Szolnok Megyei Néplap, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-13 / 268. szám
6 4ZOI NOK MEGYEI NÉPLAP 0 1960. november 13. Mteppci kämic at*unta Hfl EUM U. Nagy István OTTHONI LEVÉL Napi gondokon töröm a fejem, ajtómon halkan kopog a postás. Levél kezében, címzett a nevem, küldője bátyám, idősebb Rostás, ki mindig zörgött, zajgott, mikor én firkálgattam a házunk elején. Vásott fattyúja — hallom a hangját, s kicsit ma is húzom nyakamat. Várom kitörni bosszús haragját, s lépnék tovább, menteni magamat. Látom tollát, keze reszketősét, és a papírt: pattog, mintha vésnék. Hírül adja billenő sorokban: fiadzott rendet vágtak az idén. Tehén múzik már az istállóban, bőven termett krumpli, s vetemény. Telve minden, régi kamránkban már szűk az ászok, még szükebb a hombár. Lám dicsekszik, pedig átkozódott mikor döntött, s úgy lépett tovább. Irta nevét, közben morgolódott: az édes helyett most vesz mostohát. Be is szeszeit másnap virradóra, úgy vallotta: földbúcsúztatóra. Ám hagyjuk ezt, nem ma történt, régen, ne hányjuk fel hogyan is csinálta. Innen tudom: kiülne a szégyen, ha hallaná, mindkét orcájára. Amit mondott, okkal, joggal zúgta, öreg szive a vénebbhez húzta, öt év telt el, így ír levelében: i hazajöhetnél, hallod-e, gyerek. Körte fénylik, s itt a faluvégen, nem úsznak sárban már az emberek, igyekezz, mert nem sokáig várunk, új gazda kell, új a kultúrházunk. Rostás bátyám, nagyszívü testvérem, elapadtak a félredőlt sorok. Míg árkusod szűz oldalát nézem, látlak, hallak, rátok gondolok, otthon lélegzem velük és veled, kik írjátok az új leveleket. Szegedi Pál ESIK önmagamat fürkészve egy dallamot keresek, míg esik kinn, tárt karú fákra, s hallgatom a cseppek paskolását szobám ablakán. Hányszor köszöntötted, míg a hajnalnak fénye lett, a felkelő napot? Érezted-e olajos alkatrészek hús ragyogását, mitől otthonossá válnak a tágas szerelőcsarnokok? Felelj csak én — magam! Csak szavakat írtam sort sorhoz kapcsolva a tiszta papírlapokra; figyeltem a táj arcát, változását, s e toll sóvárogva énekelte a munka ritmusát, mit ritkán éreztek a kezek. Mások megnyugodva pihentek, otthagyva délutánonként a gyárak szívükhöz — nőtt világát. Már érzem a fájdalmát annak, a képzelet országútjain, s ez a felismerés elkísér most, és sohasem hagy nyugodni. Ha eljössz én álmaimat terítem eléd, és gyötört lelkem némán a tenyered völgyébe rejtem, örömömben felszántom a "öldkérget, s elvetem belé a mosolyod. Ha eljössz, izon az éjszakán Hold-fényből ácsolok ágyat, a fejünk alja az ég 'sszehajtott sátra lesz, és csillag-szőttes takaró borítja testünk. Ezen az éjszakán, kicsordult hajnalon Némán, lehajtott fejjel búcsúzom, s ha elmentél s senki sem lát engem. Felszaggatom a földet, és megkeresem benne-felejtett lábnyomod. Fábián Péter II mezőtúri Iroda'mi Színpad kitüntetése Kedves ünnepség színhelye volt november 11-én Mezőtúr. Az Irodalmi Színpad szereplői és vezetői jöttek össze, hogy a nem egészen egyéves működésük elismeréseképpen átvegyék a Magyar Szovjet Baráti Társaság aranykoszorús jelvényével ékesített emlékplakettet, amelyet a Baráti Társaság Országos Elnöksége adományozott munkájuk elismeréseként. Az emlékplakettet Győri Tibor elvtárs, az országos elnökség tagja, a társaság megyei titkára adta át. Majd rögtönzött szavalat, zongora- szám és meghitt beszélgetés következett. Arról beszélgettek, hogy a jövőben még több kiváló külföldi és magyar író alkotásait ismertetik meg az irodalom kedvelőivel. A Múzeumi terelek harmadik füzete A Uamjuu.