Szolnok Megyei Néplap, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-14 / 87. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 18őS április M Műszak után történt Délután fél négy és négy között kétezernél is több ember lép ki a gyárkapun. Többségük buszhoz megy, kerékpárra ül — hazafelé igyekszik. Sokan azonban a szomszéd épület felé veszik az irányt. A négy órakor kezdődő munkásakadémia előadására készülök így sodródok be a többiekkel az előcsarnokban lévő büfén keresztül a nagyterembe. Itt derül ki. hogy milyen mozgalmas is egy hétköznapi délután a Járműjavító­ban. A munkásakadémia mellett még több más „ ren­dezvény is van. így aztán kísérőmmel. Zsák Istvánnal, a szakszervezeti termelési felelőssel megállapodtunk, hogy mindenhova benézünk. Már megkezdődött közel ötven hallgatóval a Vili- kongresszus anyagának megbeszélése. amikor a nagyteremből átmegyünk a mozi helyiségébe. A ve­títővászon előtt tábla áll, rajz, képlet sorakozik rajta. Gyors számadás — körülbe­lül százhúszan figyelik el- mélyülten az előadó magya­rázatát. — Hegesztők, művezetők — súgja kísérőm — az ív­hegesztés korszerű techni­káját tanulják. Nagyon nagy az érdeklődés a mű­szaki előadások iránt. Újra kilépünk az oldal­ajtón. még utánunk szűrő­dik az előadó hangja, amint a szénmonoxid tulajdonsá­gairól beszél: Rozi mama sír A színpad mögötti kis öl­tözőhelyiségből zajos be­szélgetés hallatszik. Benyi­tunk — egy nagy asztal körül szorosan egymás mel­lett jólöltözött emberek ül­nek. az asztalfön őszhajú, kedvesarcú nénike. Az asz. talon felvágott, kancsókban bor- Az 56 éves özvegy Tassi Józsefnét búcsúztat­ják. Nyugdíjba megy, hét­főtől már otthon pihen. Az alkalmat megragadva mellé ülök, beszélgetünk. — Furcsa lesz, hogy nem kell minden nap bejönni — mondja: — Remélem azért néha. ha a szivem idehúz, beengednek a kapun: Hegedűs Gábor szakítja félbe beszélgetésünket. Mindannyiuk nevében sze­retettel búcsúzik Rozi ma­mától. Aztán átadja a közös ajándékot, egy nagyon szép karórát. Rozi mama sír a meghatottságtól, zsebkendő­jét keresi- A hirtelen csen­det búcsúzásunkkal törjük meg. Az ajtó előtt Zsák elvtárs megfogja a karom. Tudja mi a szép ebben — moíidja. — Az, hogy akiket itt bent látott az mind mér­nök. technikus, adminisztra­tív dolgozó. És a Rozi ma­ma pedig a takarítónőjük. Ugye érti — néz rám a fél­homályos színpadon. Gyula napot tartanak A kultúrotthon igazgató­jának irodájából magyar­nóta hangja hallatszik. Az összhangzat után ítélve itt is víg társaság gyűlhetett össze­— Gyula napot tartanak Bódi Gyula, műszaki cso­portvezető névnapját — hangzik a felvilágosítás. Sajnos más szabad helyi­ség már nem volt, így ke­rültek ők ide. Szívesen lá­tott vendégek, inkább itt, mint valamelyik rosszhírű kocsmában. A Vörös Terem sarkába ülünk le pihenni, és közben hallgatjuk a KISZ politikai kör záró előadását. Itt is, vagy ötvenen ülnek, mind fiatalok: Közben csendesen beszél­getünk. — Érdeklődésben nincs hiány a gyáriaknál — ma­gyarázza kérés nélkül is kísérőm. Az általános isko­lától az egyetemi Oktatásig akad résztvevő. Kapásból az előbb látottakon kívül vagy tíz szakmai és politi­kai oktatási formát el tudnék sorolni, ahol népes a hallgatóság. Most aka­runk indítani például egy autogén-villanyhegesztő tanfolyamot, de túl sok a jelentkező. Nemrég a nők részére volt orvosi előadás — nem fértek be a terembe mindnyájan, annyi hallgató összegyűlt. Filmet vetítet­tünk a korszerű Renault gyárról, meg kellett ismé­telni a munkások kérésére. —'Szóval nem panaszkod. hatnak. — Az aktivitásra nem. Annál többet a helyiség gondokra. A nagy termünk, ahol most a munkásakadé- miások vannak, egyben ebédlő, tánchelyiség, sőt ezideig a birkózók, bokszo­lok edzőterme is volt. Kevés a helyiség A könyvtárunk amióta te­rületi is lett, olyan zsúfolt, hogy elvesztette csendes odaillő légkörét. És ami van helyiség az is nagyon re­noválásra szorul. Üjra az előcsarnokban vagyunk; Búcsúzunk, ami­kor jönnek befelé a kapun a színjátszók. Türelmetle­nül várják, mikor szabadul fel a színpad. A kertben még utolér a tekepálya fe­lől a jólismert kacagó hang — talált a fagolyó. Eszembe jut hányszor hallottam, hogy a munkást a műszak végén csak erő­szakkal lehet a gyárkapun belül tartani. Hát itt aztán megdőlt ez a nézet. Erdélyi György Munkában az új tanács Cibakházán Megalakultak az állandó bizottságok Háromszázötven aktíva segíti a közigazgatást „Fiatalok és öregek” egymással vállvetve A községi tanács szék- házában felkerestük D. Molnár Mihályt, a vég­rehajtó bizottság elnö­két, aki az új tanács munkájáról tájékozta, tott bennünket. Első kérdésünk ez voit: Hogyan kezdte meg mun. Icáját Cibakháza újonnan megválasztott községi taná­csa? — Az alakuló tanácsülést ez év február 24-én tartot­tuk meg. Ezen megválasz­tottuk a végrehajtó bizott­ságot és létre hoztuk az ál- landóbizottságokat. A hat különböző szakterülettel foglalkozó csoportban vala­mennyi tanácstagunk he­lyet kapott. Természetesen az állandóba zottségók kiala­kításánál az vezetett ben­nünket, hogy tanácstagjaink polgári szakképzettségük­nek megfelelő munkában vegyenek részt. Ezek után összevont tanácskozást tar­tottunk, amelyen ismertet­tük a megelőző ciklus ta­pasztalatait, eredményeit, meghonosodott munkamód­szereit, végül azokat a köz­vetlen és távlati feladato­kat, a mely ele megoldásában alkotó együttműködésre van szükség. Végül a különböző állandóbizottságok külön vonulva hozzákezdtek a fél­éves munkaterv előkészíté­séhez. Mindemellett a to­vábbképzésről is gondos­kodtunk. Eddig már két al­kalommal volt előadás és konzultáció. Beszélgetésünk során kü­lön kitértünk az új tanács­tagok munkájára is. 4 brigadéros Egyiptomba megy A kunhegyesi Vízgép észeti Vállalatnál tavaly Vincze Sándor lakatos brigádja nyerte a brigádok kö­zötti mumkavensenyt. Az első negyedévben még csak az anyagtakarékosság kiértékelése fejeződött be, de az első helyet ebben is a lakatos brigád szerezte meg. A kiváló szakembernek, Vincze Sándornak irá­nyító munkáját néhány hétig nélkülözni fogja a bri­gád, mert a vállalat által készített ' CSK 800-as szi­vattyúk üzembe helyezésének irányítása végett a na­pokban Egyiptomiba utazik. Kisasszonyok a magasban 4 Szigligeti Színház bemutatója Műfaja: zenés vígjáték. Könnyű, kellemes szórako­zás és az árók dicséretére legyen mondva, nem is akartak ennél többet. Té­mája néhány mondatban éhnondható: négy leány, ti- zennyolcévestól negyven évesig éL egy régi lakásban és dolgozik a szülőktől örö­költ órásműhelyben. A leg­idősebb kisasszony életcél­ja, hogy a férfiakat távol tartsa a házitól és megvédje a várat, azaz a vénkisasz- szonyságba merevült élet­formát. Csakhogy az életet nean lehet kizárni, betör egy fia­tal orvos Mákjában, aki egy délután félforgatja a házat kiragadja a legkiseb­bik lányt és képletesen szólva, felrobbantja az erő­dítményt. Ki-ki megtalálja a párját, kivéve a legidő­sebbet, aki csendesen bele­nyugszik a megváltozhatat- lanba. m,. Az apróka történet nem teszi túlságosan próbára a nézők kombinálókészségét, sokkal inkább a nevetőiz­mokra apellál. A komikus helyzetek, a kacagtató be­mondások egymást követik és biztosítják a két és fél­órás könnyű szórakozást. Poós Sándor rendező jól összefogta a cselekményt, különösen a második fel­vonás fordulatos, pergő üteme dicséri munkáját. Hibáztatni csak az első fel­vonás lassú tempójáért le­het. Ez egyébként az íré­nek is hibája. Ügy érezzük. itt az ütemet szándékosan tartotta vissza. Vélemé­nyünk szerint nincs rá szükség, A szereplőgárda minden tagja kivette részét a si­kerből, ha nem is egyenlő mértékben. Legjobb a Til­ley-család fejének, a leg­idősebb nővérnek alakítója, Andaházi Margit. Vidáman komédiázik, még az érzel­mes helyzetekben is gond­ja van arra, hogy egy pil­lanatra se vigye el az ér­zelgősség irányába a játé­kot. Ez az erénye különö­sen a befejező jelenetben domborodik ki. Az első fel­vonásban azonban még ö sem tudott teljesen felme­legedni. Sebestyén Éva vénkisasz­szony különösein azért el­ülhető. mert egy pillanatra sem állt le, némajátékai éppen olyan kifejezőek vol­tak, mint egy-egy olyan je­lenétrész, amelyben ő állt a középpontban. Egervári Klári a helyén volt a bővé­rű Piroska megformálásé­ban. Károlyi Mária kedves fiatal lányt játszott — elfo­gadhatóan. Molnár Miklós mint Ko­vács doktor rutinosan, könnyedén, rokonszenvesen játszott. Figyelemreméltóan jó alakítás Forgách Kál­mán rendőrőrmestere. Kitűnő jelenete nagy sikert aratott. Pintér Gyula rövid szerepében jól szolgálta az előadást. A darab zenéje könnyed, ironikus, érzelgősségmentes. Élik a vígjáték alaphangu­latához. Fehér Miklós díszlete a régi budai lakás hangulatát jól tükrözte vissza. — ht — — Űj tanácstagjaink nagy lendülettel láttak munká­hoz. A legutóbbi tanácsülé­sen tizenkilenc interpelláció hangzott el. Valamennyit új tanácstag terjesztette elő. A jelölőgyűlések során a vá­lasztók •— úgy látszik — sok feladattal bízták meg őket. Sőt. A lakossággal való együttműködést pél­dázza jónéhány „friss” ja­vaslat, kérés, követelés is. Elmondhatom, hogy a ta­nácsülés valamennyi inter­pellációt megoldásra fogad­ta el, köztük azokat is, amelyek beruházást igé­nyelnek. Ezeket az 1964-es községfejlesztési terv készí­tésékor tekintetbe vesszük. — Hogyan segítették, s segítik őket a tanácstagi munkában? — Megítélésem szerint kezdetben hasznos volt az, hogy a végrehajtó bizottság tagjai többször ellátogattak az új tanácstagok lakására is, segítették, egyengették kezdeti lépéseiket. Nemrég voit az egészségügyi állan­dó bizottság ülése, amelyen a tisztasági hónap előkészí­tésével foglalkoztak. A bi­zottság tapasztaltabb tagjai beszámoltak a korábbi években végzett tevékeny­ségükről, részletesen, szinte személyenként megbeszél­ték a teendőket is. Ezt a módszert általában és to­vábbra is alkalmazzuk. Végezetül a közigazgatási munka társadalmasításának ügyére tértünk át. — Háromseázötven aktí­vánk van. A körzetekben a tanácstagok fogják össze őket, igénylik segítségüket, tudásukat, tapasztalataikat. ■ Azt hiszem, harmonikus az együttműköídés, s ez igazán egész községünk nagy hasz­nára válik — fejezte be a tájékoztatást D. Molnár Mi­hály, F. P Állami hozományt kap­nak a rászoruló egyip­tomi menyasszonyok Kairóban különleges köl- csönprogramot dolgoztak ki, hogy a rászoruló egyip­tomi menyasszonyok meg­kaphassák hagyományos hozományukat, amely nél­kül nemigen lehet ott há­zasságot kötni. A hozo- mány-kölcsön hat-nyolcszáz dollárt tesz ki és részletek­ben fizetendő vissza. szék, hanem olyan, aki sok- 'Péter vonatja. Elnehezült a féle emeletes palotákat épít, szívem, de nem maradhat- amelyek még nem félhő- tünk együtt, mert Péter karoolók, de majdnem más iskolába került, azok... Elmúlt az év. Sokszor A következő évben gim- gondoltam barátomra, ha nazisták lettünk. Én, mert néha alig tudtam elsurran- módumk voit hozzá, ő, mert ni egy-egy szek u nda szög­taníttatására a rokonság letes árnyéka mögött, és pénzt adott öwze. amikor nyáron teláükoz­FEKETE ISTVÁN: Puska Ma is látom kicsit hu­nyorgó, okos szemét, foltos nadrágját és durva vászon­ingén, a kék üvegigombokat. A Passióban ő énekelte Júdást, az iskolában mindig „vigyázó” voit, és cseresz­nye! apáson sohasem érték. Több volt, mint én. Ezt — magamban — készsége­sen elismertem, de ha sor került rá, megvertem. Erő­sebb voltam. Ha ketten voltunk, erre az erőre nem volt szükség, mert okossága lenyűgözött, de ha fölényét pajtások előtt fitogtatta, összeverekedtünk, és aluL maradt. A pajtások — akikkel egyébként alig álltunk szó­ba — nekem adtak igazat, ilyenkor szégyelltem ma­gam. Tulajdoniképpen: szeret­tük egymást. Fél hold földjük voit, és pár iái a szőlőhegyen, ahol senki sem őrizte a tőkék 4, és az egyik fán apró alma, mély soha nem pirosodott meg, mert olyan fájta volt. — De már érett! — mond. t> barátom. Puska Péter, és Pété* késő nyáron is kimentünk a szőlőbe, ahol aikkara pin­céjük volt, mintha törpék laíktak volna benne. A kulcsot természetesen — nem kapta meg Péter, ezért mindig azt hittem, hogy a szúette, öreg ajtó mögött titkok és kincsek vannak, holott csak dara­zsak voltak, a temetővirá­gokról gyűjtötték a mézet, és mély dongásuk úgy hal­latszott, mintha az orgona legmélyebb sípja szóit vol­na valahol' nagyon közel vagy nagyon messze. Az alma fanyar volt, mint maga az ősz és sehogy sem ízlett, mégis ettem, mert nem akartam megbántani barátom, aki mást nem tu­dott adni nekem. A nyárvégi nap ránk szórta puha aranyát, amint ott ültünk az almafa alatt, és' a távoli dombok olyan közel jöttek, mint álamban a mesék. Én hajóskapitány akar­tam lenni, ő kőműves. Nem olyan kőműves, aki apró paraszti házakat rak egy­formára, mint a fecskefé­Őszelő voit. A csornai ál­lomás sürgönydrótjain ál­mos ökömyál lengett, és még el sem búcsúzhattunk rendesen, már becsattogott tunk, szégyelltem megkér­dezni: — Milyen a bizonyítvá­nyod? — Vastag betűs voltam... — Akkor most játszunk? — Nem lehet — mondta Péter —, mert napszámba megyek. Ruhára kell: És azon a nyáron Péter kőműves mellett dolgozott. Hordta a téglát, keverte a habarcsot, és szívta a kő­port, pedig erősen köhögött. A köhögés azután nem is múlt eh Én ősszel újra iskolába mentem, Péter pedig ott­hon maradt, mert akkor már ágyban feküdt. Nehéz dunyháik voltak rajta, és a kis szobában penészes ke­nyérszag úszkált. Karácsony táján aztán levelet kaptam, és a levél­ben Péter halálhírét. Megsirattam, de sceem felejtem el. Ha durva vá­szoningei láttam, okos gyer­mekarcot, szakadt csizmát, Péter jutott eszembe, s ak­kor is, ha fanyar almát et­tem őszi szőlőhegyen. • És most nemrég újra meg­jelent előttem Péter. Leve­let kaptam valahonnét, hogy olvassak fel egy dél­vidéki kisvárosban. „Tüdő­vész ellen küzdünk’* — ír­ta többek között a levél, és én másnapra halasztottam megírni, hogy sajnálom, aligha tudok elmenni. És akkor éjjel Péterrel álmodtam. Ott ültem újra ágya mellett a dohos, nyir­kos szobában, ahova soha nem sütött be a nap, és Péter után testvérei is egy­másnak adták a kilincset a — temetőben; Ott ültem, és szerettem volna azt mondani, hogy meggyógyul, de nem tud­tam szólni, mert tudtam, hogy nem gyógyul meg. Másnap pedig megírtam a levelet, hogy megyek fel­olvasni. Fél napot ültem hajón, fél napot vonaton. Alig értem oda, már rohan­tam vissza, minden mást elmulasztottam, de elmen­tem. BUmentem, mert ha újra álmodok rég elhunyt kis gyermekpajtásomról, el akarom mondani neki, hogy én is tettem valamit a szür­ke árnyék ellen, ami ott settenkedett mindig nyir­kos, mindig sötét kis szo­bájukban. — Láttad volna csak, Pé­ter! Mindenféle híres em­berelv ültek ott... és tap­soltak, amit én alig hallat­tam, de a szemem párás lett, mert akkor is te jártál az eszemben, és senki sem vette észre, hogy az a kis írás,- amit felolvastam, ne­ked, egyedül csak néked szólt — Péter.

Next

/
Thumbnails
Contents