Szolnok Megyei Néplap, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-09 / 211. szám

* SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. szeptember t. Nyolcszáz ember válaszolt A szabadidő mérlege — Jókai és Mikszáth az élen Fábián Péter, a megyei tanács népművelési csoportjának mód­szertani főelőadója áprilistól júniusig érdekes felmérést végzett a megyében. Kiválasztott egy jól, egy közepesen és egy gyengén gazdálkodó termelőszövetkezetet a városokban és a járásokban. Osz- szesen tizenhárom területi egységben fogta „vallatóra” a külön­böző színvonalon dolgozó közös gazdaságok tagjait, zömmel tizen­öt és harminc év közötti fiatalokat. Összesen nyolcszáz embert kérdezett meg, akiknek 90 százaléka tizenhét—huszonöt éves. Amikor a fák még nagyok voltak SZOVJET FILM LÉLEKTANILAG MÉ­LYEN MOTIVÁLT FILM, AMELY EGY LEZÜLLÖTT EMBER ÉS EGY KAMA- SZOSAN SZÖGLETES, IGÉNYTELEN KISLÁNY EGYMÁSRA TALÁLÁSÁ­RÓL ÉS A FŐHŐS EMBERI FELEMELKEDÉSÉRŐL SZÓL. KÉRDÉSEK — VÁLASZOK A megkérdezett nyolcszáz fiatalnak eddig körülbelül fele végezte el a nyolc álta­lánost. A vizsgálódás során kide­rült, hogy a harminc éven aluli fiatalok, elsősorban a művészeti munkában (szín­játszó, tánccsoportok, külön­böző szakkörök, irodalmi színpadok, stb.) vesznek részt. Az egyéb népművelési mun­ka viszont elsősorban az idő­sebb korosztályra terjed ki. S az idősebbek között végzett népművelési munkának a módszere, gyakorlata már nem vezet kielégítő ered­ményre a fiatalabbaknál. Ebből adódik a feladat: ki kell dolgozni a népművelés­nek azokat a célszerű, tar­talmi, formai és módszertani elveit, amelyek alapján a fiatalabb korosztályt is be lehet vonni a gyakorlati nép­művelési mozgalomba. A kultúrotthonok vezetőit, a népművelési munka irányí­tóit, a művészeti csoportok vezetőit meg kell tanítani a helyes tervezésre. Ügy, hogy a tervek egységben legyenek az emberek igényeivel is. SZABADIDŐ — ÉS AMI MÖGÖTTE VAN A felmérési munka kiter­jedt a fiatalok szabadidejére is. Az utazást, az effektiv munkavégzést, stb. figyelem- bevéve átlagosan két óra szabadidő jut egy-egy terme­lőszövetkezeti fiatalra. Persze ez az időmennyiség a külön­böző évszakokban bizonyos fokig eltér az átlagtól. Melyek a legkedveltebb szórakozási formák? Elsősor­ban a mozi és a tánc. Per­sze mindez nem elégíti ki na már a tsz-ek fiatalságát. A tanulási kedv, a tudás­vágy, ahogy a következő ada­tok is bizonyítják, mind job­ban jelentkezik. A legfejlet­tebb tsz-ek fiataljai közül száznegyvenöt, a közepes tsz- ekből százkettő, a gyengébb közös gazdaságokból hetven­hét fiatal válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy szíve­sen tanulna tovább. A fiatalok évi átlagban két könyvet olvasnak. Az elolva­sott művek 90 százaléka szépirodalom, ezen belül is a prózai munkák. Pontosab­ban: a Jókai és a Mikszáth regények. A József Attila ol­vasómozgalomról a legtöbben hallottak, viszont József At­tilát, a költőt, már sokkal kevesebben ismerik. A szak­mai, az ismeretterjesztő, a társadalomtudományi művek, a versek olvasása csak tized százalékban fejezhető ki. A fő szórakozási formák a mozi és a tánc, ezenkívül a havi átlag egyszeri klubdél­után a KISZ-ben, vagy a kultúrotthonban, esetleg test­edzés, főleg a labdarúgás. Az is figyelmeztető és elgon­dolkoztató tapasztalat, hogy a vizsgált négy hónap alatt a fiataloknak csupán néhány tized százaléka látta a szol­noki Szigligeti Színház vala­melyik előadását. Országjáráson a megkérde­zett fiataloknak 30 százalé­ka már volt tavaly, 70 szá­zalék viszont ki sem moz­dult a városból, vagy a fa­luból. Arra a kérdésre, hogy utaznának-e, ha lenne rá mód, mindenki igennel fe­lelt. Jobban meg kellene te­hát szervezni az országjárá­sokat, a társasutazásokat, s végre itt lenne az ideje an­nak is, hogy az IBUSZ is „betörjön” a falvakba. «** bubor — Vin/máshoz simulva feküdtünk a földön, és egy " cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyir­kosnak. Ötödik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenki'enc éves voltam, 6 tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a zászlóaljparancsnok, és 6, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, ét arról sémi hogy hamarosan hárman leszünk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna meg­melengetni a szívemet. — És terád fog hasonlítani. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz lépésnyire a bunkerekben és a 16- vészárkokban lövészzászlóaljam katonái aludták rövid álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe bur­kolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt rám, amelyben egy másik zászlóalj már kudarcot vallott: el kellett foglal­nom a magaslatot. Az egész ezredben csak az az öt tiszt tudott erről, akit az este parancsnoki fedezékébe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, aztán egy zöld rakéta — és élőrei A szom­szédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz si­mulva. A csókok közben sem felejthettem a közelgő harcot. Mind jobban aggaszt ennek a lánynak a sorsa, és hasztalan viaskodtam a gondolatokkal, mit tegyek? — Nekem most kettő helyett loell aludnom mindig — suttogta halkan a lány. — Tudod, éjszakánként gyak­ran úgy érzem: felvirrad a reggel és vele végeszakad mind ennek a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tartl Hiszen nem tarthat örökké. Gondold csak meg: felvir­rad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, küldjön hátra téged. Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megra­gadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magá­hoz. — Fejcüdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! i’s a parancsnok vastag, rekedt hangját utánozva suttogta: — Az alárendelt személyekkel való kö­zös ködés csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Ha tudomást szerzek ilyesmi­ről — kiverem innét! És olyan véleményt írok önről, hogy sehová be nem teheti a lábát, még a jobb börtö­nökbe sem... Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszíkl Most azon. bon kategórikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jókedvében hanyatt vette magát, úgy kuncogott, halkan, hogy «■» isten őrizz! — valaki meg ne hallja. Bizony, tudtam, hogy alaposan megkapom a maga­mét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása, hogy a háború nem nőnek való, a szerelemnek végképp nincs helye benne. ■— Akkor is elmegyek hozzá, — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez Aztán nagyot sóhajtva suttogta: — Majd én magam el­intézek mindent. Már ki is fundáltam az egészet. Valaki más lesz az apja a kicsinynek... — Valaki más? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyan? — Kis bolondosom — nevette el magát. — inkább ne hasonlítson tarád. Majd én elrendezek mindent. Értsd meg, az okmányok szerint és a valóságban te leszel az apja, de az őrnagynak nem mondjuk meg, hogy a tiéd. Hát kié? — Valamelyik elesetté. Mondjuk, Bajkové. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor legyen Kingyajevé. Kingyajev tizedes szép szál legény volt, de nagy selyma és huncut lókötő, nemrég hátraküldték emiatt a hátországba. Megdöbbentem ennek a tiszta szívű, finom lánynak váratlan asszonyi ravasszságán. Megrendültén gomboltam ki a köpnyemet, és egészen magamhoz szorítottam őt, — Óvatosabban — mondta, és tenyerét elháritóan feszítette neki a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! (Szívesen beszélt magáról többesszámban, úgy Örült ilyenkor, mint egy gyerek.) Kis bolondosom, még sze­rencse, hogy itt vagyok melletted én! Mire jutnál nél­külem! Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell mennünk az őr­nagyhoz. Éjnek idején? Megbolondultál? “ Odaviszlek hozzá. Megmondom neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább. — De hiszen ez hazugság! “ Mindenre kérlek, könyörgök neked. El kell men­ned innen. Mit értesz te ehhez! Gondold csak meg... Hátha egyszerre csak... Hátha holnap ütközet lesz... — Ütközet? — hegyezte a fülét. — Nemi Vagy csak­ugyan? — igen. Sokáig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, amelyet oly jól ismertem már, pontosan éreztem a megrendülését. — Ugyan mit tehetnénk? Ütközet előtt nem futa- modhatom meg. És amúgy sem sikerülne. Előbb a bizott­ságnak fővá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jónéhány nap eltelik vele. Majd holnap odaáilok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem ■ fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak: — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? “* sut­togta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet... Én meg... V elzokogott, elfordította a fejét, kezébe temette ar­1 cát és úgy rázta a sírás, mintha a hideg lelné. Csítítgattam, ahogy csak tudtam, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított ma­gától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos horhosba, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Útközben átkaroltam és minden lépésére vigyáztam, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőm, él meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket. • * • Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák és a tüzérség, aknavetők verették a mezőt, szokás szerint, s végül fel­röppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradéka ott gyüle­kezett már az elfoglalt magaslaton. Egy félóra múlva a mélyre ásott német bunkerben az ezredparancsnok ke­mény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig ott álltam dermedten, érzéketlenül, mint a fa, nem lát­tam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ó, ha visszakergethettem volna a napokat a látó­határ mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pá­lyáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam né­mán a megvívott magaslaton. Ő pedig... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki, senki nem sejthette, hogy az enyém volt hogy már hárman voltunk... Elbert János fordítása 30 Azt mondják a kunsági öre­gek, hogy a régi parasztok közt mindig a juhászok vol­tak a legforté- lyosabb embe­rek. Sohase lehetett kita­BOJTÁRFOG AD AS — Meg ne merd ütni, Márton! Ide gyere Sa­nyi fiam! A fiú oda állt elébe, ahogyan a . mesebeli hős szembe néz a hétfejű sáTflcármval • vagy legyőzöm, vagy felfal... Ámde nem az történt, amire mindenki számított! Mert miként az előbb mondtuk, furfangos elméjűek voltak ezek a régi vén juhászok... Nem lehetett könnyű szerrel kitapasztalni az eszük járá­sát! Szelíd szókat kapott a fiú a fokos hegyes foka he­lyett. — Látom, bátor gyerek vagy! Hát te mit látsz? — Én azt látom, hogy hiá­ba vagyok bátor, azért csak a föld alá fektethetne And­rás bátyám. — De nem fektetlek, ked­ves fiam, mert akkor tó len­ne az én bojtárom!... Azt mondják az öregek, akik visszaemlékeznek még erre a nevezetes esetre, hogy Süveges Sanyi már mint sze­gődött bojtár mosogatta meg a Gyökeres András véres fe­jét, kinn a csárda előtti kút hideg vizével. Híres juhász több is ter­mett a Kunságon, de másik ilyen furcsa bojtárfogadásról nem tud a hagyomány. Szűcs Sándor aligha igaz haragból. Ám­bár azt akkor nem lehetett bizonyoson tudni. Hirtelen felugrott a lócáról és kézbe kapta a fokosát. — Az istenét ennek a kö- lyöknek!... Megmernél ütni, te mihaszna? ■— Meg biz én, ha volna rá okom! — Akkor hát lássuk, mert én ütök! Gerendáig csapta fel a fo­kosát. De abban a pillanat­ban suhant a Sanyi fiú fo­kosa is és András bátyánk erős homlokából kibuggyant a vér. E látványra sóbálvánnyá meredt a kocsma népe. Mi lesz most? Ez a bikaerejű ember pozdorjává veri ezt a szegény fiút! Az apja ijed­ten kiáltott rá: — Miért tetted ezt, te? — Mert okom volt rá. András bátyám mondta, meg merném-e tenni! — Elmenj a szemem elől, te, mert kettőbe hasítalak! — mérgeskedett az öreg Sü­veges. De erre már András bátyánk is közbe kiáltott: xxtfixi bhuxl vuixici azon larsax- ; gásába. Azt mondja egyszer az apja, Gyökeres Andráshoz fordulva: — Andris te, fogadj már egy bojtárt! Nagyon belepte a dér a hajad, kár lenne, ha nem hagynád rá valakire a juhászi tudományodat... Ihol ni a fiam, örömest elszegőd- tetném hozzád. A megszólított látható meg­elégedéssel mérte végig a fiút. — Hát, komám, fájára néz­vést nem is volna ellenveté­sem... Csakhát: nem félős-e, bátor-e? Furfangos volt a kérdés s őszinte rá a felelet! Elön­tötte a pír a fiú arcát s ki­vágta keményen a szót: — Nincsen olyan földön- járó, akitől én megijednék! — Nicsak ni!... — kiáltott az öreg, s felkapta a fejét. — Bátor a szó, öcsém! De én is hallom ám! Osztán előttem se retikálnál meg, te?... A fiú elmosolyodott: — Nem én, András bá­tyám! Kend elől se térnék tó!... Az öreg Gyökeres össze­rántotta a szemöldökéi De pasztalni az eszük járását. Ilyen csavaros elméjű volt Gyökeres András számadó is, aki valamikor a múlt század derekán élt. Szálfa­termetű, hatalmas erejű em­ber volt! Nagy vásár okon már csak összegyűlt a nép, de nem akadt, aki el ne tudott volna sétálni a hóna alatt. Nem is talált magára való szűrt a sátrakban; Györffy Ferenc karcagi szűrremekelő mérték után szabta rá. Pász­tor cimborái róla dalolgat- ták akkoriban: A karcagi nagy határon, Megy egy juhász nagy [szamáron. Fekete csődör szamara, A nagy juhászt alig bírja. Viszi a juhászt a csacsi, Bocskora az utat éri, Sáron ha felakad a lába, Akkor feljebb-feljebb [rántja. E tréfás nóta hallatára András bátyánk csak mo­solygott a bajúsza alatt. Nem haragudott érte. De aki egy- szer-egyszer kihozta sodrából szelíd természetét, annak megalvadt a vére, ropogott a csontja, amikor két lapát­nyi kezével megmarkolta! Hiszen hajdanában a pusz­taiak szinte keresték a vir­tuskodás alkalmát, s ennek során igen mindenki egyfor­ma arányban adott is, ka­pott is, fokosból, vagy ónos- fából. Gyökeres Andrást azonban senki se merte meg­ütni! Azaz, hogy... —* életé­ben egyetlen egyszer 6 is kikapott... Ez úgy történt, hogy egy mihálynapi karcagi nagyvá­sár alkalmával néhány cim­borájával a Morgó csárdában poharazgatott. Köztük volt Süveges Márton is, legény fiával: Sanyival. A jóformá­jú fiatal legény illemtudóan, szerényen ölt a tekintélyes számadók mellett, az asztal sarkánál. A világért bele Vlagyimir Bogomolov: ELSŐ SZERELMEM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents