Szolnok Megyei Néplap, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-21 / 67. szám

1962. március 21. S70LN0K MEGYEI NÉPL AP 5 l&HtoUidiv,a$>%dÍM>vi C te*»»» Jegyzetek a dél-jászsági kulturális seregszemléről A havas, olvadásos, mégis hideg, télvégi vasárnapon vagy 400 kíváncsi ember zsúfolódott be a jánoshidai művelődési otthonba. Több mint tavaly, mert akkor a terem hátsó harmadában táncolni is lehetett volna, — most? — szorongani!... Lel­kes közönség ez. csak kicsit hangosan hallgatja a műsort! Nemcsak a szinte állandó köhögés zavart (szabályozha­tó köhögés: a legjobb pil­lanatokban csodálatosképpen senki sem köhögött!...), sok volt a járáskelés, mocorgás, suttogás, papírcsörgés. Ked­ves jánoshidai közönség: fe­gyelmezettebben. mert nehéz drámát játszani, verset, el­beszélést mondani másképp... KI MIT HOZOTT? A házigazda Jánoshida mellett Jászalsószentgyörgy :és Jászboldogháza tett ki legjobban magáért: színját­szók. szavalok, énekesek, táncosok léptek fel szép számmal a három község­ből. Pedig nem kedvezők a körülmények: Boldogházán is Szentgyörgyön is otthon­talanok a műkedvelők, épül, de most még nem ad helyet a művelődési ház. Ám mind­két községben az a jelszó: művelődési ház nélkül is van művelődés! Dolgoznak, pró­bálnak, előadásokat tarta­nak iskolában, tanácsházán, tsz-klubban. moziban, ahol lehet. És a tantestület — de az egész értelmiség — mind­két községben ott vezérke- dik az élvonalban. Alattyán és Jásztelek sze­rényebb tarisznyával jött. Amit hoztak, Jó, de kevés: ■mindössze két-két tömeg­szám. Jászteleket még a ké­vésén belül is kizárólag gyer­mekcsoportok képviselték, ttgy látjuk, néhány népmű­velő "ügye náluk az iskolán- kívüli kultúra. hiányzik a széleskörű községi támogatás. Anélkül pedig — mint a szemle mutatta! — nem le­het!... Hadd szóljak legelőször a néhány hete alakult alsó- szentayörgyi irodalmi szín­padról. Műsoruk — Mosolygó iro­dalom — kiváló volt, ha maguk szerényen nem köz­ük, senki se sejti, hogy tíz napja tartották első bemu­tatójukat. Hadd említsem meg külön is Gortva Imrét, aki egy Mikszáth-novellát adott elő bensőséges humor­ral. kitűnően (itt-ott azon­ban éneklő hanghordozásai vannak), és Vezekényi Lajos Szép Ernő sanzonját: kiváló beszéd, tökéletes átélés, vér­beli szatirikus tehetség. Er­ről az együttesről sokat hal­lunk még! A más községbeli szavalok hosszú sorából a boldogházi Plichta Anikót emeljük ki: remek hanganyag, nagyfokú intelligencia, báj. közvetlen­ség jellemzi ezt a hetedikes kislányt JÓ ISKOLAI KÓRUSOK, — DE HOL VANNAK A FELNŐTT ÉNEKESEK? Tavaly egy, most öt isko­lai kórus szerepelt. Vitatha­tatlanul legjobb a Mátrai Imre vezette jászteleki ének­kar: összeszokott, fegyelme­zett. hangvétele tiszta, szé­pen szólaltatott meg Bárdos­műveket. Nem sokkal marad él tőle a jánoshidai vegyes­kar, melyet a beteg Csajbók- né helyett Apáti Sándorné dirigált. Becsülendő teljesít­ményt nyújtott a fiatalabb boldogházi, alattyáni, alsó- szentgyörgyl gyermekkar is. De hol vannak a felnőtt énekesek? — kérdezzük még- egyszer. Mert egyetlen fel­nőtt énekkar sem lépett fel, megszűnt a jászteleki KISZ- énekkar is. Zenekar se jött egyetlenegy se. Hol a hiba? Ezekben a községekben is­kolás koron túl nem énekel­nek, nem muzsikálnak az emberek?... Sárközi elvtárs, a járási művelődési osztály vezetője azt mondotta: örül­ni kell, hogy egy gyermek- kórus helyett öt jött el, ez a felnőtt éneklés alapja. Szavaiban van igazság, de vajon megvárhatjuk-e, míg a most fellépő gyerekek ki­nőnek áz iskolapadból? He­lyesebb a gyermekkarokkal egyidejűleg foglalkozni a felnőtténeklés ügyével. Pél­dának ott van Jászdózsa! A kis kórus 35 tagját a dal szeretető hozta össze és tart­ja össze (amiben persze ré­sze van a lelkes Medve Pál­nak is), — amit meg lehet csinálni Dózsán, ne lehetne Jásztelektől Alsószentgvör- gyig? — Persze, ne gondol­junk nagy dolgokra. Állít­juk, mind az öt községben létre lehet hozni rövid idő t alatt egy-egy 30—40 tagú szövetkezeti énekkart. Mű- j sorjavaslat: magyar, szlo­vák, orosz, román stb. nép­dalok, könnyű, kétszólamú kórusművek. — Karvezetők? íme! Mátrai Imre, Jásztelek, Barta Éva, Alattyán, Bori István, Jászalsószentgyörgy, Csajbók Mihályné vagy Apá­ti Sándomé, Jánoshida, Buschmann Mária, Boldog­háza. — Tagság? — 16 700 ember él az öt községben, belőlük ne kerülne ki öt énekkarra való, dalolni vá­gyó ember?!.., A TALÁLKOZÓ ÜDE színfoltjai Mennyi munka, hány esti próba van egy néhány per­ces produkcióban! És lelkes, tanulva-tanító táncoktatók, akik maguk is beállnak tán­colni a lányaik közé, mint Boldogjházán Kerékgyártó Józsejné, Jánoshidán Hevér Erzsébet. A jánoshidai lá­nyok Cigánytánca volt a legfrappánsabb mind között, jó volt az alattyániak ro­mán tánca (vezető: Lajkó Sándorné), a jásztelekiek bjelorussz polkája (betanítot­ta: Kisbakonyi Istvánná), az alsószentgyörgyi FMSZ finn párosa is. Nyugodtan summázhatjuk: egyöntetű mennyiségi és mi­nőségi fejlődés van a népi fanéban. SZÍNJÁTSZÓ RENDEZŐK: TANULNI Igyekvő színjátszók, siker­telen kísérletek, sok rendezői hiba: ez áll a jánoshidai, bol­dogházi és alsószentgyörgyi csoportra egyaránt. Renge­teg jövés-menés, céltalan sé- tálás-imbolygás, unt sablon jellemezte a darabokat: a szereplők zömer egyszerűen nem tudott magával mit kez­deni: S ebben a rendezők a ludasok. Ha a szereplővel együtt lépésről-lépésre elem­zik a darabok lélektani-logi­kai vonalát, világos a tenni­való, hangsúlyt kap minden szó, minden mozdulat. Az egyik darabban sokat, ettek-ittak, táncoltak a sze­replők, mégsem volt ez cse­lekmény: nem tudták kife­jezni, mire várva, milyen hangulatban teszik, amit tesznek. Egy szereplőről el­mondták, hogy fiatal, szép, ruganyos járású, aztán be­jött.. és vége volt az illú­ziónak. Egy másik nőalakrí századeleji hosszú ruhát kel­lett volna adni, — mai rövid­ben játszott... Nem lehet egy tizennyolc éves fiút né­hány ránccal, bajusszal öt­venévessé varázsolni, így pedig nem hiszik neki!... Értelmiségi figurát ne ala­kítson olyan szereplő, aki közismert szavakat hibásan ejt ki... Tragikus jelenet derűbe fúl: a szöveg szerinti erős szereplőt úgy rángatja a gyenge, mint a szederfát... — Tévedés ne essék: nem arról van szó, hogy ma este egyik vagy másik csoport gyengébb napot fogott ki! — Megalapozott, — beidegzett rendezői hibák nyomán for­dult fonákjára, fulladt de­rűbe, sokszor teljes érdekte­lenségbe a három darab. Na­gyon ajánljuk a rendezőknek járjanak a jászberényi to­vábbképzésre, az Operaház fiatal rendezője valóban a módszerre tanít, egyetlen foglalkozásból is sokat lehet okulni! összegezve: Komoly mun­káról adott számot a jános­hidai találkozó. Egészében nagy mennyiségi és részben jelentős minőségi fejlődést láttunk, de ének-zene terén sok, színjátszásban még több a tennivaló. Sz. E. „.. .elől fogunk járni a munkában is, a harcban is“ 1919. március 21-én magashomlokú fiatalember állt a harcedzett, sokat próbált munkások legjobbjai, a kom­munista bizalmi férfiak elé, hogy rövid, egyszerű, világos beszéddel hirdesse meg a győzedelmes proletárállam cél­jait, őszinte egyszerűséggel figyelmeztessen a nehézsé­gekre, a szenvedésekre, a jövőért. Ez a fiatalember a Tanácsköztársaság kiemelkedő nagy vezetője, Kun Béla volt. Beszédét teljes terjedelemben közöljük. Megjelent, annakidején a Vörös Újság 1919. március 23-i számában: Azzal kezdtük a magyar- országi kommunizmus mun­káját, hogy céljaink elérésére az egyetlen mód, ha a prole­tárok kezébe kerül minden hatalom. Ez ma valóra vált. Megalakult a magyar szov­jetköztársaság. Elveinkből nem engedünk egy hajszál­nyit sem. Testvárpártunknak, a szociáldemokrata pártnak be kellett látnia, hogy céljait demokratikus alapon nem ér­heti el, hogy nekünk volt igazunk, amikor a proletár­diktatúrát követeltük. Ma ezen az alapon egyesülhetünk egységes munkáspártban, amelynek programját, a szo­ciáldemokraták kiválni ké­szülő balszámyának és Bo­gár elvtársnak a kezdemé­nyezésére, a fogságból kül­dött, általam megszövegezett levélben fektettem le. A megegyezés leglényegesebb pontja: Minden hatalom a proletárság kezében legyen. A proletárság felfegyverzése és a polgárság lef egy. érzésé. A munkáshadsereg megszer­vezése. A hatalmat a mun­kás-, katona, és földmives- szegénység tanácsa gyakorol­ja. A föld közvagyon, ne le­gyen földosztás, hanem ala­kuljanak meg a földmíves- szegények tanácsai, és esetleg átmenetileg legyen szövetke­zeti termelés. A gyárak, bá­Oratórium-est Szolnokon Ma este kerül sor az Or­szágos Filharmónia 7. bérleti hangversenyére. Haydn „Te­remtés’’ című, 1799-ben há­rom szóló hangra, vegyeskar­ra és nagyzenekarra írt ora­tóriuma szerepel a műsoron. A remekmű szövegkönyvét Milton „Elveszett paradi- csom”-ából Lindley írta meg Händel számára, majd Van Switen Haydn részére. Most a „Teremtés”-en a sor, amelyet Werner Mária (szoprán), Réti József (tenor), Veress Gyula (basszus), a szolnoki Ságvári művelődési ház vegyeskara és a Buda­pesti'MÁV szifnfőnikús zene­kar ad elő, Lehel György ve­zényletével. örömmel üdvö­zöljük azt, hogy városunk ve­gyeskara (mely e tekintetben az országban az egyetlen— ilyen feladatra vállalkozó „oratórium-kórus”) Sugár: Hősi éneke, majd a Haydn „Évszakok” c. műve után er­re a feladatra is vállalkozott és ezzel — mint a többi ora­tóriummal — nemcsak váro­sunk, de Békéscsaba, Eger, Miskolc, Kecskemét művé­szetkedvelő dolgozóinak is élményt jelentő estet biztosít. nyák, bankok, vasutak, közle­kedési eszközök szocializálá­sa. Az egyház és állam azon­nali szétválasztása. Ezt a programot tette ma­gáévá a szociáldemokrata párt. Az egyesülés kovácsa Wil­son hazug, hamis békeprog­ramja volt. Boldogok és büszkék vagyunk, hogy Ma­gyarország a második szov­jetköztársaság. Higgyék el, hogy ma Moszkvában még nagyobb az öröm, mint ná­lunk. Hálásan küldjük el üd­vözletünket az orosz szovjet­köztársaságnak, amely ben­nünket eddig is segített, és amelynek szövetséges prole­társerege már a Kárpátok al­ján áll. Nem ígérünk hazugul min­denféle jókat. Szenvednünk és éheznünk kell majd. De ha éhezünk, ha szenvedünk, a magunk javáért és a világ proletárjainak egyesüléséért szenvedünk. Ne legyen már kizsákmányoló és kizsákmá­nyolt. Nagy és nehéz romboló és építőmunka áll előttünk, amelyben minden munkásnak hősies lemodással, önzetlen szenvedések árán is részt kell vennie. Bármennyire bízunk is magunkban, a munkások ellenőrzésére van szükség günk, nehogy a szovjetköztár- saság szovjetbürokráciává fa­juljon. Mi, akik elöl mentünk, elöl fogunk járni e munkában is, a harcban is. És semmi, de semmi sem leSz előttünk drá­gább, mint a proletárok fel* szabadulása, az új társadalmi és termelési rend megterem* tése. Felhívom a proletariá­tust a legnagyobb éberségre és a legfokozottabb ellenőrző munkára. A proletárdiktatúra csak akkor lesz teljes, ha « munkások, földmíves-szegé- nyek s katonák tanácsai ősz- szegyűlhetnek első kongresz- sztisukra. A proletariátus leg­első forradalmi kötelessége a harci szerveknek haladéktar lan kiépítése, hogy azoknak útján gyakorolhassák a tel­jes politikai hatalmat. KAZAKOV: •ípáz a meredély alatt m. „Maga, maga tetszett meg nekem!" akarta mondani Blohin, de mégse mondott semmit. — Volt már Moszkvában? — kérdezte kis szünet után. A lány nem emelte fel a szemét, úgy intett nemet. Blohin Moszkváról mesélt. Beszélt a színházakról, az egyetemekről, a stadionokról, és hangjában akaratlanul is egyre észrevehetőbb kérdés csengett. A lány úgy hall­gatta, ahogy a mesét szokás: orcáján halvány pír jelent meg, szeme csillogott. Letette a hímzést, az asztalra könyökölt, és mozdulatlan pillantással nézett Blohin arcába. A fiatalembert zavarta, nyugtalanította ez a merő tekintet, de iménti nyomott hangulata, unalma nyom­talanul eltűnt, s most majdnem boldognak érezte magát. A háborította, sötét várost régimódi, zömök kupec- házaival, a teázót, a lovakat, a szánt; a széna, a trágya és a hó illatát, a kultúrházat a hamisan játszó zene­karral s parókás emberekkel, az úti beszélgetéseket és álmokat, az elhagyott, széles folyót s végül ezt a házat ellenszenvet ébresztő asszonyával, és bízószemű, töré­keny leányával — Blohin most mindezt fontosnak, ér­dekesnek és különösnek találta. — Milyen boldog ember! — mondta őszinte irigy­séggel a lány. — Én itt születtem ebben az istenháta- mögötti fészekben, itt jártam iskolába, és most úgy ér­zem, hogy sohasem tudtam semmit, és egyáltalán nem is éltem. Hirtelen gúnyosan, panaszosan elmosolyodott. — Nem is képzeli, mennyire szenvedtem nyáron... Amikor önéletrajzot írtam. Miféle önéletrajzom van nekem? Három sor... Születtem, tanultam, konyha­kertet ástam, mostam, nyáron bogyókat szedtem... ez volna minden? Üres az én élétem. Ha filmet nézek vagy rádiót hallgatok: ott csinálnak valamit. Van, aki hőstettet visz végbe, van, aki a szűzföldekre utazik vagy sportol, tanul... esténként csillognak a fények, érdekes az élet, de az enyém sivár. Ki ajánlotta magá­nak a házunkat? — Egy legény vezetett ide. A kultúrházből.., — Tudom! Kolja Balajev, ugye? Nem mondott ma­gának semmit? — Nem semmit — felelte Blohin, és úgy érezte, mintha hirtelen ízíven szúrták volna. —■ Nem mondott semmit. Miért? — Nálunk lakott. Milyen ember! Tudja, tagja let­tem a színjátszó körnek, együtt jártunk, beszélgettünk, álmodoztunk... De a mama — a lány egyszerre elpi­rult —, a mama elkergette. Se szó, se beszéd, elkergette, s engem is lekapott a tíz körmömről... most már nem találkozunk. — Szerette? — kérdezte nagy erőfeszítéssel Blohin. — Nem... — válaszolta elgondolkozva a lány. — Nem. En még nem tudom, milyen érzés szerelmesnek lenni... Köztünk ilyesmi nem volt. — Hogy tetszik a városunk? — szólalt meg aztán, egy kis hallgatás után. — Kicsit furcsa. Kupecházak, lovak, hó, sötétség . Nálunk, Moszkvában, nincs ilyesmi. — Moszkvában! — A lány sóhajtott, szeme ismét elsötétült. — A mi városunk régi-régi; nyolcszáz eszten­dős: az élet és olyan régimódi. Csupán arra lehetünk büszkék, hogy valamilyen híres herceg itt halt meg a városban. Nagy dicsőség/ Van mozi, meg iskolák, meg technikumok, nyáron mindenki biciklin karikázik, az élet mégis egyhangú. Itt mindenütt kupecekbe ütközik az ember. Csak épp a tőkéjüket vették el, de mind ugyanolyan szakállas.;, esténként ott ülnek a teázóban, isszák a teát. A mi utcánkban mindenki óhitű. Az anyám is az nem szereti az embereket... Itt a közel­ben, az egyik házban imaterem is van, összegyűlnek, imádkoznak, mormognak. En is voltam már ott, csak­hogy én nem hiszek. Azért sem hiszek! A mama meg­tiltotta, hogy belépjek a Komszomolba. Csak ülök itt­hon és hímezek... Mire jó ez, kinek kell ez? Nem tu­dom. Mivégre élek? Könnyek jelentek meg a szemében, mire gyorsan a fal felé fordult. Hirtelen az ablakon túlról szabályos időközönként sűrű pattogás hangzott fel, mely fokoza­tosan közeledett. Olyan volt, mint az ébresztőóra han­gos ketyegése. — Mi ez? — kérdezte Blohin. — Ez? — A lány szaggatottan sóhaj*ott, és kinézett a sötét ablakon. — Az éjjeli őr... Jelez a kereplőjével. — A kereplőjével? — ismételte Blohin, és meg­lepetve figyelt: eddig soha nem hallott kereplőt. — Mire jó ez a pattogás? — Nem tudom — válaszolta kényszeredetten 9 lány. — Pattog... Csak pattog, s néha úgy érzem, mintha az agyamban dörömbölne. „Pitt, patt, patt, pitt. patt, patt” — a bús pattogás lassan eltávolodott és Blohin csodálkozva, sőt bizonyos félelemmel nézett a vele szemben ülő lányra; az járt az eszében hogy valóban milyen szomorú lehet az élet ebben a házban. —» No, de hát... — szólalt meg hangosan, — így nem lehet! Ördög tudja, miféle élet ez. Miért nem... Értem, persze az anyja... De a maga anyja már idő­sebb asszony! Az ö évei már elszálltak, és neki egé­szen más élete volt: ö a forradalom előtt született, hoz­zászokott ahhoz az életmódhoz... De maga! Beszéljen vele, magyarázza meg neki! No, akarja, hogy én értsek szót vele? — Ne tegye! — mondta könyörögve a lány. — Na­gyon kérem, ne tegye! Falra hányt borsó. Azt hiszi, én még nem beszéltem vele? De hányszor! Csakhogy egészen egyedül vagyok, nem áll mellettem senki, las­san beletörődtem, s nem csupán magem élek így: hány és hány akad itt ilyen, ha tudná! Beletörődünk.., Hi­szen menyasszonyjelöltek volnánk vigyázni kell ránk. hogy aztán minél előnyösebben adhassanak férjhez. És milyen nehéz egyszer-százszor, ha tudná! Mama azt mondta magának, hogy professzorok laktak nálunk: hallottam. Hazudott! Senki sem lakott nálunk. Beköl­töznek, de egy hét múlva elmennek. Beköltöznek, el­mennek. Én meg hány éve élek már itt. Néha elfog a düh, szétrombolnám ezt az átkozott házat a juhokkal meg a malacokkal együtt! — Hát akkor menjen el innen, menjen el! — mondta izgatottan Blihon, — Elmenni... Azt gondolja, nem akartam? De mi ertelme lenne? Hová menjek? Kinek van rám szüksége? Sem tudásom, sem szakképzettségem, sem. rokonom, sen­kim nincs az ég egy világán... Léptek hangzottak a folyosón. A leány nyomban elhallgatott, és beharapta ajkát. Bejött a, háziasszony. Az ajtónál letette a vödröt, mogorva pillantást vetett Blohinra meg a lányára, levette kabátját és bement a szobájába. (FolytatjukJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents