Szolnok Megyei Néplap, 1961. augusztus (12. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-27 / 202. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1961. augusztus 27. Bemutatjuk Kemény Erzsébetet Életrajzi adatok? Érde­kes ez? Született, iskolába járt, férjhez ment, gyerme­kei születtek. Élt. Az ott­hon szűkreszabott korlátái között egyhangúan pereg­tek napjai... Egyhangúság? Nos, ez nem egészen így igaz, hisz: költő. Első verseit tizenöt éves korában írta. Nyomta­tásban azonban csupán négy évvel ezelőtt jelent meg verse, a Szolnok me­gyei Néplapban; Az első sikert gyors iramban követte a többi: egyre többször kapott he­lyet a sajtóban. Megyei la­pok után a Jövendőnk, a Jelenkor és az Alföld, leg­utóbb pedig a Tiszatáj is elfogadta költeményét. Előbb a ceglédi újságnál dolgozott, jelenleg a Szol­nok megyei Néplap szer­kesztőségének tagja. IDEGENEK KÖZÖTT Mondd? jTe hiszel abban, hogy van orvossága a magánynak? Nem érezted még, mikor az utcákat jártad s körülötted az emberforgatag ismeretlen célok felé sietett, nem érezted, hogy egyedül neked nincs igaz társad a földön? S a vacsorán, hová az öröm keresése vitt, nem mondtad magadnak, míg egy percre megállt kezedben a pohár, hogy kár volt idejönnöd: mindenki idegen? És szíveden nem futott út a rémület, mert meghitt beszél getéseitek közben, barátod, testvéred, anyád egy szavát nem értetted s messzebbnek érezted őket magadtól, mint amilyen messze a földtől legtávolabb eső csillag lehfl? Nem kérdezted riadtan önmagadtól: ki ez? S hogy kedvesed ölelted és hirtelen parányi rés nyílt a bódulat-ködön, kőzelség-felnagyította vonásait nézve, nem lepett még meg a halálos közöny?... ÜRES LAP Könnyű szél borzong a fák között, pompáznak » petúniák lila és sárga virág. Szép minden: a szél, a fák, a virág... Ülök és nem csinálok semmit, mint a fű, amely senkit nem kérdez csak él. Nem gondolkozom. Nem ér hozzám a szép, a jó a gyermek és a napsugár sem. Ülök. Nem félek, nem örülök s a pillanat lefut a végtelenbe.,. ülök csak és ez a nap üres lap az életemben. VIZES ASZFALTON Hogy utam megrövidí tsem a téren át megyek haza. A virágok felől orromba száll az ázott föld szaga. Suttogó neszekkel van tele az éjszaka, a fák csókolóznak a széllel, éjzöld lombjaik széjjel bomoltak a szerelmi harcban. A lámpák alá érek, ahol a fények halkan csobbannak az aszfalt esővert síkján. Pillanatra megtorpanok fekete partján a fekete víznek, de lábaim visznek tovább, önmagam fölött járok. A lombok lenn lengő óriások és hullámzó torz alak a bronz szobor. A torony sötéten haldokol s a házak részeg fedele aléltan hull bele e bizonytalan tóba. Mintha lefelé hajolna széle a térnek. Félek lecsúszom róla, ha még egyet lépek: a semmibe hintái át a víz.., Élek? Valóban? Létezik az út, mely otthonomba visz? Iparunk is képviselteti magát az indiai nemzetközi vásáron Az 1935. évi legutóbbi Indiai nemzetközi vásár után az idén rendeznek ismét nemzetközi mé­retű ipari kiállítást Üj-Delhtben. A vásár november 14-én, Nehru születésnapián nyílik meg és ja­nuár 1-ig tart. Ezen a világ csak­nem valamennyi ipari országa, köztük hazánk is, képviselteti magát. Az ipari vásár Jellegének megfelelően külkereskedelmünk Is elsősorban gépeket, műszere­ket küld a kiállításra. A Ma­gyar Kereskedelmi Kamara ren­dezésében 850 négyzetméternyi területen mutatják be vállala­taink exportcikkeiket, köztük