Szolnok Megyei Néplap, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-30 / 101. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

HORVÁTH JÁNOS:

EQYSZERÜ

A fiú katona volt, a lány meg egyetlen gyermeke szüleinek. A falut, ahol éltek, körbe fogták a hegyek, mintha el akarták volna rejteni a világ szeme elől. Középen fürge kis patak nyargalt végig az utca jobboldalán. Tavasszal megduzzadt és kilépett az útra, úgy futott tovább. Mikor megismerték egymást, tél volt. Jégréteg feszült a pasakon, hó csillogott a háztetőkön és esténként fütyülve kergetözött a szél a fenyők tűlevelei között. A katona meg a lány mégis tavaszt érzett. A katona messziről jött, az ország másik feléből, de néha úgy érezték, mintha már kicsi koruktól ismerték volna egymást. Fogták egymás kezét

— Itt lakunk — súgta Eszter. — Az ujjúval intett, hogy halkan beszéljenek. — Apja, anyja aludt már...

— Nincs messze — mondta halkan a katona és közelebb lépett a lányhoz. Aztán megint felnézett a csillagokra, mintha onnan várt volna segítséget. Hátha oda van írva a hallgatag égre, amit ilyenkor mondani kellene. Tétován babrált a köpenye gombjával és egyik lábáról a másikra állt. A lány várakozva topogott előtte, kérdőn csillogott a szeme. Egyszer aztán megmozdult, lehúzta kesztyűjét és odanyújtotta kezét a katonának.

— Be kell mennem, hátha nem ér vissza tízre.

is ropogott a hó, amint lépkedtek hazafelé. A kapuban megálltak, összeölelkeztek, s később úgy váltak el, mint amikor a szirom leperdül a virágról.

Minden nap így váltak el. A katonának tízre bent kelt lett lennie az őrsön. Néha futott felfelé a dombon és a havas út tompán dobogott alatta. Átugrotta a patakot, úgy törtetett tovább. Es minden nap beért pontosan tízre.

Régtől ismerte a lányt. Majdnem azóta, hogy idekerült az őrs-e. De sokáig nem beszélt, vele. Nem akarta csak úgy megszólítani az utcán. A közös színdarabtanulás azonban jó alkalom volt az ismeretségre.

Az első napon mind együtt voltak a lányok. A próba végén mindegyik lányhoz odalépett egy katona, aki felajánlotta, hogy hazakíséri. Izgatottan vert a szíve, nézte Esztert és attól félt. hogy valaki megelőzi. Más lett volna. ha előre megmondhatja a fiúknak: kerüljétek azt a lányt, ne akarjátok őt választani, mert én már kiválasztottam egyszer és mindörökre. Barna szeme volt ennek a lánynak, haja dúsan omlott vállaira és benne volt a tekintetében az öröm is. a bánat is. Szén volt, ha nevetett és szén volt akkor is, ha szomorkás volt az arca. A hangja meg olyan volt. mint a gerle bugása, csak az úolt a baj, hogy mindegyik katona számára egyformán mondta ki a szavakat, ha beszélt. Sándor már akkor azt szerette volna, ha egyedül csak neki muzsikál ez a hang.

Próba végén odament o> lányhoz. Nagy kő esett le a szívéről, amikor kiléptek az utcára. Az első pillanatban szólni sem tudott. Nehéznek érezte a csizmát, a köpenyt, nem tudta, mit. mondjon. A csillagokat nézte, melyek hidegen raayoatak fent, nagyon magasan Utóbb az a. gondolat kínozta, mit szól a lány, ha íny érnek hazáig. Azt hiszi róla, beszélni sem tud.

Felhőtlen volt az ég, és körben világított a nagy fehérség.

» Akkor én magát minden este elkísérem — mondta utóbb a katona és izgatottan dobogott a szive.

~ Nem félnék ám érmédül sem — fejelte a lány. De azt r>em mondta, hogy ne kisérje el.

Elértek a templomin, ott a 7ánv befordulj eny szAkehb utcába. A katona szótlanul követte, mígnem elérkeztek a kapuig.

— Jóéjszakát, Esztike — búcsúzott a katona és egy darabig még nézte a kiskaput, amely elnyelte a lányt.

Míg ballagott V'-^-afelé, halkan duáorászott. Tele volt a szive örömmel. Kacarászni lett volna kedve, tele tüdővel dalolni, hogy felröppenjen a hangja a fenyők csúcsaira, vagy még annál is magasabbra, fel a hallgatag csillagokig.

És ettől kezdve minden nap megtették ezt az utat. A kultúrotthovtól Eszterék házáig. Ez az út lett a boldogságuk útja. A szerepeket már kívülről tudták. Már fent próbáltak a színpadon. Sándornak a szerepben meg kellett csókolnia Esztert. De a próbákon ezt a jelenetet még kihagyták.

Egyik este hamarabb értek a kapuba, mint máskor. Fújt a szél, h'-'-ofak a kapu árvué'-éha. a lány testén finom remegés futott át, mint amikor váratlanul meg- suhint valakit a hideg fuvallat Nem fázott, mégis közelebb bújt a katonához. Sándor lehajolt Eszterhez, hogy összeért az arcuk. Megrészegítette a lány teste-melege, bódulatában átölelte derekát és megcsókolta, a száját.

Percek teltek el a szótlanságban. Csak nézték egymást és ragyogott a szemük.

— Ha meglátna valaki? — *kérdezte ijedten a lány.

— Meg is látják majd. A falu népe.

— Igazán? — felelte a lány és örvendezés volt á hangjában.

— Meg. Az egész falu. — Karácsonykor.

Eszternek akkor jutott eszébe a szerepe. A színdarabban megcsókolja majd a lenény. és tényleg a falu színe előtt.

— De ez játék csak — mondta a lány.

— Az élet is játék. Ha szo- morkodunk, tragédia, ha vidámok vagyunk, akkor meg komédia.

Eszter eltűnődött ezen egy darabig.

— Nem bánom, ha ott lesz az egész falu. Nem bánom, ha látják.

Kibontakozott a katona Öleléséből és így folytatta:

— Igazán komédia az élet. Nemrégen még olyan idegen voltál. Ma meg... Tudod, hogy mindig eszemben vagy? Vasárnap is rád gondoltam a misén Félig lehunytam, a szememet és... és imádkoztam érted. Az járt az eszemben. hogy rossz lehet neked. Fenn vagy a hegvekben, hallgatod a szél sípolását, s

TÖRTÉNEI

csak állsz mozdulatlanul az őrhelyeden. Hallgattam az orgona mélabús hangját. S egyszer csak nedves lett a szemem. Ugye, akkor már nem komédia volt az élet?

— Akkor már nem — felelte komolyan a katona.

— Mondd, te sose mégy templomba? — kérdezte utóbb Eszter. — Én még egy katonát sem láttam a mi templomunkban.

Sándor hallgatott.

— Ha otthon vagy, akkor elmégy?

A katona nem szólt, csak a fejével intett, hogy nem.

— Miért nem? — kérdezte Eszter.

Sándor nem válaszolt. — Hallgattak. Aztán a fiú rápillantott az órájára, s gyorsan elbúcsúzott. Sietnie kellett, hogy beérjen idpre. De aznap este sokáig nem tudott elaludni, örömmel volt tele a lelke, de a kétség is belefészkelte magát. Kár volt megmondani a lánynak, hogy ő nem jár templomba. Elriasztja magától, elidegenedik tőle.

Másnap a lány megint előhozta a templomot.

— Nem tőled hallottam először, hogy sokan vannak, akik nem járnak oda. Meg az istenben sem hisznek. Az én szüleim nagyon vallásosak.

— Az én anyám is — mondta Sándor. — Minden vasárnap elmegy. Csak az apám nem. Azt mondja: hazudnak a papok. Bort isznak és vizet prédikálnak.

Eszter befogta a katona száját.

— Csendesebben, meghallhatja valaki.

Ettől kezdve suttogóvá vált a hangjuk. A katona sokat 'beszélt, a lány hallgatott. — Rájuk borult az est és úgy álltak ott a kapuban, mintha nem is lett volna köztük mély szakadék, ami elválasztja őket. A legény tehetetlenül tapogatózott meggyőző szavak után és a lány is hasonlóképpen botladozott a szavakban.

— En nem mondom neked, hogy ne menj — szólt utóbb Sándor.

— En meg olyan akarok lenni, mint te — felelte a lány és ezzel el is váltak.

Gyorsan követték egymást a napok. Hamar eljött a karácsony. Az őrs és a falusi KISZ-szervezet közös műsorára ott volt az egész falu. Jól sikerült az előadás. Mintha az életből szakítottak volna ki egy darabot. Ott volt Eszter édesanyja is. Akkor már tudta, hogy Kerekes Sándor udvarolgat a lányának. Azt is tudta, hogy esténként ott döngicsélnek a kapuban.

