Szolnok Megyei Néplap, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-12 / 61. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

19®L mSrdus űt

Kulturális

MOZAIK

Konsztantyin Dankevics ukrán zeneszerző Patrice Lumumba emlékének ajánlotta a szimfónikus költeményt, amelyen jelenleg dolgozik.

*

A varsói Nemzeti. Múzeum kölcsönképpen a párizsi Louvre rendelkezésére bocsátotta Canaletto és Michalow- ski egy-egy festményét.

*

Az „Insel” nevű hamburgi művészklubban kiállítást rendeztek Jan Kicharski lengyel festő 50 fametszetéből.

l *

A berlini Kamara-együttes Hermann Lahs vezényletével rihgy sikerrel vendégszerepeit Madras délindiai város ban.

*

A Mojszej ev-együttes már megkezdte második amerikai és kanadai kőrútjának előkészületeit. Ezt követően Kubában és Mexikóban vendégszerepel.

•

Áprilisban elkészül Moszkva és Varsó között a televí ziós összeköttetés. Első adás ként a május elsejei ünnepséget közvetítik Moszkvából

A Román Népköztársaság húsz szimfónikus zenekara 1960-ban 260 hangversenyt

adott román falvakban, s további 250-et üzemekben és gyárakban.

CINIZMUS

Aki csak a szobámba belép

Mind ámulj

Bámul

A vázába rakott vesszőn;

„Micsoda szép.

Az ablak szűrte fényben",

Men kint borzongva március Nyargalászijt a napsütésben. „Csodás!”

Mondja a kedves látogató,

A barna vesszőn guggoló Virágók bájos tömegére.

„Csalás!”

Felelem cinikusan.

Illat nélkül az éltető Tőről lemetszve, meddőn Pompázik csak a barna vesszőn;

És nem is tudja, hogy talaj helyett Csak poshadt vízben verhet gyökeret, önmagából él, saját magát emészti,

S ha egyszer elfogy a régi Napsütötte, múltak ereje:

Ellankad, s vele.

Elpusztul a szép. sárga virág. Kidobják, tovább már nem érdekes, S elviszi reggel a szemetes...

Oláh Sándor

Kömism

Herbert Jobst:

LELENC

Herbert Jobst könyve 1958- ban jelent meg a Német Demokratikus Köztársaságban, és az azévi Heinrich Mann- díj első fokozatával tüntették ki. Bár „hősénél^;” neve Ádám Probst, a szerző saját életének egy szakaszát meI TAVASZ

Hajnalban, ágak dér-gyöngye hull még, de csorogat az ereszalj délben, kis hólé-tőcsák ezüst tükrében csillogva ring a szelíd arcú ég.

Fény szirmai nyílnak a táj fölött s míg a tél lucskos ntain oson kibontja sárga virágát — a som. Udvaron, kis trágyadomb füstölög, rigók vígadoziiak fütyfirészve, reggelbe lépve, most veszem észre a málnabokor teli rügyfüzér, r-» lányok kuncognak ott, a ház előtt, arcukon csillagok nyílnak, szeplők, derekukat ölelgeti a szék

Lukács Miklós

. ☆ v

NEM VÁLASZOLSZ

Mondtam az éjszakának: — Te. ■ Mondtam a vonat mellett rohanó tájnak: — Drága.

Mondtam a kősziklának: — Szeretlek.

A sötétség, a föld, a kő feleltek.

Mondtam neked: — Nélküled nem tudok élni. —

Te bálványarcod fölém emelted és nem válaszoltál semmit.

. Kemény Erzsébet

séli el, s benne kissé az ország drámai életútját is jelzi. Ádám élete bővelkedik, a talált gyermeksorsának buktatóiban, de akadnak benne apró örömök is. Barátok, gyermekszerelem, egy-két szerető szívű felnőtt és a társadalom elnyomott része segíti Ádámot felfelé. S a háttérben a háborús, a forradalmi, majd a fasizmusnak helyet adó weimari. Németország sokszínű képe.

(Fordította: Kertész György)

......... adják - lő.

Tiszaorsön hallottak

A közelmúltban itt járt a tiszaszentimrei kultúr csoport, a „Nászutazás’‘-sal. Mire. az előadás elkezdődött, a szereplők egy része olyan mélyen nézett az őrsi poharak mélyére, hogy nehezére ment a megállás is, hát még a játék! Az előadás lepergett úgy- ahogy, hanem utána igen csóválták a fejüket a nézők, s bizony elhangzott nem egy olyan kijelentés, mit a szent- imreiek bizonyára nem tennének ki a virág helyett ablakukba,.

Elég egy ilyen alkalom, az emberek máris bizalmatlanok.

E hó 18-án a kunmadarasi művelődési otthon kultúrcso- portja látogat Tiszaőrsre, hogy bemutassa vidám kabaréműsorát. Ezt követő vasárnap, 25-én pedig a Tiszafüredi Gimnázium színjátszóit várják vendégségbe. A diákok Viktór Rozov „Felnőnek a gyerekek” című komédiáját

\

Kubai grafika

„Mi elvetjük azt a tételt, amely szerint a művész esztétikai adottságai és fogékonysága következtében visszahúzódhat az élettől, és érzéketlen maradhat a körülötte hullámzó problémákkal és konfliktusokkal szemben, ugyanis az a művész, aki az ilyesfajta hazug semlegesség mellett tesz hitet, elárulja népét, és azoknak a kizsákmányoló, embertelen érdekeit támogatja, akiknek kapóra jön hallgatása”. Így szólnak kiáltványukban a Képzőművészeti Galéria grafikusai, akik a kubai Santiagóban nemrég kiállított alkotásaikban a kubai nép szabadság- és függetlenségi harcát dicsőítik.

HA2

áj"1 sörög az óra, negyed ^ * négy. Takács Imre ne- N hezen, nyújtózkodva kel. A fc felesége szinte még alva vi dugja papucsba lábát. ír

— Gizikém, mondtam már, —

hogy ne kelj fel. — Az asszony morog valamit, ősz- H szeönti a kávét, s megcéloz- h za az üveget, most is mellé ú önti. A férfi odalép, meg- ü csókolja: — Hozok már ne- ö ked egy tölcsért. íg

— Csak mondod —■ moso- lc lyódik el az asszony. Amikor embere kilép az ajtón, s: visszabújik: Hétkor arra ébred, hogy az anyós valami- íf vei éktelenül zörög a kony- si hában. Kiles. Az öregasz- “ szony a kávéval teli asztal- hoz csapkodja a mosogatóruhát. Ilyenkor nem jő kimenni. Megvárja, míg tiszta lesz a levegő, úgy szökik ki az utcára is, hogy ne találkozzanak.

Takács Imre mindig •este hét után vetődik haza. Egyik nap, amikor belép az ajtón, csak annyit hall:

— A mama mindig ezt a régi nótát fújja, mire jó?

— íme, te vagy a tanúm, hogy mi sose ettünk pék- kenyeret -- ront rá az anyja.

— No és?

— Olyan ez a kenyér, mintha fűrészporból lenne.

— Ne mondjon már ilyent. Én nagyon szeretem a friss kenyeret — zsörtölődik a menyecske.

— Te, te, mert ti kenyérből se ettetek eleget.

— Már megint anyám? Miért bántja a feleségemet? ; Nem volt tizenöt holdjuk? Na és, ha lett volna, akkor biztos nem taníttatja a gyerekeit az após —- vágja oda a fiatalember. Az öregasz- szonynak szikrát szór a tekintete: Mindig ezt kapja. Nagyot nyel, s válaszol. De a férfi nem felel, várja, hogy csend legyen, ilyenkor az r öregasszony még dohog egy t kicsit, aztán otthagyja őket. %

'T'izenöt hold. Az isten: ' . tette volna oda, aho- « vá akarja — emlékezik ke- 1 semyésen Imre. — Harma- i dik gimnazista volt, amikor f apja meghalt. Ott kellett > hagynia az iskolát, hogy ott- j hon a földet túrja. Ez azóta 1 is fáj neki. Talán egész éle- f téből ez fáj legjobban. Be is s iratkozott tavaly szeptem- i berben a negyedikbe, mert f nem jó így, az asszony ta- t nítőnő, ő meg öntödei formázó. De nem jut a tanulásra elég idő, mert itthon ^ is akad munka. Meg aztán J ez a marakodás. Az öreg- 1 asszony a kenyérrel kezdi és a szövetkezettel végzi. t Nem érti, sehogy sem érti, ‘ hogy egyedül dolgozik és J gyengécske. A 240 munka- egységre nincs annyi, mint amennyit a tizenöt hold adott régen, amikor még né- ha kocsist is tartottak.

— Egyél Imre — teszi elé a vacsorát a felesége, majd melléáll és hátrasímítja haját, ő utánanyúl a finom kis kéznek, meg is csókolja. Ilyenkor mindig csordultig van a szíve. Hirtelen az öregasszony lép be.

— Na, fiatalok! — mondja epésen. Ök szétrebbennek, Gizi még el is pirul.

— Mi baja velünk? — kérdezi nyersen Imre.

— Az, hogy egyébre se nézitek a napot. Az ilyennek soha nem' lesz semmije.

— Hogy nekünk mi lesz, mi nem, az a mi dolgunk, mama.

=— Nincs meg mindenünk? — toldja meg a menyecske.- Az öregasszony valaimi gorombaságot akar mondani, de a fia közbevág:

— Mama mire van olyan nagyra? Egész életében gü- zült, mint a hörcsög. Mire ment? — Az öregasszony szipogni kezd. •— Jó, jő —

• csillapítja Imre.-—Ki tehet arról, hogy vén fejjel a más földjét kell- túrni.

— Már megint! A magáé is az. — Az öregasszony újra szipog, aztán kifordul. Egy-két perc múlva a kamrában dűt-borít,

«Bit » W

náziumban, aztán még az . öntődét is otthagyom. El-- megyek művezetőnek, vagy. valami irodistának. Itthon, ezekkei a vénekkel? Sírnak, közben egyiknek se lenne ilyen öregkora. — Amikor ezt mondja, fejébe száll a vér. — Az elnök is azt tudja csak, hogy fiatal szövetkezet vagyunk, tizennyolc felé kell takarmányozni, meg sokat kell fizetni a gépállomásnak. Vegyen gépet, meg építsenek istállót! Mit tehe- tetlenkednek!

E1 sténként a vonatból messziről nézegeti a falut. Jó nézni, mert a tsz új majorja helyén megkezdték két istállót építeni. Az egyiket vályogból, a másik szabványszerű téglából lesz. A vályogosat hamar felhúzták, a szarufák is rajta vannak. Egyik nap már néhány lécet is látott.

— De mintha nem szaporodna a léc — állapítja meg másnap. A téglaistálló meg abbamaradt. Embereket se 1 lát az építkezés körül. Széjjel van minden, tán még 1 nem is őrzik. — Napok óta ; az jár az eszébe, miért hagy- ; ták abba, hisz kellene ne- ' kik. Mindjárt más lenne ... A szövetkezet úgy szövetkeI zet igazán. Egyszer az any- ’ jától is megkérdezte:

, — Miért nem építik azo- kát az istállókat?

. — Mit tudom én — válac szolt az öregasszony. — Az elnöktől kérdezd. — Aztán , megint kezdődött a szokott , marakodás. Anyja azt az időt emlegeti mindig, amikor még ? apja élt. — Hej, ha ma is •. élne! Ö ugyan sose közös- ködne.

i, — Anyám, mi a fenének haragít állandóan? Azt hill szí, hogy nem emlékszem.- Tudom én, nagyon jól tu- e dóm, hogy magának ennyi y gönce: sose volt és mindig- többet dolgozott, mint most,

Másnap megint az istálló- y kát figyelte. — Jön egy eső

II azt a vályogot, ha be nem fedik, tönkreteszi. A tégláid nak se használ — gondolta I- Ahogy jobban szemügyr« 1. vette az alkonyban a fél- l- kész épületeket, két emberi

pillantott meg. Ügy látta

— Viszik a cserepet, maguk meg-, itt pipáznak. — A három ember rámeredt. — Miért hagyták abba az építkezést? Tönkre megy minden! Vagy olyan jól megy maguknak? — Az elnök, Sós ; János vissza akart vágni, de I sehogysem tudott gorombán felelni, csak ennyit mondott:

— Nincs ember, más munka van!

— Nincs? Nincs az istent! Üldögélni van? Kőműves tagjuk is van. És mit csinálnak egész nap az állatgondozók? Reggel, meg este etetnek, de közben? Hisz egyre-egyrc nem jut még tíz jószág sem. Fogják meg őket. — Sós Jánosnak valami megcsillant a szemében. Megpróbálta leültetni ezt a vadembert, de az nem hajtott, csak mondta, mondta. Áradt belőle a szó, alig győzték hallgatni. Amikor aztán kifújta mérgét, leült. Körülnézett és megjegyezte halkabban: — Miért tűrik maguk, hogy olyan az udyar, amilyen. Szebbnek kéne lenni, mint I .énárt idejében. Tudom, megint az emberrel jönnek — és nem hagyta szóhoz jutni őket, azok kicsit megilletődve hallgattak, mígnem a nagy hév, csendes beszélgetésbe torlódott. Amikor elváltak, Imrében nem volt harag, inkább valami melegítette a szívét.

K eggel negyed négykor megint csengett az óra. Imre nyújtózott, aztán egy mozdulattal elzárta a csengőt. Az asszony, mint szokott, felébredt. Nem értette, hogy miért nem mozdul pár- . ja. Odafordult hozzá.

— Szabadságon vagy?

— Lehet. Majd meglátom. Mindenesetre azokat az istállókat be kell fejezni — mondta csendesen és . beállította hat órára a csengőt. Az asszony mosolyogva hallgatta, oldalt pillantott, embere arcát nézte és mosoly- lyal az arcán aludt el újra, de még fájdalmában kinyújtotta karját és megsímogatta Imre fejét.

! — Háza találsz? — kérdezte halkan és szerelmes asszony módjára közelebb , húzódott. H. Szabó József

.ÁL

mintha cserepet raknának egy kis kézi szekérre. Nem ismerte meg ugyan őket, de szitkozódni kezdett. — Elhordják és ezekét hagyják! — Amikor leszállt a vonatról, akkor is ez járt az eszébe. Odaért a „Szabadság” irodája elé, hirtelen befordult az udvarra. Valaha parasztkastély volt. Most meg a régi virágoskertek összetaposva, az egyik közepében egy fűkasza égnek meredő rúddal, amarrább, félig a .szín alatt egy szelektor. De mindezt alig látta. Berontott az irodába. Sós János és még ketten üldögéltek, pi- pázgattalc. Nem köszönt, csak nyersen szólt:

ÍATAL

— Mindig ez a butaság, ém érti! Mit csinálna a Udjével, ha nem lenne szö- etkezet? Azt nem eheti, legdolgozni úgysem bírnál

— tör ki a fiatalember.

— Én meg nem túrnám, lába hántorgatja. örültem, ogy elmehettem. Az ember gy van, ha azt érzi, hogy résén marad a föld, mert

elmegy, hát marad. De ;y? — a fiatalasszony bó- >gat, majd közbeszól:

— Így se lenne az rosz- mbb.

— Micsoda? —- kapja ‘fel íjét Imre és nagy goromba- kgot mondana, de elnyeli.

— Hogy én? Soha! Ezt az gy évet kikínlódom a gim