Szolnok Megyei Néplap, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-21 / 247. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. október íi Szüreti karneválra készül a karcagi Lenin Tsz fiatalsága A karcagi Nagykun Múzeumban őrzött régi feljegyzések, irodámmá emlékek szerint a kunság „fővárosában” évszázados múltja van a hagyományos őszi szüreti játékoknak. Az ősi népszokásokat most felelevenítik a Lenin Tsz fiataljai. A tsz KISZ szervezet honismereti szakkörének vezetői Szűcs Sándor múzeumigazgató segítségével áttanulmányozták a régi szokásokra vonatkozó dokumentumokat és annak alapján rendezik meg október 28-án a nagy szüreti karnevált. Erre az alkalomra százötvenkét csinos, fiatal leány öltözik jelmezbe. Megjelennek majd a népes karneváli seregben az úgynevezett „hegyi sógorok”* a csőszlegények. Felvonulnak a híres lovaslegények, a puttonyosok és megjelenik e vidám találkozón az erdei uniformisba öltözött karneválfejedelem, a bíró, valamint a szüreti játék számos más figurája. Az új borral, musttal, szőlővel „felvértezett’’ fiatalok a máfél évszázaddal ezelőtti vidám életképeket jelenítenek majd meg. Az egésznapos szüreti játékot bál zárja be. A nagyszabású karneválról emlékalbumot készít majd a tsz foto- szakköre. , Színvonalasabb előadásokra számítanak a szolnoki filmbarátok A megyeszékhelyen négyéves múltra tekint vissza a filmbarátok köre. Az ötödik — mondhatnánk: kis jubileumi — esztendő programjáról Somlyódi Jánossal, a TIT előadójával beszélgettünk. — Elöljáróban hadd említsem meg, hogy a filmbarátok körének nem az előadásokon levetítésre kerülő filmek megtekintése a célja — szólott. — Ez csak eszköz az előadások jobb, teljesebb megértésére. Mi minden évben először az előadássorozat tematikáját készítjük el, s csak ezt követően kezdünk a legmegfelelőbbnek ígérkező filmek kiválogatásához. — Szintén egy „elöljáróban” észrevétel: A tavalyi előadások színvonala nem volt a szolnoki igényekhez szabott... — Számos hasonló észre-, vételt hallottam magam is. Ügy gondoljuk, hogy hét előadásból és egy ankétből álló ez évi sorozatunk előadója: Maár Gyula minden tekintetbén megfelel majd a várakozásnak. — Meglátjuk a csütörtöki délutánokon... — A péntekieken! A kultúra egyetlen valóban reprezentáns szolnoki otthona, a Ságvári Endre Művelődési Ház ez évben különösen látogatottnak Ígérkezik. Kedden, szerdán és csütörtökön a Szigligeti Színház tartja majd előadásait. Az Országos Rendezői roda a hétfői napokra számít. A szombati nap a háziasszonyok elfoglaltsága miatt nem megfelelő; a vasárnap a család együttes szórakozásának napja. Marad tehát a péntek, mely azért is megfelelő, mivel aznap nincs tv-műsor. Színészi, rendezői, operatőri munka tekintetében egyaránt kiváló — és érdekes — filmek kerülnek rövidesen a filmbarátok elé. A „Kronstadti tengerészek” Ei- zenstein rendezésében. Orson Wellest az „Aranypolgárában láthatják majd. E film az amerikai Hearst-lapok tulajdonosának életéről szól. Filmesek a Szór Az adjunktus Pestről hazatér... — Miről szól az Oldás és kötés? — „Színváltozás” Pécelen és Pesten Jászfooldogházán két szenzációról beszélnek mostanában az emberek. Az egyik téma az új művelődési otthon, melyet október 28-án avatnak, míg a másik szenzáció színhelye a község egyik határrésze, ahol a Budapest Filmstúdió stábja, az Oldás és kötés című produkciót forgatja* A dűlőút hosszú porfelleLőrincz György koreográfiájával mutatja be az Operaház „Aoím és Galatttca" című balettet. Főszereplői: R&na Viktor és Orosz Adél. gét hagytuk magunk mögött, mikor megérkeztünk Szórád Péter tanyájára, ahol a forgatócsoport dolgozott. Lati- novics Zoltán, Barsi Béla és Avar István éppen egy új jelenetet beszéltek meg a rendezővel. Nem zavartuk őket így hát a gyártásvezetőt kérdeztük az új filmről: — A produkció címe: Oldás és kötés — válaszolta —. Az eredeti novellát Lengyel József írta, ebből készített forgatókönyvet Jancsó Miklós, aki egyúttal rendezi is a filmet. A téma röviden a következő: egy tehetséges parasztfiú, miután elvégezte az orvosegyetemet, benn marad a klinikán. Szépen ível felfelé pályája, s végül professzora mellett (akit Ajtay Andor alakít) adjuktunsként dolgozik. Afféle szerencsés ember ez a Dr. Jámbor, könnyen, szépen és nagyon gyorsan sikerül minden számára az életben. Szerelmei, a pénz, a karrier az elismerés azonban nem teszik boldoggá, megcsömörlik mindentől, nem találja helyét, nem tud és nem is akar már küzdeni semmiért, hiszen már mindent megkapott az élettől, a társadalomtól. Ennyit egyelőre a film tartalmáról. .. Közben Somló Tamás operatőr kamerájával hozzákezdett az új jelenet fényképezéséhez. Az adjunktust alakító Latinovics Zoltán vitájának lehettünk tanúi édesapjával, az idős tsz-tag- gal (Barsi Béla), és a traktoros bátyjával (Avar István). Bor kerül a poharakba, indulatos, ideges szavak röppennek a-levegőben, s a feszültséggel teli összecsapást hűen megörökítette a kamera és a mikrofon. — Ez a jelenet kb. nyolcvan méteres — jegyzi meg az egyik filmes mellettem. — Ma már ez a második nyolcvan méteres felvételünk. — Tegnap milyen jelenetet forgattak? — A futballmeccset. — ? — Amolyan falusi mérkőzés volt ez, a községből toboroztuk a két csapatot. Feltűnt, milyen sívár, kihalt Jászboldogházának ez a határrésze. Az őszies hangulat valamiféle nyomasztó, üres hidegséggel lebegteti be a tájat, a szántatlan földeket. Az egyhangúságot csupán néhány elszórt tanya élénkíti. Jancsó Miklós azonban akarattal választott ilyen környezetet, mert a tájnak is fontos hangulati, dramaturgiai funkciója van a filmben. Hogy mikor fejezik be Jászboldogházán a'forgatást? Ha az időjárás engedi, a jövő héten már Pécelen forgat a stáb. ott már felszántott földön filmeznek a boldogházi sík terep helyett. Bizonyára érdekli olvasóinkat: kik játszanak a felsoroltakon kívül az Oldás és kötés-ben? Dómján Edit, Medgyesi Mária, Szaka ts Miklós kapott még jelentősebb szerepet. A forgatók azt tervezik, hogy november végére befejezik a belső és külső felvételeket. Ehhez természetesen el kell még látogatni a Budapesti Tétényi úti kórházba, ahol a klinikai jeleneteket forgatják majd. Előreláthatólag a jövő év elején már vetítik a mozikban a Budapest Filmstúdió idei hatodik produkcióját, az Oldás és kötés-t. — bubor — Mintha valaki rám kiáltott volna, úgy megtorpantam. Előtte még elgondolkozva, egyenletes léptekkel haladtam felfeléi könnyítve magamnak az emeletjárás terhén. Tekintetem az áj lépcsőzet mozaikkövén vibrált éppúgy, mint a gondolatom, amely örökösen keres, kutat a világban valami után. Már az első emeleti fordulónál meg kellett áll- nom kis szusszanóra, s akkor villant a szemem elé. A széles, fehér, márvány ablakpárkányon hevert, pont középen és párhuzamosan a párkány hosszával. A kenyér fehérsége szinte belé- olvadt a márványlap fényébe, csak a pirosló héj és az egyenetlenül rákent vaj lágysárga színe ütött el, de az sem élesen, a világos kerettől. A napfény egy arasznyi pásztája ugyanakkor érte el a kenyérszelet szélét, amikor én megállottám előtte, s rádöbbent a tekintetem. Azon a helyen nyomban olvadni kezdett « vaj, t amint megállíthatatlanul nyaldosta tovább a forró fény, látóiét tudnivaló volt, hogy menthetetlenül és haszontalanul elpusztul. Első, önkéntelen gondolatom az volt, hogy megmentsem valaki részére. De hogyan? Kinek adjam, kinek hívjam fel a figyelmét rá? A lépcsőház nép télén. Oj tömbház ez, ötemeletes. Lakói mind jeles dolgozók, azért is kapták a kényelmes, szép otthonokat, s most munkában vannak. A gyermekek pedig lent, a ház előtti tér új szökőkútja körül hancuroznak, vidám nevetésük, éles-erős visongásuk felzajlik a lépcsőház csendjébe. Zsibongásuk közelebb vonz a csupa ablakhoz, mert magától jön a gondolat is, hogy az összefüggést az ablakban hagyott vajas kenyér és a gyermekek között kell keresnem. Ha ugyan szükséges, hogy megtaláljam. De kell, sőt muszáj keresni, mert egy másik, megmagyarázhatatlan érzés odaköt az elhagyott (vagy odadobott?) kenyérszelethez, s arra kényszerít, hogy kitaláljam, ki tt az a tékozló, ■U mm Hallotta gondtalannl otthagyni mz ablakpárkányon. Csak gyermek lehetett, mert felnőttről nem tételezhetek fel ilyesmit. Talán az a rövid szoknyás, erős combé kislány tette, akinek két szőke haj- fonata verdesi a hátát szaladgálás közben, s most lábáról lemaradt a fehér papucscipő. Sebtében kap utána, mert nyargalna tovább, hogy utolérjen egy fiúcskát. A fiúcska már nagy, hosz- szú, fehér nadrágja teszi azzá, de nagy a kedve is, barna arcán viliódzik az öröm. Hogyne, mikor kezében 16- bázza a leány nylonneccét, benne a nagy piros labdával. Köröket ír vele a levegőben, és fut körbe-körbe a szökőkút mellett, maga után csalva a kiabáló kislányt. Amott a zöld színű pádon pirosruhás, vézna kislány ÜL ö lenne a tettes? Lehet, hogy étvágytalan, s el akarta kerülni édesanyja kusztonozását, azért rejtette ide a vajas kenyerét. De mégsem, mert mellette a pádon aprócska csomag fehérük, s a papíron már átütött a zsírfolt. Épp most nyúl utána, kibontja s beleharap. Nem az egymásra simult kenyérszeletbe, hanem a piroscirkás almába, ami legurult volna az öléből, ha idejében utána nem kap. Nem, hát S sem lehetett! Sorra veszem a szüntelenül mozgó gyermeksereget, s amint nézem őket, gondolatom özönére hideg áramlat csapódik. Mintha nem s' fénnyel árasztott ablak előtt állanék, hanem sötét pinceszáj tátongana reám. Nem először történik meg• ez velem, hanem mindig, ha ez az emlék megrohan. A hidegség htrtelenül csap te rám, a tarkőmből elindulva ellepi az egész fejem, s alattomosan lehúzódik a szívem felé. Kicsi, a kisebbnél is kisebb gyereklány voltam. És lehetetlenül sovány. Örökösen nyűglődtem mz anyám foltos-fakó szoknyája mellett. Szókincsem ennyiből állott: — Éhes vagyok! MJfi kisebb kosomban — felnőttek mesélték — azzal kezdtem szóbeli kapcsolatom a világgal: — Ad-jál! — Mondd szépen, hogy ma-ma! — biztatott anyám. — Adjál! — változott át ébredező értelmemben a szó. sírt. De később, amikor már ésszel is megismertem az éhség fogalmát, egyre csak gyötörtem anyámat. Minél inkább sírt, annál kegyetle- nebbül. — Éhes vagyok! — Mit eszünk?! , Ez az, hogy mit ettünk? — Azt mond, hogy Mama! — könyörgött anyám. — Ad-jál, adjál, adjál! — válaszoltam csökönyösen, s nyújtottam felé pálcileasze- rü ujjaimat. Én magam persze arra sem emlékszem, hóm anyám Én és a testvérem. Ügy tűnt mindig, hogy semmit. Pedig hát valamiből éltünk, nyilván, hiszen mégis felcseperedtünk nagynehezen. De mi táplált bennünket, hogy folyton korgott a hatunk?! Örököt vágy emésztett bennünket valamilyen étel után. Amikor testvéremmel közösen rágtunk egy felkutatott egérszagú kenyérhéjat, egyszerű krumplilevesről álmodoztunk. * Ha kanalaztuk anyám kapormaglevesét, ékesebbek voltunk minden előbbi éhségnél. • És ime: most itt hever előttem egy szép, nagy, fehér vajas kenyér, gazdátlanul! Én tizenegy éves koromig nem ismertem a vajat. Akkor is csak az urak asztalán kezdtem látni, s enni belőle kimérve ettem, túl sok magyarázattól kísérve azt is, hogy inkább visszakívántam az anyám kapormag levesét, mint hogy a ritkán kapott vajas kenyérrel lenyeljem a prédikációt is. Már igyekeznék kivetni magamból e fájó gondolatokat, s tovább mennék az utamon, de a vajas kenyér, itt az ablakban, fogva tart, nem bírok elmozdulni mellőle. S mintha felébrednék valami rossz álomból, más villanás, más gondolat uralja bennem a képet. Kacagó piros szájat látok, majd két fekete szem jelenik meg előttem, fényesen, az életre vidáman kitárulva. Bennük csillámlik a jelen minden jósága ét szépsége. Vasárnapi ebédre voltam hivatalos régi bartánőmhöz, aki az enyémhez hasonló sorsban nőtt fel. Tizenöt éves nagy lánya van. Ö néz rám tiszta-szép, magabiztos tekintettel. Előttünk a megtérített asztalon annyi az étel, hogy rajta a talpas, csiszolt pohár elhelyezése is gondot okoz. Meghitt beszélgetés közben eszünk. A kislány pedig mindenből otthagy keveset a tányérján. Barátnőm gondterhelten nézi, s nem állja meg szó nélkül; de nem először teheti ezt, mert hangjából nem annyira parancsolás érződik, mint inkább félénk kérelem: — Minden falatot egyél meg, kislányom. Kár otthagyni OK ételt! — De ha már nem esik jól Anyukám! Érzem, hogy a kislány sem először válaszolja ezt. Az édesanyja mélyet sóhajt, s felém fordul panaszlón: — Ezek a fiatalok semmit sem becsülnek. Ha csak egyszer is úgy megéheznének, ahogy mi éheztünk valamikor, emlékszel? — kérdi tőlem, s belekezd egy régi történetbe. Nekem meséli, de úgy, hogy « lánya értsen belőle. Az érti is, annyira, hogy türelmetlenül közbevág: — Ö, Anyukám, ezt már annyiszor elmondtad! Barátnőm nyelni sem tud. Megtorpan torkában a szó, s talán csak én veszem észre, hogy enyhén elpirul. Kicsit én is restelkedem. De a kislány okos, és különben jólelkű. Rögtön észreveszi, hogy kíméletlen volt, felugrik, oly hirtelen, hogy a szék is felborul a háta mögött. De nem törődik vele, hanem odaszalad az anyjához és két erős, napbarnított karjával átfogta nyakát, hogy az szusszanni is alig bir. Fekete, síma szálú, Valiig érő haja ráborul az anyja arcára, s ezért nem látom, csak a hangjából hallom, hogy sír. Hanem ez a sírás már olyan, melyben feloldódik az öröm is. — Mi lesz, ha mi elpusztulunk? — dorgálja lányát szelíden. — Milyen gazdái lesztek ti a nép vagyonának’ — Jó gazdái, Anyukám., ne félj! Jaj, úgy szeretlek' Egyet még szorít az anyja nyakán, üde-piros arcát még odanyomja egyszer ama- zéhoz, s aztán bohókás léptekkel kirohan. Megnevezhetetlen' finom ? illat marad utána benn és a csend... Ott akkor csend volt, de itt most mintha a fergeteg szakadt volna reám. Lentről gyermekzuhatag árad felfelé, olyan lármával és rohammal, hogy szinte ijedten ugróm félre az útból. Mikor újra az ablakpárkány márványlapjára nézek, a vajas kenyér mér nincs ott! NAGY ILONA : VAJAS KENYÉR Ál ABLAKBAN