A műsor után tánc kezdődött. Vidám hangulat uralkodott a teremben. Sándor egész este Eszterrel táncolt. A tánc hevétől kipirultak, virultak, mint a pipacsok. Éjfél körül Sándor így szólt a lányhoz:

— Ma utoljára kísérlek haza, Eszter.

A lány megremegett. Szerelmesen nézte a legényt.

‘— Ugye nem, — mondta később. — Ugye, nem utoljára? — aztán belevesztek a forgatagba, hullámzott körülöttük az élet, mintha egy nagy eleven tenger közepén hányódtak volna.

Hazafelé együtt mentek Eszter édesanyjával. Szürke egyszerűséggel beszélgettek az estéről, a műsorról. Hamar elérkeztek a kapuhoz. Ott aztán Eszter édesanyja váratlanul így szólt a katonához:

— Beszélni akarok magával, Sándor. Eszter addig bemegy, utána nem bánom, ha kijön még egy kis időre.

— Kérem, — szólt udvariasan a, katona, de balsejtelmet érzett. Az asszony suttogóra fogta a hangját.

— Mondja, mit csinált maga ezzel a gyerekkel, Sándor? De őszintén feleljen a kérdésemre.

— Nem értem — mondta a katona.

— Dehogynem érti. Ez a gyerek hazudik nekem ...

Sándort elöntötte a forróság. A hangok mintha nagyon távolról érkeztek volna hozzá. Csak a lényeg maradt meg abból, amit Eszter anyja mondott. Az pedig az volt, hogy a lány vasárnapról vasárnapra kerüli a templomot. Inkább elmegy a keresztanyjához a gyerekekre vigyázni, vagy más kibúvót keres. Még karácsony napján sem vett részt istentiszteleten. — Feleljen a kérdésemre, Sándor — ismételte Eszter édesanyja. — Mivel vette meg ezt a lányt?

Sándor nem talált szavakat. Pedig érezte, hogy mondania kell valamit.

— Nézze, én nem ismerem magát közelebbről — folytatta az asszony. — Nem tudom kiféle, miféle, de jóra- való embernek látszik.

Sándorban engedett valami. Fonta a kapufélfát, úgy hallgatta a nekiszegezett kérdést:

— Maga jár templomba?

— Mostanában nem.

— Tudom, mert katonaruhában nem lehet.

— Máskénn sem járnék. Ha leszerelek, akkor sem megyek.

— Szóval pogány?

— Nem vagyok pogány, sem istenfélő.

— Kár — mondta az asz- szony és elhallgatott. — A csendben újból megszólalt a katona.

■— Nem vagyok istenfélő, de becsületes ember vagyok.

A csend megint közijük állt, s egy darabig szegetlen maradt. A hegyek felől beosont a szép és végirmvargalt a keskeny utcán. A katona tivródva hallgatott. Az asz- szovv füle mellett elszelelt a fiú utóbbi megjegyzése. — Nem ért fel az értelméig.

— Egyedüli gyerek, nagyon meg kell gondolni — suttogta, de inkább csak önmagának, nem a Icatonának. Majd mintha csak folytatta volna, hangosabban így szólt:

— Búcsúzzunk el, Sándor. Jóéjszakát. — Azzal nyújtotta a kezét és bement.

Sándor állt egv darabig a kapuban. Bentről azonban semmiféle zaj nem hallatszott. A szél süvített és hideget kergetett maga előtt a hegyek felől. Odalépett az ablakhoz, fülét nekinyomta az üvegnek, úgy hallgatö- zott. Semmit sem hallott. — Nem engedi ki az anyja — villant az agyába. Egy darabig várt még, aztán elindult az őrs felé Hátulról érte a szél, nagyókat lódított rajta. Nem törődött vele. Valami összetört benne. Kábult for- róságot érzett, összeszorította a fogait.

Egy hét múlva kendös néni zörgetett az őrs kapuján. Eszter édesanyja. Az őr egykedvűen húzta el a kémlelőnyílás deszkáját.

— Kit keres? — kérdezte fakó hangon.

— Kerekes Sándort keresem — mondta az asszony.

— Kerekes Sándor elvtárs nincs itt Saját kérésére elhelyezték egy másik őrsre. — Azzal bereteszelte a nyilast

Az asszony mozdulatlan állt egy darabig, mintha várta volna, hogy megnyílik a kapu. s kilép rajta valaki De semmi nem történt. Csak hirtelen esni kezdett a. hó di olyan nagy pelyhekhev mintha nem is hó. hanem halottá dermedt nagy fehér virágok hulltak volna a szürke fellegekből.

1961

Kibontja bátran bódult bokrait a csillagfürtös, halvány orgona.

Tavaszba zsendül éneklőn a Föld, e vén jószág a mindenségnek mélyén: a csöppnyi ember régi otthona.

Szikkadt rögének millió szeme bámul a mélybe rétegeken át, s néz méhe rejtett, zöld csodáira, hogy újult lángok nászi himnuszával új létre szülje ismét önmagát.

Az égre néz, mely lágyan fonja át; és kékségének mélye végtelen.

... Száz felhőt ringat ma is tükörén.

De nézd Anyánk! Te, Földünk drága teste hol száll Fiad, a felnőtt Értelem!

Vén vagy? Ne hidd! Most kezded éltedet! Ma engedted el gyermeked kezét.

Ifjú Anya! Most bontsd virágaidat!

Mert látó fiad visszatérve hozzád a csillagokból fon zsámolyt eléd.

Kislaki Gyuláné .

*■

Kinyílt as orgona.,.

Kinyílt az orgona, a május csodát' Ígér. Tudom, hogy nincs tavaszi kabátod,

De a gyöngyvirág oly fehér. Látod:

Kinyílt az orgona, a május csodát Ígér.

Zsongó zümmögésben billeg az almavirág. Tegnap havat vert rá az április,

S fújt a hideg szél, de azért friss.

Zsongó zümmögésben billeg az almavirág.

Csodaszép hangja van ma a fürge vizeknek. A szél elviszi messze a felhőt;

Tedd le nyugodtan kedves az ernyőt, Csodaszép hangja van ma a fürge vizeknek.

Oláh Sándor

Lányok tavasza

SZÍNES SZOVJET FILM

A csodálatos szépségű Volgái tájak, amelyek remekművek alkotására ihlették a klasszikus orosz és a mai szovjet festőművészeket, hangulatos és gyönyörködtető keretként tárulnak elénk az új szovjet filmben. A LÁNYOK TAVASZA hősei a NYlRMiről is szól a történet? Vologya, a fiatal technikus beleszeret a Lányok tavasza együttes szép, szőke szólistájába, Gáljába. Hogy megis- merkedhessék vele és a közelében lehessen, elszegődik konyhai kisegítőnek az ElbFÁCSKA együttes tagjai, akik immár több, mint húsz ország színpadain arattak diadalt.

Már az ötlet is dicséretet érdemel, hogy a világhírű együttes legszebb műsorszámait egy film keretében foglalva megismertessék mindazokkal, akiknek nem volt alkalmuk személyesen élvezni egyedülálló előadásaikat. És elismerést érdemelnek az alkotóművészek azért is, mert ezek a műsorszámok úgy elevenednek meg a vásznon, hogy szinte a közvetlen élmény varázsával hatnak.

rusz hajóra, amelyen az

együttes volgai turnéra indul. Mulatságos félreértések, vidám kalandok, szerelem, féltékenység bonyolódik az úton. amelynek végén úgy búcsúzunk Gáljától és Vologyától hogy biztosra vészük: legközelebbi találkozásuk után többé már nem hagyják el egymást.

Bár a kerettörténet kedve- mégis a Vetélkedés, az É’ - szakok, a Nyírfácska-kerine a Fonók és a többi táncsza”' jelenti az igazi élvezetet < nézők számára.

Ui csarnok

a lenin«rádi Lenin-múzeum ban

A Központi Lenin Múzeum leningrádi tagozatában megnyílt egy, új csarnok, amelynek anyagai a laninizmus eszméinek világméretű diadaláról számolnak be. Az okmányok, könyvek, diagrammok. fotókópiák a testvéri kommunista- és munkáspártok , tevékenységét, soraik gyarapodását, az ázsiai és afrikai országok nemzeti felszabadító mo_galmát S/e' léltetik.

Az egyik fénykép azt a dü lanatot rögzíti, midőn alán ják a varsói szerződés tagállamainak nyilatkozató

Az új teremben nagy hevet foglalnak el Leni*’ kínai, angol, német, lengyei magyar, koreai és más nyel veken megjelent művei.

(TASZSZ)

I