Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-30 / 100. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. április 30. is elkoboztam a kocsit, és mindenünk megvan a költö- zézhez, ami csak kell. Felraktuk a pamlagot, az éjjeliszekrényt, a ruháinkkal tele bőröndöket, mindent jól lekötöztünk. a toilette-asztal azonban már nem fért fel. Bevittük a szállás halijába; amint cipeltük az udvaron keresztül, tükre visszaverte a kombinát fényét, saját arcunk is felvillant időnként benne a hold sápadt fényében. Mihály zsémbel t, hogy nem találjuk ott a háztömb őrét, akinek fogadni kell bennünMa-Iu gyógynövényeket gyűjt. A papírkivágás a kínai népművészet egyik legősibb ága, melyet az egész országban művelnek. Különösen falun lerjedt el ez a művészeti ág. A felszabadulás után, Kina iparának rohamos lellendülésével együtt bővült a papírkivágás művészetének tárgyköre is; új témája a kínai népnek a szocializmus építése terén véghezvitt sok nagyszerű tette. A papírkivágások mesterei szeretik Kina hősi múltjának ábrázolását is, gyakran mintázzák a klasszikus operák jellegzetes alakjait s a környező természetet. A papírkivágás a legegyszerűbb eszközökkel, ollóval. — vagy pengével készül. Anyaga lehet bármilyen puha, vékony, vagy vastag, tömör papír. A városokban és falvakban egyaránt főleg az ablakok díszítésére használják a művészi papírkivágásokat, és ezért „ablak-virágoknak” is hívják őket. Ajtókat, szobafalakat is díszítenek velük, sőt a minták rajzát megtalálhatjuk párnahuzatok, sapkák, kötények, papucsok hímzésein is. Napjainkban különösen erősen fejlődik a népművészetnek ez az ága, melynek mesterművei a kínai nép életét tükrözik. két. — Vár ránk az őr, mondtam. — Honnan tudod? — Délután beszéltem vele! — Ez ugyan csak félig volt igaz. Délután elmentem a lakótömbhöz, megtaláltam az őrt, vitatkoztunk, de ő kötötte magát, hogy csak tizenegy óráig vár, ha azután jövünk már nem fogad. Megkérdezte, még mit műveltem délután. — Hát vitáztam az őrrel, aztán elmentem a kulturházba egy előadásra, a nyári napfordulóról beszélt az a rokonszenves lektor, aki tetszik nekem, tudod — Dán Petrescu. — Mihály meg sem mukkant, úgy tett, mintha nagy figyelemmel vizsgál- gatná a kötelék-két. — A lektor roppant értelmesen és világosan fejtegette, miért június 21-én leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka, milyen ma a föld helyzete a naphoz és a holdhoz viszonyítva. Az előadás után vita következett, de ezt már nem vártam meg. — Ott kellett volna maradnod a vitán is — mormogta Mihály. — Nem volt már türelmem tovább ott ülni, elindultam a városba, függönyöket keresni a lakásba, szőnyegeket, bútorokat nézni, még ha egyelőre nem is vesszük meg őket, legalább tudjam, mit hol lehet kapni. Az előadásra azért mentem, hogy kiverjem a fejemből a lakást, de amint megtudtam, miről van szó, nem volt türelmem tovább maradni, s ismét elárasztották agyamat a gondolatok. Este kilenc óráig kószáltam a városban, akkor elmentem a szállásra. Mihály hallgatott. Elhagytuk a színházat, közeledtünk otthonunk felé. A színházban nem volt előadás, nem találkoztunk egy ismerőssel sem. Szerettem volna, ha előbukkan Böbe, de eszében sem volt. Néhány járókelő utánunk fordult, szinte hátunkon éreztük pillantásukat, de egyiket sem ismertük. Két perc alatt felhordta Mihály a bőröndöket, és azután ismét lement, kirámolta a kocsit, nekitámasztotta a ház falának, s ráparancsolt az őrre, őrködjön a tragacsunk mellett. Az őr kővé- meredve állt vigyázzba, — összecsapta bokáit és szalutált: — Erőt-egészséget mérnök elvtárs! ÉN FENTRÖL az erkélyről néztem a jelenetet. Aztán Mihály lépteit hallottam a lépcsőn, nyitva hagytam az ajtót. Behúztam a pamlagot az előszobából az első szobába, a holdfénybe állítottam, a szoba közepére. Aztán átmentem a másik szobába, onnan a fürdőszobába, a fürdőszobából a konyhába. A sötétben alig találtuk meg az ajtókat, újjaink összetalálkoztak a kilincseken, meg a falakon. Egyszerre csak azon kaptuk magunkat, mindketten hasztalan próbálgatjuk a villanykapcsolót a konyhában./ A fény nem gyulladt ki, csak a kattanás hallatszott, kezem rajta maradt a kapcsolón, Mihály tenyere alatt. Mozdulatai most- már nem voltak gyorsak, éreztem, hogy jön meg a kedve, amint szobáról szobára megyünk, bár nem láthattam tisztán az arcát, de éreztem léptein, amelyekkel a parkettet rótta. Visszatértem a szobába, ahová a pamlagot tettem. Mihály utánam jött, megbotlott egy. bőrönd1- , ben, és rázuhant a’ pamlag- ra. Hallottam, hogy elégedetten nevet. Maga mellé húzott, és azt mondta, milyen kár, hogy ez az év legrövidebb éjszakája. Nem tudta mit beszél, .összekeverte az acélgyárat a házunkkal, kérte, ne haragudjak rá, mert mord volt az utcán, de nem sikerült az öntési idő lerövidítése, nincs semmi kifogása a mama ellen, de most már én mellettem biztos a sikerben, állandóan kislánynak szólított, amit még sohasem tett, s ami nem is illik hozzám, és hogy azt szeretné, ha minden reggel becsengetne egy túrót és tejfölt árusító asszony, egészen elvesztette a fejét a boldogságtól... Életünk legcsodálatosabb éjszakája volt ez. Reggel hagytam, hadd aludjék, lábújhegyen osontam ki a lakásból, fogtam a kocsit, és a népes utcákon a piac felé tologattam. Az emberek utánam bámultak, de én nem magyarázkodtam, mert nem értem rá, de különben is, úgysem értett volna meg senki. A piacon dühösen várt rám a törpe. Szálka László fordítása. Gépe fölé hajolt, elfelejtve, hol van. Mintha kívülről nézné önmagát, látta a kezét, ahogy kapcsol, felbúg a motor, sebesen forog a kés. A gyűrött arcú ki tudná mondani ... Biztosan. Szólították. Nem értette a zajtól. A műhelyfőnök parancsoló mozdulatot tett: — Vöné, vöné I Megkönnyebbült, hogy otthagyhatja a gépet. Bent állt az irodájában. Az üvegfalon át láthatta aZ egész nyát egy munkástól. Ő margótól nem jött volna ki, soha eszébe sem jutott. A lány beszélte rá, és akkor még részeg volt tőle. Haja vállára folyt, és bársonyos a melle. Mikor tenyerébe simult, mintha barackot tartana. Inkább elbújni vágyott, — hogy senki ne tudja meg odahaza, mi lett vele. Higy- gyék, hogy meghalt. Felejtsék el. Fájdalmas teher szakadt a Menni... Kifelé kullogott az irodából. Menni.., Elmenni, eltűnni... Csak akkor vette észre magát, hogy ott ődövgött fei~ hajtott nyakú felöltőjében a a pavilonok között. Kavargott a tömeg. Sok nyelvű, zavargó tömeg. Mire feleszmélt, már ott állt az ismerős gép előtt. Hazatalált. Tenyere forrósodott, mágneses vonzás húzta a kezét. — Megérintette. Végigtapogatta a kinyúló ormányt, csak még a késhez nem nyúlt. Sejtette már, milyen anyagból vám Hiszen értett hozzáf.' Régen törték a fejüket odahaza, de akkor még nem jöttek rá, hogyan oldják meg. Most elindult feléje a másik pavilon belsejéből. H?t~ nyorgott, bántotta szemét a szeles napsütés. Mély lélegzetet vett és megszólította: — Honfitárs munkás? — Az hát. — Arcán mosollyal teltek meg a gyűrődések. Látszott, hogy még fiatal. — Többször jöttem erre — folytatta bátrabban. — Láttam szaktársamat. — Én is. — Barátkozón közelebb lépett. — Rögtön tudtam, hogy ismerős. — Ismer? — Márkus Imre! Görcs állt az ádámcsutkájába. Nyelt egyet, de nem nézett a szemébe. Amaz még egyre szorongatta a kezét. — Én is ott dolgoztam, figyeltem, hogy esztergál. Eli- RADU COSASU : nz év mmm íisii vállára. Nyomta, lehúzta. Egy ember jött be az irodába. A főnök pattogva beszélt. — Az igazgatóság neheztel önre — fordította a tolmács. — Nem ezt a viselkedést várta, azok után, hogy befogadták. Csak állt, állt. Meresztget- te a szemét: — Miről van sző, kérem? — Mi bajuk vele épp most, amikor felszerelték a védőhálókat, s mindenki lelkesedik. — A hálók... Megkerülte a szolgálati utat, lejáratta a cég presztízsét, holott hálával tartozik nekünk. .. Újra megszégyenült. gépcsarnokot. A fonok sürgetett valakit feleionon. Veréb feje volt, vékony, magas hangja. Már-már csipogott. Ű . vette fel annak idején. Az újságok is megírták. Hogy a munkás is menekül. Élmunkás. Mennyire más volt odahaza, mikor megnyerte a munkaversenyt!... Ami itt jelent meg, egyenesen arcpirító. Titokban nagyon szégyellte magát. Erről nem beszélt a lánynak. Csak megkeseredett az öröme. Az öröm, hogy itt most már az övé lehet. Nem tilthatja senki. Nagy rangja volt valamikor az apjának. Egész vármegye ura; most csak közönséges raktáros, mégis gőgös fennhéjázással tiltotta a láDÉKÁNY KÁLMÁN: Partnak fúj a szél hogy megérinthesse azt a különös szerkezetet. A gyűrött arcú meg egyre csak öt nézte, össze-összevil- lant a tekintetük. Napok, hetek múltak el, amíg oda mert állni. Erősen nézték egymást. — Megesküdött volna rá, hogy a másik tudja, kicsoda. Sötét ünneplő ruhát viselt, frissen vasalt, hófehér inget, bordó nyakkendővel. Pedig akárhogy kicsípte magát, egyszerű munkás. Az ember megérzi. S talán éppen szakmabeli. — Bravo... bravo, Emeric! — zajongtt : körülötte a belgák. A szőke, simulékony belgák. Róluk valahogy vem rítt le a gyár. Még a gép mellett is csak olyan hivatalnokformák, ahogy odahaza mondanák. Ha kézfejüket meg hátul a nyakukat nem csipkedik ö-sze a röpködő szilánkok, nehezen mondaná meg az utcán, mifélék. — Bravo, bravo! A zsúfolt gépcsarnokban megértette, minek örülnek. Fölszerelték a hálókat! Acélhálót, a szilánkok ellen. Beledobbant: Mégis sikerült. Most már itt is úgy lesz, mint odahaza. „Hej, Imre!” A fejét is felkapta. Időbe telt, amíg ráeszmélt, hogy csak benne hangzott el a felkiáltás. Bent, mélyen... Itt nem tudták, kimondani a nevét. Senki sem tudta így kimondani. Kitépték a nevét! — sajdúlt bele, s gyötrő szomjúságot érzett. Hallani kívánta, hangosan kimondva, ahogy odahaza hallhatni. Gyárban, barátok között. Megborzongott. A szél befújt a felöltője alá. Mint valami nagy léglabdacs, a hátának ütődött. Szinte belökte a gyárkapun. i A térde is beleroggyant. Ki lehet? Miért nézett any- nyira? — kezdte szaggatni megint. Kába lett tőle. S ahogy botorkálva ment befe- 1 lé, maga előtt látta az arcát, a kissé gyűrött arcot, a kutató pillantást, mely rá villant, amíg azt az ormányos gépet nézegette a kiállításon.. Megbámulta a különös késszerkezetet. Rögtön észre vette, elüt a megszokottól. Felkavarta. Addig nem érzett hasonlót. í Az öltözőben lármásan fo~ : gadták a belgák: — Bon jour, Emeric! — Bravo, Ongroá! Fanyarul mosolygott, de nemigen értette, miért lelkesednek anny'ra. Mindig idegenek voltak a szemében, — most meg különösen. Pedig kerek esztendeje él már köztük. Voltaképpen tovább akart menni. El, innen is el. Tovább. Sokkal messzebb. Túl a tengeren, a nagy vizeken Ausztráliába. Amerre a lány ment. Nélküle, mert ő soká- ig várt. Pedig ő is készült... I Messzire, egyre messzebb ! lenni hazáiról, a szégyentől. > De akkor jött ez a kiállítás. ! Világkiállítás. S még egyszer E látni akarta őket. Ahogy i utoljára néz meg valamit az > ember. < t Legalábbis így gondolta. í Akkor történt valami, amit > nem értett. Egyre sűrűbben í járt ki. keríngett a hazai pa- £ vilonok körül, s villanyos £ szikrák gyúltak a tenyerén, 1959 június 21-ének éjszakáján költöztünk ide. Csodálatosan szép volt —, azt hiszem nem éltünk át Mihály- tyal szebb éjszakát, bár négy hónapja voltunk házasok, és három éve jártunk már együtt. A többi lakók másnap reggelre halasztották a költözködést, de sem Mihály, sem én, nem akartunk tovább várni. Mindketten munkás- szálláson laktunk, és sokat gyötrődtünk; nem vonzott már minket sem á színház, sem a mozi, több társulat járt nálunk is, mi pedig egy előadást ser* mulasztottunk ed. Mindent megnéztünk, alaposan túlléptük költségvetésünk kulturális rovatát, mint ahogy Mihály szokta mondani. De amint az előadás vége felé közeledett, Mihály szemlátomást egyre komorabb lett, ette a méreg. Hazakísért a leányszállásig, és nem tudtuk, mit kezdjünk. Házasok voltunk, és úgy viselkedtünk, mint két ostoba: Mihály nem mert megcsókolni, félt, hogy meglátják a lányok, én sem mertem hozzá közeledni — ugyanazon okból, pedig házasok voltunk, papírjaink rendben voltak. Egyszer a tavasz első estéjén, elhatároztuk, hogy férj és feleségként válunk el, önfeledten össze is ölelkeztünk s valamennyi lány látott minket. Ezekután nem akartam bemenni, elkísértem Mihályt a legényszállásig, de ott már nem mertünk egymáshoz közeledni. Nem akart egyedül visz- ezaengedni, hazakisért —, s egész éjjel sétáltunk, keresz- tül-kasul Hunyadon, mert én sem akartam elválni tőle aznap éjjel. Minden nap elmentünk Böbe elvtárshoz, 5 türelemre intett minket, de mi másnap, harmadnap is elmentünk, végül alig hogy meglátott, már kiabált, hogy nem ráncigál- hat elő a zsebéből lakásokat. Később megenyhült, beszélni kezdett a lakásépítkezés területén folyó szocialista versenyről, számokkal tartott bennünket, nap nap után. Mihály azonban nem fáradt bele, bár 6 sem tudott már semmi újat mondani. Június 21-én reggel Böbe elvtárs hívatott, lélekszakadva futottam hozzá, kezembe nyomta a kiutalást. Mihály aznap második műszakban dolgozott, mindenre világosan emlékszem, még a kiutalás számára is: 4254 per 1959. június 21. Elkértem magam egy órára a laboratóriumból, és elszaladtam a legényszállásra. Könyvvel az arcán aludt —, mindig így alszik el, mert későig olvas, s meg-« érzi, ha elveszi az ember a* kezéből a könyvet, felriad-! Amikor elmondtam miről J van szó, valósággal beleug-| rótt a ruhájába. Kiszedtük a{ pénzt a takarékból, elszalad-! tunk a bútorüzletbe, aholj már többször jártunk, mert! azt akartuk, hogy megismer-? jenek minket, s kedvezzenek! nekünk, ha rákerül a sor. A} szekrény nem tetszett. Mi-Í hály fülembe súgta, hogy,! ma úgy sincs okvetlenül szük-t ségünk a szekrényre. Vet-? tünk egy sizép pamlagot, —X egy éjjeli szekrényt és egy? tükrös pipere-asztalt, mind? nagyon szép volt, a szekrény| megvételét másnapra halasz-* tottuk. Mihály elszaladt fu-* varosért, minden mozdulata? gyors, fürge volt, mint öntés? előtt. Egy emberkével tért? vissza, afféle mesebeli törpé-j vei. Ketten felrakták a bú-j tort egy kis kocsira. Az em-j berkének nem volt lova, ma-« ga tologatta kocsiját. Vissza-« futottam a laborba, rájuk« hagytam, vigyék haza a bú-{ tort. Megb-izéltük, hogy dél-! ben találkozunk. ! ♦ Egyszer csak berontott! Mihály, feldúltan, zord arc-« cal. Ilyenkor megrémít, be-« vallom, nem tudok mit kez-j deni vele. Elmondta, hogy! nem tudott semmit behorda-j ni a lakásba, mert a Tanács-l tói értesítés jött, hogy dél-J után előtt, amíg be nem fe-j jeződik az átadás, senkisej költözhetik be. A többi La-J kó másnap reggelre halasz-j tóttá a hurcolkodást, de ő| semmiképp nem akar ebbe be-j lemenni: ma éjjel a saját la-« kasunkban kell hálnunk! —j Hogy lecsillapítsam, azt! mondtam, megyek, behordom t én a bútort. Még jobban s dühbe gurult: mit képzelek, 6 hogy volnék én arra képes? § Ö már el is rendezte a dől- v got: elvitte a törpével a hol- 1 mit a legényszá.lásra. lerak- « ta ideiglenesen az udvarra, 6 megegyezett a törpével, hogy t este kilenc felé találkozunk V vele, és hazahordjuk a dől- r gokat. Nehéz munka várt rá t aznap délután az acélgyár- t ban, a váltásuk már egy he- t te tervbe vette, hogy csők- r kentik az öntési időt, nem f hagyhatta őket éppen most I cserben. Igaza volt Mihály- 2 nak, közülük emelkedett ki, lett mérnök, de visszatért közéjük, s ők magukhoz tartozónak vallották. Ö nem az az ember, aki elfelejti, honnan indult el egykor. — Én azonban tisztában voltam vele, bármennyire csökkentik is az öntési időt, nem végeznek kilencre, és mi nem indulunk el tizenegy előtt. Ebben biztos voltam. De ráhagytam, jobb, ha a dolga után lát, és . aztán költözünk. Éjjel tizenegyig nyugodtan vártam rá a szálláson, a bútor mellett. A törpe kilenckor elment, én azonban el- konfiskáltam a kocsiját. — Nyomorékságában gonosz volt, és nem sokat törődött velünk. Úgy bantam vele, ahogy tudtam, képtelen vagyok vitatkozni rossz emberekkel. A legnagyobb sületlenségeket mondtam neki, már szinte mesebeli alaknak tartottam, aki elkísér bennünket az újházba. Szemembe röhögött, és el akart isz- kolni a kocsijával, de én kitéptem a kezéből, néhány lejt vetettem oda neki, és rákiáltottam, hogy hívom a rendőrséget. — Végül megegyeztünk, hogy másnap elviszem neki a kocsit a piacra. Végre elment, s én nyu- godtabban várhattam tovább Mihályra. Kissé fáradt voltam, végignyúltam pamlagun- kon, a legényszállás udvarán. El tudod képzelni, milyen remek volt? Életemben először bámultam saját pamla- gomról az eget... a pamla- gon hevertepn, de fal r.em volt körülöttem, mé’ nem laktam lakásban, csak útban voltam egy lakás felé, amely az enyém —, fölöttem az égbolt, á csillagok és roppant közelségben a kombinát fényéi. Elnyomott az álom. Mihály ébresztett fel. Elmondtam neki, hogy jártam a törpével, mire dühbe gurult, mennydörgött, szórta a villámokat. Mondtam neki, nem lesz jó, ha haragosan költözünk az új házba, különben
