Szolnok Megyei Néplap, 1961. december (12. évfolyam, 283-308. szám)

1961-12-25 / 304. szám

1961. december 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP a Gondoskodás az öregekről S zocializmust építő ha­zánkban az élet min­den területén jelentős lépé­sekkel haladtunk előre az emberek megbecsülésében, a róluk való messzemenő gon­doskodásban. Ez a gondos­kodás felöleli az emberi élet minden szakaszát. Hatalmas erőfeszítések történtek a cse­csemőhalandóság teljes visz- szaszorításáért, a fiatalság egészségének megvédéséért, a dolgozók munka- és élet- körülményeinek kedvezőbbé tételéért, a kultúrigények fokozottabb kielégítéséért. Ugyanakkor nem maradnak ki a szervezett szociális gon­doskodásból a munkában ki­fáradt, támasz nélkül ma­radt öregek sem. A magyar történelem során a szocia­lizmus korában érhettük meg először, hogy az azelőtt le­nézett földműves ember in­tézményesen orvosi és gyógy­szerellátásban részesül, sőt nyugdíjat élvezhet Mindeze­ken túlmenően államunk lehetőséget nyújt társadal­munk segítségre szoruló tag­jainak arra, hogy szociális intézetben öregségük nap­jaira békés életet emberhez méltó nyugodt otthont talál­hassanak maguknak. A Szolnok megyei Tanács Egészségügyi és Szociálpoli­tikai Állandó Bizottsága nem­régen egy ilyen szociális ott­honban tartotta meg szoká­sos gyűlését Ujszászon, ahol száznál többen nyernek ál­lami gondozást Gyűlés előtt a megjelentek végigjárták aa intézetet beszélgettek a gondozottakkal, akiknek na­gyon jól esett a látogatás. Az intézet öregjei a megelé­gedettség és a hála hangján könnyező szemekkel mond­tak köszönetét a szeretettel­jes gondoskodásért Az itt tapasztalt tények nemcsak arra adtak alkal­mat hogy összehasonlítást tehessünk a Horthy-rendszer félelmetes, visszataszító „sze­gényházai” és a mai vonzó szociális intézmények között hanem arra is, hogy az itt látottak alapján is értékelni tudjuk, milyen nagy válto­zás történt hazánkban a fel­szabadulás óta az ember megbecsülésében és a róla való felelősségteljes gondos­kodásban. Csupán megyénk területén államunk 139 millió forintot fordít szociális és egészség- ügyi célokra és ezen belül mintegy ezer forintot szemé­lyenként egy-egy gondozott havi ellátmányára. Ez a ha­talmas társadalmi erőfeszí­tés és áldozat teszi lehetővé, hogy megbecsült öregjeink életének végső alkonyát be­aranyozhassuk. Amerre csak fordulunk ebben az otthonban: minde­nünnen tisztaság, melegség, szeretet, aggódó és odaadó gondoskodás árad a gondo­zottak felé. Az otthon veze­tősége és személyzete tisz­teletre, elismerésre méltó munkát végez. A szobákban a berende­zéshez jól illik a pél­dás rend és tisztaság. Az otthon lakói állandó orvosi ellátásban részesülnek. Egész­ségük védelmét szolgálja a hatalmas park, ahol sétálhat­nak, pihenhetnek. Aki ked­vét találja a tevékenykedés- ben, nyári időben segíthet az intézet konyhakertjében. Téli időben több időt tölte­nek az épületben. Ilyenkor sem unatkoznak: beszélget­nek, kézimunkáznak. Nagy segítség számukra a hatal­mas, tágas társalgó, ahol ké­nyelmes karosszékekben el­helyezkedve, szobai dísznö­vényektől körülvéve, csillá­rok fényénél könyvtári köny­veket olvashatnak, rádiózhat­nak vagy ha úgy tetszik: gyönyörködhetnek a televí­zió műsorszámaiban. Az otthonosság fogalmához kapcsoljuk ide a jó élelme­zést is. A nagy raktári anyag sokfélesége a vezetőség elő­relátását, jó tervezését mu­tatja. A legmodernebb hűtő­szekrények védik az ételeket a romlandóság ellen. A kony­hában is a legmodernebb berendezésekben gyönyör­ködhettünk, párosítva itt is a mintaszerű tisztasággal. G ondoskodás történik ar­ról is, hogy a gondo­zásba vett öregek valóban otthon érezzék magukat Az öregeknek igen sokat jelent, ha érzik, hogy ók nem ki­vetettjei, hanem megbecsült- jei az életnek, a társadalom­nak. Becsületes munkájukkal valóban rászolgáltak a meg­becsülésre. Ezért jó volt lát­ni az intézet raktárában a Télapó-ünnepségre előkészí­tett ajándékcsomagokat, me­lyek bizonyára nagy örömet szereztek a kedves öregek­nek. Nagyon dicséretreméltó az újszászi úttörőknek ked­veskedése« amikor egy-egy névnap alkalmából megláto­gatják az otthon lakóit, vagy levélben köszöntik őket, hogy ezzel feledtessék az öregkor nehézségeit, pótolják az el­maradt látogatókat vagy a hiába várt leveleket. Mert az öregek nagyon örülnek a látogatóknak és a levelek­nek... Jól esik a gondozot­taknak az a figyelem is, amelyben anyák napján vagy öregek napja alkalmából ré­szesülnek. Mindezek után elmondhat­juk, hogy népünk valóban otthont, nyugodt életet biz­tosít a munkában kifáradt dolgozókna... A gondozottak közül né- hányan résztvettek az állan­dó bizottság ülésén. Mikor az ülés során szót kaptak, hogy kérelmeiket előterjeszt­hessék, egyikük csak ennyit mondott: „Csak hálánkat és köszönetünket tudjuk kife­jezni” — és sírva fakadt A hála könnyei voltak ezek. A z állandó bizottság ülé­sének fő gondolata az volt, hogy népünk továbbra is és fokozottabb figyelmes­séggel kíván gondoskodni a társadalom öregjeiről. Min­den szociális otthonban ma­gasszintű gondoskodást kell nyújtani. Ugyanakkor hang­súlyoznunk kell, hogy álla­munk ezirányü erőfeszítései mellett megmarad a gyerme­kekre háruló felelősség és kötelezettség az elöregedett szülők irányában. Elfogad­hatatlan az a néhány helyen jelentkező visszásság, hogy a gyermekek nem vállalják a szüléikről való gondosko­dást amikor azt egyébként megtehetnék. A szocialista társadalom elmarasztalja azo­kat akik lelkiismeretlenül nem akarnak tudni a szüleik Irányában kötelező gyerme­ki tiszteletről, felelősség- érzetről és gondoskodásról. Az öregekről való intézmé­nyes állami gondoskodás megkívánja és feltételezi egyidejűleg az arra képes és kötelezhető gyermekek ré­széről a szüléikről való gon­doskodást E kettős erőfeszí­tés fogja biztosítani a mun­kában kifáradt tiszteletre­méltó öregekről való meg­nyugtató gondoskodást * Szolnok megye Tanácsa Eü. és Szoc. Pol. A.B. megbízásából és nevében: ROZS ÁLI MENYHÉRT apostoli kormányról helynSfc, megyd tanáratag Olyan egyforma ez a há­rom ház, mint három tojás. A téli szürkület is egyformán fonja be szürke fátyollal a redőnyös ablakokat, a hóföd­te kerted, s a lépcsőt, amely kényelmes, meleg otthonba vezet — Ebben a szélső házban Sándor lakik, a középsőben Frigyes, a túlsóban András. Legalább is így emlékezem rá — szólt dr. Csemai István, mikor megálltunk a Kocsi- portájt előtt. — öfc voltak az elsők, akik 1959-ben a "közös utat választatták a faluban. Vajon emlékeznek-e még rám7 * — Éppen a napokban em­legettük az urammal — csap­) ta össze a kezét Kocsi Fri- i gyesné, amikor benyitunk hozzájuk. — Emlegettek? — Emlegettük ám, mert hogy a címét megtaláltam a szekrényben. — Frigyest — Most szedi össze a mun­kacsapatot, holnap nádat vág­nak. » Hogy vannak? — Hát köszönjük szépen. — Megbánták-e, hogy rám hallgattak? — Volt amikor bántuk — voűt, amikor nemi Tavaly elég jól kerestünk — Az idén mennyi lesz egy munkaegység? — Ügy hírlik, harminc fo­rint körül... Én nem igen tartom számon, Frigyes itt­hon a könyvelő, nézze már, milyen kimutatásokat vezet... — a pergő beszédű menyecs­ke már fordul is, hozza az ura papírjait. S míg a gondo­san teleírt lapokat böngész- sziik — ami arról ád számot hogy Kocsi Frigyes munka­csapata milyen munkát vég­zett a melegágyak bekeríté­sénél — már bor piroslik előttünk karcsúnyakú üveg­ben az asztalon, s mellette talpas poharak — Kóstolják meg, a háztá­jiban termett... — kínálgat jó szívvel Kocsiné. — Egészségünkre — koccint az egykori tsz-agitátor. — Itt van édesapa! — hangos csatakiáltással rohan be két kislány a szobába. Kocsi Frigyes, a ház ura, fiatalember. A régi ismerőst meglepetten üdvözli. Meg te jegyzi: — Nem gondoltam, hogy eljön még hozzánk. — Kíváncsi voltam, hogy élnek — így a vendég. — Mert emlékszem, nem volt könnyű elhatározni magukat arra a lépésre. — Bizony nem. Együtt fog­tuk a ceruzát, amikor aláfr­Szovfetuniáhan, Indonéziában, Guineában, is közlekednek Ikarus buszok Indiában az erőművek, víztárolók építésénél se­gédkeznek dömperjeink — növekszik a jármű­export A már magyar járművek ma több mint 20 országba jutnak eL A legtöbb Ikarus autóbusz külföldön az NDK- han közlekedik. Számuk már eléri az ötezret, s az utóbbi években a Szovjetunióba is csaknem ezret szállított az exportáló MOGÜRT Kiske­reskedelmi Vállalat Magyar autóbuszok bonyolítják le a forgalmat Guinea fővárosá­ban Conakryban is. A MOGÜRT az idén kezd­te meg a különleges önrako­dó és forgórakodó dömperek exportját, és úgy tervezik, hogy jövőre a mostani négy köbméteres helyett hat köb­méteres teljesítményűt is gyárt majd iparunk. Magyar gyártmányú dömper dolgozik a Szovjetunió, Csehszlovákia és több más ország építke­zéseinél és segédkeznek ezek a szállítóeszközök az indiai víztárolók, erőművek építői­nek is. Olaszországban né­hány hónapja próbálták ki dömperjeinket, ■ ott te jól beváltak. A jövőre tovább növekszik járműveink exportja, s az erre vonatkozó üzletkötések­ről a vásárlókkal most tár­gyalnak a MOGÜRT képvi­selői. Az érdeklődés és a már befutott nagyszámú megren­delés is azt mutatja, hogy gépjárműveinkkel elégedet­tek külföldön. A piac bővü­lése szükségessé teszi újabb szervizállomások felállítását (MTI) Karácsonykor kezdődött — Micsoda barbárság! Va­lamelyik marha belőtt az ablakon, s a golyó a szek­rénybe fúródott — dühön­gött a háziúr. — Ha ennyivel megússzak, akkor még jól járunk — gondoltam magamban, majd ismét felmerészkedtem a félemeletre. A Guyon Richárd utcazúz- marás villái közt orosz ka­tonák mozogtak, a Hermann Ottó útról a németek lövöl­döztek. Micsoda változás! Néhány órája még a Széna tér melletti moziban voltam, most meg a senki földjén, így köszöntött ránk a villanó torkolattüzekkel, vésztjelző üstökösként tovaszálló raké­tákkal 1944 karácsonyestéje Budán, a Gábor Áron út egyik szuterén lakásában. A frontvonalba kerülés okozta nyomasztó érzés né­hány nap múlva alább­hagyott. Kezdtünk hozzáed­ződni a katyúsák szinte ve­lőkig ható vijjogásához, az aknák robbanásához. Szil­veszterkor még az utcára i» kimerészkedtünk a malaco­kért. A kapu deres rácsai előtt ugyanis két disznó pis­logott befelé. Ki tudja, hon­nan szaladtak el? — Engedjük be, s vágjuk le a malacokat — javasolta bátyus. — Újévkor így szo­kás. — Ne bolondozz« azt sem tudod, kié. — Tegyél fel apróhirde­tést, majd jelentkezik a gaz­dája. Élelmünk fogytán mégis úgy döntöttünk, hogy been­gedjük a malacokat, s csa­punk egy nagy disznótort Igaz, hogy bors, paprika, majoránna nem volt, s a böllér is hiányzott, de szo­rult helyzetben az ilyesmi már bagatel dolog. A katonák nem lőttek. Se az oroszok, se a németek. Csak kiabáltak, jobbról is, balról is. Nem értettem, mit, csak gondoltam, hogy azt: arra hajtsuk a disznókat. Mi azonban önzők voltunk, s mindenáron magunkhoz akartuk beterelni a jószágot. Kézzel-l&bbal hadonásztunk, nagyokat kiáltottunk. Sze­rettünk volna mielőbb túl­lenni az egészen. S nemcsak a malacok miatt. Féltünk, hogy elkezdik a lövöldözést Aggodalmunk nem is volt alaptalan, mert mikor a ma­lacok a szovjetek felé sza­ladtak, a németek sűrű so­rozatban lőni kezdték előt­tünk az utat. A Jószágok megijedtek « becsapódásoktól, s visszafor­dultak. Vágtáztak a néme­tekhez. Akkor meg a szov­jet golyók pattogtak az or­ruk előtt. Megriadva szalad­tak be hozzánk a nyitvaha- gyott kapun. Így aztán újév reggelén friss töpörtőt ettünk a szov­jet katonákkal együtt. Mond­tuk is tréfálkozva, vendégek érkeztek a disznótorba. Csak a háziúrnak csappant meg a kedve. Minden kis zajra idegesen kapta fel a fejét, s nem is titkolta félelmét. — Nézze kérem — mon­dotta sógoromnak —, ezek az oroszok összeszedik az ura­kat, t elviszik Szibériába. — Nem hinném, hogy ott hiányolják az urakat — tré­fálkozott a sógor. — Ma viccel. Talán nem fél? — Már mitől félnék? — Hát akkor vállalja ma­gára a villát. A sógor úgy nézett a há­ziúrra, mint a bolondra szo­kás. Az meg csak hajtogatta szinte eszelősen: „Vállalja magára, vállalja magára. Magát nem bántják, olyan jó munkáskülseje van". Ka­lapja alatt vastag flanell- kendőt hordott, azt igazgat­va kérlelte egyre a sógort, míg az beleegyezett. Így lett „burzsuj” egycsa- pásra az öreg. S mivel a hellyel ismerkedő szovjetek minden hitetlensége ellené­re váltig bizonygatta, hogy övé a kétemeletes villa, őt vitték el két hétre sáncot ásni. Ott mondták is nekik: „most legalább dolgoztok H is, burzsujok a munkások érdekében”. A háziúr meg közben a pincében ült « jó meleg kályha mellett, s dü­höngött „kényelmetlen” hely­zete miatt Teltek a napok, üresedett a krumpliszsák. Már csak két kilónyi lehetett benne. Az utcán elhullott ló utolsó darabját is elhordták már. S a fogaskerekűnél még állt a harc. Ekkor jött be egy kétméteres ukrán: — Kilőtték • konyhát, adj krumplit — Nincs. — Megadom — togadko- zott — Egész zsákkal hozok helyette. Nem hittem neki, de azért megfőztük a krumplit. Vár­tam másnap, harmadnap — nem jött. Egyszer csak meg­pillantottam az utca másik oldalán. Utánaszaladtam, — Hé — kiabáltam —, hé, mi lesz a krumplival? Megállt, lassan felémfor- dult. Sapkája alól vérrel át­itatott kötés állt ki. — Megsebesültem — mond­ta —, de gyere, megadom « krumplit. Hatalmas, zsákokkal teli pincébe vezetett. Egy had­osztálynak is elegendő pap­rikást lehetne abból a sok ; krumpliból készíteni, ami ott volt. 1 — Vigyed — mutatott egy ■ zsákra. 1 Suhanc voltam még akkor, ' meg se bírtam mozdítani. 1 — Hozd te, utóvégre te ioárted. tűk a belépési nyilatkozatot, nehogy egyikünk a másik sze­mére vethesse, ha nem sike­rül — nevet az asszony. — Az idei kereset mennyi lesz, Frigyes? — Körülbelül háromszáz munkaegység... aztán meg részes művelésre vállaltunk egy hold kukoricát, onnan hét mázsát kaptunk... a háztáji is hozott... —• Mondják meg őszintén, amikor beléptek, úgy-e nem gondolták, hogy ennyi lesz a kereset? A házaspár egymásra néz, úgy Játszik, ez az agitátor két évvel ezelőtt a szívük mélyé­re látott Szinte egyszerre szó­lalnak meg: — Hát nem... nem gondol­tuk. De jó, hogy magának lett igaza. S ha még minden lehe­tőséget kihasználnánk az Üj Barázdában, akkor még töb­bet keresnénk. Mert sók rej­lik ám ebben a csépai föld­ben, csak meg kell keresni... — Itt laknak Rozrrűg Kál­mán bácsiék! Emlékszem, az öreget a tanácsházára hívtuk fél, hogy a szövetkezésről be­szélgessünk vele A félesége meg utána jött... aztán hiá­ba mondtuk Kálmán bácsi­nak, hogy a szövetkezetben így lesz... meg úgy lesz... mindig azt hajtogatta: nem tudom én, mert még nem próbáltam. Egyszer azt talál­tam mondani: „Hát amikora feleségét megkérte, akkor nem félt az ismeretlentől?” — Ezt már nem hagyhatta szó nél­kül Rozmis néni én rászólt emberére: ,,Ugyan Kálmán, írd már alá azt a papírt 1” Vajon hogy élnek most oz öregek? A házaspár éppen falatozik Egy mozdulattal sem utalna!: arra, hogy a hivatlan vendég kellemetlen látogató lenne náluk. Hurkával kínálják meg kadarral. Rozmis néni nagy karéjt vág a magasütötte kenyérből, s azt nyomja a vendég kezébe. —* Emlékszik még, Kálmán bácsi, amikor aláírta a nyilat­kozatot .,. <— Szombat volt éppen mert pénteken nem írtam alá, az szerencsétlen napnak szá­mit.. . — Aztán meghozta-e « sze­rencsét a szombat? — Nem panaszkodhatunk. Körülbelül harminc forint lesz a munkaegység értéke nálunk, az Alkotmányban ... de ha a sertéseket még az idén el tudjuk adni, akkor fi zetjük a harminckét forintot is. — Aztán mennyit teljesítet­tek az idén? — Az asszonnyal együtt körülbelül ötszázat. — AJckor szépen kerestek Hol dolgozik Kálmán bácsi? — Eddig a szőlészetben voltam... Hej, fiam, látnod kellene azt a szép présházat amit a régi gőzmalom mel­lett építettünk az idén. Két hidraulikus, meg nyolc kézi prés sajtolta ott a szőlőt szü­retkor ... Csak most áttettek a sertésekhez, mert hogy nem volt gondozó... » Megszokta-e már az új helyet? — Azelőtt is bántam Hl jó­szággal ... — Hát ha ilyen jól dolgoz­tak Kálmán bác.siék ebben a évben, meglesz a fejadagjuk — Nem fejadag az, te fiú.. hanem szükséglet! — helyes biti Csernai Istvánt az őrer Rozmis. — Tudod milyen bú­zatermésünk volt az idén? Akadt olyan tábla, ahol 2? mérő búzát adott egy hold. • Megsimertek! Nem felejtet­tek el! Jólesett egy kicsit be szélgetnem velük. Jólesett lát­ni, hogy a közös valóban meg­hozta azt az eredményt Csé- pán, amelyről a fejlesztés so­rán beszélgettünk az embe­rekkel ... s hogy a termelő­szövetkezetet ma már a szí­riig mélyén is magukénak ér­zik a fiatal Kocsi Frigyesek. • íz idős Rozmis Kálmánok. VARGA, VIKTÓRIA AZ AGITÁTOR VISSZATÉR ■— Mi lesz a puskával? — Majd viszem én. Elindultunk. Elől a katoru a krumpliszsákkal, mögötti én a „dióverővel”. Szusszá násnyi időre megálltunk a. egyik háznál. Beszélgetésbi bocsájtkoztam a pinceabla kon kibámuló emberekkel A puska miatt engem ii orosznak néztek. — De egész jól beszél ma gyárul — mondta egyikük — Magyar volt a papán — válaszoltam. Ezzel a krumplival húztul ki tavaszig. Akkor hoztál élelmet a szülőfalumból. — Mi újság otthon? — faggattam a rokont. — Van utcaseprőnk. — Micsoda? — Utcaseprő. A cselédei elkapták az uraságot, s az! mondták neki: Na Emil, ed­dig mi tartottuk rendben a portádat, most már majd U a mienket. — S mit szólt' hozzá? — Mintha ecetesuborkái evett volna éhgyomorra, olyan arcot vágott. Meg is jegyezte az öreg kovács: Ne fintorogj, Emil, nem vagy te olyan finnyás. Tizenkilenc­ben a csirkeólba bújtál elő­lünk, attól nem undorodtál? Aztán a rokonokra terelő­dött a szó. S míg hallgat­tam az otthoni történeteket, megeredt az eső. Nagy csep- pekben, bugyborékolva esett, s lemosta az utca kövét. Az cső után fényes, tiszta kön­tösben, pattanásig feszült rügyekkel pompáztak a fák. Tavaszodott SIMON RF.LA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents