Szolnok Megyei Néplap, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-09 / 6. szám

IMS.

SZOLNOK MIBGYta N Én.Ar

Beszéljenek magukért a művek

„Olvastam a Néplapban Dónké László levelét, melyei ’Irodalmi ügyben’ írt és méltatlankodik azon, hogy kevés a megjelenési lehetőségük a megyében élő, irogatással foglalkozó embereknek. Ez ügyben elmarasztalja a ' levélí ró a szolnoki rádiót és a Jászkunságot

Nagyon meglepődnénk azon, ha például az Élet és Tudomány közölné valamelyik ifjú költő legfrissebb versét, vagy az Élet és Irodalom novellák és kritikák helyett a mélytengeri kutatások eredményeiről közölne magas színvonalú értekezést.

A rádió igen „ravaszul" foglal állást ebben a kérdésben. Van kinek írni, de nem kapnak közlésre érett írásművekét még Danko Lászlótól sem.

Térjünk rá a vita igazi tárgyára. Van kinek írni, de... És pontosan ennek a bizonyos szócskának nincs meghatározva a folytatása a mai napig sem. Doeikó László* így folytatja: ...nine*

olyan fórum, mely leközölné írásainkat. Vagyis vannak írók, és vannak, akik olvasnának, csupán o közvetítő hiányzik. Donkó László álláspontjáért harcosan ki is ált. Én vagyok viszont a .nyájas olvasó", Így természetesen más szemszögből szólok hozzá.

Nem érzem magam pesz- számistának, de az a gyanúm, hogy a közlés lehetőségek gyér voltán kívül más baj is van. Én így folytatnám azt a bizonyos befejezetlen mondatot: Van kinek írni, de... kevesen vannak olyanok, «kik jól tudnak Írni.

A Néplapban esetenként megjelenő versek magukon viselik a modem szabad- verselés minden külső ismérvét, csak a kusza szóhalmazból igen. nehéz kihámozni, hogy Írója mit is akar mondani. Attól még nem vers • vers, ha rímel, de még kevésbé az, ha nem rímel.

Jó novellát akkor olvasunk a lapban, ha valamelyik befutott író ír. Ékre azonban ritkán kerül sor. A Néplap úgy segít magán, hogy klasszikus novellákat, ismert külföldi írók írásait közli. Móriczot vagy Jevtu- aenkót nem bírálja senki.

Ha most újra megnézzük a rádió érvelését, határozottan állíthatjuk, hogy véleményük mindenben megegyezik a Néplap szerkesztőinek véleményével.

Ami a Jászkunság-ot illeti, az a véleményem, hogy ne ott jelenjenek meg a megyei írók művei. Vagy a megyei írók csupán az értelmiséghez akarnak szólni? Mert a Jászkunság — jellegénél fogva — a megye értelmiségének folyóirata. Ellenben a Néplap eljut a legszélesebb néprétegek közé, olvasótábora népes, így alkalmas arra, hogy időnként szépirodalmi müveket is közöljön. A lap ezt meg is teszi, amennyire lehetősége engedi. Ezt abból is gondolom, hogy Donkó nem marasztalja e] levelében a Néplapot

De miért nem marasztalja el az Élet és Irodalmat? Pedig ott is döngeti a kaput, úgy tudom, több esetben is, de írásait még nem találták eléggé érettnek. Hogy vidéki író nem kap helyet fővárosi lapban’ Dehogynem! A szolnoki Serfőző Simon verse az első oldalon szerepelt a múlt- heti számban, háttérbe szorítva más ifjú költők egész garmadáját. Megérdemelté? Igein. Büszkék vagyunk rá. Keveset, de jól. A jó bornak nem kell cégér. A valóban tehetséges írót nem az jellemzi, hogy az ököljog módszereivel harcolja ki műveinek közzétételét. Attól még senki sem lesz olvasott novellista, vagy költő, ha gyak- m .megjelenik:'

Jelentéktelen rövidítésekkel közüljük Gátfalvl Mihály cikkét. U"y gondoljuk, helyesen tükrözi a Up olvasótáborának véleményét Ha egyes apróbb részleteiben nem is, de eivi következtetéseiben az irodalmi életre vonatkozó megállapításaiban, tanácséiban a szerkesztőség a cikkel egyetért Különösen megszívlelendőnek tartja a cikk befejező részét, ami a művek színvonalára vonatkozik. A megye irodalmi életéről nem kívánjuk a vitát folytatni. Az álláspontok kikristályosodtak. — Szerkesztőségünk várja a valóban színvonalas, mai életünket tükröző, a szoda- lista ember gondolkodásmódját formáló és arra Jellemző lrásoCsapatzászió átadás Karcagon

Impozáns katonai parádét rendeztek szombaton a karcagi laktanyában. Az erőt, fegyelmezettséget sugárzó honvéd alakulatok köszöntötték az ■ új csapatzászlót, amelyet a helyi Lenin Termelőszövetkezet tagjai ajándékoztak. Az ünnepélyes alkalomból Bártfai Sándor Kossuth-díjas tsz-elnökkel az élen a szövetkezet küldöttsége adta át a hímzett selyemzászlót, amely előtt fogadalmat tetteik a harcolok, hogy mdndhaiálig védelmezik. (A fegyelmezett katonai ünnepség után a laktanya kultúrtermébe vonultak a katonák, ahoi a termelőszövetkezet népszerű öntevékeny színjátszó együttese adott másfélárás műsort a honvédek, tiszthelyettesek, tisztek tiszteletére. Este a termelőszövetkezet művelődési termében folytatódott az ünnepség, ahol az alakulat katonáit, tisztjeit vacsorán látták vendégül és késő órákig szórakoztak együtt.

Megnyílt Jászberényben a női fodrászat kozmetikus részlege. Hétszázezer forintos beruházással készült el a módéin gépekkel felszerelt helyiség, ahol arckezelést, krémpakolást, kvarckeze- lést és vitaminos pakolást végeznek. Az üzlet vasárnap délelőtt is nyitva van és a közönség rendelkezésére áll. A nagysikerű kezdeményezés gazdája a Jászberényi Műszerész KTSZ.

Képűnkön szempillafesteshez készítik elő a vendéget.

KAREL RERAN:

Reménytelen eset

A gyáva

CSEHSZLOVÁK FILM

1944 végén, a szlovák felkelés napjaiban játszódik a Kim. A történet négy emberről, négy különböző jellemről SZÓL Igazi hőse Bodnár tanító, akinek meghunyáSzkodá- ga, majd a döntő pillanatban felülkerekedő embersége a film legfontosabb mondanivalója.

ITELET

g\z. asszony beletúrt a

pénztárcájába. Idegesen és ugyanakkor értetlenül is. Egy pillanatig kinézett az ablakon, mintha az utcától várna tanácsot, hol a pénz, vagy éppen ott lebegne az ablaküveg mutatta négyszögben a százforintos, amely még délben megvolt és most nincs. Még egyszer végiggondolta : nem, sehol nem váltotta fel a pénzt, volt annyi aprója, és nem is ránthatta ki - tárcájából, mert az aprót másutt tartja. Akkor az erszénynek is el kellett volna vesznie.

Az asztalnál ott ült a fia. Feltűnően belemélyedt egy könyvbe, két csontos, kamasz keze valósággal satuba szorította homlokát és eltakarta szemét is, minth az utcáról beszűrődő fény ellen védené ...

— Szilágyi Erzsébet levelét megírta... — kántálta most hangosan a fiú és az asszony látni vélte, hogy újjai közül rásandít.

— A fene ebbe a kölyöK be! Nem bírok véle. Nem. Amióta az apja itt hagyott, végképpen nem — mormogta magában az asszony és újból kotorászni kezdett, most már reménytelenül, inkább csak tehetetlenségében, a pénztárca gyomrában ...

— .,, azt, is telesírta,.,

Nem nyúlkáltál a pénztárcámhoz?

— ... fiának a levél...

— Hagyd a fenébe azt a Hunyadi nemtudomkicsodát... Válaszolj, ha kérdezlek! — rival] rá most, éles, majdhogynem rikácsoló hangon a fiúra. Már nem tud csendesen beszélni vele, már csak kiabálni, rikácsolni tud, ha hozzá szól. És sehogysem képes legyűrni magában a rettenetes és szégyentelen vérzést: fél és irtózik a saját fiától. A tekintetétől. A titkos útjaitól. Az idegenségé- től. Félhülye röhögésétől és furcsa, szinte sokszor érthetetlen szavaitól.

A fiú felkapta a fejét és összehúzta vékony szemöldökét. Szemében inkább düh, mint í-iadtság

— Nem hallod? A fene egyen meg! Már válaszra sem méltatod az anyádat, mi?

it akar tőlem?

S miért rikácsol itt? nem vagyok süket. Hagyjon tanulni... Már tanulni sem hagy?! — vicsörgött a fiú és felugrott az asztal mellől. Nyurga, anyjánál magasabb, de horpadt mellű, vékony dongájú gyerek volt. Az anyja akaratlanul hátrahőkölt.

— Azt kérdeztem, miért nyúlkáltál az erszényemben?

— Én? — kérdezte íelháM!

borodott arcot vágva a fiú, valami olyan nyegleséggel, hogy anyját még jobban elöntötte a méreg.

— Te, igein, te.;. — kiabálta most már mindjobban belevörösödve. Nem, már nem tudja fékezni magát, és megbánni se gyengeségét, lassan már csak gyűlölni tudja ezt a gyereket, aki pedig az övé, de csak volt, s aki úgy érzi. ellensége lett az elmúlt hónapok alatt. — Elloptad a százforintost. Én dolgozom, hogy legyen a beledbe enni hogy ruhád legyen, hogy tanulhass, te meg képes vagy lopni. Az anyádtól. Piszok. Hol a pénz? Hol a pénz!

— Ne hisztizzen itt nekem! De jól adja. Mit tudom én, hogy mire költötte azt a rongyos verest? Vagy kire? El- ugrassza a dohányt és nekem rendez itt színházat — kiabálta vissza a fiú.

asszony egy pillanatra megdermedt. Mit akart mondani az a ronda kölyök azzal a valakivel? ... Csak nem sejti?... Vagy talán tudja is? ... Lehetetlen. Arra mindig vigyázott. A gyerek előtt soha. Soha! És különben is, mit tudhat még egy tizenötéves fiú. Vagy na-. gyón is sokat tudhat? Ránézett a fiára, de az már tüntetőén visszaült az asztal mögé, fejét ismét két markába dugta, mintha falat húzna közte és közötte: vastag, ledönthetetlen falat. De hol van a százforintos? Nem vihette el más, csak a fia.

Eddig is lopott már tőle. két- három forintot, egyszer egy tízest... Gyerekcsínynek tartotta. De ez most száz forint, ez az összes pénze a fizetésig... Ez nem tréfa, ez nem gyerekcsíny. Odament az asztalhoz, megállt a fia mellett és inkább könyörögve, mint felelősségre vonva szólt most hozzá:

—* Ugye, te vetted el a százast? Add vissza! Hallod? Add vissza!

A fiú felnézett, lassan végigmérte az anyját, úgy jegyezte meg;

— Ne murizzon már itt nekem!... Hagyjon békét... — és darálni kezdte a verset:

— Szilágyi Erzsébet levelét megírta... megírta... és látja elfelejtettem. Maga miatt. Már tanulni sem hagy. Elmegyek míg kidühöngi magát — ugrott fel.

Az anyja utána kapott.

— Maradsz! Ide a százast, a százforintosomat! Add ide, mert baltával hasítlak szét, te strici — visította most már megint, s ujjával belekapaszkodott a fiú kabátjába, hogy az lecsúszott a válláról.

Most már juszt se — akarta kirántani magát anyja kezéből a fiú, de az újjak keményen fogták, nem volt menekülés. Egy pillanatig némán néztek farkasszemet egymással, mint két ellenség, akiket végső és döntő párbajra szólított valaki egymás eilen

— Add vissza a pénzt te tolvaj. Megállj, feljelentelek a rendőrségein. Elviszlek a javítóba. Börtönbe dugnak, hogy ott fogsz rohadni. Szégyentelen.

— Hagyjon békén! — váltott fenyegetőre a fiú hangja. Az asszony most már semmit se látott, csak a fenyegető hangot hallotta. Ezt a vészjósló hangot, amelytől nem megijedt, de megvadult. Behajlított ujjaival, teljes erővel arcul vágta a fiút. A gyerek felordított, hátraugrott megtorpant egv pillanatra, az anvja még látta, hogy orrát elönti a vér, hirtelen fellobbant benne a szánalom is. aztán csak azt érezte, bogy meg+ántorodik a kapott pofontól. Megütötte, visszaütötte ; a fia. • ................

— Engem ütött meg? Hát tudja meg, én vettem el a vacak százasát. Kellett. Semmi köze hozzá, hogv mire. Én se kérdeztem, hogv a szeretőire mennvit költ. Érti?

Az ajtóban még visszafordult a fiú, szipogva, véres orrát törölgetve:

— Azt hiszi, nem tudom... Azt hiszi, mert bedug a másik szobába aludni, nem hallok semmit? Ma»- - — falén. Igenis.

M éo hallotta, amint

becsapta a konyhaajtőt és hallotta rohanó lépteit iS;

Aztán egyedül * maradt. Teljesen egyedül.

Gyurkó Gém

lehetőséget a jó írások megjelenéséhez. Ne csak helyet, hanem segítséget, szakmai és erkölcsi támogatást, útmutatást is.

És ne beszéljünk szolnoki irodalomról. Megyeiről se, Nincs, sem községi, sem járási irodalom. Van azonban világirodalom és ezen belül, ennek áraméban nemzeti irodalom.

A nemzeti irodalom ápolása viszont minden, a megyében élő és írással foglalkozó ember joga, sőt: kötelessége. Ezt el is várja tőlük az olvasóik népes tábora. Kevesebb vitát és több, színvonalasabb, mai témájú művet várunik. Ha ezeket megírták, ráérnek nyugodtan vitatkozni, hol jelentessék meg őket.

Azt hiszem, ez nem is lesz nehéz feladat”

Gátfalvi Mihály,

pedagógus,

Jászdózsa

A valóban tehetséges megyei íróknak nincs okult az aggodalomra, hogy- névtelenül fognak elveszni1 a karcagi tücsöklegelőkön. Révbe jutnak anélkül is, hogy őket a Jászkunság vagy a rádió különlegesen „támogatná,”

A dilettánsok szintén nem fognak elveszni (pedig nem volna kár értük). Van belőlük sok száz példány, hálaistennek... Egy-egy alkalommal el is sütik nagyágyújukat, hogy a kritikusok felijedjenek és egy-két hétig legyen miről vitatkozniuk.

De nemcsak költők és írók élnek megyénkben, élnek itt műfordítók is. ök sem igen hallatják a hangjukat. Vagy nincs mit fordítaniuk?

A megyei irodalmi élet szerintem akkor lendül fel, ha íróink viták helyett leülnek és írnak, de nem akármit. Van kinek írni. De az olvasók igényesek. A göregáboros parasztábráaolás ideje már lejárt.

Mi, olvasok, igényesek vagyunk. Legyenek ilyenek a szerkesztők is, de adjanak

helyeztettem magam. Júliával szenvedélyes hangú leveleket váltottunk. „Soha el nem hagylak téged”, ilyeneket és hasonlókat írtunk. Lassan az én fejem fölött is kisütött a nap. Végre én lettem a vállalat egyik prágai fiókjának a vezetője. Mesés hangulatban vonatra szállók. Képzelgek, hallom az anya- könyvvezető hangját s köröskörül a hizelgő muzsikát és nemsokára egy gyengéd „igent”;

De örömöm korai volt.

Befut a vonatom Prágába, Ugyanabban az időben jövendő apósomat kiteszik az igazgatói állásból. Üjra egyszerű munkásként dolgozik.

Édes kis Júliám, a sors mi- csoda akadályokat gördít elénk. Én most egy alállomás igazgatója vagyok és komoly kilátásom van rá, hogy még följebb is emelkedhetem. Ilyen körülmények között megengedhetem magamnak azt. hogy apósom egy kis munkás legyen?

Csak Júliáért fáj a szívem. Szegény, oly türelmesen várt rám és még sok könnyet fog ontani miattam. Igazán jobb sorsot érdemelt volna.

ra emlékeztetett.— Szerencsét len ember vagyok — mondotta bizalmasan. — Beleszerettem valakibe, de a sors olyan akadályokat gördít ielém, hogy ezek láttára talán még Romeo is megrendülne.

Elvtársi összejövetelen találkoztunk először. Hogy rövid legyek és velős: első pillantásra megszerettük egymást... De hát mi következett ezután? Az apa kézzel- lábbal ellenezte a házasságunkat. Tudniillik 6 a mi igazgatónk és nem valami nagyon tetszett neki, hogy a lánya egy kis munkáshoz menjen feleségül.

— Először legyen belőled valaki. Ne próbálj te házassággal karriert csinálni. Ha majd vitted valamire, akkor újra bekopogtathatsz nálunk. Te pedig ne bőgj.

Ezzel az én dárga Júliámra mutatott.

Mit is tehettem volna? Ennek a fölfújt hólyagnak be kellett bizonyítanom, hogy én is érek valamit. A vállalat egy messzi alegységéhez

öreg barátommal, Ferdi- nánddal találkoztam.

Komoran nyújtotta kezét, olyan mosollyal, amely engem kissé a keserű mandulá-