Szolnok Megyei Néplap, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-24 / 303. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1960. december 24. %eiél o. KIRAKAT Jöjj, kedves olvasó, add a kezed. Sétáljunk végig ma íste a karácsonyra készülő Szolnok utcáin. De mehetnénk Törökszentmiklóson, Martfűn, vagy Tiszafüreden is, a kép ugyanaz mindenütt: sáros utcákon csomagokat ci- oelő boldog emberek. Megmegállítja őket egy-egy szép kirakat, nézelődnek. Pedig nemcsak nézni, hallani is kell, mert ma este — haliga csak! — mesélnek is a kirakatok. t > JWLajtoi 'Atuftát Fekete szmokingos, „hoch- elegáns” fiatalember ácsorog az üveg mögött. Áll némán, mozdulatlanul, de ime, most megszólal: — Hát kérem, én csak pa- pírmaséból vagyok, de attól a forgalomtól, ami itt van pár nap óta, már én is szédülök. Itt az ajtó mellettem, de az egy pillanatra sem csukódik be. És hogy bent mi van, azt maga, barátom, sl sem képzeli. Csodálom, hogy még birják türelemmel az eladók. De birják, s mosolyognak. A vevők is. Csoda tudta, mitől olyan jókedvűek. Talán attól, hogy cipeked- hetnek. Mert olyan csomaggal megy ki némelyik, hogy alig bírja. S tudja, mi van a csomagokban? Én tudom, mert belesek néha. — Hát kérem, zakók, kabátok, pulóverek, kardigánok, cipők, meg a méteráru garmadája. De a TV sem ritka, kilencet figyeltem meg néhány nap alatt és sok mosógépet, porszívót, meg 6 zeneszekrényt. Pedig 8 és félezerbe kerül, de viszik, mint a cukrot. S van fogalma, mi nénzt hagynak a divatáruéi» ajándékosztályon? Nem fogja elhinni: 100—120 ezer forintokat naponta! És közel félmilliót az egész áruházban. — S ha azt hiszi, hogy csak városiak jönnek ide, téved. Az előbb volt itt két parasztlány. Egy ideig itt beszélgettek a kirakat előtt, kihallgattam őket. Az egyik kétezer forintot vett ki a takarékból. a másik ezerötszázat. S látta volna, hogy fe- szült szép alakjukon a szőrmével díszített téli kosztüm és milyen kecsesen mozogtak az új, tűsarkú cipőben ... Én. kérem, városi ember vagyok, azt mondják, sznob is, de ha nem lennék papírmaséból, bizisten, utánuk mentem volna... \JWit ét Játéli&oJlt E csodás mesebirodalom kirakatában láthatatlanul ott ül Télapó, a gyereknép fe- hérszakállú, jóságos szívű uralkodója. Kedélyesen fogadja országának apró alattvalóit. — Látja ott azt a másféléves forma kisgyereket, igen, azt a feketeszeműt, balról a harmadik. Már jó negyedórája nyomja orrát az üveghez. Az anyia előbb csokoládéval prób/’ta elcsalni. — Péterként, gyere haza — mondta, de az én kis katonám határozott „nem”-mel válaszolt. — Nagyon határozott kis lurkók. Többnyire megalkudnak a mamával, vagy papával, hogy melyik játékot kapják. csak akkor hajlandók továbbmenni. — Nézegessétek csak, bogárkáim. Van itt minden. Autó, mackó, hintaló, repülőgép, labda, szánkó, itt az egész babatársadalom. Kicsi lányom, te azt a főzőkészletet akarod? Megkapod aranyom. Édesanyád már eltett rá 50 forintot. Te öcsi, ne tolakodj, mert az ilyesmit nem szeretem. Neked tudom, a kard kéne, vagy a görkorcsolya. Mi, hogy inkább a bicikli? Nem bánom, szólj apukádnak. így beszélget játékország uralkodója, a mesélő kedvű Télapó. S a sarokban helyeslőén dörmög egy óriási sárga mackó. — Úgy, úgy, ott leszünk mi is a karácsonyfa alatt és játszunk majd