szerszámgépeket, kalörlkus, mű- anyagipari és építőanyagipari gépeket, járműveket, garázsfel­szereléseket, s ott lesznek mű­szergyártásunk valamennyi ágá­nak legkorszerűbb termékei. A kiállítás 19 vagonnyl anyagé1 már útnak indították. (MTI)* 1i jszaka tértünk nyugo- vára. Ha a sötétség és fojtott kiáltások óráiban nem. ölnek meg, még egyszer fel­kelünk. Nappal a keskeny sikátorokban járkálunk, vagy kis terecskéken álldogálunk. Kitárulkozó éjszakáival a nyár már rég mögöttünk van; a nyugodt, tiszta égen csillagok sziporkáznak. Kí­méletlen, zord ősz követke­zett. Újabb és újabb pocso­lyákba, szeméibe léptünk, s féltünk, hogy beleesünk. A piszoktól féltünk, de a ha­láltól nem rettegtünk. Vala­miféle megváltásként buk­kant fel gondolatainkban a halál, de senki sem mert ön­szántából belekapaszkodni. A vízmosásos utcákon az em­berek órák hosszat mozdulat­lanul, tétlenül álldogáltak a zuhogó esőben. A németek a mozdulatlan emberekre szok­tak lövöldözni. Ezen a napon a németek váratlanul kinyitották a ka­put, s mintegy száz embert összeszedtek az utcáról, s a kapualjakból. összeterelték őket. Nem válogattak, sietős volt a dolguk. Körülfogták, s kiabálva a gettókijárat felé terelték a több tucatnyi zsi­dó férfit és nőt. Minálunk szemét borítot­ta a kövezetét, itt hó simult rá. Fehér, szikrázó hó, mely­re törékeny kérget vont a kemény fagy. A fagy miatt kellett a hóval kínlódnunk; nem tűnt el magától, nekünk kellett az utcáról eltakaríta­nunk. Lassú, néma tömegként mentünk a hosszú, súlyos bundákba meg prémes csiz­mákba bújt SS-ek őrizete alatt. Mindenük megvolt, ami a fagyveszélytől óvta őket, és ami „hősiességüket" hangsúlyozta: meleg sapka oltalmazta fülüket, ujjatlan kesztyű öklüket. Mi azonban rongyokba burkoltuk a lá­bunk, testünk kivillant a ru­hából, s éhesen támolyog­tunk. Sok volt a beteg közöt­tünk. Ep elállítottak bennünket, s óriási, súlyos — meg- kínzott-nyúzott testünknél súlyosabb — lapátokat nyom­tak kezünkbe. Lassú mozdu­latokkal takarítottuk el, s halmoztuk fel rendre az út két oldalán a havat. Kezünk munkája hótorlaszokat emelt az út szélén. Nem, nem csak a mi ke­zünk munkája volt. Mások is dolgoztak ott, nem messze tőlünk, szintén SS-őrizet alatt. Hallgatagon dolgoztak. Honnan jöttek? Már előbb is itt voltak. — Karjukról hiányzott a zsidó voltukat jelző szalag. Dolgoztunk. Irigyeltem az ismeretlenek rendes lábbeli­jét, bekecsét, kesztyűjét, me­leg sapkáját. Ha olykor vala­melyikük kigombolta beke­csét, láttam, hogy alatta még zakót, meleg pulóvert is vi­selt. És még sáljuk is volt. Ügy tűnt nekem, hogy észre sem vesznek bennünket. A közelemben egy nő dol­gozott. Nem is vettem volna észre, ha nem lett volna majdnem meztelen. De nem, nem volt meztelen. Fehér, már bemocskolódott, rövid- ujjú blúz és rövid, tarka szoknya volt rajta; lábán szétszakadt, vékony cipő. Talán egy kapualjból húz­ták ki, vagy talán éppen a szobájából? Végtére is nem járkálhatott ilyen öltözékben az utcán — latolgattam. — Vagy mégis? Talán mégis az utcán akadtak rá ebben a ruhában? Nem ismertem. Ebben az időben még sok fiatal, szép asszony élt a gettó túlzsúfolt világában. Régebben, rendes körülmények között öröm lett volna eay ilyen leánnyal találkozni. De most! Reszketett. Arcán volt va­lami a behavazott és a látó­határig nyúló mezők élette- lenségéből. Szégyelltem ma­gam a meztelensége előtt, s fájt, hogy