkedjen. Keressen a Városban egy olyan családot, ahol a gyerek gondozása és jó nevelése biztosítva lesz. Az előadó három napig járta a várost, kereste azt a családot, ahol a gyerekről szívesen gondoskodnak. Talált is egy ilyen családot. Ezután üzentek az asszonynak, hogy a gyereket hozza be a tanácshoz. Be is vitte. Megadták neki a címet, hogy hol vállalják a gyerek gondozását. Az asz- szony minden i megköszönt és a gyerekkel együtt elment Jónás János és családja a vasút mellett lakik. Jónásné tudta már, hogy a gyerek sorsa elintéződik, mert a férje mindig elmondta, mit intéztek. Azon a napon, amikor a gyereket behozatták a tanácshoz, Jónásné otthon volt. Két kisfia, Gyurka és Palkó, a vasút mellett játszottak, ök semmit sem tudtak a szülők dolgáról. Csak azt látták, hogy jön egy néni egy kicsike fiúval, a néni leült a vasút- töltés oldalán és elkezdett sírni. A kicsi fiú odament hozzájuk. Játszani kezdtek vele. De a néni még mindig sírt s néha hangosan felzokogott. Ekkor Gyuri, a nagyobb fiú gondolt egyet — és beszaladt az anyukájához. — Anyuka, tessék már kijönni, egy néni nagyon sír itt a vasút mellett — mondta a gyerek. Jónásné kiment. S azonnal megismerte az állapotos asszonyt. — Mi baja lelkem? — kérdezte. — Hát nem helyezték él a kicsikét? z asszonyka zokogott. Nagysokára elmondta, hogy nem találja azt a családot, amelynek a címét megadták neki. Jónásné tétovázott: most mitévő legyen? Végül behívta az asszonyt, megkínálta ennivalóval s közben gondolkozott. —' No nem baj lelkem —- mondta később. — Menjen csak nyugodtan haza, a gyereket hagyja itt, néhány napig maradhat nálunk is* a férjem meg majd intézkedik. Ne féljen. Keresünk a gyereknek egy jó családot. Ha majd ráér, jöjjön el hozzánk és akkor megmondjuk, hol a gyerek... Az asszonyka elment. Jónásné meg azonnal megfürdette a gyereket, előkereste Palkó kinőtt ruháit és szépen felöltöztette. Amikor Jónás János este hazament, három kacagó fiúgyermek fogadta. Felesége elmondta a történetet, ő meg sokáig nézte a kis jövevényt. — Most mit csináljunk vele? — kérdezte később. — Én nem tudom — felelte a felesége, őszintén szólva, sajnálom is. Nézd, milyen szép, okosszemű gyerek... A tanácselnök, aki egész nap egy város életének bonyodalmaival foglalkozott, most hirtelen elfelejtett mindent. A nagy gondok elröppentek s csak egy kicsi gyerekkel törődött Megint sokáig nézte, azután magához hívta és térdére ültette- a gyereket Valamit fütyült neki S hirtelen eszébe jutott, hogy huszonegynéhány esztendővel ezelőtt ugyanígy fütyült annak a fiúcskának is, aki most tüzérfőhadnagy. Nem tagadja: elérzé- kenyült. — Szép — mondta — Nagyon szép ez a kisfiú... És talpraesett... értelmes is... — Felsóhajtott. — No jó. Majd csinálunk vele valamit. Elhelyezzük valakinél. Hirtelen csend lett a szobában. Jónásné nem szólt, gondolkozott, hogy mit is mondjon. A két fiú, Gyurka és Palkó félénken egymásra néztek, azután a kis harmadikra. Megértették apjuk szavait. S ekkor Gyuri, a nagyobb fiú odament apjához. Csendes, gyermeki hangja szívbe mart: — Apu ne küldjük el. Olyan aranyos. B ónás János lehaj- ** tóttá fejét... ‘0 már gondolt erre az imént de nem merte kimondani. Azt várta, hogy a felesége szóljon, hogy ő mondja ki először: neveljük fel... Mert jó, jó. Ami a keresetet, a megélhetést illeti* nincsen baj... Ha azt a másik ketőtt akkor, szegényen merték vállalni, miért félne az anyagi gondoktól most?... Igaz, hogy van két gyerek,., fiúk. Kicsik is még... Dehát ki törődik az anyagi áldozattal... A pénz, a kereset az én dolgom... És nem is panaszkodhatunk... Hanem a gondviselés, főzés, fürdetés mosás... Feleségére nézett. Már a tekintete is kérdezett: — No, anyu, vállaljuk? Az asszony bólintott ■ szólt: — Felnő még 6 is— fa sose látta, nem is nagyon törődött vele Most gondolt egyet. — Tudod mit, anyu? Küld ide azt az asszonyt hozzám. Szeretnék beszélni vele. Mondjad, siessen, mert később el kell mennem... Jó félóra múlva didergő asszonyka lépett a tanácselnök szobájába. Egy szál rövidujjú kartonruha volt rajta, a lábán széttaposott félcipő. Odakint hideg szél fújt és havaseső esett A tanácselnök jól megnézte a nőt Megállapította, hogy lenne ez? A tanácselnök kételkedni kezdett... És ha igaz is — miért? De miért? Hogy jutott ide ez a nő? Hiszen csak tizenkilenc éves? Mi a züllés oka? És törődnek-e vele? Akart-e már segíteni valaki? Vagy mindenki csak a nőt látja benne? És ki a gyerek apja? Fizet-e gyerektartást? Egy apja van mind a két gyereknek, avagy különböző?... Törődött-e már ezzel is valaki?... Milyen a környezet. amelyben él? Kik a barátai? Hátha nem is csak ő a hibás? Hiszen még fiatal, jóformán gyerek... Mindössze tizenhét éves volt, amikor az első gyereket szülte... És csak tizenhat, amikor az a valaki elcsábította... De ki lehet az a valaki? Mert könnyű egy gyereklányt elcsábítani... A tanácselnök sehogyan sem tudta elfogadni a nő életét olyannak, ahogy a szocpolos elmondta. Sokat úrom hónap telt el. Jónásné szépen felöltöztette Gyurikát és éppen úgy gondját viselte, mint a másik két gyereknek. Az anyjára már nem is nagyon gondoltak, egyre ritkábban emlegették. Megszokták, hogy Gyurika van* hogy a családhoz tartozik s mindez természetes volt. Gyurika is jól érezte magát. Szépen hízott, erősödött és elmúlt a félelme is. Mert az első hetekben még félt. November volt. Hideg, csípős szél fújt és esett a havas eső. A tanácselnök az irodájában ült. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor megszólalt a telefon. Jónás felemelte a kagylót s beleszólt. — HallóFelesége jelentkezett. — Te vagy apu? — Én hát, Ki lenne más? —. Képzeld, itt ez az asszony. — Milyen asszony? • — A gyerek anyja. — És? Mit akar? — Hozott kétszáz forintot. — Minek? — Azt mondja, a gyereknek ruhára. Jónás kisideig gondolkozott. — Hát akkor rendben van — mondta később. — Nézd, mégiscsak a gyerek anyja, nem lehet a gyerektől eltiltani, se megbántani. Ha a gyereknek szánta azt a pénzt, menjetek és vegyetek valamit a gyereknek... — Én értelek, apukám, de más baj van. — Micsoda? — Az, hogy a gyereket mi már felöltöztettük, de ezen a szerencsétlen asszonyon viszont nincs ruha. — Hogyhogy nincs? —yÜgy, hogy egyszál ruhában van a nagy hasával és majd kifagy belőle a lélek... Jónás megint gondolkozott. 0 az asszonyt még nagy has nélkül szép, szem- revaló nő lehet. A férfiak bizonyára ostromolják. Ezért a két gyerek... Dehát a férfiak ostroma még nem minden. Másokat is megkörnyékeznek, mégse szülik egymás után a gyerekeket... No jó... — Jöjjön közelebb mondta a tanácselnök. Felállt és széket adott az asszonynak. — Üljön le és mondja el, mit akar azzal a kétszáz forinttal... Az asszony leült és félszegen, zavartan válaszolt: — Ügy gondoltam, hogy... a gyereknek... valami ruhácskát... — Ej, ej, jőasszony— Hát magán sincs ruha... No, várjon egy kicsit... A tanácselnök a telefonhoz lépett Az egyik asz- szonyt hívta a szociálpolitikai osztályról. Jött Is hamarosan. — Elvtársnő. Menjenek el az áruházba és vegyenek erre a szerencsétlen asz- szonyra valami melegebb ruhát. Azután jöjjenek ide vissza. f ny ismerte meg Jónás János kisújszállási tanácselnök Lácz Petronellát, _ a hatodik gyermeke, illetve a harmadik fogadott gyermeke édesanyját. És e naptól kezdve nem tudott nyugodni. Eszébe jutottak a szociális ügyek intézőjének szavai... Hogy ez a nő feslett életű, lumpen, iszákos, dolgozni nem szeret... Igaz gondolt arra a kétszáz forintra is. Ha egészen romlott lenne, nem hozott volna kétszáz forintot a gyermekének. Akkor csak magával törődne. Tehát: akármilyen is, áz érzés még nem halt ki egészen belőle... Jónás János nem várt tovább. Egyik reggel beüit a kocsiba és kiment az állami gazdaságba. Megkereste a vezetőket. Kérdezősködött. De a vezetők megint csak azt mondták, amit a szocpolos már elmondott. Feslett, lumpen, részeges* nem szeret dolgozni. — És hol szokott inni? — kérdezte Jónás. — Itt a boltban — hangzott a válasz. A tanácselnök elment a boltba. Megkérdezte, ismerik-e Lácz Petronellát? A boltos felesége ismerte. — Szokott idejárni? — kérdezte Jónás. — Néha. — Mit szokott vásárolni? — Egy—két szelet csokit a gyerekének. — Mást nem? — Nem. — Inni nem szokott? — Az? Soha. M ás bolt viszont sehol sincs a pusztán. Csak ez az egy. A tanácselnök gondolkozott: tehát csokit szokott venni a gyerekének. Akkor a szándék, hogy törődjön a gyerekével, megvan benne. De mennyit keres? Az irodán ezt ia megtudta: 1400—1700 forintot havonta. Nyáron többet, télen kevesebbet. Ez viszont nem rossz kereset. — Ha rossz munkás volna, nem keresne ennyit. De hová teszi a pénzt? Ez is kiderült Petronella gyermekét azelőtt két család is nevelte. Ezeknek rendszeresen fizetett. De nemcsak a gyerekgondozási összeget* hanem sokkal többet. A két család valósággal kisemmiz- te őt. A gazdaságból járó kenyérnekvalót, tüzelőt és minden egyéb járandóságot Lácz Petronella nevére írtak. Azt is, amit a két család kapott meg. Így a fizetés jelentős részét lefogták. Ami megmaradt — azt szép szavakkal elcsalták tőle és elköltötték magukra. Így maradt Petronella ruha nélkül. Jónás visszatért az irodába. Mint tanácselnök, azonnal intézkedett: a lány nevén lévő összes adósságot átíratta a két család nevére. És ekkor eszébe jutott valami. Megkérdezte: — Hát családi pótlékot fizettek-e ennek a nőnek? A vezetők furcsán néztek Jónás Jánosra. — Nem fizettünk — mondták, — mert egy gyerek után nem jár. — De igenis, jár! — kiáltott mérgesen a tanácselnök. — Vagy nem ismeritek a rendelkezéseket? A magányos nőnek egy gyerek után is jár családi pótlék. — Nem tudtuk... — Az sem mentség. A rendelkezések nem ismerése csak súlyosbító körülmény. Nektek ezeket a rendelkezéseket ismerni kell. És ha nyolc napon belül ki nem fizetitek az összes családi pótlékot, a tanács pert indít ellenetek. Engem most az sem érdekel, ki e* a nő, vagy miféle, felőlem lehet akármilyen lumpen, vagy részeges, egyelőre a törvény a fontos és azt senkinek sincs joga megsérteni. Ami pedig a lány sorsát illeti — azért is ti vagytok a felelősek. Nem törődtetek vele, holott est is kötelességetek lenne... Senkinek sem tűnt fel, hogy ezzel a nővel valami baj van? Senkinek sem jutott eszébe* hogy beszéljen vele? — 0 sem törődött roagá- val... Látjátok, ez a nő is dolgozott, tudott bánni az állatokkal, de önmagával nem. Viszont ha törődtetek volna vele, önmagával is tudna bánni. ítfa ár nem tudom, hányadik cigarettát szívtuk, csak arra emlékszem, hogy füst gomoly- gott az elnöki szobában. Jónás elvtárs ekkor felállt, nyugodt léptekkel az ablakhoz sétált és kinyitotta az ablakot Teleszívta magát friss levegővel és visz- szafordult hozzánk. — Hát ez az én hatodik) gyermekem története. Sokáig hallgattunk* majd megkérdeztem: — S ezzel vége? — Nem. Nincs vége még. Folytatódik. — Hogyan? — Ügy, hogy az egyik gyerek apja már megvan, a másiknak meg éppen most bukkantam a nyomára. — Kik az apák? — Az egyiké, á kisebbiké, az állami gazdaság igazgatójának rokona. A neve nem érdekes. A másikét a Gyurikáét Veszprém megyében találtam meg. Fiatal, még legény. Itt volt katona, akkor csavarta él Petronella fejét Azután to- vábbállt. De én kinyomoztam, mert én mostmár mindent kinyomozok... — És Petronella? Mi van vele? *— Megvan. Dolgozik. Megmostam az ő fejét is. Azóta észhez tért. Rendesen keres és szépen öltözik. Azóta jutalmat is kapott, olyan jó munkás. — És Gyurika, hogy van? — Gyurika? Nagyszerű legény. Azóta mi neveljük. Ügy megszerettem, hogy nincs az az erő, vagy hatalom, akinek odaadnám. — Az anyjának sem? — Az anyja — az más. Dehát vele megegyeztünk* hogy Gyurikát már mi neveljük fel. S a kistestvérét hk-s
