Szolnok Megyei Néplap, 1962. december (13. évfolyam, 281-304. szám)
1962-12-07 / 286. szám
1862, december 7, SZOLNOK MEGYEI NEPLAi A boldogházi óvónő Alkonyodik. A jászboldog- nazi utcákon is lágyulnak a fények. Rádió hangja, tele- v?5i® zenéje szűrődik ki az ablakokon. A községi óvodaiban már vége a napi munkának — a termek tisztán,^ az asztalok, székek s a kis lakók játékai szépen elrendezve várják a más napot. Csősz Júlia, az intézet esi nos, fiatal óvónője fogad aki az idén érettségizett Szolnokról került Jászbol- dogházára. — Szívem vágya volt mine's a pedagógiai munka — mondja beszélgetésünk során. Életcélnak tekintem foglalkozásomat. Emlékszem, szüleim, tanáraim is erre a pályára bíztattak. De nekem nem Is kellett t-d sok bíztatás... — Hogyan lett óvónő? — Először a Szegedi Pedagógiai Főiskola magyar— történelem szakára jelentkeztem. Érthető volt szomorúságom, amikor jött az értesítés: nem vettek fel. Úgy éreztem, egyik legmostohább gyereke vagyok a világnak... Aztán... értesültem, hogy Jászboldogházán új óvoda nyűik, óvónőt keresnek. Megpályáztam... Sikerült... Mosolyogva tárja szét karját: — S most itt vagyok! Későrp jár, de még jut idő arra, hogy a fiatal óvónő néhány szóban összefoglalja a következő időkre szóló terveit, elképzeléseit: — Szeretném mielőbb elvégezni a pedagógiai főiskolát, hogy még nagyobb fel- készültséggel taníthassak, nevelhessek. Bízom abban, hogy ez is sikerül, mint ahogy sikerült a legszebb -munkát, az óvónői hivatást is megtalálni... Veikéi Árpád tudósító NÉV NÉLKÜL... A londoni köd Nyugati hírügynökségek je lentése szerint a Londonra boruló fojtogató ködtakaró egyre jobban kezdi veszélyeztetni az angol főváros sokmilliós lakosságának egészségét. Hivatalos jelentés szerint a köd füst- és széndioxid-tartalma elérte a megszokott téli „londoni ködök" szennyezettségének 14-szer» sét A legutóbbi 48 órában ha tvan halálesetet okozott Lali don mérgező köde. Az angol egészségügyi hatóságok elrendelték, hagy London körzetében 200 kórház készüljön fel az úgynevezett „ködbetegek” befogadására — szerdán este már majdnem négyszáz „ködmegbete- gedéses” személy került tő*- házba. Az angol országutak továbbra is jégpályához hasonlóak. A közlekedési nehézségek miatt gyalogjárókkal zsúfolt londoni utcákon majdnem mindenki ködálarcot visel. Ebből húzott hasznot szerdán este két bandita. Zárás előtt álarcoson besétáltak az egyik külvárosi bankfiókba, ott pisztolyaikkal megfélemlítették a banktisztviselőket és mintegy tízezer fontot magukkal vittek. A skandináv országokból is sűrű ködről érkeznek hírek. Koppenhága, Osló ás Stockholm kikötőinek forgalma majdnem teljesen szünetel. Németországi északi részében súlyos közlekedési zavarokat okoz a szokatlanul erős köd. Európa déli réseiéből viszont szokatlan hidegről számolnak be a jelentések. A délfranciaországi Bijonbaa mínusz 13 fokot mutatott a hőmérő higanyszála a csütörtökre forduló éjjelen és még Madrid környékén ia öt fok hideget mértek. (MTT) ', , N yolcéves koromig nem ismertem a félelmet. A faluban, ahol születtem, élt egy bolond nő; Kokéval Böskének hívták és néha megzavarta a gyerekeket. Mi a falutól két kilométerre laktunk, egy tanyán, odáig nem jött él Böske. Én kicsi voltam és sovány, és talán ezért nem bántott, ha ritkán szembetalálkoztam vele. Nem volt tehát okom az ijedezésre. Azután a felnőttek belém oltották a rettegést. Mindenekelőtt azzal, hogy beszéltek róla. Ha este, sötétedéskor a kertbe küldtek zöldségért, az anyám halkan, együttérzőn megkérdezte: „Nem félsz?” Ha apám rámszólt, hogy nézzem meg, be van-e csukva a disznóól ajtaja, szigorúan rámnézett: „Remélem nem 'félsz?” „Miért k llene félnem?” — kérdeztem önkéntelenül is. Este1 is, éjjel is minden olyan csendes, mint nappal. Legfeljebb néha ugatnak a kutyák, de se rablók, se szellemek nem járnak errefelé. Pár nap múlva azonban már nem voltam ilyen biztos a dolgomban, Legalábbis ami a szellemeket illeti. Egy vendég felbolygatta a lelkem nyugalmát. Kosztolányi Mihály, az egyik szomszédunk. Mihály bácsi nagy darab ember volt, szabályos arccal, fekete szemekkel és sűrű tömött bajusszal. Én tisztelettél néztem föl rá, már csak azért is, mert lassan, szinte méltóságteljesen ejtette ki a szavakat, mint a bölcsek; legalábbis akkor még azt hittem, hogy a bölcsek így beszélnek. A férfiak ették, ittak és beszélgettek. Én a kemencepadkán ültem, és testem a szavukat. Sokáig csak az időjárást emlegették, aztán rátértek a tehenek etetésére, és a sertésorbánc-járványra. Már majdnem elaludtam, amikor Kosztolányi Mihály az apámhoz fordult: — Ott a nádas előtt van egy zsombék — mondta lassan, kéjesen ízlelve a szavakat. — Figyelted-e mostanában? — Láttam — mondta az apám halkabban, titokzatosan. Mihály bácsi felemelte az ujját, kicsit ravaszkásan hunyorgott és sejtelmesen azt súgta: — Egy vasládában ott van elásva az öreg Ma- czelka gróf kincse. — Miért ásta voltna el? — hitetlenkedett az apám. Hegyezni kezdtem a fülemet. Még a szememet is becsuktam, legfőképpen két okból: egyrészt így azt hiszik, hogy alszom és nem szólnak rám a hallgatód- zás miatt, másrészt azt olvastam a kalendáriumban, hogy becsukott szemmel jobban hall az ember. — Azt mondják, hogy megharagudott a fiaira, és nem akarta nekik adni az aranyat — folytatta a szomszéd. — Ravasz ember volt az öreg. Elvitte a ládát egy lakatoshoz, az aeleszerelt néki egy oroszlánt. E rre a megállapításra majdnem leestem a kuckóból. Az öreg ivott, és azt mondta: — Későbben többen is ki akarták ásni az aranyat, de amikor fél méterre értek a kincshez, kiugrott a ládából az oroszlán, és mindenki hanyatt-homlok elfutott; Mire másnap odamerészkedtek, a föld olyan síma volt, mintha nem is ástak volna ott soha. A vendég belenézett a poharába, és fölényesen kinyilatkoztatta, hogy az oroszlánban az öreg Ma- czeíka szelleme él. Ezzel felállóit, elbúcsúzott és elment, de itthagyta mánálunk a szellemeket, a vasládába zárt oroszlánnal. Egész este a vasládán járt az eszem. Másnap reggel megkérdeztem anyámtól, hogy vannak-e szellemek? — Én még egyet sem láttam — mondta anyám közömbösen. Többet nem kérdeztem. Féltem, hogy a felnőttek válaszai egyre jobban összezavarják bennem a világiról alkotott gyermeki elképzelései met. A szellemek azonban üldözőbe vettek. Többé nem volt menekvésem, velük aludtam el, és ők ébresztettek reggeL KJ éhány hót múlva egy másik szomszéd jött hoz- zánk látogatóba, Rostás Péter. Ha elképzeltem, hogy mellé áll a mi másik szomszédunk, Kosztolányi Mihály, nevetnékem támadt. Rostás Péter kis ember volt, bajusz nélkül, és áttetszőén kék szemekkel. Ezen az estén ismét szóba került a Maczelka gróf kincse. Fölálltam, hogy kásomfordáljak, mert már meiern elegem volt a szellemekből. Rostás Péter azonban megkérdezte tőlem: — Hát te Ferkó, láttál-e már lidórcet? — Nem láttam — vallottam be töredelmesen. — Tudod, a lidérc a temetőben tanyázik — magyarázta rögtön. — Minden éjfélkor megjelenik. Olyankor a frissen hantolt sírok fölött sárgás fény villán. Akkor száll ki a testből a lélek. — Mitől sárgás a lélek? — kérdeztem csodálkozva, mert úgy éreztem, hogy az egyébként érdekes és tudományos magyarázat ezen a ponton egy kicsit sántít. Rostás Péter zavarba jött. — Hát... ég a csont — mondta csöppnyi ’öpren- gés után. — A csontban foszfor van, az villog a sír fölött olyan ijesztőn. A lélek csak így tud távozni a testbői — tette hozzá. Ezen igen megdöbbentem, mert rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem ismerem a világot, pedig már nyolcéves vagyok, és átböngésztem az idei kalendáriumot. Elolvastam már néhány könyvet, de azokban sehol sem volt szó ilyesmiről. Azon az estén mégis sokáig nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam az ágyamban. Anyám megneszelte, hogy nem alszom, és csendben odajött hozzám. — Csak nem félsz a lidérctől? — kérdezte halkan. Én csak ijedten meredtem a sötétségbe, nem tudtam válaszolná. Anyám magához húzott, megcsókolt, és a telkemre kötötte, hogy mindig siessek haza az iskola bóL Ettől a naptól kezdve kezdtem igazán féftoiá. D élután jártam iskolába, és ősszel meg télen legtöbbször már sötét volt, amikor hazafelé ^ tódultam, Az iskola alig száz lépésre- lehetett a temetőtől; Szinte a temetőkapu előtt kellett elmer.nem. Olyankor szívemet a torkomban éreztem, és akaratlanul a temetőkért titokzatos sötétjébe pillantottam. Azután szilárd elhatározással csak az utat, a csúszós utat néztem magam előtt. Az egyik este a temető felől valami furcsa fény csapódott a szemembe. Tudtam, hogy abba az irányba lehetnek a frissen hantolt sírok. Most költözik odébb a lélek — futott át az agyamon. De miért nem várja meg az éjfélt? Miért sietős neki annyira az átköltözés? — próbáltam tréfával elütni a dolgot, de nem sikerült. A fény egyre csak villogott, sárgáson, tompán, ijesztően. Remegni kezdtem, majd futásnak eredtem. Pár lépés után suhogást hallottam magam mögött. Valaki követ, gondoltam. Megálltam. Csend honolt körülöttem, csak a tücskök ciripeltek a temetőárokban. A szívem mind jobban vert. Újra futni kezdtem. Megint követett a suhogás. Ha jobban futottam, erősödött a suhogás. És ez így ment hazáig: futottam, megálltam. Még lelkem is reszketett, mire hazaértem, — Mi történt veled, fiam? — kérdezte anyám* látva rémült arcomat. — Semmi tagadtam te mindent. O zégyelltem bevallani a félelmet. Másnap ami- ^ kor az iskolába mentem, bátrabban néztem a temető felé. Világos nappal volt, egy kicsit fújt a szél. Az új sírokon rezegtek-zizegtek a koszorúk. Frissen, tisztán játszottak. Néhány arany színű ugrándozott a szélben. A rájuk tűző napban vilióztak, csillogtak. Ügy mint este. Nagy kő esett te a szívemről. Hát ezeket a fényes szalagokat néztem én lidérenek. A telkem mélyén azonban már ott tanyázott a félelem. S amikor napok múlva hazafelé menet meg- zörrent a sötétben valami, ismét csak futásnak eredtem. A suhogás megint meJém szegődött. A szivem összeszorult, a torkomban galuskát éreztem, és kivert a hideg veríték. A különös hang egészen hazáig üldözött. Már sok mindent megértettem, a suhogást még nem. Aztán egyszer elmondtam anyámnak. Gondolkodott egy kicsit, aztán a nadrágomra nézett: — Szaladj csak! — mondta. Szót fogadtam, és ismét hallottam a suhogást. Ekkor a nadrágomra pillantottam, és felszabadultan nevetni kezdtem. Rájöttem, hogy a bársonynadrág érdessége adja az ijesztő hangot. Anyám szeretettel magá- ho szorított, és láttam az arcán, hogy bántja valami. — Sokszor féltél? — kérdezte. — Néha — tagadtam le a bársonynadrág felét, és az aranyszínű koszorúkat teljes egészében. Azon a napon voltam tízéves. Mészáros Ferenc Az olvasó néhány nevet, szignót lát az újságcikkek alatt. Ha gyakran forgatja a lapot, az aláírásokból talán meg is ismerheti azokat, akik hivatásszerűen foglalkoznak az újságírással, ök azonban csak a töredékét képezik a szolnoki sajtó és tájékoztatószolgálat dolgozóinak, a Nép- ^aP» — a helyi rádió, a Távirati Iroda, kiadóhivatal, postai sajtó- csoport — a nyomda . .. hányán vagyunk, akik közvetlen vagy közvetve szolgáljuk a közös célt, a sajtó munkásainak valljuk magunkat? így hirtelen nehéz lenne pontos számot mondani. Ismerjenek meg olvasóink néhányat azok közül, akik neve nem szerepel a cikkek alatt, nem mondja be a rádió szpikerje, de nélkülük éppúgy nem jelenhetne meg a lap, nem szólalna meg a szolnoki rádió, mint az újságírók nélküL A nyomdász Majorosi Gézára nem vonatkozik az, hogy a neve nem szerepelhet a lapban. Szerepelhet, de akkor az olvasó csodálkozik, a szerkesztő bosszankodik, a korrektor szégyenkezik ... egyszóval baj van Tudniillik nyomdai szabály szerint minden hasáb kezdetére oda kell szedni a gépszedő nevét, melyet a későbbiek során — mielőtt oldalba kerülnek a sorok — a korrektornak ki kell dobatni. , Persze előfordul úgy, hogy mégis bentmarad. É* ilyenkor így szól a szöveg: „Az ankét anyagába szerepelt: . Majorosi Géza, az őszi mély- ; szántás szakmai megbeszélő- \ se sth.” f — Hát ilyen előfordul — mondja Majorosi Géza gép- j szedő —, még cifrább dolgok ( s. Nézze a mai lapot. 1 Egyik külpolitikai cikkben j fedezett fel egy sajtóhibát — , így „r” betű kimaradt — i szerencsére nem befolyásolta s i mondat értelmét. — Az olvasók nem tudják, 1 nilyen tömegmunkával ké-. j szül technikailag a lap. Nem s kötelesek tudni. A mi őrök 1 problémánk a teSjesítmén és a hibamentes újság. . — Mit ért a tömegmunk alatt? — kérdezem — Mit...? Óránként eg gépszedő átlag 6000 „n”-' azaz betűt szed és önt k ólomból sorokba. Egy mű szakban ez 1200—1600 sói Tömegmunka ez a javából mennyiséget tekintve — egy ben minőségi munka, mer abszolút pontosságot követel Géza egyébként jó kollégj — vele mindenki ki tud jön ni, még a szerkesztő is. Pe dig az afféle ritkaság. Nina nyomdász, aki nem emlege cifra dolgokat, mikor este 1< órakor még két hasáb szed- nivalót sóz rá a szerkesztő Majorosi nem... vagy csal magában?! Erről nem voll hajlandó nyilatkozni. A technikus Ami a lapnál a nyomdász, az a rádió szolnoki stúdiójában a technikus. A riporter kimegy a vágókocsival, vagy Mambó táskamagnetofonjával és hangfelvételeket készít. Azután bemegy a stúdióba és „vág”: azaz kivágja a szalagból a köhintést, torzszülött mondatokat, színes levezetést és befejezést olvas rá — esetleg aláfestő zenével fűszerezi az anyagot, ázután meghallgatja a szervesztő és az is „vág” — a 0 perces hangfelvételt máséi percre rövidíti, kivágja a színes bevezetést és befej e- ést, leveszi a zenét Mikor mindez így megvan, ön a technikus: Kövér lyula... Hogy ő mit csinál? ülőször is rendbehozza a ri- Hwter által tönkresilányí- ott hangfelvevő berendezést, zután a megvágott felvéte- eket az úgynevezett adó- zalagra rögzíti. Mikor ez megvan, három -ágóasztalra felkészít 3000 méter adószalagot és pontban 8 órakor gombnyomással ndítjá az éterbe á Szolnoki tádió hangját ? Es ezután... Hazaballag Téglaházhoz — illetve ä sajtónap előestéjén eg fröccsre velem jön. T _ Kövér, aki 8 év alatt 100 kilométer hosszúságú ripor ■’ töt vett már szalagra, nen jó riportalany. — Mit mondhatok én? - Ha rólam akarsz tudni va ’ lámát, akkor gyere ka egyszer velem Dobára horgász ni. Tudod milyen motora ladikom van ? Kövér Gyula jó horgász nak tartja magát, a fele sége a zsákmány után ítél 1 ve gyakorta kétségbevonje ezt. Szerintem jó rádiós, ak: horgászik is. A kézbesítő Pálinkás József reggelenként 25 kilós teherrel: Nép- szabadsággal. Néplappal, ké peslapokkal megrakodva indul a Zagyván túli körzetbe. Tegnap reggel 3—4 kilós „teherrel” jött — ez esetben — haza, az Ady Endre úti kis szoba-konyhás lakásba. Pedig szíve szerint vitte volna ma is a pöttöm súlyt. — bemutatta volna minden ajtón, ahol hat éve naponta megfordul — s szinte családtagnak számít a postás-bácsi. Tegnap hozta haza a bábaképzőből újszülött kislányát. A Pálinkás-család ezzel öt főre szaporodott és a női nem jutott a túlsúlyba. A konyhaasztalnál ülünk, beszélgetünk — három gyerek — mert vendégek te vannak — papír-repülőgépet startolta!. Bent a kicsi gő- gicsél. Pálinkás élvtárs gondolatai — érthető, — máshol járnak. Elmondom helyette. Ő a legjobb lapterjesztő a városban. Téglagyári munkás volt Nyolc éve postás, szenvedélyesen -szereti .-szakmáját —- 18 kilométert tesz meg • naponta és -120 emeletet. Gratulálunk az újszülött hoz és eredményes munka kívánunk. A tudósító Pataki István a legszorgalmasabb, legrátermettebb -porttudósítók közül való foglakozásra nézve posta se- .édtiszt. Egy kérdésem van hozzá, hogyan dolgozik? _ — Vegyünk egy vasárnapot, mikor mérkőzések vannak. — Jó — vegyünk! — Hát először is a reggeli program: favágás, begyújtás, stb. Aztán meghallgatom a feleségem veszekedését. „Már megint mész, te még vasárnap is mész”, stb. Kilencre a városban vagyok, mert 10 órakor kezdődnek a versenyek: A technikumban kosárlabda, a Járműben teke, az abonyiban vívás. Úgy igyekszem, hogy mindenhova bekukkantsak; — Egy óra felé rohanok haza ebédelni; Ebéd után újra szemrehányás, — aztán irány a MÁV, vagy az MTE pálya. — Este átnézem feljegyzéseim — dolgozni kezdek a másnapi anyagon, mert délelőtt már le kell adni a sport- rovatnak a tudósításokat, ■— Még egy kérdés: Megéri a fáradtságot, a szemrehányást? — Én szenvedélyesen szeretem a sportot Magam is rendszeresen sportoltam. Úgy érzem minden betű, minden cikk, ami megjelenik a lapban, elhangzik a rádióban elősegíti a megye sport- I jáb P. L |