veletek. Látja, én merő kirakat vagyok. Ez lényem legfontosabb része. Hát csak nézzen körül alaposan. Mi? Dehát mért kell önnek pont Hanselka, vagy Széchenyi Zsigmond? Lehetetlen ember, hát azt hiszi, hogy csak útleírás, meg kézimunkakönyv van a világon? Hogy éppen ezt nem lehet kapni? Igaz, dehát nézze csak... kétszáz kötet új, meg legalább 300 kötet régebbi kiadású könyv közül válogathat. Ne csak azt nézze, ami nincs, lássa meg a van-t is. — Már megint mi baja? — Sokallja a 40 forintot egy meséskönyvért? Dehát édes öregem.Végtére is talán beszéljen a céggel. Hogy nincs valami, vagy drága, arról én igazán nem tehetek. Én csak egyszerű kirakat vagyok. Cdemege&őít A fényes, új kirakat kissé hivalkodóan kínálja kincseit: — Nézzen körül, kedves uram. ön, úgy tudom, ért valamit a borhoz. Azért talán mégsem haragszik meg, ha néhány dolgot a figyelmébe ajánlok. Nézze csak azt a négyéves Leánykát, hogy ri- szálja magát, pedig a borok korában négy éves már nem leánynak, hanem inkább középkorú asszonynak számít. Vagy talán kóstolja meg Pro- montor gyöngyöző nedvét, esetleg vigyen ebből a szívet vidámító Szamorodniból. S ha sok pénze van, ajánlhatom a borok királyát, királyok borát, az aranyszínű Tokaji Asszut. Igaz, ára is királyi, de többet ér, mint másból három anrvi. No, azért van itt olcsóbb is: Itt kelleti magát pikáns szőlőlevél szoknyájában Rizling kisasszony. Vagy óhajt inkább könnyű Kadarkát, nehéz Utmost, komor Bikavért? — Ugyan, hagyja már azt a beképzelt alakot, — int neon szemével a szomszéd ablak. — Hát nem látja, hogy berúgott a sok borosüvegtől. Hanem nézzen meg engem. Kijlföldi csemegékkel szolgálhatok. Parancsoljon banánt, narancsot, fügét, mandarint. Van itt száz fajta konzerv, likőrök, édességek. Kímélje meg magát a fáradtságtól, küldjön ajándék- kosarat. De adhatunk kínai teát, holland kakaót, Portorl- kó rumot, Szovjet pezsgőt is. S ami mégis a legfontosabb, élelmiszer is van bőven. — Előbb azt vegyen, aztán nem bánom, visszamehet a kollegához borért/ Mert azért az is kell az ünnepekre. — Máris búcsúzik? Hogy vásárolni siet? No, csak igyekezzen. Kellemes ünnepeket!-I — PATKÓS — Csak egy-két kocsi salak kellene Nem kis átok, ha az ember a sötétben botorkál és kétszeresen kellemetlen ez a botorkálás a sárban, latyakban. Ha még ehhez hozzátesszük azt, hogy ez a dupla kellemetlenség az Abonyi- úti benzinkút utáni autóbusz megállónál várja az embert, akkor már teljesen elmondtuk Palotay Lajos jogos és indokolt panaszát. Szerkesztőségünkhöz küldött soraiban elmondja, hogy szemtanúja volt annak, hogy este a rossz látási viszonyok miatt egy iskolás kislányka térdre esett a pocsolyában. Közöljük levélírónk indítványát: „Szerény meglátásom szerint a fent említett kellemetlenségeket 1—2 kocsi salak odaszállításával és szétterítésével meg lehetne szüntetni, amint ez a Tóth Ferenc utcánál lévő megállónál történt A Nap kél: 7.30 h-kor, nyugszik: 15.57 h-kor. A Hold kél: 11.30 h-kor, nyugszik: 23.30 h-kor. Időjárásielentés Várható időjárás: felhőátvonulások, több helyen eső, havazás. Mc.séklődő észak- nyugati, északi szél. Várható legmagasabb nappali hőmérséklet 1—5 fok között. — ÖNKÉNTES tűzoltók támogatására 234 ezer forintot fordítottak ebben az évben megyénkben.' — HARMINCNYOLC műszaki szakember foglalkozik megyénkben építési tervek készítésével társadalmi munkában. A tervek az 1961. évre előirányzott 36 új létesítmény megvalósítását segítik elő. — KORSZERŰSÍTIK Szolnokon a Beloiannisz úti Öra- és Ékszerboltot. Az átépítés ideje alatt — 1961. január 2-től — a piaci csarnokok egyik helyiségében árusítanak majd. — KILENCVEN beteg gyermek számára rendeznek fenyőfa-ünnepséget ma délután 4 órakor a szolnoki megyei kórház gyermekosztályán az ápolónővérek. A szépen feldíszített fenyőfa alatt cukorka és csokoládé várja a kisfiúkat és kislányokat. — RÁKÓCZIÚJFALUN orvosi rendelő épül a jövő évben. A kivitelezési tervet Bárkány Ferenc, a szolnoki járási tanács dolgozója társadalmi munkában készítette el. Ezzel 10 ezer forintot takarított meg. 1ELITALÁLAT Bállá Piri József teljes hangerőre srófolta a rádió gombját. Az asszony éppen vacsorához terített s mérgesen túl akarta harsogni a bemondó hangját: — Megőrültél, apjuk, miért kell azt a vacak rádiót úgy bömböltetni?I De Bállá Piri nem halkította le: „Kedves hallgatóink, most felolvassuk a meteorológiai intézet jelentését ...” Bállá lázasan kereste elő a pénztárcáját, abból meg a totószelvényét, Évek óta egyetlen kéthasábos szelvényen játszott, s az egyik hasábon mindig egyeseket rakott. Hátha egyszer tizenkét egyes lesz! — mondogatta a hitetlenkedöknek. A bemondó éppen befejezte az időjárásjelentést, mély lélegzetet vett, aztán folytatta: „Most totóeredményeket közlünk. A tizenkéttalálatos szelvény végig egyes.” Bállá Piri előbb szinte megkövült, aztán olyat rikkántott, hogy az ablaküvegek megrezzentek a rámákban: — Asszony, hallottad! Tizenkettesünk van! Odarohant hozzá, a magasba emelte sikongató asszonyát és körültáncolta vele a konyhát. — Hány darab telitalálat lehet? — kérdezte a'.'xtártalan örömtől nekipirult asszony. — Végig egyes, érted! Egy vagy kettő lehet esetleg — mondta ragyogó ábrázat- tál Bállá Piri s még vagy ötször megcsókolta felesége homlokát. Aztán előkerült a ceruza és alig félóra alatt elköltötték papíron a százezer forintot. Mert százezret biztosan fizetnek a tizenkettesre! — Ezt meg kell ünnepelni — dörzsölte össze a tenyerét Bállá —, ne is teríts, anyjuk, az étterembe megyünk vacsorázni. Meghívjuk a szomszéd Csordásé- kat is egy kis iszogatásra. Futtya a százezerből, a ragyogóját! S a Balia- meg a Csordás-család azon a vasárnapestén ünnepelt. Vacsoráztak, aztán pezsgőt bontottak. A cigány egész éjjel az ő asztaluknál húzta. Hamarosan híre szaladt Bállá Piri telitalálatának, bol- dog-boldogtalan ott ivott az asztaluknál. Hajnalfelé vonultak hazafelé énekelve. Igaz, még az asszony konyhai pénze is ráment a dáridóra. De számit is az, egy hét múlva százezer forint üti a Bállá Piri-család markát! Másnap ebéd után Bállá Piri József mégis végtelenül csendesen ballagott visz- sza a gépállomásra, Végtelenül el volt keseredve. A gépházban a siheder traktorosok összeröhögtek a háta mögött. 0 fel se nézett rájuk. Egyenesen Csordás sógorhoz ballagott. — Hallottad már? — kérdezte nagyon halkan. — Hallottam — mondta mély együttérzéssel Csordás sógor. — Adj kölcsön három forintot Kossuthra, fizetéskor megadom — mondta még Bállá Piri nagyon keserűen, aztán aláfejcüdt az egyik traktornak s ki se bújt estig. Az történt ■ ugyanis, hogy a totón hatezeregynéhány telitalálat volt és egy szelvényre harminckilenc forintot fizettek. • Donkó László Oecembe 24 Szombat idám, tva kisregény Irtó : PÁSZTOR FERENC (18. folytatás.) — Jó volt ez a kis papramorgó. Megzavartak egy kicsit a dolgok. Azt hittem, hogy simábban megy majd... tán az idő... — Azért én mást is gondoltam, Marci bácsi. Nem gondolja, hogy ennek a gyereknek nyíltan, a maga önszántából kellene választani, hogy hová húz? — Ne beszélj már. Hogyan válasszon? Ha nem ide húzna, akkor nem szökött volna hozzám. Tóni valóban otthonosan, bátran mozgott Deák szobájában is. Figyelmesen nézett ki az ablakon, le az új- varra, ahol néhány rendőr a nyomozókutyákkal foglalatoskodott. — Én mégis teszek egy próbát — határozta el magát c. rendőrkapitány és szélesre tárta szobája ajtaját. A külső szobában Márta várakozott. A falnak dűlve állt mellette a férfi. Mindkettő arcáról eltűnt a fölényes gőg, a percemberkék nemtörődömsége. Mártának csúnya ráncok és árkok tarkították az arcát. Már megfordultak ebben a szobában, ismerősök a bútorok és ismerős Deák Lajos is. Tőle jobban félnek, mint az egész rendőrségtől együttvéve. Nem erélyessége, szigora teszi ezt. Soha nem durva, még hangoskodni sem szokott. Csak olyan szúrósan tud nézni, olyan vesébelátó a szeme. Nem lehet átejteni, nem hiszi el a legszebben felépített meséket sem. Ha most is köpni kell, még tíz évvel sem ússzák meg. Ezzel tisztában voltak. Igaz, keményen eltökélték, hogy hallgatni fognak. Dehát ez mindig így kezdődik. Mégis mindig az a folytatás, hogy előbb-utóbb a cellában kötnek ki. Hiába, a „szakma” kockázattal jár. Az ülzetember számításával mérlegelik ők is a helyzetet. Erre a meglepetésre azonban Márta sem számított. A kapitány szobájában állt Tóni is. Rémület ült a szemében. Előre dűlt álló helyeztében, mintha máris futni akarna. A száját is nyitva felejtette ijedtében. Az öreg bajszos meg olyan vadul nézett, mintha rrnitkolni akarna. Olyan erővel csapta az asztalhoz a poharat, majdhogynem összetört. És mekkora nagy keze van. Márta rögtön arra gondolt, mi lesz, ha ez a keményöklű ember neki- ugrik. Sose lehet tudni, hátha más divat van már a rendőrségen. A kapitány meg csak áll a szoba közepén és úgy érzi, hogy szinte szúr a tekintetének helye. És mindig a gyomra táján érzi ezt a szúrást Márta is. Ez a rettenetes. Már az első pillanatban elveszíti a nyugalmát. Mindig így voít. Dühös magára, hogy legyőzheti a félsz. Csak most erősei b ez a vereség. Itt van ez a nyomorult kölyök is. Csak ez ne lennel — Itt van a fial Mintha korbáccsal csapna az asszony szeme közé. De így is szánta Deák Lajos a fogadtatást. —r Itt van, látja! Mi legyen vele? Eljött, hogy megkeresse magát. Tessék, most itt van... Nos, Tóni, köszönj az anyádnak szépen... Lantos Márton nem értette az első pillanatban. Márta is tanácstalan volt. A rendőrök szavait soha nem lehet az első pillanatban tökéletesen megérteni. Helyesebben nem lehet tudni, melyik mondat az igazi, melyik a csapda. Csak Tóni értette egyértelműen az együgyű kis eszével. A kis emberkében egy pillanat alatt felébredtek az elmúlt napok nyomasztó emlékei. Azt is nehéz volt megállni, amikor csak nézett rá Márta. Hát még azt, amikor feléje lépett és azzal a gonosz, kidül- lesztett szemével méregette, mint valami bogarat, amit el akar taposni. — Nem kell! — kiáltott fel a gyerek rémülten. Nem megyek sehova. Papa, ne engedjen! Jaj, jaj... Aládobnak... A villamos alá dobnak... Papa, én haza akarok menni a mamához. Tóni odaugrott az öreghez. Még soha nem félt eny- nyire. Görcsösen kapaszkodott a karjába. Elbújtatta az arcát az ölében, hogy ne is lássa ezt a szörnyűséges asszonyt. De Lantos Márton sem tudott szólni. Megértette, hogy miért is rendezte ezt így Deák Lajos. Egy pillanat felokosította. Értette, hogy mit kell tenni. Tóni lassan felemelte a tejét, Márta felé tekintett... Gondolkodott. Kitört belőle a hazugság, amit az anya nevelt belé, amire Márta tanította. Erőt vett magán, mint akinek nagy dologban kell határozni. Mintha most kellene azt a szerepet eljátszani, amit ott a liget sarkán nem sikerült neki. Az egyűgyü emberke nagyon megejtő és kétségbeesett védekezéssel kiáltotta. Nyugalmat, mosolygást próbált erőszakolni. — Ez nem is az anyám. Én nem megyek hozzá. Nem az anyám... Én hazamegyek a mamához. O az én anyám... Igaz, papa? Kétségbeesetten, nagyon alázatosan kérte cinkosságra az öreget. Lantos Márton nem is tudott felelni. Valami megakadt a torkában, úgy kaparta valami a nyeldeklőjét. Csak a nagy, kemény kezét nyújtotta< o gyerek felé, hogy szinte eltakarta a tenyerével az egesz kis porontyot. Deák alezredesnek kellett helyette felelni. — Igazad van, Tóni... Tudjuk mi ezt, ne félj! Hát... Marci bácsi? Én azt hiszem, hogy ezzel lezárhatjuk az ügyet. Magukkal nincs különösebb beszélni való. Igaz? — Nem is kell itt sokat beszélni, fiam, Tenru kell már csak. Tenni, fiam. Itt az ideje. Köszönöm a hozzám való szívességedet. Nem akarta elengedni az egykori mester, a regi tanítványnak a kezét. Rázta, szorongatta. — Derék ember vagy, Lajos. Megszolgálom a jóságodat, édes fiam. > Aztán lassan kifelé fordult. Még hátratekintett Mintha mondana még valamit... De inkább csak nyelt egyet... Meghúzogatta a kabátja alját... — Gyerünk, Tóni. Ezeknek még itt kell maradni egy kis ideig. Gyerünk, fiam, a mama vár ránk... Becsapódott utánuk az ajtó. Nyomasztó csend leit. Nagyon nyikorogtak a léptek Deák Lajos alatt. Recs- csent a szék. amikor az íróasztal mellé ült. A két alak meggörnyedve állt. Előre tudták az első kérdést... — Hát, megint találkoztunk? Jómadarak! Nagyon sok van a rováson... Beszélgessünk! Jó? Éjfélig égett a lámpa Deák Lajos alezredes szobájában... Lantoséknál pedig! Űj függönyt tettek az ablakra, hogy az árnyékok ne ijesztgessék Tónit. Elmúlt azóta egy esztendő! Vagy kettő? Nem is tudom pontosan. Akkor, a tragédia idején kinek jutott eszébe, hogy papírra vesse Tóni kálváriájának egy-egy állomását. De a minap ismét találkoztam velük Újpesten. Sétáltak az Árpád úton. Tóni az iskolából jött, délben volt a vizsgájuk. Most az áruházba siettek, mert a papa megígérte, hogyha ötös lesz a bizonyítvány, megkapja a kerékpárt, ötös lett. , Megálltak előttem. Az öreg mosolyogva üdvözölt. A gyerek nem ismert már. Nem is akartam, hogy megismerjen. Minek. Feléje nyújtottam a kezemet. Az öreg biztatta. — Legalább mutatkozz be, te gyerek. — Lantos Tóni vagyok. Az ötödik bébe járojc. Itt lakunk a Virágos utca hatban...--------- - Vége. « ' , , , / I <f Tní&r^ű^
