Szolnok Megyei Néplap, 1963. március (14. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-24 / 70. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

iStií máertím

KAFKA

Vmre Lajt

Franz Kafka:

Törvény előtt

A törvény előtt ott áll egy ajtónálló. Ehhez az ajtónállóhoz odamegy egy vidéki ember és bebocsátást kér a törvény elé. Az ajtónálló azonban azt mondja, hogy most nem engedélyezheti neki a belépést. Az ember el gondolkozik, azután megkérdezi, hogy altkor később szabad-e majd bemennie?

— Lehetséges — válaszolja az ajtónálló — most azonban nem engedlek.

Mivel a törvény kapuja nyitva áll, mint mindig, és az ajtónálló odább lép, odahajol az ember és a kapun át be akar nézni. Az ajtónálló észreveszi, nevet és így szól:

— Ha ennyire csábít, próbáld csak meg, menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyak. Pedig én csak a legalacsonyabb rangú ajtónálló vagyok. Teremről teremre hatalmasnál hatalmasabb ajtónóllókat találsz. Már a harmadiknak a puszta látását sem bírom elviselni még én magam sem.

Ilyen nehézségeikre a vi-. dóid ember nem számított; hiszen a törvénynek mindig mindenki számára hoo- záférhetőnek kell lennie, gondolja, amikor azonban a prémbundás ajtónállót most szemügyre veszi, alaposabban megnézi nagy, hegyes orrát, hosszú, gyér, fekete tatár szakádéi, úgy dönt, hogy mégis inkább vár, amíg megkapja a belépési engedélyt. Az ajtónálló ad neki egy zsámolyt és leülted oldalt, az ajtó mellé Ott ül napiról napira, évről évre. Sőt megkísérli, hogy bebocsátást nyerjen, és az ajtónállót agyonzaklatja kérdéseivel. Az ajtónálló hébe-hóba kis kihallgatásoknak veti alá, kikérdezi szülőföldje és sók más dolog felől, de kérdései részvétlenek mint a nagyura- kél. Végül is újra meg újra azt mondja a vidéki embernek, hogy még most sem engedheti be. Az ember az útra sok mindenléiével ellátta magát és «oust, nem törődve, bár- ffiföwec értékei ia, mindezt

arra használja fél, hogy megvesztegesse az ajtónál- lót Ez mindent elfogad ugyan, de közben így szól:

— Csak azért fogadom el tőled, nehogy azt hidd, elmulasztottál valamit

Télnek-múlnak az évek, és az ember szinte szakadatlanul az ajtónállót figyeli. Megfeledkezik a többi ajtónállóról, és úgy véli, hogy bejutásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben kíméletlenül és hangosan, később, amikor megöregszik, már csak maga elé mormog. Gyerekessé válik, és a hosszú évek alatt, míg az ajtónállót tanulmányozta, prémgallérján még a bolhákat is megismerte, kérleli a bolhákat is, segítsenek néki és bírják jobb belátásra az aj- tómállót. Végezetül meggyengül a szemevilága, és nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak szeme téveszti meg. Igaz, hogy a sötétben most felismer egy fényességet, mely olthatatlünul tör elő a törvény kapujából. Most már nem él soká. Halála előtt az elmúlt idő minden tapasztalata egy kérdéssé gyűlik össze fejében. Ezt a kérdést még nem tette fel az ajtónállónak. Int neki, mert merevedő testét már nem tudta fölegyenesíteni. Az ajtónállónak mélyén le kell hajolnia hozzá, mert közöttük a nagyság- különbség alaposam megváltozott a vidéki ember hátrányára.

— Mit akarsz még tudni? — kérdezi az ajtónálló. — Telhetetlen vagy.

— Mindenki a törvény elé akar kerülni — mondja az ember — hogyan lehetséges, hogy oly sok év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsátást?

Az ajtónálló észreveszi, hogy az ember a végét járja, és ezért, hogy tovatűnő hallását még utolérje, ordítva szól hozzá:

” Itt senki más nem nyerhet bebocsátást, mert ezt a bejáratot egész egyedül neked szánták. Most megyek és bezárom.

— Pestre! Hő! HmJ Pestre!

S rendelkezett káromkodva, sebbel-lobbal, núcsinál- nak aszal a lövegtalppal, a kutyaistenf úját, gyerünk,

gyerünk, ide is értek példás gyorsasággal és buzgalommal ebben a tótágast álló világban. Fehérváron okoskodott valami ijedt vasutas, hogy így egy német

öreg Sámson van velük. Én meg idegyüútem megvárni a főhadnagy urai. A pályaudvaron az vöt a parancs, hogy a f őhadnagy úr menjen el a Ráday utca 43- ba, ott adják a további parancsot. Mink itt állunk mán fél tizenkettő óta.

Bátyám az órájára nézett, négy óra volt. Elveresedett még a nyaka is, morgott

nyomja a

reköt. így átázott a hatos villamoson, végig a Nagykörúton. Szerte & városban már kigyúltak a körben feketére. mázolt lámpák, s még sápadtabbá

__ tették Budapestet.

2.

As üteg a budaörsi erdőben állt, a 132-es magassági ponton. A lövegeket most kapcsolták le a vontatókról. Egy reflektor durva fénypászmába, fogta a tömegek felmeredező csöveit, a körülöttük ugrándozó börzekés tüzéreket s a fák vízgyöngyös ágait.

— Oltsák ki azt a reflek. tort, nem hallják? — reszelte Sámson őrme s. er

gyemge, elfulladó hangján. — Meglátják valami repülőről, s kész a baj.

Bátyám oldalt állt, szét- veteH lábakkal a csúszás avaron, s most is cigarettázott.

— Hagyja, tatám. A fene látja ezt meg, nem a repülő. Nem jár itt most repülő.

■— De jöhet bármelyik percben, főhadnagy úr kérem.

— Húst ha jön, akkor majd eloltjuk.

Az öreg panaszosan és tehetetlenül vonta meg a vállát, majd felmászott nagy keservesen az üteg teherautójára, s a matyóját kezdte összeszedegetni. Bátyám pedig magához intette Szabót.

— Az istennyila érti, hogy minek jöttünk mi ide, de ideküldtek. Fogalmam sincs, hogy kit vagy mit kell itt lőnünk, de a parancs az parancs. A legszigorúbb ei- mászkáláH tilalom van, se kimenő, se szabadság. Nem baj, éppen így a jó. Ért engem, Szabó?

—■ Hát hqmme érteném, főhadnagy úr — mosolygott Szabó, s cigarettáját odatartotta a bátyám parazsa elé. ”

=» Siettesse az embereket. tíz perc múlva együtt álljanak mind a hetvenen.

S azután odalépett a glé- da elé. A katonák álltak, mint a cövek. Sámson őrmester megigazította pocakján a derékszíját, * nagy tiszte sségtudással vágta fel jámbor arcát a bátyám előtt:

— Főhadnagy úr, a lássa* jelentem, az üteg együtt álL

Bátyám eldobta a cigarettáját, nézte pár pillanatig az embereket s hüvelykujját a derékszíjába akasz* toka,

(Folytatjuk,)

E történet hőse 1-945. január 17-én hajnalban esett el Budapest ostromában, azon a napon, mikor a szovjet

hadosztályok egy vad rohammal átsöpörték a Dunán a Pestet megszáll va tartó fasiszta csapatokat. Holttestét a Szent István körút közelében, a Balaton utca torkolatában látták utoljára Steiner Izidor tüzér és Szabó Géza szakaszvezető, egy kiásott tankcsapda mellett. Körülbelül reggel hat óra lehetett, ekkor repültek a levegőbe Budapest hidjai. A két szölcésben lévő katona egy romos ház kapuja alá akarta vinni a holttestet, a harccselekmények forgatagában azonban félúton le kellett dobniuk s elmenekültek. Csak délután mentek visz- sza érte, akkor azonban már nem találták meg. száz meg száz harckocsi, teherautó, lövegkerék, az ezer meg ezer patkós katonacsizma szétlapította, majd ízenként felszedte és szét- hurcolta mindenüvé a város felszaggatott aszfaltján. Csak egy véres és ronggyá préselt teveseőr-kabát maradt ott az aszfalthoz fagyva, melyet utoljára viselt, így lett örök temetője a város, annak minden köve, s a romokkal együtt így épültek be testének atomjai az új falakba, úttestekbe. Szabó és Steiner, valamint Sámson Pál őrmester és néhány felkutatható katonájának emlékezése azonban

egészben őrizte meg alak- jóit, s kisebb-nagyobb hézagokkal hús-vér életének utolsó heteit is, melyek ma sem múltak el egészen, mert emberi szívekben élnek, eképpen:

1.

