Szolnok Megyei Néplap, 1963. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-28 / 175. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

196&. július 28,

AZ UTOLSO

HAT KÖR

Már megszámoltam minden repedést a mennyezet meszélésén. A redőket a függönyön. Szinte az alko- nyi nap sugarait is szálanként.

Még mindig készülődnek.

Tudom, most sterilizálják a műszereket. Hallom a koccanásokat, a suttogó beszédet. A professzor fojtott hangú utasításait.

Verseny előtti csend van. Utolsó mozdulatok mielőtt a bemelegítőm levetném, és a meszelt vonal mögé állok.

Furcsa ébrenlét-álom. Fekszem a műtőasztalon. Mélyeket lélegzem. Készülök. A lelátó betonját latom. Az embereket, a sporttársaimat, az ellenfeleket.

A műtőasztal mint egy bárka úszni kezd. Hangosan számolok: 16—17—18. Én mindig határozott mozdulattal álltam a rajtvonal mögé. De most itt az éter- szagú műtőben bizonytalankodom.

A számok logikátlanul ugrálnak szemem elé. Tudom, fonák így 22 utáh 15- öt mondani, de rákénysze- rít a tudat. Lássák, még ébren vagyok. Mert lélegzem, tudatosan, nagyokat fújva. Mert számolok, és mindig hangosabban akarom.

A számok jönnek, vibrálnak: 18... 24.,. 7...

Káosz. Rajt előtti csend folyik dobhártyámra. Még villan a professzor arca. Aztán a rajtpisztoly füstje szememre lendül. A mezőny meglódul. Rohanni kezdek. Megbotlok valakiben ... Zuhanok lefelé .

*

... még hat kör! Hat salakszemekkel teleszórt kör. A számláló tábla szigorú, mint a korbács.

Még mindig a sárga mezes vezet. Mögötte a kék, egy piros, és két fehér. A hatodik helyen feketében én. Együtt tizenkilenc kör óta. A többieket „leráztuk”. A kör régen bezárult. Mikor az élboly eléri az utolsókat óriás ringlispillé válik a négyszáz méteres kör.

Huszonnégyen indul tu nk- tülekedtünk a rajtnál. Aztán szétszóródtunk. A cipőm kíméletlenül szorít. Égeti a talpam, mintha parazsak fúródnának bele. A „motor” egyenletesen dong. Szív-prései. A vér rohan körbe-körbe. A légszomj feszíti a rekeszizmokat.

Menni kell velük.

Még mindig a Sárga vezet. Az iram gyilkosán erős.

*

Szürkül odakint.

A kés hidegen vágja a rostokat. A bordák recsegve széjjel nyílnak. Kitárul a tompa-vörös lék. Kicsodálkozik a szív.

— Vért! — a professzor hangja izgatott.

Az altatott arca furcsán rángatózik.. .

*

... megléptek! A Kék ..robbantott”. Még három kör. Még ezerkétszáz méter. Félannyi lépés. Pedig már a következő is fájni fog. „Pörgetni” kell, mégha mégoly nehéz is. Ólom-lábakkal, hunyt szemmel, átkapcsolni a maximumra. Támadni kívülről.

A Sárgát elérem. Kikészült. A Kék vezet. A be- ton-karély tombol. A kedvenc vezet. A kedvenc a dirigens.

Három lépésen belül né- gyon szorítjuk — könyököljük egymást. A hűvösödé levegő friss-szigorral űzi a fáradtságot. Megfogni a pillanatot, markolni mint a kötelet. Kapaszkodni rájuk..«

*

Viaskodnak a fényszalagok. A falak összeszűkülnek. Cseppen az érbeszúrt tón keszertül a vér, mint a percek.

Odakinn elered újra az

eső,

A kritikus helyen vág az acél. Csupa álarc minden, és csupa kérdőjel. Az átvágott erekből sűrűn folyik a vér.

Az asszisztensnő felnyög:

— Professzor úr! Nem bírom tovább! A férjem...

— Kollegina, kitartás! A páciens kitűnően bírja. — Nyugodtan mondja, de beAz ellenfelek aggódó tekintete ott szorong az elszürkült arcon. A túlpörgött ..motor” kihagy. Alig-alig mozdul a sovány mellkas. *

Az asszisztensnő falfehér arccal ül. A professzor koffeint szív fel a fecskendőbe.

— Sándi!... Vigyázz!... kívülről... a kék... — önkiiül megrezzen a bizonytalanság idegszalagja.

— Elvérzik ...

— Semmi pánik! — bújik a szigorúság mögé, de maga is érzi, fonák. Súlyoso- dik a csend bálája.

Neon-fehéren mozdulnak a beteg arcizmai.,.

*

,.. csengetnek! Utolsó kör, négyszáz kegyetlen méter. A Kék vezet. Még mindig a kedvenc. Hangorkán van, de én nem hallok semmit. Nyúlós-szurok folyik dobhártyámra. Látom a nyitott szájakat. A moz- gó-hadonászó alakokat. A Kéket ott elől...

Még háromszáz méter. A Kék lankad. Még mindig öt méter különbség.

Dőlni előre. Fúródni a híg-közegbe. Neki a fehér fonalnak.

Nincs visszér... Nincs ! szívbillentyűkihagyás... 1

A cethalszájú sötét elha- ! rapja az ablakok fény-sza- ! lagjait. Az eső monoton zajjal esik.

A professzor kimért mozdulatokkal zárja az érfala- kát. Égett hússzag terpesz- ", kedik.

— Mióta versenyez a férje? — szakítja át a csend megfeszült vásznát,

— Tizenöt éve...

A beteg reflexei tudat alatt rezdülnek. Az álarcok I szűrik a levegőt.

— Miért nem hagyta ab- ", ba? Majdnem az életébe I került.

— Nagyon makacs. Nem I bírta elviselni a mellőzést. I

A tű belemélyed a húsba. I Gyakorlott mozdulatok sű rűsödnek. A tompa-vörös I lék lassan összezárul.

*

... elém húzódtak, „be- ; zártak”! A sarkokat látom. Salakszemek vágódnak ar- ; eomba. Beletaposni acélszö- ; geimmel, széttépni az achil- ; leseket.,.

Mégsem. Fiatalok. Meg- ; rokkannak. Egész életükben ; bottal járhatnak. Kihúzódni ", a hármas pályára. „Kilőni” mellőlük. Még ötven méter. ; A Kék mellettem fut. Felszakad a szurok.

Belezúdulni a célszalag", milliméterjébe,

Még hátra nézek. Jönnek ", a Kékek... Jönnek a fehé rek.., A fiatalok, az erő- ", szakosak... Zúg minden... ", A stadion fordul... A salakkor megemelkedik... Bil- ", lenek... Zuhanni kezdek lefelé...

*

A „méhkas” átlódul a ", kerítésen, be a salakra.

— Levegőt! —

— Orvost! —

Hangzavar. Majdnem pá- ;

nik. A mozdulatlan testről ; patakban ömlik tízezer méter megkínzott izzadtsága. •

Megnyikkan a hordágy. ;

vületében bíztatja a férjét.

— Kollegina szedje össze magát.

— Ne engedd... dőlj bele... vállal... még tíz méter...

A koffein hatni kezd. A nyitott ablakokon áramlik a nyárutói éjszaka hűvöse.

— Hogy érzi magát?

— Professzor úr, elnézést kérek...

— Nincs miért. Megértem...

— Sikerült? — kérdi szorongva.

— Azt hiszem, igen...

A professzor tekintetében

ott él egy megnyert verseny minden öröme.

A beáramló hajnal végig lépked, ruganyosán, akár egy távfutó, ■ élete igazi versenyén.

Gábor Zoltán

1. V»i villamos

Itt a kocsiban egyik útitársamtól a jegyét kéri a kalauz. Ő meg nem találja. Végül egy villamos áts2ál. lót nyújt át. Amaz kifakad.

— Hova utazik maga?

— A Nyugatiba.

— Ez nem oda megy.

Az öreg szesztől zavaros szeme azt tükrözi, ami az agyában végbemegy. Csupa erőlködés. Aztán kinyögi.

— Hát ez nem villamos?

— Nem — türelmetlenkedik a vasutas.

Nem is tudom már, hogyan, de végűiig előkotorja valahonnan a kis barna kártyát. Csend lesz. Emberünk azonban még mindig nem érti a dolgot. Vigyorog, Magában beszél. S teljesen váratlanul, valami szomorúsággal túlfűtött nevetésből elkiáltja magát:

— Én azt hittem, hogy villamoson vagyok.

Derül az egész kocsi, hiszen a (részeg egy kicsit mulattató is.

Én az arcát nézem, az másodpercenként változik. A nyakára kerülnek azok a fejek, amelyeket abból a csehóból hozott el &z emlékezetem. Űjszász... szombat délután,..

2. Még e»y féldecit

A söntés pultja előtt annyi az ember, hogy reménytelennek látszik gyorsan italhoz jutni. Leülök, várakozom.

Mellettem egy gyűrött ruhájú, csapzotthajú ember alussza ki a sörmámort. Kabátja külső zsebéből gyűrött tízesek, százasok kandikálnak ki... Ellophatják... Megpróbálom felkelteni... S már cselekszem is. Rámbámul vörös szeméLUKÁCS MIKLÓS VERSEI

Gyülekező fecskék

Még villózik a nyár, még bujtorog, de tar mezőkről a betört szelek ősz illatát hozzák már — vetkeznek aranylomb-rokolyából a bokrok. Nézz csak föl, sereglenek a fecskék, hangjegyek ültek a sürgönydrótra, itt... itt... csivitelnek hajnal óta, szárnylebbentő a nefelejcs-ég.

A boglyakontyos nyár tenyeréből, jönnek a tájból csicseregve, fészkek pihés otthon melegéből jönnek valami titkos jelre.

Fönt ülnek dróthintán, alig férnek, a rét, a nyár édes emlékével nekivágnak majd az égi térnek, int utánuk a táj jegenyével

Csomag

Csöndből, hitvesi csókkal útrakelek, még átadod a kis csomagot, az úton zizegnek őszi levelek, a hajnal elé így ballagok.

Kis doboz, cukorspárgával kötve át, vasárnapról csibecomb, kenyér, almák és tudom, legfelül szál virág.

. utamon szereteted kísér.

Nem bontom fel, tájak, órák míg szállnak.

távolban ér el az alkonyat, enyhíti majd elárvult, éhes számat idegenben otthoni falat.

Ház előli

Ház előtt sárgarózsa bokor Méhekkel ringatja illatát. Anyám — öreg kertiszékben ül És foltozza a vásott ruhát.

Elhervadt ujjai közt bujkál A tű, varr foltra ócska foltot, Drága, törődött anyám — hajnal Óta, — ó mennyit szorgoskodott.

Elfoszló pipacs szirmát szórja Ősz kontyára az alkonyi fény. Nézd, drótkeretes pápaszeme Ölébe hullt. Elaludt szegény.

vei, borostás arcával. Kétség bee j tőén részeg. Motyog valamit, amirői ő sem tud, és én sem értem. Aztán nagy, nehéz feje visszazuhan a mellére.

A csapos egyre-másra teszi a dús habú poharakat a vendégek elé. Nem könnyű munkája. Csuromvíz rajta az ing. No, meg a söntés- felelgetősdi is igénybeveszi a türelmét. Rekedt hang vágódik hozzá.

— Adjon még egy féldecit.

— Elég az amit eddig ittál.

A fogyasztó ezúttal a jámborabbak közül való.

— Jó, akkor elmegyek máshova —- s megpróbál valóban elindulni, de csak támolygásra telik az erejéből.

A terem közepén családi idill. A szülők együtt söröznek a hat—hét éves fiúkkal. A kisebbik meg oly epekedve bámulja a bátyja kortyolását, hogy az végülis megszánja,

— Iszol, hé?

— Igen — s a kezébe veszi a felkínált poharat, és nyeli, nyeli, még az ingére is jut. Anya és apa derűs szemmel nézik a srácot. Gyönyörködnek benne. A kép valóban megkapó. A nagy emberek között fénylő tekintetű, szőke, kócos kis kölyök a nagy korsóval. Oda kiáltok a csaposnak.

— Kérek egy málnát! — ezt soron kívül meg is kapom. Engem is elragad az ivás láza, de már az első cseppek kicsúfolnak a lötty- melegségüikkel. Ránézek a kis aranyfejűre. „Jól van

■ kisfeoma, értem na* szomjas voltál”, — s már az ; apjára sem haragszom.

", A zajos beszédet, a zson- ; gást a hangosbemondó töri meg.

— Személyvonat érkezett a második vágányra, egy perc tartózkodás után indul tovább Szolnokra.

3. Szerelmi bánat

Erre aztán többen ezede- lőzködnek. Pillanatig üres az egész hodály. így szinte hát van időm meglátni azt a piszkot, ami itt van: szétszórt csikkek, szemét, a padlón, füstös, áporodott levegő — enyhén, vagy nagyon berúgott kocsmájáról így együttvéve olyan bizalmas gusztustalanságba hívnak meg, hogy ennek ellenére még valami önkéntelenül vonzót is felfedezek benne. Igen. Ebben a környezetben az embereket. És elképzelem őket odaát, a hűvös, tiszta kisvendéglő terített asztalai mellett... De az most, érthetetlenül zárva van.

Bármilyen furcsa is, de ebben az órában meggyőződtem arról, hogy a sön- tésTakók elsősorban beszélgetni járnak ide. Ezeknek a csevegéseknek tárgya összefüggésben van a féldecikkel, korsó sörökkel járó, bárgyúságba futó, alkohol-tobzódással. Egy-két elcsípett mondat erről tanúskodik.

— Komám, nekem az fáj, hogy az asszony így kibánt velem. Pedig szeretem... — S az ősz hajú ember gyerekesen vinnyog.

— Majd mi, kőművesek, megcsináljuk. Nem ért hozzá a Jóska, mit pofázik bele... — Nagyot röhög és akkorát húz a korsóból« hogy szinte az alját is magába szíjjá.

— Vasárnap délután ittunk egy kicsit. — dicsekszik, meséli társának a fiatal vasutas. Aztán egy kissé sikamlós történetbe kap.

4. Szoptató cigányasszony

Ott a sarokban cigányasszony szoptat. Egyik kezével a szurtos ingepske- rongyokba pakolt, nagyszeműjét öleli, a másikban meg félig telt fröcesös poharát tartja. Észreveszi, hagy nézem. Ahhoz elég közel vagyok hozzá, hogy perlekedhessen.

— Nincs tejem, mit bámul — s lerántja magáról a gyereket. Mellének nagy, foltos bimbó-köre sebess. Odébb állok. Az ördög tudja, honnan toppant be egy másik barna-bőrű. — Olyan izgatottan áll és kutat, hogy már csak rá figyelnek, Megtalálta, akit keresett. Az én előbbi ci- gányasszomyomat. Odaront. Ordít.

— Há má megint itt vagy, a beledbe a nyomorúságot, megint iszol t©, — tajtékzik tovább. Aztán felrántja a pádról s üti, rűg- dalja kifele az ajtón. Gyerekestől. Senki sem mozdul. Hagyják. Nem az ő dolguk.

Az ajtón kockásinges, öregvitéz csoszog be.

— Csak mulassatok, mulassatok — pusmogja vigyorogva, s máris ott vara a pultnál. Rákönyököl.

Szombat délután van. Voltak és lesznek még szombatok. Éppen ezért gondol- koztat el az, hogy ez a jóné- hány falubeli ember miért szorul ide ki, ebbe a koszos pintelőbe?

5. Kulíúrház helyett

csehó

Űjszászon szép kultúrház ,van cukrászda isi, van, kisvendéglő is van, könyvtár is van, mozi is van...

Szórakoznak? Talán csak hiszik. Részegesek? Nem hiszem. Van gondjuk? Mindenkinek van. Nem tudnak mit kezdeni magukkal, az idejükkel? Nem. Tudnak róla? Nem. Meddig lehet még játszadozni ezekkel a kérdésekkel? Sokáig. Értelmetlen? Nem. Nem, mert elgondolkoztató ez a szombat délután...

De nemcsak róluk van szó, hanem a többlekről, az átutazókról is. Bizonyos vagyok abban, hogy dolgos, becsületes emberekről, akik egy heti távoliét után haza igyekeznek a családjukhoz, de akik a vonat büfékocsijában már többé-ke- vésbé leisszák magukat, a resti csak ráadás.

Pers2e szombat délután. Este talán más lehet. Lehet... Vajon hogyan juthatunk el hozzájuk, értük, a mieinkért?!

Fábián Pét«

Új SZÁSZ---- S Z O M \b a t d é I ü tán