Szolnok Megyei Néplap, 1962. december (13. évfolyam, 281-304. szám)
1962-12-13 / 291. szám
2 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. december 13. (Folytatás az 1. oldalról) Mi megtettük azt a lépést, amit a súlyosan kiéleződött helyzet megkövetelt. Bizonyosak voltunk abban; hogy ez a lépés észhez téríti az agresszorokat, s megértvén, hogy Kuba nem védtelen, az amerikai imperializmus pedig nem mindenható, kénytelenek lesznek megváltoztatni terveiket. Ebben az esetben természetesen a rakéták Kubában való tartása is feleslegessé válik. Valóban, ha korábban bizonyosak lettünk volna afelől, hogy az Egyesült Államok nem fog behatolni Kubába, s ettől szövetségeseit is visszatartja, ha az Egyesült Államok ezt a politikát követi, akkor nem lett volna szükség rakétáink felállítására Kubában. Egyesek úgy tüntetik fel a dolgot, hogy mi az Egyesült Államok megtámadása céljából szállítottunk volna Kubába rakétákat. Ez természetesen oktalanság. Miért kellett volna megint éhhez Kubába szállítani rakétákat, amikor lehetőségünk volt és van arra, hogy saját területünkről sújtsunk le, amikor a kellő hatósugarú és erejű interkontinentális rakétáink rendelkezésre állanak a kellő mennyiségben. Nekünk egyáltalán nincs szükségünk idegen területen lévő támaszpontokra. Köztudomású, hogy valamennyi külföldi támaszpontunkat felszámoltuk. Mi kizárólag a Kubai Köztársaság védelme érdekében helyeztünk el rakétákat a szigetországban, s nem azért, hogy megtámadjuk az Egyesült Államokat. Ennélfogva minden olyan vélemény, amely szerint Kuba támaszponttá vált az amerikai Egyesült Államok elleni támadáshoz, rosszindulatú koholmány. E koholmányok célja a Kuba elleni agresszív tervek leplezése. A szovjet kormány felhívta a Világ népéit torlaszolják el az agresszorok útját. Ezzel egyidejűleg bizonyos lépéseket tett az Egyesült Nemzetek Szervezetében. A szovjet kormánynak a kubai válság rendezésére irányuló békés kezdeményezését a szocialista országok és az ENSZ más tagországai többségének népe teljes mértékben támogatta. Ám az Egyesült Államok kormánya tovább izzította a légkört Az Egyesült Államok militarista erői a fejleményeket úgy értelmezték, hogy meg kell indítani a Kuba elleni támadást. Október 27 én reggel kubai elvtársaktól és más forrásokból értesítést kaptunk, amelyben közvetlenül az állt, hogy a behatolásra a legközelebbi 2—3 nap leforgása alatt sor kerül. Az általunk kapott táviratokat végső riadónak tekintettük. S ez a riadó indokolt volt. Azonnali akciókra volt szükség, hogy a Kubába való behatolást elhárítsuk és a békét megőrizzük. Az Egyesült Államok elnökének kölcsönösen elfogadható megoldást javasoló üzenetet küldtünk. Ebben a pillanatban még nem volt késő arra, hogy a háború immár füstölögni kezdő gyújtózsinórját eloltsuk. Amikor ezt az üzenetet elküldtük, arra számítottunk, hogy magának az elnöknek az üzenetei is aggodalmat és azt a törekvést juttatták kifejezésre, hogy megtaláljuk a kialakult helyzetből kivezető utat. Kijelentettük. hogy ha az Egyesült Államok kötelezettséget vállal arra; nem támadja meg Kubát, továbbá a vele szövetséges államokat is visszatartja a Kuba elleni agressziótól, akkor a Szovjetunió hajlandó lesz kivonni Kubából azt a fegyvert, amelyet az Egyesült Államok „támadónak” minősít. Válaszul az Egyesült Államok elnöke kijelentette, hogy ha a szovjet kormány hajlandó eltávolítani Kubából ezt a fegyvert akkor az amerikai kormány megszán N. Sz. Hruscsov elvtárs beszámolója a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésszakán tetd a vesztegzárat, vagyis a blokádot, s nyilatkozatot tesz arról, hogy mind maga az Egyesült Államok, mind pedig a nyugata félteke más országai felhagynak a Kuba elleni invázióval. Az elnök teljes határozottsággal kijelentette — ezt az egész világ tudja —, hogy az Egyesült Államok nem fogja megtámadni Kubát és szövetségeseit is távoltartja az ilyen lépésektől De hisz mi éppen azért küldtünk fegyvert Kubába, hogy elejét vegyük az ellene intézendő támadásnak! Ezért a szovjet kormány megerősítette, hogy hajlandó kivonni Kubából a ballisztikus rakétákat. Nos, röviden szólva így született meg a kölcsönösen elfogadható döntés, amely az értelem diadalát, a bélre ügyének sikerét jelentette: a kubai kérdés átment a békés tárgyalások szakaszába, s ami az Egyesült Államokat illeti, ott e kérdés, hogy úgy mondjuk, a tábornokok kezéből a diplomaták kezébe került. E gépek egyedül abból a számításból kerültek Kubába, hogy afféle repülő tüzérségként használják fel őket a parti védelemben, hogy a légelhárító eszközeik fedezete mellett tevékenykedjenek. Az Egyesült Államok kormánya november 21-én megszüntette a Kuba körüli haditengerészeti blokádot és visszarendelte hadihajóit ebből a térségből. Egyidejűleg az elnök újból megerősítette az Egyesült Államok azon nyilatkozatát, hogy nem indít inváziót Kuba ellen. Mindezt figyelembe véve, mi is hatálytalanítottuk azon katonai rendszabályokat, melyeket a Kuba körüli válság kiélesedésével kapcsolatban meg kellett hoznunk. A Kubai Köztársaság a maga részéről megkezdte a hazájuk védelmére behívott személyek leszerelését, akik visz- szatémek a békés munkához, családjukhoz. Most kedvező feltételek alakultak ki a Karib-tenger térségében keletkezett veszélyes válság felszámolására. Most be kell fejezni a tárgyalásokat, rögzíteni kell a Szovjetunió és az Egyesült Államok kormánya közti üzenetváltások eredményeként elért megegyezést és azt az Egyesült Nemzetek szervezetének tekintélyével kell azt alátámasztani. A szovjet kormány meg van győződve arról, hogy nem szolgálja a béke érdé. keit a Karib-tenger térségében kirobbant válság teljes rendezésének halogatása. Reméljük, hogy ezt' megérti az Egyesült Államok kormánya is. Néhány tanulság és következtetés. Az elmondottakból nyilvánvalóan kitűnik, a Kuba körül kialakult helyzet megindult rendezésének több eredménye. Először: sikerült elhárítani az inváziót, amely minden nap fenyegette a kubai köztársaságot, s ebből következőleg megakadályozni a katonai összecsapást. Sikerült úrrá lenni a válságon, amely általános termonukleáris háborúval fenyegetett. Másodszor: az amerikai Egyesült Államok az egész világ színe előtt nyilvánosan kötelezettséget vállalt arra, hogy nem támadja meg a Kubai Köztársaságot és szövetségeseit is vissza tarti a ilyen támadástól. Harmadszor: a legféktelenebb inperialisták, akik arra számítottak, hogy Kuba miatt termonukleáris világháborút indíthatnak, ezt nem tudták megtenni. — A Szovjetunió, a béke és a szocializmus erői bebizonyították, hogy a háború híveire rá tudják kényszeríteni a a békét. Melyik fél győzött, ká nyert? Ebben az esetben azt mondjuk, hogy győzött a józan ész, győzött a népek békéjének és biztonságának ügye. Az érdekelt felék józanul ítélték meg a helyzetet és számításba vették, hogy ha nem kerül sor olyan lépésekre, amelyek segítenek úrrá lenni az események veszélyes alakulásán, kirobbanhat a harmadik világháború. Kölcsönös engedmények és kompromisszum eredményeként megállapodás jött létre, amely lehetőséget adott a veszedelmes feszültségmegszüntetésére, a helyzet rendezésére. Mindenkinek világosan látnia kell hogy a Szovjetunió sohasem hagyja cserben a forradalmi Kubát. A Szovjetunió megtartja azt, az ígéretét, hogy segít a forradalmi Kubának, A forradalmi Kuba nem marad védtelen. Napjainkban az imperialisták kénytelenek számolni a Szovjetunió, a szocialista országok növekvő erejével. Rendelkezünk olyan hatalmas erejű interkontinentális rakéták szükséges mennyiségével,. amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy visszaüssünk az ellenségnek, ha kirobbantja a háborút. Nyugati po itikusok fe'előt en kijelentései Miért beszélek én olyan kellemetlen dolgokról, mint a interkontinentális rakéták és az atom-tengeralattjárók hatása? Nos, azért, mert erre kényszerít bennünket az Egyesült Államok és a vele szövetséges országok egyes vezetőinek felelőtlen kijelentései. Amikor Kuba körül egymást követték az események és a légkör valósággal izzott, nyugaton jónéhány államférfi beszélt arról, hogy a háború megelőzése érdekében meg kell keresni á vitás kérdések ésszerű megoldását. Most azonban, amikor, mint mondani szokták, megszűnt a sokkos állapot, ugyanezen emberek közül néhányan arról beszélnek, hogy a vitás kérdéseket csak az egyik fél részéről adott engedmények alapján kell megoldani. Ez esztelen és veszedelmes politika. Nem csodálkozunk azon, hogy a „kemény kéz politikája” szószólóinak össze-visz- sza kórusában a prímet Adenauer és a hozzá hasonlók viszik; Mégis meg kell mondanom a „hidegháború kancellárjának”, hogy hiába örvendezett a nyugat „szilárdságán” amely, úgymond, bennünket arra kényszerített, hogy kivonjuk a rakétákat Kubából. Bátor vagyok biztosítani önt, kancellár úr, hogy amikor úgy határoztunk, hogy negyven rakétát Kubában helyezünk el, akkor is érintetlenül megtartottuk az ön-, hogy úgymondjam — „részét” arra az esetre, ha ön agressziót indítana el Európában. Most pedig, amikor az ön „megelégedésére” rakétáink visszatértek Kubából, ezeket is hozzá csatoltuk azoikhoz a védelmi eszközökhöz, amelyek nyugati határainkat biztosítják. Minek örül ön, Adenauer úr? Mintha megfeledkezett volna arról az egyszerű — számtani szabályról, hogy az összeadandók felcserélése — az adott esetben a szovjet visszavágás ereje — nem változtat az összegen. Meg kell mondaná, hogy most, amikor a világhelyzet kissé nyugodtabb lett, Adenauer mellett néhány más államférfi is kezd lándzsát tömi a „keménykéz politikája" mellett. Lám Home angol külügyminiszter is kijelentette a napokban, „több jel mutat arra, hogy a Kubával kapcsolatos kijózanító eset után az oroszok talán felülvizsgálják szerepüket a nemzetközi életben, „vagyis — ezután mindenben engedni fognak a NATO-tömbnek. Azt mondotta, hogy a Szovjetuniónak most ilyen értelemben kell „számításba vennie” a kubai leckét Az angol külügyminiszternek tudnia kellene, hogy a Szovjetunió mindig kellőképpen számításba veszi a nemzetközi események tanúságait. Annak pedig, aki a Szovjetunióval szemben a „kemény kéz politikáját” prédikálja, tudnia kellene, hagy ha megismétlődik egy ilyen válság és ha akkor nem sikerül megállítani az események veszélyes alakulását, akkor Nagy-Britannia, szövetségeseivel együtt közvetlenül a válság örvényébe sodródik és bizony, altkor késő lesz bármit is kezdeni. Az Egyesült Államokban is kezdenek újra felhangza- ni a harcias felhívások a „kemény kéz politikájára”. Egyes nyugati politikusok is most így beszélnek: kárkár. különben megszorongattuk volna a Szovjetuniót. Nos uraim, csak próbálják meg! Nem lehetetlen, hogy valami őrült kirobbantja a háborút. De, ha kirobbantja, akikor bizonyos okceoik ezreinek is nehéz lesz azt megállítani. Ezt jól tudjuk a történelemből is. Lehetséges e újabb invázió Kuba ellen? Teljes meggyőződéssel mondhatjuk, hogy azokra az esztelenekre, akik háború lerobbantására vetemednek, kivétel nélkül ugyanaz a dicstelen vég vár, mint a hitlerekre, mussoliniikra és a többi barbárra, akik a világot a háború feneketlen szakadékéba taszították. És mégis felmerül a jogos kérdés: meg tudtuk akadályozni a háború kirobbantását Kuba esetében, ésszerű kompromisszum segítségével, pedig a világ a szó szoros értelmében közvetlenül a háború küszöbén állott, de vajon lesz-e lehetőség akárcsak enyhíteni is a háború veszélyén, ha az imperialisták újabb válságot idéznek elő? Ebben nem lehet bízni. Az albán vezetők — szavaikból ítélve — szemmel láthatóan elégedetlenek a kubai válság megoldásával. Egyesek közülük az elért megoldást meghátrálásnak nevezik, mások még olyasmit is mondanak, hogy a Szovjetunió kapitulált, behódolt az imperializmusnak. Felmerül a kérdés: mennyiben hátráltunk hát meg? A szocialista Kuba létezik, Kuba továbbra is a marxista—leninista eszmék világítótornya a nyugati féltekén. Forradalmi példamutatásának ereje tovább növekszik. Az Egyesült Államok kormánya, országa nevében kötelezettséget vállalt, hogy nem hatol be Kubába. A termonukleáris háború veszélye elhárult. Ez volna a mi meghátrálásunk? De vajon a vitás nemzet- köri kérdéseket okvetlenül háborúval, s nem tárgyalások útján kell megoldani? Nem. Azt hirdetni, hogy az államoknak háborúval kell meg- oidaniok egymás közti vitás kérdéseiket, nem más, mint őrültség, amely szenvedést és nyomorúságot hoz a népekre. A nemzetközi viszonyoknak más ésszerűbb normái is vannak, s nekünk nem szabad gyöngítenünk ezeket a normákat, hanem épp ellenkezőleg, erősítenünk kell azokat. Szitkozódással nem lehet a vitás problémákat megöl dana. Egyesek arra hivatkoznak, hogy az imperializmus természete nem változott meg, s azt hangoztatják, hogy le kell leplezni, szidalmazni kell az imperializmust. Az imperializmust valóban le kell leplezni, mert kárhoza- tos a népek számára. De csupán szidalmazni, bármilyen jogos legyen is a szidalom, nem ér semmit, mert az imperializmus erői attól nem lesznek gyöngébbek. Az persze igaz, hogy az imperializmus természete nem változott, de az imperializmus ma már nem az, ami régebben volt, amikor osztatlanul uralkodott a világon. Ha az imperializmus most „papírtigris”, akkor azoknak, akik ezt mondják, tudniuk kellene, hogy ennek a „papírtigrisnek” atomfogai vannak, még használhatja azokat és ezt nem szabad könnyelműen venni. Ennélfogva az imperialista országokkal való kapcsolatok terén kölcsönösen elfogadható kompromisszumokra lehet lépni, de ugyanakkor, másfelől rendelkezni kell minden eszközzel az agresszorok szétzúzásához, ha azok háborút robbantanának ki. Amikor nehéz körülmények alakultak ki Kubára nézve, egyesek csak szitkozódtak. Az imperialista erők azonban a szidalmaiktól nem váltak gyengébbé és Kuba számára sem lett ettől könnyebb a helyzet. A Szovjetunió másként járt él. Elküldte fegyvereit Kubába, elküldte embereit, akik készek voltak feláldozni életüket Kuba megvédéséért. íme, ez az igazi barátság, ez az igazi testvéri szolidaritás. Ez természetesen kritikus időszak volt, és az Egyesült Államok kormánya megértette, hogy ha az amerikai fegyveres erők kigyújtják a háború lángját Kubában, elégnének a kubaiak is, a Kubában lévő szovjet emberek is, de nincs az az erő, amely visszatarthatná a Szovjetuniót a megsemmisítő visz- szavágástól. Ezért a válság döntő, pillanatában az Egye sült Államok kormánya józan észről tett tanúságotMi számoltunk az összes körülményelckel kölcsönösen elfogadható megoldást javasoltunk — és a háború nem töri ki. Hruscsov ezután arról beszélt, hegy nem szolgálta volna a szocializmus érdekeit, ha megengedjük, hogy a Kuba körül kitört válság ter- monukleáris világháborúvá fajuljon. (Lapzártakor Hruscsov elvtárs beszédének adása még tart.) — 44. — Haragos érzések feketítették el a kedvét. Edzett türelme cserbenhagyta, nyugtalansága zúgolódássá zor- dult. Hitét erejét pazar jószívűséggel osztotta szét az emberek között. s viszonzásul mindeddig annyit kapott, hogy örülhetett a mások örömének, örült is, olyany- nyira, hogy ezzel gyógyította saját sebeit, amíg tudta. De a ború már nem tágított a sarkából. Éppen ezekben a napokban eszmélt rá elhűlve, hogy a lánya feje fölött is szalad az ifjúság, hiába fiatal még rászakadtak az élet gyorsan öregítő gondjai. A várakozások hosszú meddősége után csak pillanato kig pihenhet meg4 holott ezek a legszebb esztendők még akkor is kurták, ha sza- kadatlan boldogságban telnek. Lányáért kétszeresen szenvedett, hiszen ez volt az az idő. amelyre harminc esztendeig várt, s mégis még mindig várnia kellett, pedig már az ígéret földjén érezhette magát. Lázas kétségbeeséssel értette meg, hogy ezek a napok visszáhozhatat- lanok nem akarta tovább tűrni a tehetetlenség kárho zatát. Eddig egy lépést sem tett önmagáért. Bármit kívántak fölülről, engedelmesen meghajtotta a fejét. Többé nem akart a meggyőződése ellenére cselekedni, mert hovatovább a tisztesség romlását érezte, tisztesség nélkül pe- dig egy napig sem élhetett hitében. Amit a lányával, vejévei és vele műveltek, nem tartotta becsületesnek. Elhatározta, hogy segítséget keres, meglátogatja Cigié Mihályt, hátha levetheti végPajtáskodóan karolt bele vejébe. — Hát anélkül csak nem mész el, hogy ne innánk egy pohárkával. Lányom! Elő a demizsont! Klári olyan Ttolt, mintha megszeppent volna. Zajtalan fürgeséggel kapkodott poharakat a konyhaszekrényből, GERENCSÉR MIKLÓS: re valahára melléről azt a sziklát, amely másfél éve egyre tűrhetetlenebbül nyomfa. Az ajtó felé figyelt: Dani a pergamenszínű fényben állt, zsebes hátizsákkal a vállán. Szótlanul ölelte ma gához fekete. ámyékszerű anyját. Kincses föltápászkodott, a búcsúzkodókhoz bicegett. a háromliteres demizsont a vizespad mellől vette elő. Két poharat töltött tele vörösborral. Az öreg fáradt vidámsággal fohászkodott a koccintáshoz. — Jó utat fiam. Annyira jót utat, hogy legközelebb végképp itthon maradj. Egészségedre/_ Boldogan röppent föl az írógép mögül a nagyszemű lány, amikor meglátta nagyapját a nyíló ajtóban. — Itt van — kacsintott cinkosan a másik ajtó felé, melyet borsózöld párnázat borított. — Mindjárt bejelentem... Cigié Mihály szelíden legyintett hosszú kezével. — Hagyd, kislányom. Itthon vagyok én. S ezzel el is tűnt a zöld- p&más ajtó mögött. A másodtitkár rózsakoszorús asztalnál ült, tucatnyi boríték volt előtte, olvasta a napi postát. Meglepetten, szigorúan hunyorítva kapta föl a fejét, hogy lássa, ki érkezett kopogtatás nélkül. Keskeny szája lassú vonallá húzódott a mosolytól, a levelet finoman összehajtogatta könnyű kezével, az az asztalra ejtette. — A, Mihály bácsi! Üdvözlöm., Mihály bácsil — Zajtalan felállt, az öreg elé sietett. Cigié Mihály lassan lépegetett előre a kék folyondárokkal, szögletes, piros mintákkal díszített szőnyegen. Egyik kezében kalapját tartotta, a másikat köszönésre nyújtotta. Megtört apróluka- esős arcáról nem sok jókedvet olvashatott le a tif-* kár. (Folytatjuk) mstuiioi