...ott állt a Keleti-pálya - udvar előtt, előkelőén rezgette lábát a sárga billgeri- csizmában, fél szemét összehúzta és nagyra tátiét szájjal eregette a Honvéd csípős-büdös füstjét. Ideges volt. Magdától jött, aki a József körúton lakott, kicsi volt, karcsú és télt idomú, arcban olyan szép, mint a madonna, de olyan hamis is volt, mint az ördög. Most, hogy eltelt az a pár óra, és újra itt állt a lucskos, ronda forgatagban, megint erőt vett rajta az az izgalom, ami tegnap fogta el. mikor a pécsi helyőrségpa- rancsnokságon közölték vele, hogy q.2 ütegével Pestre kell jönnie. Akkor csak ki lépett az utcára, s hördült egyet a ködben, mént az erdei vadállat.

szerelvény, meg úgy, de S elbődülve csapott a pisztolytáskájára s azonnal indultak tovább. Szabó szakaszvezető rávigyorodott a vonatban, bátyám se tudta megállni, ő is élröhhentette magát, vagy inkább csak úgy a köpenyébe mosolyodat t bele, de szót nem ejtettek. Jöttek,

Most itt állt cafatos köpenyében, farral a Baross- szobomalc, melynek hajdanán a frontról is üzengettek a szabadságai katonákkal:

— Üdvözlöm, Gábor bácsit!

Végre meglátta a szakasz- vezetőt.

— Szabói

S magasra tartotta a ci- garettás kezét. Szabó rögtön odajött, hanyagul szalutált, nem állt vigyázzba se, de szürke szemében, veres, csontos ábrázatán odaadó értelem csillogott.

— Hun az istennyilába

vannak mán — dörr ént

rá a bátyám —, hun a pokolba mászkálnak maguk!? Egy lelket se találok a pályaudvaron!

— Itt vagyunk, főhadnagy úr — mondta Szabó —, a Thököly út cégibe. Odaállítottam az égisz üteget, az

valamit a foga között, $ odalökte:

= Hát altkor várjanak még. Én megyek a Ráday utca negyvenháromba.

A szakaszvezetó összevágta a bokáját és keményen szalutált:

— Igenis!

Kihúzta magát a bátyám is, karcsú dereka mellől elegánsan, kurtán röppent bőrkesztyűs keze a sapkájához. összevillant a szemük. Fölöttük mocskos volt a novemberi ég, a pályaudvaron sírva üvöltött fel egy mozdony, körülöttük menekültek tömege nyüzsgött batyukkal, ládákkal.

Mikor a Nagykorúinál leugrott a villamosról, fejét arra fordította, amerről egy félórával előbb jött. Dobbantva lépett fel a hatos lépcsőjére, félrelökött egy tarkabundás hölgyet, áld kiáltozni kezdett. A Nemzeti Színház mellett fekete egyenruhás, kár szalagos

kölykek nagy csomó sárga- csülagos embert kísértek. A villamos nyögött és elindult. Bátyám levágta magát egy pádra, amely csodálatosképpen üresen maradt, Sapkáját a fejebúbjá- ra taszította, pisztolytáskáját előre rántotta, hogy ne

tfáCWtoOfa

| Az évek szennye ivódott I abba a kézbe, mely egy fél | méterre dobolt előttem az | öreg íróasztal kopott teteit jén, türelmetlenül és inge. | rültén.

| Talán én vagyok a hull szonhetedik, vagy az ötven- | nyolcadik, mit tudom én. Ö | se tudja. Nem is számolja, H Beszélnek, hát megszokta = Ügy pereg le róla az intő, 1 óvó szó, mint harminc éve = tikkadt torkán a szeszesen- I pék milliárdja,

| Véreres szem bozontos = szemöldök alatt és bíbor | eres orr vértelen, konok, aj- § kok felett. És kosz az *»- ! gén, az arcon, a nyakon, | mindenütt,

| — Négyszemközt akarok

I beszélni vele — mondtam | a villanyszerelő művezető- = nek, mielőtt még behívták. | Kiment, olyan képpel, 3 mint aki azt gondolja magában: Te sem vagy csoda- tévő, barátom.

Hirtelen eszembe jutottak szavai. A legrozogább

kisgyepi cigányputri rózsadombi villa ahhoz képest, ahol 86 esztendős apjával lakik! Pedig havonta, kétezret is keres. = Ezt mondta.

Túlozni, meg elítélni azt tudtok — dohogtam magamban.

— Azt mondják, jó szakember — mondtam erősen a szemébe nézve.

— Jó? Hát... ,

Nem fogok kertelni.

— Miért iszik?

— Nézze. Iszok. Most mit magyarázzak. Nekem már mindegy.

— Maga jó munkás, jól is leeres, hát nem érti, hogy így nem lehet? A munkatársai, azok mit szólnak?

— Hogy-hogy mit szólnak? Itt dolgozom, aztán

hazamegyek é* senkinek semmi köze hozzám. Én már...

Legyintett.

— Miért hagyja el magát?

— Nem megy. Már voltam elvonón. Nem elég az. Akarat is... hm... kellene.

— Hát nem mehet ez így örökké, veszélyes munkahelyen dolgozik, meg a munkatársai is mind józan, becsületes emberek. Rájuk is szégyent hoz.

— Tudja mit. Van egy közmondás. Addig jár a korsó a kútra... Veszélyes munka? Egyszer megdög- lök, aztán kész. Nekem már mindegy. Engem nem érdekel, ki milyen ember. Mindenki törődjön magával.

— Mióta? — imitáltam az ivást.

— Régóta. Huszonöt-harminc éve.

— Miéit? Mi oka volt rá?

— Szegények voltunk. Én inas lettem. Nem lehettem iparos, mindig dolgozni kellett, lenéztek.

Nevetséges.

— Hallom, idős édesapjával él együtt.

— igen.

— Ki gondozza nap közben? Van ennivalója, rendet helye?

««* Vaií, persze, van —» hadarta. — A sógornőim. Tudja, azok napközben et» mennek, takarítana!s, meg minden.

— Hát jól van — álltam fel és indultam az ajtó felé.

■— Mondja meg, minek kérdezgetett? Mit akar velem? Újra jelentkeztem el- vonóra. őriként. Júniusban megyek.

— Megírom az újságba.

— Újságba? Minek, ki akarnak... Azt csinál, amit akar, nekem már úgyis mindegy.

— Na? — kérdezte a művezető, mikor visszajött.

— Segítettek ennek as embernek? Megfogták « kezét?

— Mindenki megpróbálta. De újra próbálkozunk, hátha...

Ekkor már én is tudtam, hiába. De biztatásképpen erősebben szorítottam meg a kezét.

Móra Ferenc út 1. Eh, megnézem az öreget.

Elindultam. Na, ez az ötös szám, hármas, teremtő isten, ez az.

Igazad volt, művezető.

Szörnyűség. Nem hittem a szememnek. Ebben a házban nem lakhatnak, ez lm hetetlen!

A valamikor fehérre mm

mmíM hebi számunkban Krúdy Gyulát méltatva *»■ megemlítettük Franz Kafilaa nevét. Mivel ennek a nagy írónak a neve még négy évtizeddel a halála után sem különösebben ismert nálunk, az ítélet című novelláskötetében magyarul is megjelent írása előtt néhány szóval Így «leszünk munkásságát vázolni.

Kafka 1883-ban született Prágában. Szülei — jómódú zsidó polgárokhoz illően — francia nevelőnőt fogadtak melléje, majd német iskoláiba járatták. Miután elvégezte a jogot, élete végiéig egy előkelő balesetbiztosító cégnek dolgozott. Részt vett a világháborúban, majd a fiatalkora tüdőbaj végzett vele 1924. június 3-án,

Kettős életet élt: nappal kispolgár volt, éjszaka látomásaival küzdő író. Végrendeletében barátjával kívánta írásait megsemmásíítetni. Végakarata azonban nem teljesült, ennék ellenére életműve csak a második világháború után kezdte meghódítani az emberiséget. Ez egyértelműen nagysága mellett szólt: Kafka már a század elején meglátta a mai kor csíráit.

Az Osztrák—Magyar Monarchia egyike volt Európa bürokratikus hatalmainak. Ez az egyéniségét naponta megalázó viliág ihlette Kafka szenvtelen és pontos látomásait. Történetei nem valóságosak a szó köznapi értelmében, de eseményed és emberei csak az életérzés felfokozott megjelenítései. Kafka sokáig nálunk sem jutott szóhoz. Kafka az emberiséget fél0. Ezt példázza Törvény előtt, című novellája isi, amelyben egy elvont helyzetbe® az emberek szétszakított- ságát, kiszolgáltatottságát és a hatalom elszemélytelenedését mutatja be. Az osztrák—magyar bürokráciától inspirált világban a „vidéki ember” mór nem tehet mást, minthogy mindent elkövet lelkiasmerete megnyugtatáséra. És itt a remény: egyszer ez a megőrzött humánum megteremts az emberhez méltó világot. Amint ezt napjaink eseményei mutatjáík.

Tompa László