Szolnok Megyei Néplap, 1962. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-03 / 128. szám

4 SZOf.NOK MEGVEj NÉPLAP d62. június 3. Kitüntetésen Kint esik az aranyai érő eső. Hűvös van, de itt a KISZ megyei Végrehaj­tó Bizottság kis ünnepsé­gén átforrósodik a han­gulat. Bensőségesen, és mélységes szeretettel ün­nepeljük azt a tizenöt pedagógust, akiket a Kommunista Ifjúsági Szö­vetség K'izponti Bizottsá­ga a pedagógusnap alkal­mával kitüntetett. Verbai Lajos, a KISZ megyebizottságának mun­katársa meleg szavakkal nyújtja át a KIS7, Ér­demérem, a Kiváló út­törővezető, az aranyko­szorús KISZ jelvényeket és okleveleket az ünne­peiteknek. Fiatalok és éltesebbek, helybeliek és a megye más városaiban, falvaiban oktató pedagó­gusok meghatottan ve­szik át az elismerés je­leit, okmányait. És tesz­nek új fogadalmat arra, hogy munkájukat újból és újból összekötik az út­törő-mozgalom segítésé­vel. Elismerés, köszönet ne­kik ezúton is azért, hogy szívük kifogyhatatlan szeretetét elosztják gyer­mekeink között. — bo —* LENGYEL JÓZSEF: IGÉZŐ Csehszlovák kultúrcsoport Martfűn Ezév márciusában kultúr- munkásokkal megtelt autó­busz indult ötnapos cseh­szlovák látogatásra a Tisza Cipőgyárból; Régi barátság fűzi össze a Tisza Cipőgyár és a Nővé Zámky Elektrosvit dolgozóit. A magyar vendé­gek az Alacsony-Tátrában. az Elektrosvit üdülőjében is jártak, és ismerkedtek, ba­rátkoztak a gyár dolgozóival is, — munka közben és az ottani művelődési házban. A martfűiek kultúrcsopprtja nagy sikert aratott műsorá­val az Elektrosvit dolgozói előtt. A baráti látogatás viszon­zására június 1-én ötvenöt kultúrmunkas érkezett Mart­fűre Nővé Zámkyból, dr. Im- rich Kadek, az Elektrosvit üzemi klubjának elnöke és József Medek a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom el­nöke vezetésével; Pénteken délután két autó­buszon érkezett meg a jó- részt fiatalokból álló csoport, | > a művelődési házban nyom- | ban ünnepélyes fogadást, ren- ♦ deztek tiszteletükre. A mű- ♦ velődési ház igazgatója. — ♦ Lipp József — pohárköszön- J ője után egymásrataláltak a J régi ismerősök, a lányok} »ókkal köszöntötték martfűi $ barátnőiket, mert a vendég- J átók kultúrcsoportjának tag- í iái is szép számban részt | vettek a fogadáson; A Tisza J Cipőgyár igazgatója. Grosz; István, s az üzemi pártbizott­ság titkára, Márton József; szíves szavakat váltott a ven- 1 dégekkel. Az első nap délutánja pi­henéssel telt. este pedig a szomszédos községbe. Cibak- 1 lázára utazott a Nővé Zámky Clektrosvit kultúrcsoport- á. A művelődési otthon '• zsúfolásig megtelt színházter­mében bemutatkozott a tánc­én ekar, szólistáival, vala­mint az akrobata-együttes. A műsort ismerkedés, a késő < ijszakába nyúló táncmulat- ág követte Szombaton a Tisza Cipő-; gyár műhelyeibe vezetett a /endégek útja. Megtekintet­ek a gyár készítményeit, be- ♦ szélgettek a gépek mellett < dolgozókkal. Jártak a gyár; szociális intézményeibe és ; nagy elismeréssel szóltak; ízokról. J Délután pihentek. — s ez * ermészetes is, hiszen este * el nyolcra „Tavaszi ramde- j /ú”-t adtak a gyár dolgozói- j iák a művelődési házban. A j lágy tetszést aratott műsor j itán ott is táncmulatság kö­vetkezett. Ma délelőtt elbú- ; rsúznak a vendégek Martfű- ; tői. Autóbuszaikon a gyár J •évfülöpi üdülőjébe utaznak, $ nogv a Balaton partján tölt- } senek két felejthetetlen na- } pot. (S. J.) 1 VITÁM ET SANGUINEM... — ÉS ZABOT IS vérüket ajánlja fel nekünk a társadalom. De zabot is. \f a, amikor a tizenegye­dik pedagógusnapot ünnepeljük — ünnepük or­szágszerte —, mi, az ünnepel­tek örömmel kell hogy meg­állapítsuk ezt. Százszor elkoptatott mon­dat az, hogy a pedagógus anyagilag is megbecsült tagja lett szocializmust építő tár­sadalmunknak. Persze a mai fiatal pedagógus nemzedék ezen már nem csodálkozik, ezt magától értetődőnek ve­szi. Ök nem látták annak­idején például a kisgyócsi is­kolát. ahol a tanyasi paraszt- ház egyetlen szobája volt a tanterem, s a tanító úr szol­gálati lakása is egyoen. a kemencenyak az irattár, s a sutban a térkép és a tanító úr garde-robja. A kecskelábú asztal nemcsak iskolai pad és tanán asztal, de a pedagógus ágya is éijeL Örök el sem hiszik talán ezeket nekem, fiatal kollé­gáim. De élő tanúm van rá: az akkori kisgyócsi tanító úr maga — ma megbecsült, jó anyagi körülmények közt élő boldog tanár itt a me­gyében. De ezt a zab dolgot úgy érzem meg is kell valahogy fo"düanunk, a népünk ma már nem­11 csak vitám et sangvi- nem-et kiált felénk — a za­bot nekünk is meg kell aján­lanunk. A pedagógustól ser» csak szép szavakat és létkérdést vár a társadalom, de munkát, hétköznapi és eredményes — ha szabad így mondanom: termelő munkát. Tudom, hogy ma már ebben sincs hiány, de jó erre emlékez­tetni önmagunkat még ilyen virágcsokros ünnepen is. S ma, mikor közösen ünne­pelünk — tanítvány és peda­gógus, nép és annak nevelői, mondjunk el egymásnak szép szavakat is. hiszen azok a meleg szív virágai, de legyen benne kézfogásunkban az egymást hétköznapi, de nem kevésbé nélkülözhető mun­kás, kenyérízű megbecsülé­sének Ígérete is. f Rézsó Pál Kisújszállás Serfőző Simon: a fá­kért ek hűvös lassan NEM AKAROM Szél és köd járta az utcákat, dél­után volt, hosszú, kék-fulladásos- szájú árnyak zokogtak a házak tö­vén, és olyankor csak az ablak előtt szerettem állni, nézni kát, ahogy viszik őket a fölött a felhő-zúhanásos, egek. Nyáron ilyenkor szoktak hazafelé indulni a zümmögő sze­kerek, másznak a mezők felől, bele a kaucsukképű napba, és jön a csorda is, dübörögve át a meg- megnyikkanó, kis fahídon. Szombat volt, három órakor már hazaértem a munkából, anya nem volt otthon, elment még hajnal­ban a szomszéd faluba, biciklivel, éhes voltam és kellemetlen volt a csend. * Fél éve lehetett már, hogy együtt jártam azzal a lánnyal, szerettem őt, az anyja a szövetkezet irodájá­ban dolgozott, sokszor láttam, ma­gas homloka volt, és duzzadt, eres keze, megverte lánykorában egy férfi, aki elcsalta a temetőbe, s az­tán nem feküdt le neki. Elvirának hívták a lányt, ott hordta mindig a fényképemet a táskájában, nyugtalan természete volt, s ha róla álmodtam, mögötte mindig kivörösödött, széles hegyek égtek, és míg ment, fehér nárciszok lobogtak a citera-zengésű, forró partokon. Mikor először kísértem haza, az* hittem, hamarosan ott fog majd hagyni, becsukja maga után a ka­put, s ha megyek hazafelé a ki­éhezett utcákon, « fákon szél lesz, fÖV-fö'emelkedve, akár az emlékek szigetvilágitású tájai. És megcsókolt már akkor, hosz- szan, szerette, hogy végigsimítottam a haját, ahogy megremegtem, mi­kor kezem a mellére tette, rövid, fiús haja volt, és erős válla, csen­des volt az utca, már régen haza­értek a bálból a mulatós legények, ott álltunk, nekidűlve az akácfa- merengésű kerítésnek, és nem szóltunk sokáig egymáshoz, nem néztem a szemébe sem, elérhetet­lennek éreztem, mint az álmokat, s nem tudom, hogy hirtelen arra gondoltam, az új tág ablakokról már hiányzanak a vaspálca-feszü- letek. Anya mesélte egyszer, hogy azokat régen azért rakták az abla­kokba, hogy