Szolnok Megyei Néplap, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-28 / 253. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962- október 28, JEVGENYIJ JEVTUSENKO: SZTÁLIN ÖRÖKÖSEI N. GEJ: A HUMANIZMUS PROBLÉMÁI A SZOVJET IRODALOMBAN Hallgat a márvány. Csend hártyázza a hfis üveget. ‘Hallgat az őr. Bronzarca a szélben szinte csikorduL A koporsó résén mintha kicsapna fehér lehellet, amint a márvány-sírpalotából a térre kifordul. Lassan úszva halad, csengő szuronyoknak ütőd ve. Hallgat bent maga is. De Ijesztő csend az a csend! Feszül fenyegetve bebalzsamozott komor ökle, s a résre tapasztja szemét az ál-halott odabent: meglesni az embereket, akik tetemét kiviszik — a kurszki, rjazányi újonc kiskatonákat: na egyszer erőt gyűjt és sírjából talpra szökik, majd rajtuk is, tudatlanokon, bosszút állhat! Tervei valamit Addig kifújja magát. Mert mégse halott. Hát kőlapját — kormányunk! őriztesd te keményen: megkettőzni, sokszorozni az őrcsapatot! Hogy Sztálin, és Sztálinnal a múlt soha vissza ne térjen! En most nem a fényes, hősi múltat emlegetem, nem a Turkesztán—Szibéria—útat, Magnyitogorszkot. aem Berlint hol zászlónk lengett ég fele — nem: a koholt pereket, ártatlanokat akikre börtön rácsa csapódott!.. Becsülettel arattunk. Becsülettel olvasztottunk ércet, acélt Becsülettel tudtunk, mint katonák, a sorba beállni. De ő félt tőlünk. És kitűzve magasra a célt, úgy vélte, a célhoz jó eszköznek akármi! Messzire látott, és a harc törvényét tudta nagyon. Sok híve maradt minden sarkán a világnak. Cgy rémük, a sírjából titkos telefonhuzalon Enver Hodzsához tompán parancsai szállnak. S hová nem nyúlnak még a dróthuzal ágbogai! Folytatja a harcot még. Halálával ma se bekül. Kivetették őt Mauzóleumunk falai. De hogy vessük ki őt követői szívéből?... Némelyik, nyugalomban, rózsákat nyeseget, s reméli, már nem tart soká a nyugalma, A másik emelvényről zúdít Sztálinra átok-förgeteget, s álmatlan éjjel a régi időket sírva siratja, Sztálin követői manapság okkal szívbetegek. Nekik — ők hajdan Sztálin gyámpillérei voltak — nem tetszik e kor: a lágerek és cellák üresek, s a termek, ahol költők szava szól: zsúfoltak... Ne nyugodj meg! — engem a Párt int erre maga. Csitító szó nyugalomra hiába csábít. Míg köztünk jár SztáUn maradék csapata, ott látom addig a márványsír palotában Sztáünt! Rab Zsuzsa fordítása Megjelent a Pravda 1962. október 21-1 számában. Jose Marty: (Kuba) AZ ÉN FIAM Eljött a festő s hívta fiamat, egy ifjú istent róla festene meg. Nem, arra nem való e pillanat, Mikor hazá nk hív s várja fiamat. Alina a vásznon s nézne istenin az én áldott, az én drága fiam; s hát még az erdők tépett mellein, ha ellenséggel vív az én fiam! Sejtjeiben hordozza a holnapot az én drága hős fiam. a merész: Fel hát, hazánk egére új Napot! Fiam, mind íg csak a zászlóra nézz! Menjünk hát, menjünk, én vitéz fiam, ha elesnék, emelj föl, légy velem, de halj meg inkább, mint annyian — meghalni jobb, mint élni becstelen! Ferencz Lajos ford. Olvastuk, m A New York-1 Metropolitan Museum of Art kiállításait az elmúlt évben több mint öt millió ember látogatta, 25 százalékkal több mint 1930-ban. A múzeum Igazgatósága szerint a rendkívüli érdeklődés elsősorban a múzeum új szerzeményének, Rembrandt: „Arisztotelész Homérosz szobra előtt” dmű alkotásának szől. • Az UNESCO legutóbbi hivata­los adatai szerint 30 000 újság je- tenik meg naponta a világon. — Ebből 8000 a napilap, 22 000 pe­dig különféle folyóirat. ...............................................................................................................................................................................................................................................................................mnmnun Q ármiről is szól a regény, a novella, vagy az el­beszélő költemény, az embe­ri szellem értékeit testesíti meg, az ember gondolatai­nak, vágyainak, ideáljainak világát teremti meg. Minden valóban művészi alkotás vallomás az élet értelméről, az embernek a világminden­ségben és a társadalomban elfoglalt helyéről, csak kéz­be kell venni egy könyvet, és máris izgalommal követjük hőseink életét, s gondolata­ink talán még tovább is mennek, elgondolkodunk az emberiség sorsa felett. A2 ókortól kezdve még napja­inkban is folyik a vita arról, mit értünk az „emberi” és az „emberség”, a boldog­ság és a szépség fogalmain. A humanizmus problémája — a maga szociális, etikai és esztétikai vonatkozásaival együtt — az egyik legfőbb probléma, amellyel elkerül­hetetlenül szemben találja magát az alkotó művész. S a gyakorlatban, tulajdon alko­tásaiban kell ezt megolda­nia, a helyes döntést megta­lálnia. A személyi kultusz idősza­kában. amikor mind széle­sebb körben terjesztették azt a sztálini tételt, miszerint a szovjet társadalom minél kö­zelebb ér a szocializmushoz, annál jobban élesedik az osz­tályharc, s amikor mind erő­teljesebben propagálták azt a gondolatot, hogy az ember nem több, csupán egy csavar az állami mechanizmusban, ilyen körülmények között nehéz volt írni és beszélni az általános emberiről, a szeméiviség emberi értékei­ről. Mint ismeretes, éppen ebben az időszakban vált szállóigévé a kíméletlen ki­nyilatkoztatás: nincsenek pótolhatatlan emberek. Ez azonban természetesen nem jelentette azt, hogy a szocialista realizmus irodal­mában megszűnt létezni a humanizmus problémája. Elégséges itt utalni a 30—40- es években született kiemel­kedően nagy irodalmi mű­vek, például Solohov „Csen­des Don”, vagy Fagyajev „Az utolsó Udege” című regénye és más írások humaniszti­kus értékeire. — 10. = — Elmegyünk innen — mondta halkan, nyugodtan, mintha kevés jelentősége len­ne a szavának. Klári ijedt rezzenéshez ha­sonló mozdulattal moccant a dunna alatt. — Azt nem lehet. Agámat nem hagyhatom ... A férfi sokáig hallgatott.. Kemény karját asszonya fe­je alá nyújtotta. Arcuk egy­máshoz bújt. — Nem örökre. Tavasszal visszajövünk. Télen jobban törődnek a pletykával az em­berek. Velünk ne törődjenek. Tavasszal meg szalad min­denki a munka után. Olyan­kor van úgy, hogy napokig se kínálkozik alkalom a kö­szönésre. Menjünk... Most sokfelé építkeznek... Klári belekapaszkodott em­bere nyakába, a melléhez bújt, akarta, hogy ne legye­nek kétségei. Másképpen ál­modta meg a boldogságot. Egyetlen napra sem szándé­kozott megválni otthonától. Minél hamarabb szerette vol­na berendezni sorsuk fészkét, azzal a féltéssel és gondos­sággal. amelytől nem lehet eltántorítani az asszonyi ösz­tönt. De igazat adott, férjé­nek, belátta, jobb lesz, ha egy időre elhúzódnak felej­teni a sunyi áskálódás köze­léből. — Menjünk — egyezett bele, s aggodalmasan sóhaj­tott. — De csak tavaszig... Mint árnyékban a moha, úgy termett meg a félelem a sötétben. Ez a félelem nem volt még riehéz, csak éppen megsejdült, ahogy a beteg­ség szokta jelezni jöttét, össze ölelkeztek szorosan, hogy védekezzenek. Várták az álmot, de a szemük nem kívánt lecsukódni. A tavasz­it gondoltak, látták virágza­ni a cseresznyefákat, az em­berekre nevettek és örültek, hogy szívesen fogadják visz- sza őket. * Piros arcú, kurta legény volt Csuka Péter pártmun­kás, a járási bizottság inst­ruktora. A huszadik eszten­dejét még nem töltötte be, de jól értett ahhoz, hogy föllé­pésével miként szerezzen te­kintélyt rövidke életéhez. Görbe lábával, amelyen GERENCSÉR MIKLÓS tották érte sebtében a kis- birót, egyelőre még nem lett okosabb. Kérdőn tekintgetett a póznatermetű Pásztor An­tira, a falusi párttitkárra, de az sem tudhatott többet ná­lánál, mert olyanformán né­zelődött, mint akit idegen helyről cipeltek ide és nem tudja elképzelni, hogy mit akarhatnak tőle. — Parancsoljon, Csuka elv­társ... — csattantotta le Kar­passzos volt a csizmaszár, ka­tonásan kopogtatta a padlót a jegyző irodájában. — Hát akkor nézzük a te­lekkönyveket — mondta sie­tősen, nagykomolyan, mint akinek kevés az ideje és a parancsnoki gesztusokhoz szokott hozzá. A gyalult képű, stuccolt bajuszú jegyző frissen sza­ladt az almáriumszerű irat­szekrényhez. Lengyel nadrág­ja mély buggyot vetett a tér­de alatt, komikusán vékony lábszárára kígyómintás ha­risnya feszült. Bordó txtdász- bakancsának még a talpszélé is ragyogott. Serény majom- mozdulatokkal válogatott aZ avatag vászonkötésű köny­vek között. Az öreg Kincses hiába ta­lálgatta, hogy miért szalasz­cagi jegyző úr a két telek­könyvet a zöldposztós asztal­ra. Csuka nem nyúlt a köny­vekhez, csak szigorúan rá­juk nézett. Szőke fejét előre­szegte. — Keresse ki azokat a gaz­dákat, akiknek legalább két­százötven aranykoronát érő ingatlanjuk van. Vagyis a kulákokat. — Míg a jegyző megnyálazta az ujjait, s la­pozni kezdett, 6 a két kom­munistához fordult: borús harciassággal, ítélethirdető hangon magyarázta: — Számba kell venni a kulák- ságot. Létérdekünk, hogy kor­látozzuk a falust r)$?.t.ó.hiel.lpn- séget. Nincs többé kesztyűs­kéz. Csak akkor hiszik dl. hogy proletárdiktatúra van, ha be is bizonyítjuk, A kor­látozást nekünk kell kezde ni. Határövezetben élünk, számíthatunk rá, hogy itt he­vesebb formát ölt az osztály harc. Értette már Kincses Jó. zsef, mire való ez a nagy sietség. Véleménye még nem volt, csak a kedve súlyoso­don el. A ráncok szinte rá­fagytak az arcára. Tett né­hány bicegős lépést, az abla­kon is kitekintett, majd té­tován motyogta: — Értjük, értjük... Pedig semmit sem értett. Csupán annyit tudott, hogy a nagygazdák, meg a vékony- dolmányrí parasztok ősidők óta acsarkodnak egymásra, abban sem kételkedett, hogy a gyengébbek nem húzhatják többé a rövidebbet, de ez a hirtelen fordulat váratlanul érte. Nézte a szőke fejű, gör­be lábú legényt, a hatalom küldöncét és elképesztette az a valószínűtlen tény, hogy ilyen gyerekember hozza a parancsot, s tőle, a vén ba­kától megdöbbentő öntuda­tossággal, nyers magabiz­tossággal követel engedelmes­séget. Kincses a miágért sem akart ellenkezni, hiszen a kommunista kötelességei kö­zül a hűséget és a fegyelmet tartotta számon a legjobban. Mégis rátelepedett a szomo­rúság: nem tudta fölfogni, hol oltottak ekkora merész­séget ebbe a legénybe, aki­nek még fogalma sincs az életről, de úgy diktál, mint­ha vele együtt verték volna sámfára a zalaegerszegi in- temálótáborban. — Hát kérem szépen... — nézett föl a könyvekből ün­nepélyes arccal a jegyző. — A következő gazdákat érinti a kategórizóMs: idős Kustán Dániel, Kulcsár Bertalan, Fazekas Iüés. (Folytatjuk^ A „Csendes Don” kuta- tói teljes joggal fordí­tanak olyan nagv figyelmet a forradalmat vívó nép sorsát ábrázoló solohovi mű eoikus jellegének feltárására. A ku­tatók kiemelik, hogy a törté­nelem menetének és a nép­sors alakulásának művészi megértése és megformálása mellett — amely mindig az irodalom belső magját alkot­ta — Solohov egy másik, az oro52 klasszikusoknál vilá­gosan érzékelhető humanisz­tikus vonalat is folytat. So- lohovnál ez a vonal —■ ugyanúgy, mint például Pus­kin és Tolsztoj alkotásaiban — elválaszthatatlan kapcso­latban van a népiséggel és a történelmiséggel. Mély fájdalommal követ­jük Grigori j Meljehovnak, ennek a nem mindennapi, az események történelmi örvé­nyében elmerülő embernek a nehéz sorsát. Az író a teljes belső válságig, az élet vé<?ső zsákutcájáig viszi hősét. De amikor az olvasó becsukja a könyvet nem tudja egy­könnyen elfogadni néhány, annakidején megjelent kriti­ka sablonos formuláját: „In­kább pusztuljon el egy em­ber, csak az ügy győzedel­meskedjen!” A regény emocionális vo­nala a záróepizódben éri el tetőfokát amikor Grigorij ráeszmél, hogy mindent el­vesztett az életben, még ön­magát is, az embert önmagá­ban, s feketének látja az eget és rajta a napot. Ez az eposz legtragikusabb képe! Mivel magyarázható ez a művészi logika, a jellem evo­lúciójának és a humanista nátosz fokozódásának ez a látszólag belső elentmon- öá^a? Éppen itt tapinthatjuk ki a regény esztétikai és művé­szi sajátosságának egyik lé­nyeges vonását. A mű utolsó része, amely 1940-ben látott napvilágot, mintha azt mon­daná: pótolható emberek nincsenek, a maga módján minden ember pótolhatatlan. Ez — a sok közül — az egyik eszmei motívuma a so­lohovi eposznak, amely a megjelenés idejének viszo­nyai között igen merész, éles hangvételével tűnt ki. Az új világ humanizmu­r® sának eszméi mindent átfogóak, az élet valamennyi jelenségére jótékony hatást gyakorolnak. megterméke­nyítik a művészetet. A szo­cialista-realista irodalom a haladás mozgató rugóinak ábrázolása közben megmu­tatja az új embert, feltárja jellemének formálódását. Az utóbbi évek sok kiváló alko­tásában találhatjuk meg ezeket a jegyeket. Például Tvardovszkij „Egyre mesz- szebb” című elbeszélő költe­ményében, amely a jövő fe­lé haladó egész népet bemu­tatja, vagy Kucsevnyikov „Ismerkedjenek meg Balu- j evvel” című regényében, amely az új ember formáló­dását ábrázolja. Az emberről és az emberi­ségről, a személyiség és a nép sorsútjáról S2óló gondo­latok szövik át Mihajlo Sztelmak ukrán író regényeit is. Stílusát — a felfokozott, nyugtalan liraiságot — a népművészet költői ösztö- nössége és az egyszerű em­berek szenvedélyes szerete- te hatja át. „A vér nem vá­lik vízzé” és a „Kenyér és a só” (A halhatatlan Markó) című regényei a forradalom után új életre ébredő faluról szólnak. A szó szovjet művészei kö­vetkezetesen érvényesítik azt a gondolatot, hogy mindenki felelősséget visel az emberi­ség sorsáért, mindenért, ami a világban végbemegy, Fe- gyin trilógiájában, amelyet a nemrég megjelent „Tábor­tűz” című regény tesz tel­jessé, nyomon követi, hogyan alakult ki a kommunista Ki­rill Izvekovnak, valamint fe­leségének, Parabukina mű­vésznőinek. Cvetuhinnak, Ra- gozinnak és több más, a for­radalmat, a polgárháborút és a fasiszta megszállókkal ví­vott Nagy Honvédő Háborút átélt hősének a jelleme. Em­beri sorsok bontakoznak ki előttünk — a történelem sorsdöntő pillanataiban, “ s az egész nép sorsának tük­röződését látják benne. Nyilin, Tyendrjakov, Zal- gin és sok más szovjet író könyvei az ember iránti kö­zömbösséget ostorozzák. Szerzőik az emberi méltó­ságért vívott harcban látják esztétikai ideáljaik megvaló­sulását, 'T'yendrjakov már a-*• „Gödrök”-ben szem be­szállt az emberek iránti lé- lektélenséggel, bürokrata szemlélettel. Legutóbbi mű­vében, a ,,Rövid.zárlat”-ban bemutatja az embertelen ve­zetési stílus következmé­nyeit: — az emberek elvesz­tik egyéniségüket, megfoszt­ják őket kezdeményező kész­ségüktől önállóságuktól. Az SZKP XX. és XXII. kongresszusa után a társa­dalmi élet minden területén, s különösen az irodalomban és a művészetben teljes erő­vel érvényesülnek a huma­nizmus eszméi. Sokat és igen érdekesen beszéltek erről az írók és az irodalmárok azon a vitán, amelyet a Szovjet­unió Tudományos Akadémiá­jának Világirodalmi Intézete és a Szovjet írók Szövetsége közösen rendezett nemrég „A humanizmus és a mai irodalom” címmel. A vita az emberi jóság értelmezése, a jövő művészete, korunk hő­sének ábrázolása, a mai bur- zs'oé művészet antibumaniz- musa körül folyt. Ez az esz­mecsere még egyszer aláhúz­ta, bizonyította, milyen nagv jelentősége, fontos szerepe van a mai szovjet ’"’•edalom és művészet fejődésében a humanizmusnak. Szathmáry Gábor fort iiDcmm KI&JUlC&NY

Next

/
Thumbnails
Contents