-.. j Néplappal karöltve indította meg annakidején a Múzeumi levelek sorozatát. Megye- szerte nagy érdeklődéssel olvasták a múzeum lelet mentéseiről, feltárt avarkori temetőkről, megyénk néprajzi és történelmi emlékeiről szóló írásokat. A túrkevei éremlelei esetében a levél nyomán szolgáltatták be a hiányzó ezüst érméket a múzeumba. Ezek a levelek önálló alakban is r^vvilágot látnak, és sokoldalú munkásságukkal jól szolgálják a tudományos ismeretterjesztés ügyét. Az új kiadványból egy régi népszokás leírását közöljük — ízelítőül. Nagy József Disznótori kántálók Jásziadánvon A régi szokás szerint 30—40 évvel ezelőtt András nap után nem volt zenés mulatság a faluban farsangig. Érthető hát, hogy a megkezdődő disznótorok vidámsága különös jelentőséget kapott karácsony előtt, s után a faluban. A disznótorok kedélyes hangulatáról pedig külön is gondoskodtak a disznótori kántálók. Régebben a fiatal házasemberek, asszonyok, — újabban, már csak a legények és» leányok, majd az utóbbi években egyre inkább a gyerekek mentek el a disznótorokba kántálni. A disz- nótori kántálók régi pogány szokás szerint változatos alakoknak öltöztek fel. Szívesen öltözött a legény lánynak, a lány pedig legénvnek. Rossz kifordított ruhákat vettek magukra, s leggyakrabban a férfi cigánynőnek, a lánv vagy asszony pedig cigánynak maszkírozta magát. Az asszonynak öltözöttek még ki is tömték a hasukat, hogy szánandóbbak legyenek. A férfi rossz kalapot tett a felébe, s hosszú pipát dugott a szájába. Gyakori figurák voltak még az alakoskodók között a tepsi foltozőnak drótosnak, vándornak öltözöttek is. A férfit alakító ba- 'uszt, s szakállt is ragasztott magának suba darabból, s valamennyien erősen bekormozták arcukat, hogv ne ismerjék fel őket. Az ügyesebbek jól megváltoztatott hangon beszéltek, hogy ezzel is Palástolták kilétüket. Az így túlöltözött disznótori alakoskodók külső jelre, főleg öltözetükben. s arcuk kikor- mozásában nagyon érdekes emlékét őrizték meg a pogány magyarok alakoskodó szokásának, mikor erre a maszkba még azért volt szűk- I séeíik, hogy az ártó szellemeket megiiesszék, elűzzék közeliikből. Számtalan néni szokásunkban maradt meg ennek az emléke. Jászladányon a disznótori kántálók sorba járták a disznótorozó helyeket, s fel- köszöntve a vacsorázókat, — mindenféle furfanggal egy kis kóstolót próbáltak kicsalni a gazdától. Egyik tanítványom a következőket jegyezte le egy kántálásról: ,,A múlt évben, amikor disznót vágtunk és vacsoráztunk, bejött hozzánk egy asszony a fiával. Az asszony férfi ruhába volt öltözve. Kérdezgettük tőle, és azt mondta, hogy a Kárpátokból jönnek és Vannak olyan köszöntők is, melyeket a pillanat, a nép rigmusos beszédre való hajlamossága hozott létre. Régebben, ha cselédek mentek a gazdához kántálni, csak ezzel a kérdéssel álltak ki: Kurja uram, kurja, Kisült-e a hurka? Mire a gazda egy másik mondókával küldte ki őket, hogy ezalatt tegyen kóstolót a kosarukba; A köszöntők elmondása után a kántálókat a gazda meg szokta ajándékozni egy kis kóstolóval. Ha a rokonságból valakit felismertek, azt asztalhoz is ültették. Előfordult, hogy a legények négyen-öten összeálltak, s amíg a kántálók bent szórakoztatták a vacsorázókat ketten, a többi kiszedte a kemencéből a félig nogy van neki egy ártatlan kis néma gyermeke, az is jött vele, neki is adott egy rossz