a betörők ne tudja­nak bemenni rajta, nevettem ak­kor, és a szomszéd nénire gondol­tam még, a múlt héten átöntötte a szemetet az udvarunkba, nem szóltam, nagyon idős már, forintot fizet mindig a gyerekeknek, ha elmennek neki vízért a kútra, elég messze van, miért nem beszélsz, szólt halkan Elvira, tücskök éne­keltek messziről, s az ereszek le­húzódtak mindenütt már egészen a földig. Anya még hajnalban elment, igen, s már késő délután volt, ki­csit ayoódtam érte, mindegy, biz­tosan elment a rokonokhoz is, el­beszélget, pedig tudja, hogy itthon vagyok. Mikor ' hazajöttem, véletlenül nyitvamaradt utánam a kapu, nyi­korogva dülöngészett, hol jobbra, hol balra, egy cigánygyerek szaladt az úton, szembe az elgondolkoztató egekkel, maszatos és hosszúkás volt az arca. Anya tudta, hogy udvarolok, de sohasem kérdezgetett felőle, én sem szóltam. Hetente kétszer találkoz­tunk, szombaton és vasárnap, más­kor mindig akadt dolgom, nyáron meg különösen, motorra1 jártam s határt, megy r munka, asszonyok, hogy meleg van, igen, nagyon nagy a nap, délután gyűlés lesz az iro­dán, no persze, ezt is mondják majd el az elnöknek, a gyárban kapnák a dolgozók munkaruhát, nekünk ** nagyon elkelne, holnap kihozom a gépet, s lefényképezem magukat, helyes, már megy is, isten áldja magukat. Jártam a dűlőket, s emlékszem, a hosszú jegenye-szivárványos hegyoldalakra, a tyúkkotyogású bokrokra, a ledöntött tanyák móha- puffadásos romjai körül, a csend ragyogó galambtollaira, ahogy szi­várogtak zölden a felhők alól. Kihoztam egyszer Elvirát is a motorral, szabadnapos volt, könnyű, nyári ruha volt rajta, folyton ne­vetett, tetszett nekem a vidámsága, mikor a napraforgóföldeken sza­ladt, lobogva, mint a villámló vi­zek, égtek a jegenyék tekintetében, mentem utána, elbújt, s kacagott, hogy mennyire megijesztett. Jó volt az ölelése, úsztak keresztbe velünk a földek, nagyon tudott szeretni, szorítani magához, égetett a szája, egyetlen forró íradat volt a levegő. a csend, és mozdulatlanul filtí szi­vünkön a vér. — Beszélgessünk — mondta, ke­zével egy napraforgólevelet him­bált, nézett a magasba. — Jó, kezdd — szóltam. A gyerekekről kezdett beszélni, akiket akkor a szomszéd falu isko­lájában tanított, a messzi tanyák­ról bandukoló lánykákról, akik már reggel hat óra előtt elindul­nak otthonról, hogy a tanítás kez­detére odaérjenek, egy törtszárnyú pacsirtát hozott egyszer kezében az egyik IHslány, még sírt is, mikor mondta: tessék, tanító néni, nem repül. * , Szombat volt, pontosan emléke­zem, szitálni kezdett lassan az eső is, a felduzzadt-szemű felhők neki­mentek a házaknak, vizet húztam az udvaron, nem fáztam az eső­kabát alatt, épp vittem befelé a vödröt, mikor megláttam, jött a keskeny tégla-járdán, meglepődtem kicsit, bementünk a szobába, a vi­rágállvány mellé ült le, szembe velem, fehér volt az arca, akár a márvány — Nincs itthon anyád? — kér­dezte. — Nincs, elment még hajnalban, soká jön nagyon, — Tehát egyedül vagyunk. — Igen. Kis várakozás. — Nem akarom ... Csak ennyit mondott, cigarettát vett az asztali tartóból, rágyújtott, darabos, hideg ; .^zdulatfal. Hátra­dűltem, mintha állkapcson vágott volna valaki, úgy ért az, amit mondott: nem akarom, pedig el akartam venni feleségül, nem akarja, felgyújtottam a villanyt: későn jön már anya, Jrínn esett az eső, a képeket béna merevedések­nek láttam a szöglethasadásos fa­lakon. néztem a lányt, hosszan, a fényképem már biztosan nincs •> táskájában, hideg szédület bukott arccal az asztalra, várakoztam. — Az orvossal már megbeszél­tem, azt mondta, rendben minden, hétfőn kall menni. Bólintottam, tudtam, úgyis mind­ég!/. Zárkózott, szögletes volt az a ren mikor fölállt, megigazította a ruhá­ját, gyűrűje belevillant a fénybe holnap vasárnap lesz, gondoltam sétálni fognak a lányok délután piactéren, kinn a falu alatt a fu;- ballpálya körül, mellükön lüktet fiatalság, elköszön:-k. Siettem vissza, az udvaron kör ben harsonáztak feketén a hata mas-koponyacsontú nyárfák, visz- szapillantottam, néztem, ahogy ví szik őke‘ a kertek, is a kazlakor át a felhő-zuhanásos, hűvös es'i egek. »sß neje „érdekes” és izgalmas történeteik, nem nagy konf­liktusok hordozzák mondani­valóját. Lengyel kerüli a har­sány színeket; hangja a meg. figyelő, az eseményeket rög­zítő íróé, és sokszor közel jár az eszéhez. Lobogó szenvedé­lyek helyett halk, visszafo­gott líra izzik sorai mögött, írásainak tempó-jelölése ez lehetne: andante. Lengyel lassújáratú prózát ír, ponto­san és szabatosan körüljárja alakjait, történeteit; vibráló, különcködő megoldások he­lyett a realista ábrázolás ha­gyományait követi. írói érté­kei különösen a tágabb, ké­nyelmesebb, nagyobb formá­tumú írásokban jelentkezik, a Wengraf, az Igéző és a Liebknecht-lány című elbe­szélésekben; ezek a kötet ki­emelkedő darabjai. Az Igéző egy becsületes, csöndben érő, a szocialista szellemű magyar irodalmat gazdagító író művészetének újabb értékes darabja. Alább az Igézőből közlünk egy írást. Talán már egy perce néz­tem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok ráadásának oka, mikor sze­memet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli ma­gasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő las­san, kiszámított pontosság­gal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, horgas, sok­élű nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőón­ját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilye­nek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlítá­sokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellen- gős szavakkal. száműzetés keserű kenyerét is megismerte. Amikor az öt­venes években visszatér ha­zájába, új Ikotókedv tölti el. Nagy munkabírásának, lelki erejének értékes jeleként újra könyvei jelennek meg, a Prenn Ferenc hányatott élete és a Három hídépítő. Ennek a tragikusan meg­tört, de le nem tört, sőt újra­kezdett írói pályának leg­újabb eredménye az Igéző. A kötetben Lengyel József válo­gatott elbeszéléseinek gyűjte­ményét tarthatjuk kezünk­ben. Az elbeszélésekben régi és mai élm'nyeit mondja el az író; a háborús és emigrá- ciós történetek, a szibériai száműzetés kópéi, a munkás- mozgalom epizódjai, nap­jainkban játszódó események követik egymást « kötet lap­jain. Hősei főként szegények, kisemberek, munkások, erdei népek. Írásainak fő proble­matikája a szegénység, az ember, és természetszeretet, az elnyomás és az igazságta­lanság elleni küzdés. Nincse­★ sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számlálhatná mennyi, és mind ott körözött a közel­ben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt Ha ífalamfolc lett volna, messzire röpülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szivecskéjük. De va­lamennyi a kiscsibék fölött maradt, amelyek ott lenn csi­pegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drót­kerítéssel határolt négyszög­letes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőör­vény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lej­jebb. Egyszer, szinte a kerí­tésig ereszkedve és felívelve a tetőknél. tízszer magasabb­ra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűén. Van a mai magyar iroda­lomnak egy nemzedéke, amelynek tagjai már jócskán benne járnak a férfikorban, hatvan-hatvanöt évesek, még­is a szélesebb olvasóközönség csak most ismerkedik meg művészetükkel. írói pálya­kezdésük j bbára az első vi­lágháború és a Tanácsköztár­saság idejére esik, de akkori harcos, haladó, kommunista magatartásuk miatt hamaro­san emigrációba kényszerül­tek s kiestek a hazai iroda­lom köztudatából. E nemzedék egyik legje­lentősebb tagja Lengyel Jó­zsef. 1919-ben a Vörös Újság kulturális rovatát szerkeszti, majd több mint három évti­zedig távol él hazájától. Az első emigrációi években még megírja a Visegrádi utcát, de utána hosszú hallgatás követ­kezik. Az ő sorsa emigrációs társai helyzeténél sokkalta nehezebb és mostohább volt. A személyi kultusz következ­tében nehéz éveket, súlyos testi és lelki megpróbáltatá­sokat kellett elszenvednie, a özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a bé­ke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok el­beszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem ia olyan régen, és a minap ta­lán századszor jutott eszem­be. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvarom Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pi­hentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, na- nyon nyugodtan, nagyon éb­ren. Semmi bajom se volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott, ez is csak része volt a csend­nek. Egyszerre villanatos várat­lanul, heves számycsattogás- sal, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csa­pódtak a levegőégbe, néme­lyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is. az istálló felől még több; ]V| ikor a magyar rendek iTi kardot rántva „Vitám et sangvinem”-et kiáltva életüket és vérüket ígérték Mária Teréziának, hozzátet­ték — mint a fáma meséli: . .séd avenam non, ... de zabot nem adunk”; Ne legyen ünneprontás erre emlékeznem most a pe­dagógusnap kapcsán. Szeretem toliamat a múlt kalamárisába mártani — ez ki már sohasem kopik belő­lem — és engedtessék meg nekem, hogy a penna vona­lán haladva szóljak a most- ról is. Neveztek bennünket annak idején a nemzet napszámo­sainak, emelvén e jelzőt arra a vállveregető fokra, ami a jó szolgának kijárt gróf ura- mék portáján az üres pénz­tárca mellé. Minő büszke dolog volt ilyen napszámosnak lenni. Napszámosnak, akit felemle­getnek az újságokban, s a parlamentben is sokszor. Cik­keztek és beszéltek rólunk, veregették a vállunkat hon­atyák és római katolikus püspökök. De zabot nem adtak.­Lett azután egy másik kor, s a napszámos cselédkönyvet kivették kezünkből — nem azok, akiket számítottunk —, de minden esetre nem let­tünk tovább napszámosok, hanem a pedagógia munkásai; C kezdtek csinálni ne- ^ künk pedagógusnapo­kat — erről betűszerinti ren­delet is jelent meg, s kezd­tünk dekorálni — először magunk — majd később má­sok is, átadtak nekünk virá­gokat és nippeket. És mond­tak száz szavakat, szépeket; Kiálltak a dobogókra és tap­soltak bennünket — üteme­sen, hosszasan. De zabot, azt nem. S. eljött egy idő, amikor már nem dobogókról hirdet­ték a pedagógusnapokat, amikor ugyan kiálltak — ki­állnak tanácselnökök és párt- funkcionáriusok, s mondanak szép szavakat is, s még virá­gokat is átadnak; De zabot is.­Jött egy új szemléleti mód, mikor már nem napszámos­nak ítélnek bennünket, mi­kor már nemcsak életüket és

Next

/
Thumbnails
Contents