a lábai dagadtak. Nem is vettem észre, mikor az egyik nem zsidó idegen hozzá lépett: — Fázol? • • EE reg ember volt. hosszú, . térdig érő kabátban és meleg sapkában. Bágyadtan, gondterhelten pillantott ki sapkája alól. A havat leta- ■zította lapátjával az útról. Arra fordítottam tekintetem s valamivel távolabb füstölgő kéményű házakat pillantot­Sztan'szlaw Wygodzki: A HO tam meg. S ekkor a hő szaga eszembe juttatta a megszo­kott, rendes életet — kályha, zümmögő teafőző, fazékban fortyogó krumpli, gyékény, amin az ember letisztogatja a cipőjét, mielőtt átlépné a küszöböt... — Fázol? — kérdezte súg­va, s szorosan a lány mellé állt. — Miért kérdi? — Vedd fel a kabátomat. Csend volt a válasz, a vá­ratlanul meglepett állat hall­gatása. — Miért? — ismételte kis­vártatva. volt neki a kabát. Mikor rá­hajolt lapátjára, a kabát alja a havat seperte. — Combold be — mondta az ismeretlen, és mosolygott. — Nemsokára felmelegszel. — És maga ... — Mondtam már, hogy engem csak zavart. Most majd rendesen tudok dolgoz­ni. Az őrzésünkre rendelt SS- ek időnként kiáltoztak, ide- oda szaladgáltak, s karjukkal csapkodtak, hogy felmeleged­jenek. Mi azonban hallgat­tunk és gondolatokba mé- lyedve dolgoztunk — és nem­— Nincs rajtad semmi. — Nem tehetem •= mondta a lány. — Ugyan miért? — Akkor maga fázik. — Nekem melegem van. — Kis Adeig várt, megmozgatta néhányszor a lapátot, majd hozzátette: — Igazán mele­gem van. A kabát csak za­var. Vedd fel, nekem is könnyebb lesz. r— Én nagyon fázom. — Látom. Talán, ha gyor­sabban . ■ • — Nincs már erőm. — Tessék. Beszúrta a lapátot a hóba. Láttam, milyen sietősen húz­ta le kesztyűjét, s kezdte ki­gombolni kabátját. A lány állt, s kővé meredt arccal fi­gyelt. Egy pillanatra félre­tette a lapátot, s olyan gyor­san kapta magára a kabátot, mintha meg akarta volna őrizni a belsejében megbúvó meleget. Túlságosan hosszú csak azért, mert féltünk a németektől. Végigvert raj­tunk a fagyos szél ostora, le­tépte testünkről megmaradt ruhánkat, s jeges kezével Páliunkba markolt. Egyszerre csak valaki fut­va közeledett az úton. Hal­lottam lába nehéz dobbaná­sát és kapkodó lélegzetvéte­lét. Egy SS állott meg a leány előtt, s lihegv'e szólalt meg: — Honnan szedted ezt? — Kezével a Icabátra mutatott. A választ be sem várva, megfordult, s pillantása a közelben lévő férfira esett. Zakóban volt. — A te kabátod? >— Igen, az enyém. — Miért adtad neki oda a kabátot? Hiszen ez zsidó! — Kényelmetlen volt ne­kem. — Olyan meleged van? — kérdezte az SS. — Igen. — Neked meleged van? — kérdezte ismét. — Igen. — Meleged van! — ordí­totta. /• lengyel elsápadt. Egy könyörtelen világ kép­viselője szólt hozzá. — Mele­ged van! — ismételte az SS — Igen — válaszolta most mar halkabban a lengyel. — Akkor vesd le ezt is! — A náci kinyújtott ujja « sapkára mutatott. Az ismeretlen lassan le­emelte fejéről a sapkát, s leeresztett kezében tartotta. — Add oda neki! — paran­csolta a katona. A lány elvette a sapkái, de nem tudta, mit kezdjen vele. — Feltenni! — rivallt rá az SS. Majd rövid szünet után ismét a lengyelhez fordult: — Sál és kesztyű is van még rajtad. Le velük, gyorsan! Lassan, meggondoltan húz­ta le az ismeretlen a kesz­tyűjét, majd a sálját bogozta ki. — Add oda! A lány tétovázott. — Vedd el, ha mondom! Elvette a kesztyűt és a só­id t. — Még mindig meleged van? — kérdezte az SS. A másik hallgatott. — Na, vesd le akkor a za­kót is! Az ismeretlen habozott. — Mire vársz? És most a cipőt! i&JTozdulatlanuX és sápad- tan állt a lengyel, s az SS arcát vizsgálgatta. — Húzd le a cipőt! A lengyel ügyetlenül ve­tette le lábáról cipőjét. Egyik kezével az ásóra támaszko­dott, a másikkal az ellensze­gülő lábbelit ráncigálta. — Le a harisnyával1 Most már meztelen lábbal állott a havon. — Add oda neki! » lány­ra pétiig ráordított: s— Gyor­san felhúzni. A lány felhúzta a haris­nyát, s lábát a cipőbe dug­ta. — Még mindig meleged van? Csend. ■— Majd szólj, ha fázol! Az alkonyat már a mező­re hanyatlik. Erőltetett me­netben térünk vissza a get­tóba. Előttem ott megy az idegen kabátjában és csizmá­jában a leány. Meggömyed- ve jár, és sír, és mellette egy SS arra vigyáz, hogy ne dob­hassa le a ruhát az útszélre. Hogy véletlenül se szedhesse fel később az a másik. Lop­va hátranéztem, s megpil­lantottam az ismeretlent. Ott állott a hóban. Alsóruhában volt, háttal felénk. S máig sem tudom, hány óra múltán érte a halál. KÖNYVESPOLC Kőműves Imre: MIELŐTT ELFELEJTENÉM Elbeszélések. Olvashatnánk hót úgy is Kőműves Imre írásait, mint fordulatos, ka­landos, olykor a humort sem nélkülöző történeteket, me­lyekkel az író néhány órás tartalmas időtöltést szerez olvasójának. <Ssak ezt meg­látni — vagy akár elsősor­ban ezt meglátni — ebben a kötetben nem kevesebbet je­lentene, mint elmulasztani az író mondanivalójának, könyve -tartalmának lénye­gét. Gazdag élményanyagból kapunk szémelvényeket, s ez az élményanyag a magyar munkásmozgalom egyik hő­si korszakával, a huszas évek Magyar Szocialista Munkáspártjának küzdelmei­vel fonódik egybe. Legendás- hírű mozgalmi vezetőket hoz életközeibe, kiknek ed­dig csupán képét és életraj­zát ismerhettük meg — jel­lemük, érdekes emberi vo­— HUSZONÖT NYELVŰ, háromezer kötetes sakk­könyvtárat gyűjtött össze Tóth László, a kecskeméti Népfront Bizottság elnöke. A szenvedélyes sakk rajongó személyes kapcsolatban áll a világ leghíresebb sakk-nagy­mestereivel. násaik azonban nagyrészt is­mereteinek voltak. • Kolozsvári Grandpierre Emil: EGY SZEREPLŐ VISSZATÉR Az író pályakezdés kísér­leteitől napjainkig, tehát már csaknem három évtize­dén át, a rátermettség követ­kezetességével teszi nevetsé­gessé a régi Magyarország kis és nagy urait, A címadó kisregény eré­nyeit éppen a történet átla­gossága segít észrevenni. Hi­szen miről van itt szó? Er­kölcsi prédikációkról, merev etikettel takart csalásokról, a szerelmi élet szabadossá­gairól, az úri körök romlott­ságáról. Mindezt sokan, sok­szor megírták már és Grand- pierre nem tesz semmi erő­feszítést, hogy a szokványos cselekményt új motívumok­kal, fordulatokkal frissítse fel.— Három kisregény mel­lett egy sor elbeszélést ir tartalmaz a kötet. fpilte-itfo Az éjjel parttalan vizében csillagok fürdenek távol. S itt lenn a csönd esség ruhája házakra, szobákra simul. Az álmok kék hálót kötöznek: testetlen, régen-volt fények, mint halak, villannak és kihullnak elfeslő résein sorra. A gyárak vas-hideg ölében holnapok melege szunnyad, s akár az emberek, a gép is ébredést álmodik talán. Kis neszek osonnak, akárha pázsiton futna a szellő, surranva kerülnek meg egyre; ünnepe volt itt a csöndnek. He meglásd, tenyerét kinyitja a fényes íé-'lolgú nappal. 9 kibomlik benne mint virág piroslón a teljes élet. Boros Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents