Szolnok Megyei Néplap, 1962. november (13. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-07 / 261. szám

4< SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. november 7. A mesés, immár legen­dássá vált Razliv tó part­ja akkor, 1917-ben is ilyen kedves, vendégmarasztaló volt, mint most. Lenin nyomában jártunk, nem messzire Lenin városától, a Finn-öböl partján. Em­lékezni és emléket keres­ni jöttünk ide. Razliv kis falu a róla elnevezett tó partján, nem messzire a Finn-öböl zúgó, morajló hullámaitól. Ide jöttünk, hogy lássuk a nagy Lenin hajdani rej­tekhelyét, idézzük emlé­két. A várt, egyszerű lát­nivalónál sokkal többet kaptunk. Alig, hogy ki­szálltunk autóbuszunkból a szemerkélő esőben, haj­lotthátú, idős ember lé­pett hozzánk. — Hallottam, magyarok jöttek Iljicshez — így mondta rekedt hangján. Ügy gondoltam, ha már megtiszteltek minket, én magam mutatom meg az emlékezetes helyeket. Bemutatkozott: Alek­szander Nyikolájevics Je- meljánov vagyok — mi rejtegettük apámmal Le­nint 1917 nyarán az Ideig­lenes Kormány kopói dől. Jobban odafigyelek, hi­szen nem minden nap esik olyan, hogy azzal az emberrel beszélgethetek, aki ismerte, segítette a világ proletáriátusának nagy vezérét — Lenint. — Tizenhétben — kezdi Jemeljánov elvtárs —ala­posan megváltozott a po­litikai és társadalmi hely­zet Oroszországban a jú­liusi események után. Az Ideiglenes Kormány szét­lövette a munkásság bé­kés tüntetését. A junkerek és eszerek segítségével a burzsoázia nyiltan magá­hoz ragadta a hatalmat és nyílt, ellenforradalmi dik­tatúrát teremtett. A pet- rográdi bíróság július he­tedikén utasítást adott Lenin letartóztatására. Az ellenforradalmi újságok sorra követelték, hogy Lenin jelenjék meg a bur­zsoázia bírósága előtt. De a párt központi bizottsága úgy határozott, hogy Lenin vonuljon illegalitásba. LENINT ÓVTUK... gatták rejtekhelyén: Ord­zsonikidze, Dzerzsinszkij Szverdlov és mások gyak­ran felke- K ........... res ték a párt vezető­jét, taná­csokat kér­tek tőle, vagy tájé­koztatták őt. Sajnos, Vlagyimir Iljics nem .> maradhatott sokáig a fa­luban. Há­zunk nem tudta őt biz­tonságosan rejteni. A szomszéd­ban fürdő­lenebb helyre elrejteni. Egy kései, sötét esten át­vittük Ilji- cset a tó túlsó part­jára. Mint a falu minden lakó­jának, édes­apámnak is volt egy kis szénakaszá­lója a tó partján. Itt gallyakból és friss szé­nából kuny­hót fabri­káltunk Le­ninnek. Ez volt Iljics hetedik il­legális la­— Édesapám, Nyikolaj Alekszandrovics Jemeljá- nov és édesanyám a bol­sevik párt régi, kipróbált harcosai voltak. Házunk falu szélén állt és így ki­válóan alkalmas volt ül­dözöttek elrejtésére. Szü­leim akkor renoválták há­zukat és ideiglenesen át­költöztek az udvaron állá csűrbe. Ide érkezett Lenin is 1917 július 9-én, éjjel kb. két órakor. Megismer­kedett szüleimmel, testvé­reimmel, majd édesanyám­hoz fordult: — Nagyezsda. Kondra- tyevna, nagyon kérem, senkinek ne beszéljen ró­lam. Egyáltalán senkinek! Ha szidnak, ne védjen és ne vitatkozzon rólam. Édesanyám megnyugtat­ta Vlagyimir Iljicset, hogy ismeri a konspiráció szi­gorú szabályait. Elmondtuk, hogy heten vagyunk testvérek és elég szűkösen élünk, de meg­leszünk valahogy. Lenin nem akarta elfoglalni la­kásunkat, ezért felköltözött a csűr padlására, ahová illatos szénából kényelmes ágyat vetettünk neki. Megkérem, mondjon va­lamit Jemeíjánov elvtárs Lenin hétköznapjairól, ame­lyeket Razlivban töltött. — Lenin az illegalitás közepette is sokat dolgo­zott. Mindent tudott, min­denről értesült. A párt központi bizottsága mindig tájékoztatta őt a Petrog- rádban végbement esemé­nyekről. Minden nap meg­kapta a legfrissebb újsá­gokat. Ezeket rendszerint ál adtam át neki —mond­ja szerényen Jemeíjánov elvtárs. Amikor nálunk tartózko­dott, akkor is melegen ér­deklődött minden iránt Szeretett tudni mindenről és gyakran meglepett ben­nünket is olyan kérdések­kel, amelyeket éppenség­gel nem vártunk. Lenint sokan megláto­vendégek, hivatalnokok és katonatisztek laktak. így nem maradt más hátra, mint Lenint új, veszélyte­kása 1917- ben, de korántsem az utolsó. — Kaszát, Gereblyét ké­szített édesapám Lenin­nek és ő is dolgozgatott a réten; kaszált, szénát gyűj­tött. — Én akkor voltam ti­zenkét éves — folytatja a sok harcot látott veterán — és Leninnel laktam a kunyhóban. Én ügyeltem a tűzre, vigyáztam arra, hogy mindig legyen forró víz teának — Lenin na­gy«» szerette a teát. Min­den túlzás nélkül mond- hátom — folytatja Alek- szandr Nyikolájevics —, hogy én őrködtem Lenin biztonsága felett. Ha ide­gen közelített Lenin szál­lásához, én jeleztem ne­ki. Megbeszélt jelünk volt a veszély jelzésére. Vala­hogy így hangzott — és kissé zavartan, talán ha­misan is fütyölni kezdi a régi — talán életmentő — füttyjelet. — Nem messzire a kuny­hótól két tuskó állt ki a földből. Az egyiken írt, a másikon ült Lenin elvtárs. Ez volt az ő „zöld dolgo­zószobája” — ahogy gyak­ran nevezte Lenin a kis tisztást. Itt írta meg 1917- ben „Állam és forra­dalom” c. zseniális mun­káját. Ennek a könyvnek a kézirata ma is múzeu­munkban látható. Itt a tuskó mellett olvasta az újságok híradásait Pityer hős munkásainak nehéz életéről, küzdelmes harcsd- róL — Nehéz volt ftt Lenin élete. A hideg, nedves kunyhóban aludt minden éjjel. De ha a hideg na­gyon kínozta, belevájta magát a kunyhó mögötti illatos szénakazalba. Ilyen nehéz körülmények között Leninnek még tréfálkozni is volt kedve: r,...az Ideig­lenes Kormány kopói elől megmenekültem, de a szú­nyogoktól nem sikerült” — mondta Valigyimir Il­jics. Alkalmas időpontot vár­tunk, hogy Lenint még biztomságosabb helyre rejt­sük. Ez nem váratott sokáig magára. 1917. au­gusztus 8-án, késő este Vlagyimir Iljics elhagyta a kunyhót. A tervet mán korábban kidolgoztuk. Le­nin — édesapám kíséreté­ben elutazott egy ideigle­nes szállásra, ahonnan-ké- sőbb egy K. P. Ivanov ne­vű munkás nevére szóló igazolvánnyal Finnország­ba távozott. Innen éppen negyvenöt évvel ezelőtt, 1917 végén, nem sokkal a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitörése előtt érkezett vissza. Az idős, megfáradt Je­meljánov elvtárs elhallgat. Láthatóan kifárasztotta az előadás. Ahogy beszél, szin­te mégegyszer újra átéli a negyvenöt évvel ezelőtti hősi, izgalmas napokat. De nem, még nem fejezte be: — A nagy október tize­dik évfordulóján gránitba véstük Lenin szénából ké­szült kunyhóját. Azt akar­tuk, álljon a kunyhó, míg emberek élnek a földön. Azt akartuk, ne pusztuljon el ez a kunyhó, mint aho­gyan nem fog elpusztulni tanítása sem. — Amit tettünk, nem jutalomért tettük. Meggyő­ződésből és kötelességből. Azokban a napokban min­denki tudta a feladatát. Mi Lenint óvtuk... Láttam Jemeljánovék házát, fészerét. Láttam a csűr padlását, jártam a régi rejtekhelyen. Láttam a rekonstruálit szénakuny­hót, láttam a gránitból ké­szült emlékművet. Ez az eredeti megoldású emlék­mű kifejezi Lenin egysze­rűségét, Lenin életének minden megpróbáltatását. Lenin meghalt, de a kései utódok emlékműve és az emlékező szavak mind­örökre megmaradnak. Os- vastam a gránitkunyhó fa­lára vésett feliratot: „Azon a helyen, ahol 1917 júliusában és augusztu­sában a gallyakból ké­szült kunyhóban rejtőz­ködött a burzsoázia ügy­nökei elől a nagy októ­ber vezére és Állam és forradalom c. könyvét írta — mi gránitból ál­lítunk emlékül kunyhót Lenin városának dolgo­zói. 1927.” Molnár Sándor rr-- ,_ia. ÉVFORDULÓRA Az Auróra éles fénye még bevilágítja ma is életünk. Nézzél körül: egy új kort él szíved s a régi múlt a messzi füstbe tűnt. Emlékezzél: forrongott ott a nép, vér folyt az utcán, hangjuk szerte szállt, s katona, matróz, sok-sok proletár vállalta érted a hideg halált. Emlékezz rá — s te légy a nyugalom. Emlékezz rá — s te légy a szeretet, — őrizd a fegyvert, régi jó barát, békében-harcban ott legyen veled... Ne feledd él. hogy ember vagy, szabad, s a szolgajárom darabokra hullt. Bátran beszélsz. Repít a gondolat, miközben zászlónk semmit sem fakult. A ma embere józanul kíván, hisz teljesednek rendre tervei, araszok helyett mérföldig hatol s a magot is egy jobb kornak veti, £s dolgozz bárhol. Légy mérnök, paraszt, — tiéd a föld, az erdő, rét. folyó — s fiadtól most már sokszor hallod azt: ,Á csillagokba kék repülni jói* Tasnádi Varga Év a — 18. — Az asszonyka Dani hóna alá bújt, onnan nézte szo­morú elérzékenyü ltseggel építkezést, ahol már harma­dik hete dolgoztak. Nem lá­tott semmi vigasztalót. A majdani textilkombinát egye­lőre még feketén, zordonul magasodott az országút men­tén, Estére mindig meghalt és ilyenkor ijesztővé vált, mintha a munka hatalmas koporsója lett volna. Klári tudta, sok-sok nap milliónyi meleg mozdulata kell ahhoz, hogy estére se hűljön ki az építkezés, hogy az emberi kezekből áramló élet önálló­suljon és a gyár éjszaka is barátsággal duruzsolja tele maga körül a levegőt. Egyszer, amikor éjszaka utazott haza Budapestről, gyárat látott tündökölni va­lahol Kelenfölden a robogó gyorsvonatból. Varázslatba ejtette az ablakok kápráza­tos verőfénye, petróleumlám­pához szokott pupillái szom­jasan kitágultak és boldog­nak hitte azokat az embere­ket, akik ennyi ragyogásban dolgozhatnak. Nem tudta, miféle gyár volt az, amely reázúdította a kékesfehér fé­nyek tiszta özönét, de a fel­épült textilkombinátot csak ilyennek képzelte el. Miköz­ben fázós kezefejét a vékony kabát zsebében próbálta ki­engesztelni, a lányokra gon­dolt, a friss és szapora beszé­dű lányokra, akik majd a meleg oltalma alatt, könnyű köpenyekben fogják cserél­getni az orsókat a fonodá­ban és munka után szépen autóbusz röpíti őket rande­vúra. Ábrándjaiban ez volt a boldog jövő, ha nem is olyan távoli beteljesülés, ami­kor ők ismét otthon lesznek már, itt pedig úgy élnek to­vább az emberek, mintha a most épülő gyár a világ kez­dete óta állna. De a jövő vigasztalása ke­vés volt ahhoz, hogy feled­hesse a mostani árvaságot. Meglopottnak, haszontalan, rtak érezte magát, nem sok­kal többnek, mint az ország- útmentén sdbakoló, kopárra tépázott eperfák. Asszony­sága, amely gyönyörű egész­séggel született eszméletre, megszégyenülten menekült vissza az ösztönök mé­lyére, s csak az emlékezet szólongatta bátorítón a meg­sérült boldogságot. Daniban sokkal haragosab­ban háborgott a szégyen. Pe­dig az embereket látszólag oktalanul kárhoztatta, azok nem alázták meg, hiszen jó szándékkal fogadták őket maguk közé. Kaptak ruhát, kenyeret, tiszta ágyat a szálláson — csakhogy mind­egyikük más-más barakkban. Iffy ha kettesben akarták ma­radni, csak a szabad égtől, az erdőtől és a dombok sán­cai mögött rejtőző völgyektől remélhettek megértért. Szé- gyelték magukat egymás előtt, noha csillagkárpit alatt ismerték meg a szerelmet. De öntudatlanul is megta­nulták azóta: büszkén váUat- hatók az erdők őszinte törvé­nye, a,mig az emberi rend nem veszi tudomásul a nászt, de ha már betű is hitelesí­tette, akkor kérhetik a bebo­csátást az emberek közé. Kérték, szótdlan esdekléssel, mégsem akartak nekik he­lyet szorítani. A természet is fukar lett, teljesen elszegé­nyedett, s mintha sajnálkoz­va mondta volna, hogy nem tudok szállást adni, magam is didergek, bízzatok az em­berekben. Estéről estére ugyanaz a kálvária ismétlődött: alatto­mosan kiosontak a szállásról, az építkezés bejáratánál za­vartan köszöntek az aggas­tyán portásnak, az ország­úton egymáshoz bújták és siettek a távolba, a sötétség köpenyege alá Volt úgy, hogy a város felé kószáltak el, de arra zaklatta őket a forgalom, így hát inkább az ellenkező iránnyal barátkoz­tak meg. Csalta, űzte, hite­— Csak nem nekünk szól. Istók bácsi? — Pedig igen. — Nem vagyunk mi vad­galambok. Az öreg nyugodalmasan lépkedett feléjük, földig érő subájában. — Így beszél rólatok min­denki. Mert kettesben j' tan a falhoz támasztotta. Fölfelé nézett, bele a gyenge fényű villanykörtébe. — Vadgalambok... — mondta boldogan és lehuny­ta a szemét. •=- Emlékszel, amikor elindultunk? ... So­káig futottak a lovak előtt. Mi meg mentünk... men­tünk... gette őket a vágyakozás, nap­ról napra zsamokabb lett, de a szemérem mindig vissza­riasztotta őket. Tehetetlen dühükben, kétségbeesett sze­relmükben aléltra csókolták egymást, aztán megértőbb holnapot remélve vánszorog­tak vissza a ricsajos, harsány emberekkel teli szállásra. Ezen az estén sem történt másképp. Kilenc óra is el­múlhatott már, amikor visz- szaérkeztek az építkezésre. Egymással törődve bandu­koltak el a portás deszkabó­déja előtt, amelyen tenyér­nyi ablak világított és fehér füst bokrétázott bádogkémé­nyéből. Éppen búcsúzkodvi akartak, amikor utolérte őket a portás vénségtől hajladozó hangja. — Hé! Vadgalambok! Dani kételkedve kapta hát. ra a fejét. az emberektől is odébb reb­bentek. Segítsetek ki, ara­Színék lángjában fürdő er­dők, ígéretes tájak felé kí­gyózó országutak, önnön tisz­taságukban henyélő fellegek vonulták el Dani szeme előtt. Áldó mozdulattal simította le Klári fejéről a kendőt, va­rázsintésére sátorrá oldódott a sűrű konty. Asszonya így volt igazán az övé, mert ilyenkor csak ő látta. A konty a józan nappalé volt, a takarékosságot és az érint- hetetlenséget jelentette — de visszajött: az első ölelés éj­szakája, ha lebomlott. * A hideg, gyémán-tos reg­gelben úgy vöröslött a püf­rcyos leikeim. Most este jött haza a sorból a katonauno­kám. Ha nem láthatom azon melegében, hát nem érem meg a reggelt, őrizzétek egy kicsit a bódét. A gyárat meg úgysem lopja el senki. Csak egy órácskára hadd szaladjak el, gyermekeim ... Kláriék szótlanul vissza­fordultak. Az öreg már be sem ment velük. Éneklőn há­lálkodott és olyan fiatalosan cipelte a subáját, mintha va­lami tréfás legény öltözött volna aggastyánnak. A deszkabódét csaknem szétvetette a meleg. Törpe kályha hevült a sarokban, barnára pörkölte a falra ra­gasztott cementes zsákot. Kék vizeskanna, hevenyészett lóca és asztál, meg egy zsí- rosnyelű fokos népesítette be a bódét. Klári leült, fejét alél­fedt nap a szomszéd portája mellett, mintha a falu tarto­zéka lett volna. Idős Kustán Dániel állt a tornácon, kékí- tős köténye lelógott a csizma­szárig. Hosszú, keskeny pen­géjű kést vizsgálgatatt. Hü­velykujjának állította az acél élét, majd a kaszakőre kö­pött és fente tovább a kést. Felesége észrevétlen árnyék­ként vándorolt ide-oda a tor­nácon, edényeket rakott ki a könyöklőre. Az udvar túlol­dalán, a szalmatetejű ólban csendbefagyottan várakozott a hízó. Nem röffentett mos­lékért, mint más reggelen. — Nagy csodálkozással várta sorsára a pontot, amely e pil­lanatban még a kés hegyén szikrázott, amint az öreg Kustán ráérősen fente az acélt. Kosámyi kucsmában, uj­jatlan birkabekecsben állított be Kulcsár Bertalan. Hatal­mas csizmatalpa sötét folto­kat hagyott az udvar dértől hamvas agyagján. Kedvetle­nül köszönt. — Áldás, békesség. Kezd­hetjük? Az asszony nem szólt, csak az embere felé mozdította fa­jéi, hogy ő tudja. Kustán gyermeki örömmái mosoly­gott rá a fénylő késre. Lina, hozd a vajlingot. Berci, keiülj beljebb. Elébb iszunk egy kis pálinkát. Ráérősen, csaknem lustál­kodva kászálódtak a kony­hába, ahol fekete vasfazekak­ban lobogott a víz a téglából rakott tűzhelyen. Kustán Dá­niel maszatos pohánkákat vá­logatott ki az ablakmélyedés kacatjai közül, s a törpe de- mizsonból törkölypálinkát csöpögtetett a kupicákba. Kulcsár húsos, lilaeres ar­cán az látszott, mintha rosz- szul aludt volna. Vörhenyes bajusza rendetlenül burján­zott duzzadt szája körül. Tit­kon a körülöttük settenkedő asszonyra figyelt, szótlan maradt mindaddig, amíg Kustánné ki nem ment a konyhából. Kelletlenül nyúlt a kupi­cáért. — Te, Dani. Amikor jöt­tem, rendőröket láttam a községháza előtt. Meg három idegen szekeret. Mit gondolsz, miért jöttek?... Kustán derűs közönnyel vonta fe. a vállát. — Ö k tudják. De ha jöt­tek, hát akkor el is mennek. — A nyugalommal megáldott emberek ráérősségével dön­tötte bajusza alá a pálinkái, jókedvű borzongással kráko. gott. A poharat nem sietett letenni. Újra töltött. (Folytatjuk^ GERSNCSÉR MIKLÓS: 1DHI10H KISREGÉNY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents