Szolnok Megyei Néplap, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-19 / 43. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1*61. febrafer Szegedi Pál: 1961 Elém tárul a mezők zendülése friss illattal. £g felé nyújtóznak kócos fák utak csíkja mentén, s kemény szél futja körül a ragyogó tanyákat. É9 fenn, roppant lendülettel rakéta, az ész gyors sarjadása. Közelít egy csillag felé. Lásd, e rohanás mérhetetlen lehetőségeket mutat: iskolákat fényes műszerekkel teli. hol a számok világában minden avult dolog halomra vész; hűs gombokon nyugvó kezeket a munka épületeiben, hol egy érintésre már nem csodálkozás a válasz, de elismerés; kórházakat szép látogatásokkal, mert a lábadozás rövid, s gyors az alkotás láza, Te sem nézheted tétlen ezt a mozdulást, költő, ki dalokat röpítesz nyugtalan a szemek elé! Énekeld himnuszát a holnapnak, b ezerkilencszázhatvanegy tavaszát! Új kínai filmek bemutatója A most kezdődő hagyományos kínai tavaszi ünnepek alatt 25 új film kerül bemutatásra, köztük számos színes játékfilm, dokumentum- film és művészeti film, — az 1960-as év legfrissebb és legjobb termékei. Számos szovjet és magyar, játgk- és tudományos film is vetítésre kerül a kínai mozikban. — Ezenkívül az ünnepek alatt az elmúlt évek legsikeresebb huszonöt kínai és külföldi filmjét is műsorra tűzik. A főváros 45 mozijában a szokásosnál több előadást tartanak és külön délelőtti vetítéseket rendeznek gyermekek és diákok számára. (Uj Kína) D. LENHARDT: Hogyan lettem sztrájkoló? A világ leg... A föld „legviharosabb'’ helye a Jáva-szigetl Bultenzorg vidékén van, ahol egy évben átlag 322 napon villámuk. A kaliforniai állambeli Santa- Mária városban szinte soha sincs viharos idő: statisztikai adatok szerint itt két. évben legfeljebb egyszer villámlik és dörög, „Négyen a% árban“ Befejezéshez közeledik a „Négyen az árban” című magyar film forgatása. A film az 1956-os nagy árvízről szól. Főszereplője három kisfiú és egy kislány. A filmet Örsi Ferenc írta, rendezője Révész György. A műtermi felvételek során a Hunnia Filmgyár műtermében egy 20x20 méteres medencét építettek. Ebben játszódik le az a jelenet, amikor az árvízben, a tutajon menekülő gyerekek nekiütköznek egy hídpillémek, amelyre felmenekülnek, a filmben szereplő őzikével együtt. ..Ugyancsak felépítettek a műteremben 20 négyzetméter nagyságú makettet, amely az egész árvízsújtotta területet mutatja be. líf Lévai Lajos makcttervező Köpf Jenővel elrendezi az „árvízsújtotta területen” az épületeket, fákat. (MTI fotó) Bontakozó Szárnyak MÉG MEG SEM MUTATTAM ... L iegeben lakom, ahol húsz éve vagyok hivatalnok. Hátam mögött konzervatívnak mondanak, mert kalucsnit húzok, ha esik az eső, meg nem tartok a többiekkel a hétvégi autó- túrákon mivel nincs autóm. Egyetlen vasárnapi szórakozásom, hogy a Szent Lambert téren beülök a kis kávéházba, ahol már törzsvendégnek számítok. A lúd- talpas pincér jóismerősöm, rendelés nélkül teszi elém uzsonnakor a tejeskávét. — Mániám elfigyelgetni a vendégeket, mindegyik külön csodabogár. A dagadt postatisztviselő mindég lágytojást rendel, hármat-négyet. ügy kanalazza, be őket, mintha fagylaltot enne, halkan szűrésűivé. A kopaszodó festő örökké skicceket készít. — Számtalanszor lerajzolta már a sarokban ágaskodó vén pálmát. Rajzpapírnál egyebet ritkán fogyaszt. A kartársnak számító három vén- kisasszony, ha belép, mindég tüntetőén felém néz. A legutóbbi vasárnap azonban megélénkült a for- • galom. Ismeretlen emberek tódultak be csoportosan. — Nem- fogysztottak semmit. A hatalmas ablaknál megálltak és feszülten lestek kifelé. — Nem tudtam, mi történt. Magamhoz intettem a pincért és érdeklődtem, ö közelhajolt a fülemhez, úgy súgta: — Ezek * sztrájkolnak, a rendőrök elől menekültek be! A pincér izgatott hangú közlése kíváncsivá tett. A székem karfájára támaszkodva megemelkedtem és az ismeretlenek feje között ki- léstem a térre. A kávéházzal szemben lovasrendőrök cirkáltak. Kezükben kihúzott kard imbolygóit. A jóhúsú, nehéz lovak lustán lépkedtek. Amikor befordultak az első Utcába, az ismeretlenek az ablaknál megélénkültek. A lódenkabátoá, aki láthatóan a csoport vezéré volt, most mondott a többieknek válamit és kisiettek az utcára. — Én éreztem, hogy az egész testemet valaníi Moccan a fák között a szél. A tetőkön havat csipegetnek a varjak. Tél van, hideg, szinte Toppantja a fagy kék-vörös öfile a szétszórt, falainyi házakat. Soká fogsz hazajönni... Nem szóltál, igaz, reggel semmit, de tudom. A főzéshez is alig fogtam még hozzá. Nem akarom, hogy elhüljön. Melegen szereted és azt, hogy én szedjek a tányérodba. „Ügy jobb...” — szoktad mondani és mosolyogsz hozzá... Nem tudom, miért?... Meg akartam kérdezni már sokszor, de nem mertem... Hogy félek tőled? Nem!... Nem ütöttél eddig meg soha. Goromba is csak egyszer voltál hozzám. Neked volt igazad, most már belátom. A gyereknek fontosabb volt a cipő megvétele, mint az ebédlőkészlet... Akkor is csak* azért aka- ratoskodtam, mert előző nap egyik ismerősömet látogattam meg, s neki már volt, pedig alig múltak még el féléves házasok. Szép, tetszetős mintája, szinte átvarázsolta a konyha belsejét. Azt szerettem volna, ha másnap én is megvehetem, s hazafelé az ismerősöknek sorra megmutathatom ... „Tessék!.,, Ugye, milyen gyönyörű?.. Gyerekek szánkáznajc az utcán. Nevetnek, s időnként hógolyócsatát vívnak egymás közt. A szomszéd néni meg folyton kiabál rájuk, mert nem bírja a füle az crrdítozásukat. Az ?lőbb fölkapott a kerítés mellől egy botot, azzal kergette őket. De hiába... Azok meg „csakazért- is” visszajönnek. Csúfolják és szamárfüleket mutogatnak neki. A kis Gabi sincs itthon. Iskolában vm. Délutános. Majd úgy öt óra tájban jön haza. Második osztályba jár... Jó tanuló. Eddig még ötösnél rosszabb osztályzata nem is igen van. Igaz, sokat foglalkozunk vele. Te is, meg néha én is, ha ráérek. Tíz évvel ezelőtt mentem hozzád feleismeretlen izgalom fogta el. Belső remegés volt az. A remegés most később sem hagyott alább. Szemem akaratlanul is a térre szegeződött. A kis csoporthoz egyre többen csatlakoztak. A lódenkabátos ment az élen. Mellette egy fiatalember lépkedett, kezében táblát lengetett a hűvös szél. Mire a tér közepére értek, már lehettek néhány százan. Ott letelepedtek, egyesek le^ guggoltak, mások törökülésbe ereszkedtek, csak a vezérük maradt állva. A szája mozgása elárulta, hogy a többiekhez beszélt, azok figyelmesen hallgatták. Hát ilyen a sztrájk, mondtam magamban. Véletlenül valahonnan a francia forradalom jutott az eszembe. Hol vannak a barikádok? Hol a harc a katonasággal? A hősies védekezés a túlerővel szemben? Még a kövek sem kerülnek elő? Czemem mereven a szemében lévő utcára szegeződött, amikor akaratlanul csaknem felkiáltottam. Az utcából lovasrendőrök vágtattak ki a térre. A sztrájkolok vezére arra fordult, de senki nem mozdult. A rendőrök azonban nem fékezték meg lovaik végtatását. A nehéztestű paripák belegázoltak a tömegbe. Az első kardcsapást a táblát tartó fiatalember kapta a karjára. A tábla a kövezetre repült a kezéből. Aztán csak azt láttam, hogy a kardlapok hol magasba emelkedtek, hol lecsaptak, ismét a magasban villantak, majd megint lesújtottak. A tömeg lassan oszolni kezdett. Az egyik ló megbokrosodott, melső lábaival az ég felé rúgott, aztán megcsúszott és az oldalára zuhant, a rendőr mesz- szire esett a Nyeregből. A többiek a kávéház felé szorították a sztrájkolókat. A lódenkabátos meg néhány ’ társa alig hátrált. A' vezér most az egyik ló zablája felé kapott, de a rendőr előre hajolt a nyeregben és a merész férfi arcába csapott kardjával. Felszisszentem. Kezemben ronggyá volt tépve a mai újság. — Homlokomról szinte patakokban folyt a veríték. Feltárult az ajtó.' — Két tagbaszakadt férfi lépett be, ölükben a lódenkabátost hozták. Sárga kabátja a nyakánál csupa vér’ volt. Leültették egy székre. Fájdalmai lehettek, mert fogait keményen összeszorította. Szemétől a szája sarkáig hosszú, mély seb tátongott. A lúdtal- pas pincér lépett oda hozzájuk, fehér kendőjét leemelte a karjáról és a két sztrájkoló felé nyújtotta. Azok elvették, s mintha kicsit elmosolyodtak volna, majd betekerték a vezérük fejét. Az halkan megköszönte, majd hangosabban így .folytatta; Pillanatnyilag ők győztek! — bökött fejével a téren cirkáló rendőrök felé. — De a végső győzelem a miénk lesz, munkásoké. Folytatjuk a harcot, mert egyre többen leszünk! , Azon az éjszakán nem sokat aludtam. Ha néha el is szunnyadtam, rémes álmaim voltak. Mintha arcomba éles kardlapokkal csapdostak volna. Rettenetes fájdalmakat éreztem és ismét elővett a remegés. R eggel fáradtan indultam a hivatalba. Furcsa zűrzavar fogadott. Kartársaim a folyosókon beszélgettek, csoportokba verődve, izgatott hangon. Sztrájkoltunk mi is! Tíz óra körül kivonultunk az utcára. A szakszervezetünk titkára ment az élen. Közéjük álltám én is. A hivatalnok társaim értetlen, furcsa pillantásokat vetették rám. „Tudom, most azt mondjátok, a konzervatív öreg úr ugyan mit keres kofctünk! — gondoltam magamban. — De pukkadozzatok csak, taknyo- sok, hamarabb voltam én sztrájkban, mint ti! Ha nem is álltam be a tüntetők közé!” ' S önérzetesen, egy tapasztalt, sokat átélt sztrájkoló büszkeségével léptem ki az utcára. De a lódenkabátom gallérját azért felhajtottam, mert az ilyen magamfajta vénember hamar fázik. Fordította: Donkó László ségül. Lakást nem kaptunk sehol, s albérletbe sem akartunk menni. Mostoha szüleid lakásán telepedtünk meg, akik nem is bánták, mert mind a három szobát már úgy sem tudták használni. Mint általában az első időkben, nem volt semmi baj. Takarítottam az egész lalcást, mostam rájuk ... — ahogy megegyeztünk, s jó darabig nem is volt panaszuk... Nem igen jártunk el sehova akkoriban, Lehetett az üzemben túlórázni, s te sokszor tíz óráig is benn maradtál. Hiába mondtam: ki fogsz merülni, elkap valami betegség.., Fizethetjük aztán az orvost! Csak mosolyogtál, fogtad a kezem, s tervezgettünk sokáig... Arról, hogy milyen virágokat teszünk az ablakba, ha megkapjuk az új lakást... Milyen képeket rakunk a falra, vagy mennyi pénzünk vari elrakva, s tudunk-e már a jövő fizetéskor valamit venni. Egész alacsonyan járnak a felhők a fák magassága fölött. Nincs nagyon hideg, s estére minden bizonnyal hullni fog a hó. Betakarja újra friss, puha lepellel a kerteket, a púpos, nagyhomlokú kazlakat. Két év után aztán egyre jobban sűrűsödtek a viszályok. Mindennaposak lettek a veszekedések, most ez nem jó, most meg amaz... Hogy milyen rendetlen minden !... Az udvart sem söprögettem már össze a jóisten tudja, mióta!.:. Bezzeg azelőtt!... Meg mikor ők fiatalok voltak !.... Ragyogott minden, mint a templomban ... Emlékszem, már a hetedik hónapban jártam akkor. Rossz kedved volt egyik este. Újságot olvastál, s alig szóltál valamit. Csak akkor enyhült meg kicsit az arcod, mikor elvégeztem a vacsora utáni teendőket, s odaültem melléd. Fáradt voltam és sápadt. Észrevetted mindjárt rajtam. Hiába próbáltam frissnek mutatni magam. — Nem mehet így tovább! —■ mondtad, s összeráncoltad a homlokod.., Én elmondtam, hogy már hónapok óta szidnak, s lehordanak mindennek, mert a gyerek születését várom... Mert sokszor érzem magam kimerültnek, s olyankor mindig kicsit megpihenek... Ülök a széken, s lehunyom a szemem. Jó a csend és a mozdulatlanság. Jó arra gondolni, hogy nemsokára mái - a gyermekemet ringatom a karjaim között. S akkor még egyszer mondtad: — Nem mehet így tovább! Fölálltai, megfogtad a Icarom, felsegítettél, s úgy mentünk át hozzájuk. Már tudtam előre, mi a szándékod.,, Nem tiltakoztam. Beláttam, hogy sok volt már a takarítás, a szén felcipelése a pincéből. Sokszor már az eszméletlenség környezett, mire felértem a lépcsőkön. De nem szóltam. Neked sem és senkinek.' Tudtam, mi a kötelességem ... Ellenkezni nem akartam, mert szem előtt kelleit tartanom, hogy nem á miénk a lakás, $ köny- nyen kidobhatnak az utcára. Nagyon emlékszem még most is minden mozdulatodra. Ahogy előredültél a székben, Kulcscsomót szorongattál az ujjaid között. S beszéltél hangosan. Tele volt hangoddal a szoba. Nem durvaság, csak magabiztonság és határozottság volt minden szavadban. Ültem valami mély, megfoghatatlan kábulatban... Hangokat hallottam, de értelmük nem jutott el tudatomig. Másról gondolkodtam. Talán a holnapi napról, a fákról vagy az emberekről, akik ott siettek az utcán a magas ablak alatt... Csak arra riadtam föl, mikor azt mondták: — De már tudd meg, hogy az én házamban nem szüli meg a gyerekét... Most már csak azértse !... Menjetek a magato- kéba! Ott azt csináltok, amit akartok... De itt nem! Értitek!? ... Erre te felálltál, kezed az asztal lapjára tetted, s így szóltál: — Van szívük télidején elküldeni bennünket? — Hát érdekel az minket? — Nem érdekli? — Nem.! Cseppet se! — Dehát, értsék rneg..f •— Semmi értsék meg!... Az én házam nem lesz tele a gyerek rendetlenségével ' — Mi külön lakunk.,, és... — Mondtam már, hogy nem érdekel! — Jó! Ezt mondtad, s indultunk vissza a szobánkba. Egy hét múlva elköltöztünk. Először vonakodtam. Falu... Sehová nem tudunk majd elmenni. Sár van ősszel, nyáron meg por... És miből élünk meg? — De hamar megszoktam az új környezetet. Te egy állami gazdaságba kerültél.,. Nem sok, igaz, a fizetés, de azért nem szűkölködünk. A kertben fák vannak és megterem minden kerti növény a földben. Nem igen kell piacról pótolni. Negyedet üt a templom toronyórája. Már csomókban gyűl a házak közt a homály. Az utca lassan elcsendesedik, csak a szél riszálja magát a léckerítések fokain ... Tegnap kaptam a levelet... Tőlük... Azt írták, szeretnének bennünket meglátogatni... Meg, hogy sajnálnak mindent azért, mert akkor elküldték... Először szét akartam tépni... Nem, nem olvasom tovább... Nem érdekel! Akkor volt szívük?! Most meg már látogatóba ..akarnak jönni? Nem!... ' Meg sem mutattam neked a levelet. 4 másik oldalt is csak ma reggel futottam át... „21-én jönnénk..— áll az utolsó sorban... Tehát holnapután. — „A délutáni vonattal...” / Sokat forgattam az agyamban egész nap. Később azért megenyhültem' Arra gondoltam, mégis csak ők voltak a pártfogóid. Kimentettek az óvóhelyről, amelyet bombatalálat ért-a háború alatt. A szüleid és a rokonok ottvesztek... Csak négyen menekültek meg... Köztük voltál te is... Kenyeret adtak és otthont, amelyet annyira szeretsz... Az asztalon van a levél. Ott is hagyom ... Nézd majd te is... Lehet, először bosszús leszel, mint én voltam, de tudom már előre, hogy nem fogsz szólni egy szót sem... Csak jössz majd felém.. Nézed a szemem — és 21-én kimegyünk elébük a délutáni vonathoz...Serfőző Simon : I =ü|
