Szolnok Megyei Néplap, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-26 / 121. szám

IM. májú* 26.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

s

.Szakkor; foglalkozás a tiszakürtj fiú

n evelőotthonban

Kulturált munkák —

bontakozó tehetségek

A megyei képzőművészkörök kiállításán

Jól sikerült a megyei képzőművészkörök kiállítása a szolnoki múzeumban. Akik itt kiállítottak, azok nem hivatásos művészek, mégis a mesterség elemeinek elsajátításán felül egyik-másikuk az önálló világlátásról is hatásosan tesz tanúbizonyságot. Ez pedig kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a szakkörök nemcsak fejlesztik a képzőművészeti jártasságot, kultúrált szórakozást nyújtanak, de a tehetségek kibontakozásához is segítséget adnak a formakészség csiszolásával.Talán leginkább Blazsek Gyöngyi képei tükrözik az adottságok sikeres ápolását. Ez a fiatal lány nemcsak egyénien, erőteljesen és mozgalmasan kezeli a színeket, de kialakult ítélőképessége és szépérzéke is van már. Mindenesetre dacos szigorúságából engednie kellene. A továbbiakban is a nők érdemelnek elismerést Nagy Jánosuknak a tájkép látszik az erősségének, ahol meglepő biztonsággal szerkeszt,

csendéletei és arcképei viszont nem tudnak kibontakozni. Aztán ott van Szaiainé Simon Edit mozgalmas, változatos napraforgó csendélete is. (Szalainé másik képén már nem tudta a virágok színeinek ezt az ismétlődő összetettségét megismételni, úgy hogy külső elemet, egy drapériát kényszerült élénkítésre felhasználni^

Persze azért a férfiakról sem feledkezhetünk meg: Tóth Tibor egyéni színlátása és vállalkozásainak nagyszabásúsága, Z. Tóth Kálmán naív ihletésű formavilága — hasonlít hozzá Raszenka Istvánná ábrázolásmódja — és Seller Ferenc érzéke a fények játéka iránt, figyelemreméltó. A kisplasztikák és kerámiák közül pedig Kupái Sándor erőteljes figurái tűnnek ki. Persze, megragadó még itt Kovács Miklósáé egyszerű és légies Tatjánája is.

•• •• 1 •• U rr

íwyonyorkoao

én gyönyörködtető zenetanárok

A szolnoki Bartók Béla zeneiskola tanárai megőriztek egy régi hagyományt. Voltaképpen minden zenekedvelő ember vágyódik a tnűveik megszólaltatására, de ez a legtöbbnél csak egy dúdolás erejéig teljesül. Más volt persze a helyzet a barokk Németországában amikor munka után a közös alkotás gyönyörűségét él. vezhették a zenei frázisokban beszélgető társaságok. Ma talán a jazz-klubbok alkalmasak arra, hogy a személyes érzelmek minden eddiginél közvetlenebb formában kerüljenek a közönség elé. De úgy látszik, hogy még a nagy mesterek alkotásai is megtölthetők egyéni tartalommal. Hiszen a szolnoki zenetanároknak nemcsak felüdülés, de vallomás is a közösségi zenélés. Nem csoda tehát, hogy a déli szüneteket is felhasználják erre;

A művészi gyönyörűség azonban olyan, hogy nem ismer határokat. Akik maguk* élvezik a műalkotás szépségét, azok szeretnék ezt másokkal is megízleltetni. Természetesnek tűnt tehát Kóbor Antal igazgató

számára, amikor a tanárok között szóba került, hogy a közönség elé álljanak. Előbb a kisebb helységekben adtak három hangversenyt majd Szatmáry Judit szorgalmas szervezése eredményeként a Ságvári Művelődési Házban; A péntek esti hangversenyen minden tanár a nézők elé akart állni, hiszen túl a gyönyörködtetésen, bizonyítás volt ez az est arról, hogy jó kezekben vannak a gyerekek; Ilyen lelkesedés mellett nem maradhatott el az a sok elismerés, amellyel a nagyszámú kötöttség jutalmazta az egyes műsorszámokat.

S ez még csak kezdetnek látszik. A zeneiskola növendékeinek a cukorgyárban, a járműjavítóban és a papírgyárban tartott hangversenyei —, hogy az igazgató szavaival éljek — „kiengedték a palackból a szellemet”. Egyre-másra tapasztalják ugyanis azóta a tanárok az ott dolgozó szülők érdeklődését gyerekeik zenetanulmányai iránt, s ez bizony nem választható már el a zenekultúra megismerésétől, Ezt fogják szolgálod

a jövőben rendszeresen megismétlődő olyan növendékhangversenyek, mint a két héttel ezelőtti is, amikor az elmúlt tanév eredményeit mutatták be a város közönségének. De ezentúl minden ősszel és tavasszal a kulturális élet szilárd pontjává kívánják tenni az oktatók hangversenyeit. Mégpedig úgy. hogy a zenetörténet egy-egy korszakát mutatnák be, a programra nyomott rövid ismertetés kíséretében; Talán egyszer pedig még nyári hangversenyt is tarthatnak d múzum méltó környezetet nyújtó udvarán;

Nem kívánnak azonban csak a városban koncertezni ezek a csupán lelkiismeretüktől ösztönzött előadók, hiszen anyagi ellenszolgáltatást nem kapnak, de nem is várnak. Most Űjszászra vagy Zagyvarékasra készül az alkalmi együttes, s aztán bárhova, ha meghívják Őket. Mert e^ső sorban tanárok ők, akik a jóval és a széppel szeretnék megismertetni az embereket,

T. L.

Ivó Andric:

Az ünnepi könyvhét alkalmából

A VEZIR ELEFÁNTJA

íintra felé indulóban

Byron összeszólalkozott a társaságával. Nem tudtak megegyezni, melyik úton térjenek vissza. Byront főleg az lobban tóttá haragra, hogy mint ilyenkor mindig személyzete szeméből azt látta, nem neki adnak igazat, hanem ellenfélének.

Mihelyt a park kapuján kiléptek, Byron faképnél hagyta a társaságot. Vasárnap volt, valahonnan zeneszó hallatszott. Hogy haragját kifújja, végigszaladt a lépcsőkön, s eközben ugyancsak kalimpált rövidebb, béna lábával, s arról is megfeledkezett, ha fut, nevetségesnek látszik. Egy. re újabb és újabb teraszok tárultak eléje, egyre újabb utak s mind tágulóbb látóhatár: tizenkét mérföldes, zöldbe borult síkság, melyet a tenger és végtelen égbolt övezett. Nem érzett fáradtságot. Ügy érezte, hogy nem is emelkedik, hanem növekszik. Sehol egy élő teremtés. Madár sem nebbent. Arra gondolt: ime, végre egy olyan ország, ahol a magány vidámságot áraszt!

Miközben a várfalak közé ékelt ösvényeken tovasietett, melyekről állandóan távoli kertekre s még messzebb a tengerre nyílt kilátás, egyszer csak egy meghatározhatatlan korú lánnyal találkozott. A mellvéd peremén állt, egy kicsiny, kőből épült, elhagyott és üres katonai őrház mellett. Oly váratlanul bukkant elébe, mintha valahonnan valaki üzenettel küldte volna hozzá. Tiszta, fehér vászonruha volt rajta, félig afrikai arca sötét bőrű, orra kicsiny, közvetlenségről tanúskodó, tág orrcimpákkal, okos szeméből egészség és jókedv áradt. Érthetetlen szavakkal üdvözölte az idegent, halkan és szemérmesen, de hangjában és mozdulatában meg. bújt valami, ami több volt a szokásos köszöntésnél, habár nem tudta megmondani micsoda. Byron visszaköszönt és megállít; A lány sem mozdult. Könnyedén ringatózott, és mosolygósán nézte a férfit, egyenesen a szeméhe nézett, s megnedvesítette mindig kissé száraz ajkait. Semmi sem izgatóbb, mint ezeknek a portugál nőknek az ajka! Van valami bennük a növényi meg az ásványi világból is. Mint a véletlenül meghasadt gyümölcs, oly szabálytalanok, s arról tanúskodnak, milyen forró, sötét és édes vérű ennek a kicsiny és beérett testnek a belseje. Csak épp a végük felé vannak úgy mintázva, mint a kaukázusi fajtához tartozó nők szája, de szájuk szöglete is élvész a bizonytalan árnyékban, akárcsak a növényi levélzef kicsiny hónaljai. Byron ama, gondolt: rettentő nevetségesnek és bizonytalannak kell látszanom. mint homályos szándékok emberének. Minden erejével arra törekedett, hogy jámbornak és fesztelennek látsszék. Minden erejével, ha ugyan még uralkodni tudott az erején. Mert egész benseje lángban állt. Ügy érezte: mindazt, amit egész lénye kezdettől fogva keresett, sőt sokkal többet ennél, megtalálta most itt, ezen a zöldbe borult magaslaton; Az ismeretlen rossz, amely elűzte Angliából, s végigvesszőzte a világon, mintha tervsaerűien ide hajtotta volna.

|^épzeL6ereje, a magaslati levegőtől és a lány közelségétől felajzottan, halálos gyorsasággal röppent tova a kettős szakadék örvény? fölött; egyik a szürke sziklák és zöldbe

A svéd Akadémia döntése, amely az 1961-es irodalmi Nobel-díjat a jugoszláv Ivó Andricnak ítélte, csak azokat lepte meg, akik még nem találkoztak írásaival. Realista alkotói módszere, elbeszéléseinek sajátos ritmusa a korszerű lélektan emberismereti módszereivel párosulva Andricot a legjelentősebb mai írók sorába állítja.

borult lejtők mélysége volt, a másik pedig mindabból állt, ami meg nem engedett és lehetetlen, de örök szóraját jelentette. A villámszerű káprázatokban, melyeket úgy lobbantott lángra ez a kicsiny teremtés, mint erdőtüzet a pásztorok zsarátnoka, Byron először találta meg mindazt, amiit az álmok ígérnek, amit a nők soha nem nyújtanak, s amit az élet mindig megvon tőlünk. Nekilódult vérével együtt most mindez átszáguldott rajta.

így nézték és kerülgették egymást, mint két fenevad, a nagy meg a kicsiny, melyek egymást nézik és szimatolják, mielőtt a különös játékbla fognának, melyben felváltva hízelegnek egymásnak, és sértegetik egymást. S miközben így, szinte elbűvölten keringett a lány körül, a férfi valamennyi érzékszerve felajzott erővel és gyorsasággal működött. Látta a lány tiszta szemfehérét, amilyent csak a primitív, egészen fiatal nőknél találhatunk, és szembogarát, — melyből mintha topáz világított volna. S egy bizonyos távolságból éspedig teljesen külön érezte a lány sötét bőrű testének és száraz hajának leheletét s a naptól kifehéredett vászonruhájának illatát. Ügy tűnt, mintha a férfi megsokszorozódott volna, s minden érzékszerve önmagáért él, éspedig olyan intenzív élettel, hogy ez egy és ugyanabban az időben neki mint egyéniségnek a gazdagodást és halálát is jelenti. Most elmondhatja, hogy tudja, mi az elragadtatás és feledés igazi pillanta! A pokolban, amely valóban minden érzéki lény élete, az ilyen pillanatok ritka és váratlan oázisok, melyeken nincs megállás és megpihenés.

Qdatentről, a sötét bokrok közül, melyekbe az út beleveszett, ebben a pillanatban Byron beszédet hallott — Mintha álomból ébredne, összerezzent, s folytatta megszakított futását a meredek ösvényen, köszönés nélkül otthagyva a csodálkozó lányt.

Sokáig bolyongott még a hosszú, szűk ösvényeken és lankáikon. Végül is ezek az ösvények és meredek hegyi lejtők maguk terelték a kastély elé, ahonnan elindult.

A kőpadokon már várt rá a társasága.

Ugyanazon az úton tértek vissza Lisszabonba, ■*— amelyen jöttek, úgy, ahogy a társaság ajánlotta, s ami ellen az imént Byron még annyira tiltakozott. Most egy szót sem szólt. Egyáltalán csendes volt, mint egy kezes bárány, s teli finom tapintattal, nemcsak az emberek, hanem még a tárgyak iránt is.

A most elkövetkező napokban élete legnyugodtabb és legszebb álmában élt. A mezítlábas lisszaboni halászlányok, amint elnézték, hogyan beszélget magában a tenger mellett, egymást lökdösték és nevetgéltek, mert bolondnak tartották, pedig nem volt igazuk. Byron nem volt egymagában, és nem is kísértetekkel társalgott. Azzal az emberi lénnyel beszélgetett, aki ott él Sintrában, vér kering az ereiben,

van szíve, szeme, — vanmindenesetre szülei vannak. otthona, neve van. Ez azonban nem olyan fontos. Arra gondolt, hogy gyümölcsfák vagy ásványok nevén kellene szólítania a lányt, de aztán felhagyott a gondolattal, mert úgy látta, hogy ezzel kisebbítené vagy korlátozná a személyét. Megszokta, hogy gondolatban Kicsiny Teremtésnek — little creaturenek hívja, szóban azonban ezt nem mondta ki. Mindössze kurta kis lehelet volt ez, mely bezárt ajkai mögött kiröppent, csak épp hogy az ínyéhez ért, s mégis elegendő arra, hogy teljes egészében a lányt jelentse. Itt, az ínyén, Byron féltékenyen megállította, s mint valami édes gyönyört, úgy őrizte magában.

lem sok idő múlva

NByron otthagyta Liszszabont, és Portugáliát is. S miközben más országokkal ismerkedett, más emberekkel beszélgetett, más nőkkel tréfálkozott, őrizte és gondozta magában tit- • kát, szavak, tárgyak és képek mögé rejtette, s úgy el tudott gyönyörködni benne, hogy a legkevésbé se árulja el másnak. Beszélgetés közben egyes szavak hozzáfúződtek, s valahányszor ezeket a szavakat valaki kiejtette előtte, zavartalanul és láthatatlanul élvezte a lány jelenlétét. Aláírásában volt egy kicsiny, alig észrevehető, leheletnyi vonás, amely a sintrai hegy lányát jelentette. A citrom, a só, az olaj és a malvázia a leány lényéről beszélt. — Képes volt arra, hogy ebéd idején, húsz személy jelenlétében, maga elé idézze a zöldbe borult Sintrót és a Kicsiny Teremtést, miközben hüvelykujja és mutatóuija között észrevétlenül két kis sószemecskével játszadozott. Legkevésbé a nők arcán, szavaiban és mozdulataiban talált a lánv nyomára.

Az, hogy emlékezetben érintkezett vele, meggyógyította és megőrizte minden találkozástól, asszonyoktól s magától az élettói is. S különös, szerencsés pillanatokban, alkonyaikor, a tenger síkján, csoda történt, igazi, megmagyarázhatatlan és leírhatatlan csoda, a zöldellő sintrai hegy végtelen mennyei ragyogássá változott, sánta futása nesztelen, hosszú repüléssé, s a találkozás minden érzéki hideglelése a lélek fájdalmas, tudat nélküli és határtalan, tiszta kalandjává.

I^örülbelül egy

évig tartott ez így. Akkor aztán a'Kicsiny Teremtés lassanként kihúnyt, elhalványult, mint hajnalban az éji látomás és az álom, s fokozatosan veszített erejéből. Byron úgy érezte, — mintha elárvult, kétségbeesett, elerőtlenedett volna. Megint hátára kapta a rossz sodrása, 9 lefelé ragadta magával az élet áramában, újból gyakorivá váltak a találkozások és összecsapások, melyek nyomán, akár az árnyék, keserű undor járt. S minden még nehezebb és fájdalmasabb volt, mint a sintrai élmény előtt, mert úgy rémlett neki, hogy az élet bősz törvényei a képzelet birodalmára- is kiterjesztik hatalmukat, s hogy tőlük sem menekülés, sem megváltás nincsen.

Csuka Zoltán fordítása