Szolnok Megyei Néplap, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-12 / 188. szám
4 V SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. augusztus 12. Te már nem ismerted Batsányit, ugye? Persze, decemberben helyeztek el, ő meg januárban került a vállalathoz. Magas, szőke, mackómozgású férfi; az a fajta, akit észre se veszel, vagy megbolondulsz érte. Ha kopaszodik, rendszerint észre se veszed; ha megőrizte a haját, könnyen megbolondulsz érte. Nem tudom, észrevetted-e már, ezek a szőkék negyvenévesen is olyanok, mint a kisfiúk. A szemük kéksége;:. S a mosolyuk! Még abban is van valami az örök kisfiúból. Nekem nem sok kellett, hidd el. Palit én nagyon megszenvedtem; fél esztendő sem volt elég, hogy kiheverjem. Az ember végered- , ményben az életét teszi fel arra a férfira, akivel összeköti a sorsát; s nincs olyan sok élete... Az a gazember hat BÁRÁNY TAMÁS: A pipázó Van Gogh és társai Reggeli város Jevgenyij Jevtusenko verse Minden olyan, mint azelőtt, minden olyan ebben a városban, mint azelőtt; üzletek, fürdők, gyárak, vegytisztítok, elhízott, duzzaszkodó galambok, rollerekkel rajcsúrozó gyerekek, és a jellegzetes moszkvai kiejtés, a lakásról lakásra járó díjbeszedőnők, a lökhajtásosok bugása is, meg a drót-kefiresládák csörömpölése. Minden olyan, mint azelőtt. Minden olyan. £s mégis. van valami új — a csöndben is, meg a beszédben is, és valami nagy változás megy végbe, változások folynak ebben a városban. Kora reggel a pályaudvarra igyekezvén felkapaszkodom a villamosra, még a zsemlémet sem tudtam végigenni. Ss valami újat látok, valami döntőt a feszülten figyelő szemű diákon. Festők, orvosok, olajfoltos szerelők mennek, mint azelőtt, a munkahelyükre, de a fekete műanyag-fogantyúkba kapaszkodva új-formán, mint a rokonok, beszélgetnek! Ahogy vitáznak az újság felett, kertelés és mellébeszélés nélkül, ahogy egy diáklány az ablakhoz szorítja homlokát, megértem: valaminek itt teljesen vége, és van valami új, nagy, nyilv&nvalú. Eszreveszem: az emberek nyíltabbak lettek, szigorúbbak az aljassággal és a hazugsággal szemben, az emberek irónlkusabbak lettek és meggyőződésesebbek, és jobbak, és figyelmesebbek, mint azelőtt fin nem nevezném ezt Így: „olvadás”. Tavasz ez bizony —■ ba nagyon nehéz is. Nem csoda, ha meghökkennek manapság, akik csak képmutatáshoz és gyávasághoz szoktak. Ez a város emlékszik a „fekete varjakra”, emlékszik a házkutatásokra, vallatásokra, letartóztatásokra. De figyeljétek csak meg, hogyan beszélgetnek ma: áprillsias az emberek beszélgetései Fúj a szél, zúg a fiatal lomb között, söpri a járdán a makacs szemetet. A város felelősséget érez a jövőért A város nem hiába emlékezik a múltra. Ez a város nem kételkedik magában. Nem hagyja feltámadni a sötét árnyakat. Halhatatlan lesz benne az emlékezetes 17-es év. Es ezerkilencszázharminchét nem lesz soha többé. • • • Azt mondják nekem nagy fejcsóválva: „Megszelídülhetnél... Dühös vagy nagyon!” En jó voltam. Ez nem tartott soká. Az élet megtört és a képembe vágott. Ügy éltem, mint a buta kölyökkutya, ha megütöttek — megintcsak törleszkedtem. De ezt a farkcsóváló szelídséget kivágtam magamból — hadd legyek dühös! És most a haragról beszélek nektek. Mikor gyűlés előtt azt súgdossák: „Ugyan hagyja! Maga fiatal, maga inkább csak írjon, minek futna oda, ahol tépik egymást...” én meg egy lépésnyit sem engedek: a hazugságra haragudni — ez a jóság! Kommunista vagyok legbelső lényegemben. A kommunizmus parancsolja nekem, hogy dühösebb és még dühösebb legyek | arra, ami az ő útjában áll, és ettől semmiféle jótanács el nem térít. A régi jámborságot sutbadobtam, és így érdekes élni, így — haraggal. Ford.: Murányi Bea niM gondolatait. A kiállított reprodukciók nézőközeibe hozzák az őskor művészetétől a legmodernebb idők művészeti kísérleteit. Az altamirai barlang ősbölényének megszólalásig hű, sokszorosított képmása éppúgy helyet kap az ízlésesen rendezett, finom hangulatú kiállítás anyagában ,mint a modem mesterek érdekes és izgató pozícióinak reprodukciói. Igen, hála a technikának! Mert ugyan lenne-e alkalma mindenkinek, hogy nyakba- véve a világot megkeresse a Mona Lisa eredetijét — érte csak Párizsba kellene utazni. De van olyan reprodukció is, melynek a valódijáért tengereken kellene átkelni s országokat bejárni. S most mindezt kellemes környezetben, egyetlen kiállítás keretében meg lehet tekinteni, ha nem is eredetiben, de vallom, művészien sokszorosított újraalkotásban. Azért persze ne gondolja senki, hogy a technikáért való lelkendezésemben megfeledkezem az alkotókról, magukról. Velük kellett volna kezdenem: hála Matisse- nak, Czézannenak, Gauguin- nak, Picassonak — csakhogy néhányat említsek a kiállítás névlistájából — hála az 6 művészetüknek, hogy a nyár kellős közepén, forróság idején is kellemes, hűsítő élménnyel szolgálnak, szivet és lelket gyönyörködtetnek, persze csak azoknak, akik megkeresik őket. Én megkerestem, s telkemre mondom, igazat beszélek. Győződj meg róla te is kedves olvasóm. — VM — dolatom. S aztán nekiestem atr' képeknek a felfedezés izgalmával, pedig ezek a képek csupán reprodukciók voltak egytől egyig. De micsoda „újraalkotások”! Hála a technikának! — szaladt ki belőlem, ahogy sorra néztem őket. A technikának, amely ezúttal alázatosan közvetíti millióknak és millióknak világhírű alkotóművészek, a festészet óriásainak művészi Kedves Olvasó! Nem hivatalos invitálásra, nem is nyilvános meghívóval a kezemben, csak egyszerű baráti unszolásra, némi kényszerrel nyitottam be nemrégiben a Damjanich Múzeum első emeleti kiállítótermébe; kényszerű kel- letlenségemet elismeréssel vegyes meglepetés váltotta fel nyomban: igazán ízléses kiállítás! r~ ez volt első aonévet rabolt el az életemből Tavaly váltunk éL Húszon három voltam, amikor elvett most harminc vagyok; Igazái csak hat év múlt el a válá sunkig? Dehogy, fiam; / fiatalságom is! O most harminckét éves. Fiatalember Én meg? Nem, hagyd, ne if beszéljünk róla! így fest a; a híres egyenlőség a két neu közt... Szóval, esztendeje, hogy elváltunk. És akkor jött ez t Bossányi. Nem mindjárt; fé év múlva. Addig, hidd eine kém, rá se tudtam nézni s férfiakra: De ez az ember — nevess ki, úgy beszélek, mini valami bakfis! — ez mát vcdt, mint a többi: Ez nerr azzal kezdte, hogy mikoi negyünk egyszer vacsorázni vagy hogy utazzunk együtt kiszállásra... Ez csak sóhaj- :ozott és mély, tűnődő pillantásokat vetett rám; d< iosszú hetek teltek el, s egy Írva szót sem szélt. Azt sem tudtam, nős-e? 3yűrűt viselt ugyan; de azt mostanában az elvált ;mberek is hordják, hajadon- hasztónak. Egyszer bent ma- ■adtam estig, mert sok volt i restanciám. Elfelé, a Porán már belébotiottam Bos- iányiba. A vezértől jött; ér- ekeztek. — Egy kávét — azt mond- a —, igyunk meg egy kávét, liH, mert összeesem, — Jó — mondom —, gyünk. — Én is fáradt volánt, gondolhatod. Fél nyolc 'elé járt. Elég az, reggel óta! Hát így kezdődött, szívem, lyen ostobán, ilyen hétköz- tapian. Egy fekete, az Aeró- tan. Illetve ott még nem; de íyolckor zárnak, és kidobtak termünket. — Sétáljunk még egy ki- isit — könyörgött. — Millió íangya mászkál a fejemben, lem tudok így hazamenni! Istenem, gondoltam, mit 'eszitek? Rám is csak az ires lakás vár, meg a hideg gyám: <. Átvágtunk a Bal- 'ároson, s ki, végig az egyes túsz mellett, a Hősök teréig, i Köröndnél már az egész letét ismertem. Nős volt, gén, két gyermek apja. De nár a Jókai térnél tudtam, tőgy boldogtalan. Ha most így visszagondo- ok rá, azt kell hogy mondám: nagyon szép volt ez a iát hónap. Majd minden szabad időnket együtt töltöttük. 1 hét minden napja az nyém volt, hétfőtől pántéig. Szombatin és vasárnap osem láttam. Péntek este avartan elköszönt, a hétfői iszontlátásig. Tudod, hogy ma az ember ilyenkor: a férfi otthoni életéről nem beszél. Feszélyező is, tapintatlan is.. a Első kitárulkozása óta én se hoztam szóba; s észrevettem, hogy ő is kínos gonddal kerüli ezt a témát. De nem, is bántam; maradt éppen elég, amiről beszélhettünk. Én még így nem voltam soha, senkivel! Valósággal lenyűgözött. S az energiája, te, a fiatalsága! Engem valósággal felrázott abból a tompultságból, amelyben a Pali utáni hóna. pókban éltem. Ügy éreztem, - éveket fiatalodom mellette. , Mint egy kamasz, néha va- i lósággal olyan volt; Csupa ■ lendület, friss kedv, csilla* píthatatlan életerő. Azt a • szót, hogy fáradtság, akkor . hallottam tőle utoljára, ott a : porta előtt, a legelső napon. : No, de nem szaporítom: i Szóval szaladtak a hónapok, s ón meglepetten láttam, hogy e mellett az ember mellett egyszerűen nem mú- . Ük az idő. Valami csendes, oem túl heves, de kitartó boldogságérzettel teltek meg napjaim, egy kissé úgy éreztem magam, mint aki révbe ért. Érted, ugye? Az ember nem tizennyolc, talán nem tud már úgy lángolni. De huszonnyolc is elmúlt — és izzani csak most tud igazán .., Csak a vasárnapok, a vasárnapok .;. Őszintén szólva, a szombatoknak még örültem is. Szombaton minden hely zsúfolt, az ember nem szívesen megy el hazulról. Meg aztán: mosás, vasalás, alaposabb takarítás: az ilyesmire is kell idő; s a hosszú szombat délután nagyon alkalmas erre. Hanem a vasárnap.. i Az ember ül a frissen takarított lakásban, kinyitja a rádiót, olvassa az újságot, előveszi a tegnap esti könyvet — és nem, és nem megy az idő! Pedig a délelőtt még csak elmúlik valahogy, az ebéddel is elmegy egy óra — de kettőkor végképp megáll az idő! Már kettőkor, képzeld — és egyszerűen sohasem lesz este tíz! Ez a pokoli nyolc óra vasárnap kettőtől tízig — ez a legnehezebb műszak a világon! Soha olyan fáradt nem voltam, mint ilyenkor, vasárnap este. De aztán, szerencsére, jön a hétfő, megint látod: s a vasárnap délután szinte li- dércnek rémlik. Egészen a következő vasárnapig... Szóval, egyik ilyen nyomasztó, szürke, reménytelen vasárnap délután, úgy öt óra tájt, azt éreztem: nem bírom tovább. Ha nem megyek emberek közé, megfulladok. Még az is megfordult a fejemben; hogy telefonozok Tibornak. Bossányinak, igen. Bár úgy beszéltük meg a legelején, hogy otthon soha nem hívom, most mégis elővettem a telefonkönyvet, fellapoztam. De aztán meggondoltam magam és gyorsan felöltöztem. Inkább sétálok egyet a iviuzeum Körútra Kanyarodtam ki, hogy egy kis lombot lássak, hiszen olyan lassan jött idén a tavasz. Egy család ballafeott előttem, apa, anya, s két nagy gyerek. Egy tizenöt év körüli fiú, s egy tizenhárom éves leány. Lassan sétáltak a lanyha tavaszi délutánban; talán ők is a Múzeum-kert felé igyekeztek. Meg akartam előzni őket, de hirtelen megtorpantam. A férfi valahogy ismerősnek rémlett. Ő volt, igen. Bossányi. Voltaképpen nem is értem, hogyan ismertem rá: egészen idegen volt. Egy másik ember. A ruhája, igen, s a haja: az tetszett ismerősnek. Te, de még a mozgása is más volt, hidd el! Lassúbb, fáradtabb. S a hangja, a nevetése! Mögéjük settenkedtem, egy-két beszédfoszlányt is elkaptam. A hangja mélyebben zengett; volt benne valami apás, no, nem találok jobb szót rá A nevetése is szelíd, joviális; ha velem volt, idegesebben zizzent mindig. Egyik oldalon ment ő, köztük a két gyerek, a másik oldalon az asszony. Ő inkább a gyerekekkel tréfálkozott, az asszony meg csak éppen mendegélt ott mellettük. Néha a kirakatokat nézte. Egyik divatüzletnél meg is állt; akkor élébük kerültem. No; Hát a kislánya szakasztott ő; a fiú inkább az anyja. De jóképű kölyök, bár már ka- maszodik; Igen. A szívem hevesebben vert, a torkom is elszorult. S megálltam én is a kirakat előtt. Aztán találkozott a tekintetünk. Első pillanatban meg sem ismert, láttam rajta: időbe telt, míg ebből a vasárnapi világból átlendült abba a másikba, ahol nekem szorított helyet. Akkor zavarba jött, sután biccentett, s fordult is nyomban el; a leánya kérdezett valamit, arra felélt. És lassan rátette kezét a fiú vállára: Te, ettől a mozdulattól szinte sími jött volna kedvem, annyira öreguras volt. Aztán hát továbbindultam. Hazamentem, bevettem egy Dorlotynt, de még így is hajnalig sírtam. Azóta már többször keresett telefonon, de én soha nem érek rá« Tallózás
