Szolnok Megyei Néplap, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-25 / 71. szám

1S05. március 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 „Az élet bámulatosan szép C lesz a földön“ Jegyzet a Három nővérről Margit játszotta. „Az írói lángelme a legnagyobb erő­próbát vállalta” — írta ak­kor a műről Kosztolányi Dezső színikritikájában. — Most a Szigligeti. Színház méltán írja be nevét a Cse- hov-drámákat tolmácsolok sorába. Minden bizonnyal, csakúgy, mint néhány éve — Makszim Gorkij Kispol­gárok, az idén pedig Mester­házi Lajos Pesti emberek és Schiller Stuart Mária c. da­rabjának színrehozatalával — az egész országban jelentke­ző élénk s elismerő vissz­hangot vált majd ki ez a vállalkozás is. CSASZTVA1 ISTVÁN Csajkovszkij verseny Moszkva (MTI). Dmitrij Sosztakovics, a II. Nemzet­közi Csajkovszkij Zenei Ver­seny előkészítő bizottságának elnöke szombat délelőtt saj­tóértekezleten tájékoztatta a szovjet és a külföldi újság­írókat a verseny terveiről. Elmondotta, hogy a II. Csaj­kovszkij verseny április 2-án kezdődik és május 7-én ér véget. Eddig 32 ország 159 fiatal zeneművésze küldte el nevezését. A legtöbb ver­senyzőt az Egyesült Álla­mok küldi (32), második he­lyen állnak a szovjet ver- senyszők (28 személy), a har­madikon pedig a franciák (15 személy). Magyarországot há­rom hegedűművész és egy gordonkaművész képviseli. A zsűriben részt vesz Kadosa Pál és Szabolcsi Bence is. — BP __....... .. -------------------------­17 gy ifjú, a falu szató- . csának vékonycsontú, sápadt fia, jobbágyunoka — alá pénzért énekelgetett még gimnazista korában a temp­lomban vasárnap —, otthon boltos apjától is azt láthatta, tanulhatta szüntelen: legjobb előre köszönni mindenkinek, s félve kitérni az erősebb elől. Ez az ifjú nyomorgó diákként rádöbben: az éle­tet mégsem lehet céltalanul, hazudozva, „csúszó-mászó- ként” végigélni. Csehovnak ez az önvallo­mása is jelzi, karcolatai, no­vellái és drámái majdan ar­ról a világról lesznek hír­adással, melynek külső, kör­nyezeti és belső, lelki rajzát mintegy divatból festeni, áb­rázolni igyekezett a husza­dik századi hanyatló, polgári irodalom is. Ez az irodalom a századforduló óta mind­inkább s mind körmönfon­tabb formai megoldásokkal hirdette s hirdeti ma is: az ember olyannyira elemberte- lenedett, hogy már valójá­ban nem is ember. Addig azonban, míg a hanyatló polgári irodalom­ban sokhelyen már nem em­berekkel, hanem állatokká vált élőlényekkel találko­zunk, s az ember elállatiaso- dása válik a „legmélyebb ér­telmű” témává, Csehov a sivár életkörülmények s vi­szonyok között elembertele- nedő embert rajzolja számtalan karcolatban, no­vellában, drámai műben, így a Három nővér-ben is. S a megdöbbentő és mélységes emberi tragédia éppen ab­ban rejlik Csehov ez írásai­ban, hogy minduntalan meg­mutatja: itt emberekről, em­berek elembertelenedéséről van szó! De a Három nővér­ben megfogalmazódik, hall­hatjuk Versinyin szavait már az első felvonás elején a jö­vőről is: „Az élet bámulato­san szép lesz a földön. Az embernek ilyen életre van szüksége, és ha eddig még nincs meg itten, meg kell sejtenünk, álmodnunk kell róla”. Az elembertelenedett ember érzi, legdrágább érté­keit kell mentenie valaho­gyan — de egyben tragédiá­ja: nem képes reá, vagy kö­rülményei nem engedik. A Három nővér-ben a _ századvégi orosz vidé­ki élet jellegzetes alakjaival találkozunk: az orvossal, a katonatiszttel, a tudományos ambíciókat még sokáig őrző közigazgatási titkárral s a nővérekkel, akik valameny- nyien álmodják, de egyben csak álmodni tudják jövő­jüket, tenni érte azoban bár­mit is teljességgel képtele­nek. Elmélkednek és szaval­nak a szépségről, keresik a boldogság útját, filozofálnak a jóságról és a kultúráról, minderre hivatkoznak szün­telen, de tenni érte, akár a legkisebb fizikai vagy szel­lemi erőkifejtést vállalni ér­te — még tulajdon gyerme­kük jövőjéért is —, teljes­séggel képtelenek. Ezért buk­nak el sorra, sodorja őket a számukra csak végzetet je­lentő élet és idő. í^sehov művészete ábrá­zolni tudja azonban még így, az idő és a sors által átlépett s félresodort szereplőkkel is — sőt éppen ezáltal; — (mint később Solohovnak is ábrázolási módszerévé válik ez a Csen­des Don-ban) — az idő, az élet megy, megyen tovább szüntelen, „...itt az ideje, már közeledik, egészséges, hat-almas förgeteg támad, már úton van, nemsokára ideér és lesöpri társadal­munkról a tunyaságot, a kö­zömbösséget, a munka iránti előítéletet, a rothadt unal­mat... huszonöt-harminc év múlva minden ember dol­gozni fog ” — csendülnek Tuzenbach szavai a drámá­ban. S amikor a függöny a darab végén legördül, érez­zük, mint lépi át az idő a boldogságról csak álmodni, de érte küzdeni nem tudó­kat A Három nővér-t, melyet most a Szigligeti Színház rö­videsen bemutat Szolnokon, Csehov 1900-ban írta. „A hétköznapok tragédiája ez” — írta róla a korabeli szí­nikritika, amikor a moszk­vai Művész Színházban 1901- ben bemutatták. Nálunk, Magyarországon a Vígszínház hozta először színre a dara­bot 1922-ben. A főszerepe­ket akkor Varsányi Irén, Gombaszögi Frida, Makay MINDENKI ÁRTATLAN? Magyar film. Palásthy Györgyöt igen tehetséges rendezőnek ismer­jük meg a Mindenki ártat­lan? című első játékfilmjé­ből. Palásthy eddig forgató- könyvet írt. A Gázolás, az Egy pikoló világos, a Dollár- papa, a Kölyök, az Álba regia, az Alázatosan jelen­tem című fűmben pedig ren­dezőasszisztensként dolgo­zott Tehetsége, nagy szak­mai rutinja, technikai tudá­sa Csizmárek Mátyás ötletes forgatókönyvéből kitűnően rendezett, váratlan fordular tokban' bővelkedő alkotást hozott létre. A fiatal rendező igen szerencsésen választot­ta meg első önálló művének műfaját. A Mindenki ártat­lan? bűnügyi filmvígjáték. Nálunk mindkét műfaj ked­velt és népes tábora van. Palásthy jó arányérzékkel ötvözi a vígjátéki elemeket a bűnügyi fordulatokkal. Leonyidra és Lidára. Jósá­gos, fénytelen kék szeméből szomorúság áradt. — Bravó!... Bravó!... — tapsolta meg Lida. A férfi felállt, s az öreg művészek megszokott moz­dulatával méltóságteljesen, ünnepélyesen meghajolt. — Köszönöm, asszonyom — mondta halkan németül. — Bocsásson meg, ha játékom­mal megzavartam. Orgonista vagyok — tette hozzá ma- gyarázóan. — Sokáig tartott a háború, s nem volt rá al­kalmam, hogy orgonához ül­jek — folytatta szomorú mo­sollyal. — Már nagyon hi­ányzott a zene, amit olyan nagyon szeretek... Ezért ül­tem le játszani... — Nem kell mentegetőz­nie — felelte Lida. — ön nagy gyönyörűséget okozott nekünk... — Ön is zenész? — kér­dezte az öreg. — Zongoraművész vagyok. A férjem is, én is művé­szek vagyunk — magyaráz­ta Lida, üggyel-bajjal keres­gélve a német szavakat. — Gut... gut... — bóloga­tott az öreg. — Értem... Ér­tem... Szóval művészek. En­gedje meg, hogy megkérdez­zem; hogy hívják? — Lida vagyok, a férjem pedig Leonyid. — Az én nevem Stud- mann — mondta az öreg, s kimérten, mélyen ismét meg­hajolt. — Otto Studmann. Örömömre szolgál, hogy orosz művészekkel ismerked­hettem meg. Hallottam Sal- japint énekelni. Milyen nagy­szerű volt! önt tehát Lidá- nak hívják. Nagyon kedves, szép neve van. Lida a kislányra pillantott, mire az öreg gyöngéden rá- mosolygott a gyermekre. — Az unokám, Erika — möndta. — Amikor a front a városhoz közeledett, csak ketten maradtunk itthon Erikával. Eleinte féltünk az orosz katonáktól. De azok nem bántottak bennünket. Sőt, kenyeret, cukrot kap­tunk tőlük. Így aztán felbá­torodtunk, és kimerészked­tünk... — Szép kislány — simo­gatta meg Lida a gyermeket. — Studmann úr, játsszon még valamit. — Legyen szíves, Stud­mann úr — kérlelte Leonyid is. — Nem bánom, játszhatom — vülant fel az öreg sze­me. — Ön meg énekel, jó? — Megtehetem — egyezett bele Leonyid. — Kész a hangverseny — mondta az öreg mosolyogva, s leült az orgonához. — Mit játsszunk? — Wagnert... Ismeri a „Tannhauser”-ből a nagy­áriát? — Az ■„ Esthajnal csilla­got”? — Azt — bólintott Leo­nyid. — Az öreg lenyomta a bil­lentyűket. Leonyid rázendí­tett az áriára: „Ö, drága alkonycsillagom, Mily jó, ha fényed látha- (tom...” Az orgonabúgás és az éne­kes hangja mint csengőhan­gú madárraj szárnyalt felfe­lé, s csapódott neki a terem kőfalának, mintha ki akarna törni a szabadba, hogy vi­haros, boldog örömujjongás­sal, féktelen boldogsággal töltse be a világot... A terem pedig egyszerre megtelt emberekkel. Egymás után jöttek a katonák és a tisztek, körülállták az orgo­nistát meg az énekest. Né­metek is jöttek tisztelettel­jes csendben. Az öreg orgonista szeme fiatalos fénnyel csillogott. Csak játszott, egyre átszel- lemültebben, s Leonyid egyik áriát a másik után énekelte. A teremben állók szinte megbűvölten hallgatták... Erika Lida térdére ült, “ s lelkes áhítattal bújt hozzá. Az ajtó közelében álló ka­tonák közt egyszerre izga­lom, zsivaj támadt. Néhá- nyan kirohantak a teremből. Repülőgépek motorja zúgott a levegőben. Az orgonista egy pillanat­ra elhallgatott. De csak egy pillanatra, mintha csupán lélegzetet akart volna ven­ni... Majd újra felbúgott az orgona ünnepélyes, fenséges hangja. A teremben Bach d-moll toccata és fugájának varázsos hangjai áradtak tova. Ebben a pillanatban egé­szen közel, nyilván a város­háza előtti téren, két hatal­mas robbanás dübörgőit fel gyors egymásutánban. Meg­remegett az épület. A meny- nyezetről téglák hullottak a padlóra. Újabb dörrenés hangzott, de most már itt, az épületben. Az emberek a kőpadlóra vetették magu­kat. Tégla-, malter- és fa­törmelék zúdult rájuk. — Vigyázat! — sikoltotta valaki. Nagy robajjal, poffelhők kíséretében leszakadt a mennyezet. Az alája került emberek kétségbeesetten jaj­gattak. Mohó lángnyelvek nyaldos­ták a terem kőfalait, a szov­jet katonák azonban hama­rosan eloltották a tüzet, és kiásták az áldozatokat a ro­mok alól. Mindjárt az elsők között rábukkantak Leonyid Jermakov holttestére. Az orgonistát is kiásták. Galambősz fejét vörösre fes­tette a vér. Súlyosan meg­sebesült, de még volt benne élet, könnyek csorogtak az arcán. — Istenem! — nyöszörög­te. — Miért is hagytál élet­ben? — Erika hol van? Hol az én kisunokám? Egy németül tudó, tagba­szakadt fiatal orosz katona csitítgatta: — Mindjárt, apó, mind­járt megkeressük... Ne sír­jon. S valóban ráakadtak a kislányra. A kis Erika élet­ben maradt, mert a súlyosan sebesült Lida testével takar­ta el őt. Amikor Lida látta, hogy a kislány sértetlen, erőtlenül elmosolyodott: — Szerencsére nem tör­tént baja. Nekem is éppen ilyen kicsi lányom van oda­haza... Tekintete ekkor férje élet­telen testére esett... Hirtelen elnémult, s el­vesztette eszméletét. A sza- nitéeek hordágyra tették, és az orgonista mögött kivitték a teremből. Hernádi László fordítása. SZÍNHÁZI VILÁGNAP £ a Szigligeti Színházban A Nemzetiközi Színházi Intézet Helsinki-i kongresz- szusán javasolta és a bécsi kongresszus határozatba fog­lalta, hogy március 27-nek (a Nemzetek Színháza 1962-es évadjának megnyitása) napját SZÍNHÁZI VlLÁGNAP-pá nyilvánítsák. Ezen a napon a világ min­den színháza és rádió-, tele­vízióállomása a színházat ünnepli. Ebből az alkalom­ból Jean Cocteau, a világ­hírű francia író üzenetét felolvassák a világ vala­mennyi színházában — az előadások megkezdése előtt. Párizsba, a Nemzetek Szín­házába az idén is a világ legkiemelkedőbb társulatai látogatnak el. hogy bemu­tassák nemzeti irodalmuk legjobb alkotásait és előadá­saikban saját nyelvükön nemzeti létük legaktuálisabb, legfontosabb problémáit szemléltessék a színház esz­közeivel. Ezeknek az előadá­soknak legfőbb értélce az, hogy a nemzeti sajátosságok mellett, egyetemes érvényű mondanivalót is tolmácsol­nak a francia közönségnek. Jean Cocteau üzenete a Nemzetek Színházának elő­adásait. azok művészi szín­vonalát, és a Színházi Világ­nap jelentőségét méltatja. A nagy francia író üzenetét a Szigligeti Színházban már­cius 27-én este, az előadás megkezdése előtt Upor Péter színművész tolmácsolja a kö­zönségnek. Az igazság és a hazugság Osztályfőnökín az llb-ben TIZENÖT ÉVESEK. Kicsit dacos kifejezesd kamaszok meg lányok, kicsik, maga­sak, szőkék, barnák. Ezen az órán olyan fogalmakkal vias­kodnak, amelynek füozófiai tartalmát nem mérhetik ugyan le, de az erkölcsi ka­tegóriákat, legalábbis érzel­mi alapon már helyükre kell tudniok tenni. A bonyolult fogalmak aztán az ő kis kö­zösségük példáin keresztül válnak világossá, kézzelfog­hatóvá és átélhetővé. A Törökszentmiklósi Gim­názium elsősei nagy gonddal készültek fel erre az órára. Magyar Miklós, a fiatal osz­tályfőnök már hétfőn kiadta a téleleket a „korreferensek- neik”, akik azután nagy buz­galommal készültek fel az „igazság-igazmondás” és „a hazugság a jellemgyengeség jele” című kérdésekből. KICSIT IZGATOTTAN ol­vasták fel a diákok, amit ír­ták. Hiába, a nyilvános sze­replést „szokni kell”. Aka­doztak is egy kicsit, látszott a dolgozatokon a „megadott irodalom” átvétele. Viszont kárpótolt ezért a lelkes hang, az érzések őszinte hevülete. Csak egy kérdés merült fel bennünk; nem lehetne-e álta­lában a szocializmus alapfo­galmait kevésbé tankönyv- és brosúra-ízűén oktatni, kicsit közelebb kerülve a gyereklé­Nem mondhatjuk, hogy ép­pen maguktól jöttek rá; a kérdésben a saját problémá­juk is benne rejlik, de ami­kor az osztályfőnök rávezette őket, bátran és őszintén bírál­ták meg saját magukat. Gyorsan p .rgett az óra és mi annak örültünk, hogy ezeknek a fiataloknak milyen fejlett erkölcsi érzékük, igaz­ságérzetük van. Sorra felszó­laltak azok, akik nem írták le otthon a házi feladatukat, hanem a tízpercben próbál­koztak vele és nem vallották be. Olyan is felszólalt, aki nem íratta otthon aló az el­lenőrzőjét, letagadta a be­írást. Bírálták azt a társu­kat, aki jogtalan propagandáé fejtett ki amellett, hogy neki jobb jegy járt volna föld­rajzból; AZ ERKÖLCSI problémák­hoz az iskolai gyakorlatból vették a példát az elsősök. És ez így helyénvaló. Bizo­nyos, hogy alaposan elgondol­koztak a hallották1 felett. És óriási eredmény, hogy az árulkodásról lévén szó, nem a betyárbecsület mellett tör­tek lándzsát, hanem azt fej­tegette egy csillogószemű kis­lány a második padban, hogy nem árulkodás az, ha valakit szemtől szembe figyelmeztet­nek az osztályfőnök előtt a hibájára. A malomalatti ás- kálódást viszont mindnyájan lekhez? A kis előadásokat vita kö­vette. A fiatal tanár kitűnő módszert alkalmazott, amikor éppen azokkal beszélgetett az igazság-igazságosság-hazug- ság kérdéséről, alak — hogy úgy mondjuk — éppen az ezek­re vonatkozó normák meg­szegése miatt kerültek ösz- szeütközésbe a rendtartással, vagy saját lelkiismeretükkel. elítélték. Tizeinötévesek. Kialakuló emberek, fejlődő kamaszok, zárt, kicsit anarchisztikus lelki élettel, tele gátlásokkal, bizonytalanságokkal. Hogy minél hamarabb túllegyenek ezeken, őszinte, jeilemes fel­nőtt emberekké váljanak, sok ilyen érdekes, egyéniségfej­lesztő osztályfőnöki órára lesz még szükség. — ht. — /h&Aéif:..... fittesf 02 mhm BirUjíMticUS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents