Szolnok Megyei Néplap, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-14 / 241. szám
1 1962. október 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP tt Új módszerek a szovjet oktatási rendszerben HIVATÁSUNKNÁL fogva természetesen — mindany- nyian orosz szakos középiskolai tanárok voltunk — az érdekelt bennünket elsősorban, hogy milyen utak, módszerek jellemzik a mai szovjet iskolai oktatási rendszert. E témáról igen érdekes előadást tartott Makszimenkó elvtárs, a moszkvai központi pedagógus továbbképző intézet igazgatója. Sokszor tapasztaltuk, hogy a Szovjetunióban is foglalkoztatja az embereket az a kérdés, mi tetté szükségessé a szovjet iskolarendszer átszervezését? Nyugati „pedagógiai szaklapok” rágalomhadjáratot indítottak a reformok ellen. Vádjaik között szerepeltek a szovjet iskolák szétrobbantá- sáról szóló mesék, azt állították, hogy lezüllöttek, rosz- szak a szovjet iskolák. Ezeket a hazugságokat már jeléggé megcáfolták a szovjet tudomány és technika eredményei, amelyek nemigen valósulhattak volna meg az iskolai tanítás, nevelés, oktatás magas színvonala nélkül. Miért vált tehát szükségszerűvé az iskolai oktatás, nevelési rendszer megreformálása? A SZOVJETUNÓ a szocializmus felépítése után áttért a kommunista társadalom építésére. A kommunizmus építése, a kommunista társadalom létrehozása nem kis mértékben a pedagógusok kezében van, hiszen a pedagógus neveli azt a fiatal nemzedéket, amelyik aktív építője, majd részese lesz a kommunista társadalomnak. A kommunista társadalom építése, tehát maga az élet követel új iskolát. A kommunizmus — és nálunk a szocializmus — építésében óriási felelősség hárul a pedagógusokra, az iskolára. A szovjet iskolákban régebben egyoldalúan nevelték az ifjúságot, egyoldalúan tanították. Előfordult, hogy amikor egy kitűnően végzett fiatal kikerült az emberek közé, a gyárba, az üzembe, meglehetősen idegenül forgolódott a gépek birodalmában, nem egykönnyen találta meg helyét az emberek közösségében. „Elesne csiszoltuk a tanulók agyát, de a kezük suta maradt” — mondotta Makszimenkó elvtárs. Az új szovjet iskola jelszava: tanítsuk meg a tanulót a kezével és a fejével is dolgozni. Az új szovjet iskolarendszer azt a célt tűzte maga elé, hogy olyan ifjúsáA közelmúltban öthetes, tapasztalatokban gazdag tanulmányúton vettem részt a Szovjetunióban. Delegációnk tagjainak alkalmuk volt közelről megismerkedni a szovjet emberekkel, a szovjet élettel. got nevel, amelyik nem fél az élettől. Természetesen újtípusú emberek nevelését nem lehet elképzelni új iskolák, új tantervek, új tankönyveik nélkül. Ezeket mind- mind meg kellett, a jövőben méginkább meg kell teremteni. AZ ŰJ CÉLOKNAK megfelelően szervezték át az iskolai rendszert: mindenekelőtt a kötelező iskolai oktatást hét évről felemelték nyolc évre. Már itt is megtalálhatók a munkára való nevelés különféle fajtái, például a társadalmilag hasznos munka és a termelőmunka. Ennek elvégzése után a szovjet fiatal a középiskola három típusában is folytathatja tanulmányait; a mi gimnáziumunknak megfelelő középiskolában (5+1), a technikumokban, illetve az általános középiskola esti tagozatán. Mindhárom középiskolai típusban fokozottan helyet kapnak a politechnikai foglalkozások. E középiskolák bármelyikének elvégzése után egyenlő eséllyel kérheti felvételét minden egyes fiatal a Szovjetunió bármely egyetemére, vagy főiskolájára. Vendéglátóink elmondották, egyre inkább az a gyakorlat, hogy a fiatal a középiskola elvégzése után egykét évig fizikai munkát végez — lehetőleg abban a szakmában, amelyiket majd magasabb fokon akarja megtanulni — és csak ennek letelte után kéri felvételét felsőfokú oktatási intézménybe. A fent említett iskolatípusokon kívül vannak úgynevezett iskola-intemátusok is. Ezek mindössze öt-hat éve létesülték. A szovjet állam igen nagy figyelmet — és még nagyobb összegeket — fordít ennek az iskolatípusnak a fejlesztésére. Az isko- la-internátusokban a tanulón hétéves kortól tizennyolc, tizenkilenc éves korig tanulnak. Egész héten az intézetben vannak, csak hétvégén mennek haza a szüleikhez. Ezekbe elsősorban nem a vidéki tanulókat veszik fel, hanem olyan szülőknek a gyermekeit, akik ugyanabban a : városban laknak, de nehéz ! anyagi körülmények között i élnek vagy mindkét szülő dolgozik. A TANULÓK napirendjét úgy állítják össze, hogy a tanulás mellett sok időt i tölthetnek szabad levegőn, : kirándulásokkal, kulturális '■ foglalkozással és természete- j sen arányosan fizikai munkával is. Az iskola reformjának sikere a pedagógusok átneve- lésétől is függ. Mint minden új bevezetésénél, itt is vannak problémák. Csak a két legnagyobb nehézséget említeném: az iskoláit nagyrészében két váltósban folyik a tanítás. A Szovjetunióban jelenleg mintegy negyvenkét millió fiatal tanul az iskolák nappali tagozatain. Ehhez kell még számítani a levelező és esti tagozatok hallgatóit is. A másik nagy probléma összefügg a politechnikai oktatás bevezetésével. Nem mindig sikerül elhelyezni a tanulókat — különösen a leányokat — termelő üzemben. Előfordul még, hogy az üzemek vezetői idegenkednek a fiatalok termelési gyakorlataitól. Ezek azonban olyan problémák, amelyeken minden bizonnyal rövid időn belül úrrá lesz a szovjet oktatásügy. A megoldásnak máris bíztató jeleit észleltük azokban az iskolákban, iskola- intemátusokban, ahol megfordultunk. Mindenhol mintaszerűen berendezett lakatos, asztalos és varróműhelyeket láttunk. Bizony, kissé irigykedve néztük a varrógépeket, a maró és eszterga- padokat. BÁRMERRE jártunk, azt tapasztaltuk, hogy szovjet kartársaink mindent megmutattak, mindent őszintén elmondtak, nem takargatták a hiányosságokat sem. Látogatásunk nem egyoldalú tapasztalatszerzés volt, hanem két egyenrangú ország nevelőinek hasznos, gyümölcsöző tapasztalatcseréje. Szovjet barátaink várták a bíráló megjegyzéseket, hiszen — ahogyan ők mondták — ettől jobban megy majd a munka és ez nemcsak a szovjet pedagógusok, hanem minden szocialista ország pedagógusának hasznára lesz. Molnár Sándor a Szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium tanóra Vénasszonyok nyara Lustán, de cirógatóan, pezsdítöen árasztja kései melegét. Az ittmaradt nyár — vagy őszi május? — megszínezi az arcokat. Ilyentájt jobban eső a munka, édesebb — s a tavaszinál tartósabb- nak ígérkező — a szerelem, kellemesebb a csendes emlékezés. Miről beszélgethet el- mélyülten a két fejkendős nénike? Tán régi szüretekről, melyeken vígan ropták; éjjeli zenékről, melyek hallatán meggyújtották a gyertyát; vagy unokákról, akiket nemsokára hazakísérnek az iskolából... Tiszta fény csillan a Tisza vizén, a túlpartra siklatja .a kalandozó tekintetet. Aranymázas erdőben rezzen odaát az ág, kering lassan rőt avarra a lehulló levél. Tristánt várnak amonnan a lányok? Vagy csak arról csacsognak, milyen ruhában mennek estére táncba Bandival, Pistával, Tibivel? Pszt! Emlékek s tervek ölelkeznek a búcsúzó nyárban. Fotp: Nagy Zsolt Szöveg: Táncsics A buksza Kicsi kis öregasszony, nagyon nagy szatyorral csoszog az utcán. Csak az utcán csoszog, otthon még nagyon is peckesen jár-kel, sürög- forog, de tudja, mi az illem: az ilyesfajta öregasszonyok viselkedjenek korukhoz valóan, úgy, ahogy elvárják és elképzelik ezt a fiatalok. A Jcicsi kis öregasszonyon hatalmas kendő, csak vékony orra kandikál ki belőle, meg a szeme, amelyért tán’ félévszázada is megvan, hogy bicskára mentek a legények. Ma egyszerűen apró ablakok, amelyek beengedik a fényt, megmutatják, hol kell lelépni a járdáról, hol a só, meg persze azt is, hogyan változik a maroknyi világ, amelyet végigcsoszogott már ki tudja hányszor. Hideg van. liehet, hogy annyira nem mar az idő foga, amennyire érzi, de két kendő sem pótolja ma már a vért, amely egyre sápad- tabban, fáradtabban csobog végig a testben, nem éppen becsületesen teljesítve feladatát. Dehát sok- mivdent megszokik az ember, megszokja az öregséget is, annak is megvan a maga jósága, szépsége azért, mégha lassan is mász. ása pieg a lépcsőket — még szerencse, hogy ritkán van erre szükség. Nagyon jó dolog élni, menni, enni, aprókat koccantani kis semmiségeken ... Barátnői mind magukra húzták már az örök falcáról, a tüzes, csikóslegények is ott' rántanak már bicskát, ahol az Úr rögtön rájuk szól: — Tjnye... ejnye, fiaim, hát már a mennyekben vagytok, nem a Földön... itt nem illik ám íz ily' ti... * A kis öregasszony különben a piacon volt. Vett két kiló krumplit, nem mintha otthon nem volna, de legyen is, az ember sohase tudhatja, mi jön, mi lesz s akkor l.gyen a kamrában mihez nyúlni, így tanulta még a nagyanyjától, így tanította a lányát is, fiát is... Viszi hát a két kiló krumplit, meg egy kicsi húst, mellette a hatalmas buksza, azazhogy nem is mellette, hanem xmtosan mindennek a tetején, bele is pislog időnként a szatyorba, ott van-e még? — sok a rossz ember, vigyázni kell rá. Tehette volna a szatyor aljára is. de akkor meg nem látja a kopott hasú bukszát és azt látni ke>' mindig. Pörköltet csinál... Vereslő szafa, mint apró hóbuckák, meg hótól kopott rögök, úgy váltogatják majd egymást a krumpli és hús- darabkák. Aprókat cuppogott és a nagy tervezésben szépen bele is botlott a járda szélébe. Nem esett el, csak négykézlábra fordította i suta lendület, a szatyor el a kezéből, a szatyorból, mint iskolából szabadult legénykék, lánykájc, futottak szanaszét rettenetes serényen a krumpliszemek, csak a hús ült meg magabiztos komolysággal, pontosan a járda mellett. Hárman-négyen feltámogatták, kicsit inkább szerétéiből, meg is szidták, miért nem néz az orra elé, meg miért nem vigyáz, ilyen korban nagyobb baj lehet egy botlásból is ... A szatyrát a kórjára akasztották, belerakták a krumplit — mind, még az úttest másik oldaláról is visszahozták a legrakoncátlanabbat, aztán egy bajuszos, már emberféle ember, megtapogatta a hátát; — No, mehet, mamuslca, de tart. sa a szemét az orra előtt, mert ki eszi meg a jó husikát?.. — Nen. vagyok én gyérek — do. hogetf magában a kis öregasz- szoi.y, különösen az a „husika” fájt neki, ő szokta volt ezt mondogatni unokájának, s most meg neki mondják. — Jaj, istenem, jaj én édes jó istenem' — sikoltott fel benne az ijedtség. A bulcsza... A buksza sehol. Nincs a szatyorban. Beletúrt a krumpli közé, ott se találta. Ellopták, egész biztos ellopták azok az átkozottak, lehet, hogy éppen az a bajuszos, egészen biztos, hogy az vitte el. Ó, a szégyentelen, hogy nem sü. ki a szeme, meglopni a szegény öregasszonyt... Micsoda világ ez, milyen cafkák az emberek... Oda a buksza, most már oda... Jól megtermett rendőr sétálgat az úttest közepén. Mintha semmi dolga nem volna az ég egyvilágon, csakhogy így sétálgasson, hintáz- tassa kezében azt a, gumibotot. Csizmája sarka egyenletesen kopog a lcockaköveken, az egész ember maga a biztonság, a nyugalom és a védelem ... — Rendőr elvtárs... jaj, kedves rendőr úr —' sipítozik oda a kicsi öregasszony a járda széléről, mert dehogyis lépne le oda, ahol úgy száguldoznak azok a megveszett- autósok, motorosok, mint o- megvadult ördögök. A/ rendőr, úgy látszik, töpreng valamin, mert nem figyel fe. a halk siránkozásra. — Rendőr úr ,.. kedves rendőr bácsi — mondja most már hangosabban és most a rendőr meg is fordul, oda is lépeget, három lépéssel ott van a járda szélén. Ö lenn, az öregasszony fent, még így is le kell néznie, derékba hajolva ... — Mi baj, nénikém... maga szólt? — Jaj, én... de nagyon is meg. vert engem az Isten ... Ellopták a bukszámat, benne a kis pénzemmel, az átkozottak... Mert látja, ilyen ez a világ, amikor csak úgy meg lehet lopni a magamfajta sze. g ny öregasszonyt — s ömlik a szó, mesélve, . hosszasan, még a pörköltről is szót ejtve, hogyan is lopták el az ö drága bukszáját. — Hát az bizony nagy baj — felhőzteti a homlokát a rendőr, közben „zégyenkezik is egy kicsit, mert ahelyett, hogy együttérezne ezzel a kicsi öregasszonnyal, mindenképpen nevetni kéne. «• Hit aztán, nénikém, a szatyorba nézte már? — Hogyne néztem volna, kedveském, néztem bizony -— ingatja a fejét a kis öregasszony és bizonyságképpen, ott, a rendőr előtt is beletúr a krumpli közé. Meg is hőköl rögtön, mert az a hamis buksza, lám, ott lapul a legsarok- ban, mintha még kuncogna is. — Ez az előbb nem volt itt! — bizonygatja, most már szégyenkeznie. A rendőrből kitör az eddig elfojtott nevetés és úgy harsogja, telehahogva az utcát, mintha egy jó viccet hallott volna: — Látja-e, rosszul nézte meg, édesanyám... — aztán egy kicsit hivatalosra vált a hangja, csak ® szemében bujkál tovább a kuncogás. — Nem kell mindjárt nz embereket szidni, rendes népek élvek ma már errefelé is... Tudja-e? Az öregasszony, mint valami ijedt madárka, felpislog a hatalmas rendőrre, hogyhát mit is piondjon erre az emberfia, aztán csak ennyit motyog... — Jó van no, de nagyra van... A jó pap is holtig tanul — s már szedi is lábát, az otthoni fürgeséggel, siet haza, kicsit boldogan, kicsit szégyenkezve, mert megtalálta a bukszát, meg az emberek se olyan rosszak... A rendőr nézi még egy darab n, amint a kis fekete folt tipeg, tipeg bele az utca végtelenjébe, aztán sétál tovább. Éppenúgy, mintha semmi dolgn nem volna az ég egyvilágon.
