Szolnok Megyei Néplap, 1963. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1963-08-19 / 194. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. augusztus 19. SÁRQA BŐRŰ ROBINSONOK A Csendes-óceáni szigetvilág őserdeiben ma is vannak fegyveres japán katonák ; fogalmuk sincs arról, hogy a második világháborúnak vége Az amerikai járőrt Guam sziget egyik vadonjában váratlan nyílzápor fogadta. A meglepett katonák segítséget kértek, és sikerült körülvenniök a támadókat, két elcsigázott testű, félmeztelen embert. Japán katonák voltak, akik tizennyolc év után sem tudták, hogy a második világháborúnak vége. A Csendes-óceán számtalan szigetének őserdejében ma is nagyszámú japán katona rejtőzködik. Fogalmuk sincs arról, hogy a második világháborúnak vége. 1945. augusztus 15-én, a japán fegyverletétel napján, a Csendes-óceáni hadszíntéren hat és félmillió japán katona volt fegyverben. Tízezrével tűntek el, illetve vonultak az őserdő mélyébe. Egy részük elpusztult, a többi ma is, mint valami sárgabőrű Robinsonok, bujdosnak. 1954-ben Tokióban egy bizottság alakult azzal a céllal, hogy ezeket az elveszett embereket visszahozza a mába. — Ha véletlenül kitörne a harmadik világháború — mondja a tokiói bizottság elnöke —, ezek a katonák azt hinnék, hogy a második világháború folytatódik, amelyet ők abba sem hagytak. Érettségi vizsga Jamamoto főhadnagy tizenegy bajtársával menekült az őserdőbe. A hosszú bujdosás alatt azonban nem vesztegette idejét. Nagy műveltségű ember volt. a polgári életben mennyiségtan- tanár. Elhatározta tehát, hogy katonáit tanítani fogja. — A napi munka után minden délután — mondja a főhadnagy — előadásokat tartottam embereimnek, és háromhavonként levizsgáztattam őket. Négy év elteltével Öt ember leérettségizett. A tizenegyedik, a legnehezebb fejű, csak kilenc év múlva tette le az érettségit. A tanár egyik emberét a bölcsészeti fakultás tananyagából is előkészítette. Amikor végül rájuk bukkantak és hazakerültek Japánba, valamennyien kitűnő állásokat kaptak. A főhadnagy utóbb a bennszülöttekkel is megbarátkozott és azokat is oktatni kezdte. — Néhány évi szorgalmas munka után, az őserdő legeldugottabb részében voltak bennszülöttek, akikkel Newtonról és Copper- nicusról lehetett vitatkozni — mondja büszkén Jamamoto főhadnagy. Két másik japán katona, Zsibo és Nibohiko szintén megbarátkoztak a bennszülöttekkel, és amikor egy j amerikai filmező csoport érkezett a szigetre, mindketten segítségükre voltak. Az amerdlkaiak, amikor megtudták, kicsodák, meg akarták győzni őket, hogy a háborúnak régen vége. Ök azonban nem hitték, azt gondolták, propagandafogás az egész. Nabohiko még akkor sem hitt az amerikaiaknak, amikor telefonösszeköttetést kapott Japánban élő nővérével és felismerte hangját. Végül repülőgépre Ültették, hogy hazaszállítsák őket, még akkor is hrrakirit akartak elkövetni, mert szentül meg voltak győződve arról, hogy amerikai fogságba viszik őket. Egy csomag só Kakou Simada őrmester a polgári életben kertész volt. Amikor tizedmagával Uj-Guinea leghozzáíérhe- tetienebb részébe vonult Hozzátartozóik és családtagjaik legtöbbjüket régen elsiratták. Az amerikai járőrök 1956 októberében foglyul ejtettek egy japán katonát. Amikor hazakerült, saját kezével döntötte le síremlékét. Egy másik ilyen Robinson ugyanezt dina- mittal végezte el. A harmadik, Ito őrmester, aki tizenegy évet töltött az őserdőben, egyedül, ma minden hónapban virágot visz saját síremlékére. — Nem az volt a legszörnyűbb — meséli az őrmester —, hogy az őserdőben patkányokkal és pókokkal kellett táplálkoznom, hanem az. hogy Soha senkivel egy szót sem tudtam váltani. Néha napokig ólálkodtam egy-egy bennszülött település körül, abban a reményben. hogy valaki szóba áll velem s legalább any- nyit mond, hogy „jó napot”. Tizenegy év, hat hónap és tizenkét nap utón aztán Ito őrmester meggondolta magát, feladta elveit, s jelentkezett egy amerikai támaszponton. A Fülöp-szigetekhez tartozó egyik kisebb szigeten két ilyen sárgabőrű Robinson több alkalommal belopakodott egy amerikai katonai táborba — filmet nézni. Végül lefülelték őket. az őserdőben vissza, továbbra is fenntartotta a katonai fegyelmet emberei között, hála egy csomag sónak, amelyet magával vitt. A só azért maradt nála, mert orvosa annak idején azt ajánlotta, hogy lábát sós vízben mossa. — Ennek a csomag sónak legalább tíz évig el kell tartania — mondta bajtársainak. — A mieink előbb- utóbb vissza fognak jönni. Lehetséges azonban, hogy addig nagyon sok idő fog eltelni. Mint régi kertész, kioktatta bajtársait, hogyan kell a földet megművelni az őserdőben. Néhány hektáron burgonyát, gyümölcsöt, különféle veteményt és cukornádat termeltek. Amikor végül az utolsó szem só is elfogyott, két embert a tengerpartra küldött, hogy a tengervízből szerezzenek sót. Az embereket azonban meglepte egy amerikai járőr s nagy— 8. — , — Annak is anyámék az ! okai — makogta csukla- dozva. — Mondtam, hogy ne vegyik lel a pízt, elvették. Ha maguk akkor a pízt el nem szedik, nekem ma a fejem se fáj. Megmondta Pista, hogy a bútorral nekem kell előállni. Megvót mán a sifonra való is, kanapéra való is, dunyhám is vól, azt is eladták! — Hát anyád mit hozott t nekem, te dög — avatkozott bele az apa, de nem dühösen, inkább közönyös jóindulattal, mint aki már többször nyilatkozott ebben a tárgyban. — Annyi bútorod, amennyi neki vöt, neked is van. Mit akarsz? A legfontosabb bútor meg vau, arrul gondoskodtam először. Csenaesen göcögött a maga tréfáján, nagy tanulatnehezen elhitette velük a nagy újságot: A háborúnak vége idestova mór tizenhét éve. Emberevők — Mi tizenöten rejtőztünk el Uj-Guinea őserdejében — beszéli a nagasaki Miroru Noda. — Hetekig csak gyökerekkel és sáskákkal táplálkoztunk. Egyszer egy pápua egy nagy darab húst hozott, Neki estünk s amikor elfogyasztottuk, a pápua megkérdezte: „Jó volt a húsa ennek az embernek?” — Pár nappal később néhány elesett japán katona holttestére bukkantunk. Elhatároztuk, hogy megesz- szük őket. Az első alkalommal rettenetes gyomorgörcsöket kaptunk. Később azonban megszoktuk, és akarva, akaratlan emberevőkké lettünk. Amikor egy törzsfőnök Nodút megpillantotta, felkiáltott: — Lingali! » Lingali a törzsfőnök fiának neve volt, aki nemsok idővel ezelőtt halt meg. A törzsfőnök öt éven át hitte,, hogy Nodu az ő fia, mert szerinte a halottak más, világosabb bőrű ember formájában jelentkeznek. Azt mesélte, hogy fia most már mindig vele marad, s végül átveszi helyét. Elhatározta, hogy asszonyról is gondoskodik számára és megnősíti. — Teljesen lemondtam arról a reményről, hogy valaha visszajussak a civilizált világba — mondja Nodu. — Anyanyelvemet majdnem teljesen elfelejtettem, és azt sem tudtam többé, hány éves vagyok. Egy váratlan esemény mentett ki reménytelen helyzetemből. A törzsfőnök esküvőm napján hirtelen meghalt. Felhasználtam az alkalmat és megszöktem. Tizennyolc évvel a második világháború befejezése után, tehát még ma is nagy számú sárgabőrű Robinson él a Csendes-óceáni szigeteken. Itoga ezredes, a tokiói bizottság elnöke azt mondja, bizonyára lesznek olyanok, akik a valódi Robinsonon is túltesznek, mert nála is több időt töltenek a világtól elszakadva, valamelyik isten háta mögötti szigeten, a vadon mélyén. lan, analfabéta létére ilyen jókat tud mondani. — Apám is ezt érti csak, a piszkos beszídeket — zokogott egyre nekivadultab- ban a lány. — Ezt érnk maguk, engem szekálni. Mit filtenek ér.rajtam ? Énrc.}- tam mán ne filtsenek semmit. Meg úgyse köthetnek! — Na, mostmár oszt élig legyen — szigorodott apaira a tréfás hang. — Az én nyakamra nem kalapál több kölyköt Hányái Pista, azt én garantálom! Elfelejtetted már a tavaly előttit? Ha Pozsár doktor meg nem. sajnál, nyüves, most ülnél. Csak a vak nem látta, hogy nizett ki az a gyerek... Evvel is mit alcarsz, mi’’... Kútvizet adtál neki?... Jóvan, engem nem érdekel, a te kölyköd, de én ilyen piszkosságokat többet a FELEMELT-ÖKLÜ IDŐBEN Mennyire más igy vasárnap délután kósz&lgatni az étel-szagú szélben Eludvarolgatni az alkonyaiban nyújtózva mint a nagy-vadak S a kemény-húsú szerelem ölében megmerítkőzni gondtalan Mennyire más így a felemelt-öklü időben nem félni holnapunktól hogy nem válunk hamu-kupaccá és nem szakadunk szét s vipera-golyó sem marja meg testűnk Magunkra gondolunk S a baldachin-égre álmodozva néznek a telt-keblű lányok Mennyire más igy barangolva megjárva a költészet ezernyi labirintját Nekigyürkőzve a köznapi szónak összeütögetve rímeinket S mint szürke kövek a fák gyökerit satuba szorítjuk a gondot Mennyire más így visszahajolva a földhöz honnan nyugalmunk gyökeredzik s megmerítkőzve a tárgyak szeretetében mint a csűngá-vallu fák hallgatagon és meredek szögben ahogy a fények Mennyire más igy énekelve a felemelt-öklü időben Gábor Zoltán VÍZIÓK — Állj! Állítsa le a motort Kérem az okmányokat. — Neve? — Vitéz nagybányai Horthy Miklós. — Foglalkozása? — Volt kormányzó, jelenleg maszek daru lollies tő. — ön szabálytalanul előzött az imént és a megengedettnél gyorsabban hajt, ugyanakkor nem visel bukósisakot. Ki ez a hölgy? — A feleségem őfőméitósóga. — Ó sem visel bukósisakot. Teljesen szabálytalan. Bevonom az egyes számú ellenőrző lapját. — De rendőr úr, ne izéi jen már! — Végeztem. Egyébként figyelmeztetem, ha ilyen ész nélkül vezet, előbb-utóbb fejre fog állni. — Az már megvolt kérem. — Jau estét Konrád bácsi. Hat hová mén? — Bémegyek mán a vezetőségim, megcsináljuk a munkatervet. — Hát hogy érzi magát az új helyen? — Jól, fiam. Világéletemben mindig dínnyecsősz szerettem véna lenni. Most végre az vagyok. — Oszt lopják-e a dinnyét? — Nemigen. Körbejárok én háromszor is a sóspuskával. — Akkor magiinak kutyabaja. — Hát azér van. Szeretném a nevem megmagyarosítani. Ácsaira, vágj7 Almásira gondoltam. Ezek a kutya kölkek folyton csúfolnak a nevemér. Mindig azt mondják, hogy lehet egy dinnyecsősz neve Adenauer. * — Na, és a vizesuborkát maga hogy teszi? — Hát csak belerakom kaporral, tormával sorba. — Az én szomszédasszonyom meg köménymagot is tesz belé. — Az nem jó, rossz ízt ad neki. — Én is azt mondom. Na és ugye kútvizbe? —• Csakis. Csak ásott kút vizébe. Az én uram szokta hozni a szomszéd utcából. Bolondulásig szereti a vizesuborkát. — Hát még az enyém. Minden nap kell pakolni neki a szalonnához. — Jaj, még nem is mutatkoztam be: Erzsébet angol anyakirálynő. — örvendek. Pa- kutyi Döméné háztartásbeli. * — Jóreggelt, Mylord. — Jóreggelt, John. Milyen idő van? — Felszakadozó felhőzet, helyenként csapadék, Mylord. — Az újságokat, John. — John, John! — Parancsoljon, Mylord. — Ma reggel kilenc óra harminc perctől el van bocsájtva. — De miért, Mylord? — Még kérdezi? Itt látom a Timest. a Telegraph- -ot és a többit. Na és mit nem találok, John? Na, mit? — Jaj, ezer bocsánat, Mylord. Persze. A Szolnok megyei Néplapot. * A Reuter közli: a Pán Európai Bizottság tegnap úgy döntött, hogy az „Európa legtisztább városa” címet Szolnoknak ítéli oda. — kefe — házamnál nem tűrök!... Anyád egyet se ótott el, pedig tíz vöt neki. Jóvan, azok nem is zabikölykök vótak. Akkor is. Engem ne akarj a csendőrökkel kísértetni, Julis, hogy az én házamnál ilyenek vannak! Oszt mostmán elhallgass, mer vígigvágok úgy rajtad a hámmal, hogy ha fene arrul esz meg. Riband Kintről, valami nyiváko- lásféle hallatszik be. — Hallod? — mordul fel az apa. — Hallod, te utósó? Nekem ebbül elég. — Dögőjj, mer belédta- posok! — Hogy a tűz ígetné el azt a latrot is — szánja meg az anya vergődő lányát. Julis felzokog. Olyanokat rúg, hogy a fejtől - lábtól heverő kicsik leinyögnek. — Ű a mocskos — lit.í- niázik az anya. — Miúta hitegeti ezt a szegény jányt. De a szülei még mocskosabbak. Miúta vitéz Rónyai lett belőlük, úgy fellátnak, ha lehetne, a fődre se lép ének. Azt a csupa hektika Bordács- jányt akarják vele elvetetni. Julisnak ■ íg a feneke is különb, mint annak a pofája. — Ne ugassatok itt nekem — háborodik fel az apában a férfiönérzet. — A legény, ha kalapjába sz...ik is, legény. Minek adta oda a jányod a szitát, ö nem bírt magával, a fene azt a rossz Szarka-fajtáját! Az asszony. Szarka Julis, sértődötten fordítja széles hátát az ablak felé, de szólni nem szól. Az igaz. A férfi, ha a kalapjába csirái is, férfi. Kelletlenül kelt másnap a nap, a tegnapi hőségre egy kis boro gást hozott. Mintha megunta volna nézni ezt a sok nyomorúságot és elbújt volna egy kicsit pihenni. Az ember, az persze nem pihenhet, azt hajtja a hasa. Mire nyolc óra tájt egy kicsit mégis megvilágosodott és Sándor bácsi vidáman rákurjantott a pestiekre, már egy vizes bugyor nyüzsgött a vállára vetétt bot végén. — Jó.-eggelt, testvér! Ébredjetek, hasatokra süt a nap! A pestiek csakugyan jól elaludtak. Az esősnek induló, nyomott levegő letaglózta őket. — Jaj, hát hány óra, testvér — nevetett az asszony, ahogy lemászott a létrán. Magában csodálattal adózott a vagy darab asszonynak. aki tegnap a sötétben is felvitte a létrán a szalmát. — Nehogy azt hidd mán, hogy ilyenlcor szoktunk felkelni. — Tudom én — maca- válta őt a testvér. — Mikor mink mán egy sorjával ki- dógoztuk m-gunkat, a pesti nagyságák akkor fordulnak a másik oldalukra! A mama nevetett. A vályú felé tartott, a kúthoz. Egy-kettő beleszokott újra a falusi életbe, a testvérék életébe. Meg se kérdezte, hol a lavór, biztosra vette, hogy úgy sincs. Elvezettel pancsolt a hideg, reszelős vízben. — Az igaz — nevetett.— Abba igazad van, hogy a nagyságák akkor fordulnak a másik oldalukra, amikor mink mán egy sorjával ki- dógoztuk magunkat. A szegény embernek esik olyan kutya sorsa Pesten is, mint itt. Kérdezd csak meg sógorodat, hánykor kel, hogy a kórházudvar fel legyen seperve? IFolytatjuk.) ßudai Gabriella t GAZDAG fl llOKONOK