begrét és tányért, amivel csörget. Megkérdeztük tőlük, hogy éhesek-e, vagy van-e ennivalójuk? Nincs nekünk — mondta az asszony Adtunk neki egy kis töpör- tyüt, meg kenyeret. Erre az ártatlan néma gyerek is megszólalt. Majd később, mikor elmentek, még több helyre is benéztek. Utoljára mée az urát is megijesztette az asszony, csak később ismer* rá a hangjára.” A régebbi kántálók azonban nem elégedtek meg csak a disznótorban költött mese elmondásával, hogy honnan jöttek, kifélék, hanem köszöntővel léptek a torba, s lep ték meg a vacsorázókat. A disznótori köszöntők Jászladányon elég gazdag változat ban élnek az idősebbek em- ’«'•kezeiében a mai nap is Van közöttük olyan, amelyiken érezni lehet, hogy va’a- mikor tanultabb ember, vagv legalább is versfaragásho" értő fabrikálta, mint péld' ui a következőnél: De szerencsés este, hurka megtöltve. Fekszik az asztalon szépen megsülve, De szerencsés ember, ki mellé ülhet, A borsos hurkából jócskán bevehet Nénémasszony egy darabot adjon belőle, A fogam fájdalma hadd szűnjön tőle. Eljöttem én kántálni, kántálni, Disznó sonkát szürkülni, szürkülni, Én is fogtam fülit-farkát, Adjanak egy darab kolbászt, Ha nem adnak kolbászt nagyot, Az asztalra nagyot csapok. Ériggy, te szolgáló, Nézd csak a pulykát, Ne kaparja ki A gazdasszony elől a vacsorát Vannak a köszöntők között azonban olyan példák is. amiknél érezni lehet, hogy a nép maga alakította, csiszolta ki őket köszöntővé, s használta szórakoztatásra. A leggyakrabban a következő versíkét használták a disznótori kántálók több-kevesebb változatban: sült hurkát, vagy kolbászt, s elmentek vele. Nem is kerül: meg az így elvitt hurka, vagy kolbász. Az utóbbi időben egyre inkább a gyerekek szórakozása lett ez a régi jászladány' szokás, éppen ezért színességéből, vidámságából is sokat veszített, s napjainkban el is maradt a disznótoroktól. SZERZŐI DÉLUTÁN Q ok-sok esztendeje történt... A gimnázium dísz- termében fiatal költők szerzői délutánjára gyülekezett a közönség. Velem együtt hat „ifjú titán" neve szerepelt a műsoron. A kezdés időpontját négy órára tűzte ki a rendezőség, gondolván, hogy ekkorra már mindenki túl van az ünnepi ebéden. Nem is volt ekörül semmi hiba. Jöttek szép számmal verskedvelő barátaink a szélrózsa minden irányából. Négy óra után két perccel megérkezett a három előadóművész is. örömünk teljes volt. Most már úgyszólván biztosnak látszott a siker. Mind a hatan vidám izgatottsággal dörzsölgettük a kezünket. Fel és alá járkáltunk a színfalak mögött. Vártuk, mikor nyílik a kisajtó, hogy a rendező karján belépjen végre közénk az ünnepi szónok, Sz. Lajos író, nyugalmazott tábori püspök, aki megnyitóbeszédében majd ismerteti költői munkásságunkat. Húsz perc késéssel végre megérkezett. Egy szürke- taxiból kászálódott elő. Sűrű bocsánatkérések közepette karolt szeretett rendezőnkbe, aztán hajrá, fel a lépcsőkön... Mi, „ifjú titánok” lelkesen szorongattuk az idős író kezét. Előre is hálaszózatokat zengedeztünk a fülébe ama nagy kegyért, hogy az általa képviselt irodalmi társaság nevében üdvözli majd a közönséget, s rávilágít költői pályafutásunkra. Közben a nézőtér ünnepi csöndjébe a türelmetlenkedők mocorgásának egyre hangosodó zaja keveredett. Ezt érthetőnek találtuk, hiszen már négy óra huszonöt percet mutatott a terem villanyórája. Na, de a mi derék pártfogónk nem azért volt író és püspök egyszemélyben, hogy e csekélyke bajon ne segítsen. Máris jelezte a rendezőnek, hogy hajlandó elkezdeni a megnyitó beszédet. Pontosan fél ötkor a rendező intésére a függöny- zsinórt kezelő pedellus fürgén dologhoz látott. A nehéz bársonyfüggöny felgördült, a szónok pedig hatalmas lélegzetet véve kilépett a színre. Középen leterített asztal és egy szék állott. Pártfogónk és méltatónk azonban ügyet sem vetett rájuk, hátratett kézzé megállóit a színpad szélénél, s belekezdett mondókájába. A verskedvelő közönség szívélyes üdvözlésével kezdte. Utána rátért az álta'a képviselt irodalmi társaság már rég elhu yt névadójának élettörténetére. Negyedórái buzgó bizonygatás után kiderült, hogy az élők sorából oly rég eltávozott költő gyermekkori jópajtása volt illusztris szónokunknak, sőt a gimnáziumot is együtt járták hajdan, és ami még ennél is több, évfolyamtár•* sak voltak a teológián. A szárnyaló prédikáció a harmincadik percben kedélyes, meleghangú elbeszéléssé transzponálódott, mely mint megáradt folyam, hömpölygőit tovább. Mi pedig, szegény fiatal költők, élünkön a rendezővel és a három előadóművésszel, egyre türelmetlenebb pillantásokkal nézegettük a színfalak mögül a már szinte vágtató óramutatókat. A negyvenedik percben szó esett a papi szeminárium életéről, majd a teológia harmadik esztendejének utolsó napjai elevenedtek fel a béketűrő és mellesleg verskedvelő hallgaióság elő.t. Aztán következte1- a nagy iskolai szünetek gazdag, kiapadhatatlan élményei: Csínytevések, udvarlások, utazások, mulatozások és a többi Ki is tudná valamennyit felsorolni? De még hátra volt a negyedik tanév! És az ötödik esztendőre csak a hatvanhatodik percben került sor. — Képzelje el a kedves közönség — csapott hirtelen a lelkesedés tenori magaslatába az írópüspök —, hogy az én költőbarátom micsoda versekben áradozott a szerelemről... I If étségbeesésünk a színfalak mögött már szinte mérhetetlenné dagadt. Szerzői sikerünk várt babérjait hervadozni láttuk, még mielőtt zöldelltek volna. A kétórás műsorból ötvenhárom perc maradt számunkra, azaz dehogy... Szónokunk szeszélyes kanyarulatokkal csupán most érkezett el néhai költőbarátja katonai élményeinek taglalásához. Szerencsétlenségünkre nemcsak elválaszthatatlan iskolatársak voltak napsugaras ifjúságukban, hanem mindezek betetőzésére még egy ezredhez is kerültek ráadásul, az első világháború idején. Ügy emlékszem, ekkor már közel állottunk az ájuláshoz. Rendező barátunk szenvedő arca kéket, zöldet játszott, s elkeseredésében fel és alá vágtatott a színfalak mögött. Egyszercsak elszántan megállóit, majd fogcsikorgatva, félhangosan kiszólt a kukucskálónyíláson: — Püspök úr, az ég szerelmére, hagyja már abba! — A szónok azonban zavartalanul továbbfolytatta előadását. Derék rendezőnk nem tágított. Elhatározta, hogy megfékezi a roppant szóáradatot. Hirtelen kinyúlt a redők közül és hátulról elkapta Sz. Lajos kezét — Hallja, püspök úr, aztan elég legye .1 Ne tegye tönkre a szerzői délutánt! A lelkes férfiú azonban kiszabadítva csuklóját a rendező ujjainak bilincséből, ke,tőt előre lépett. Elragadtatásában r„„Jre idézte a hal itt :öltőcimhorq örök sorait. Mi hatan kezdő poéták csak • lost tu**nk meg igazán, hogy mily parányi jporszemecskék vagyunk ahhoz az óriáshoz képest, akinek szelleme immár közel másfél órája itt lebegett fölöttünk. A három előadóművész közül az egyik órájára tekintett és közölte, hogy tíz perc múlva távozniuk kell, mivel fellépésük lesz. Rendezőnk csaknem eszét vesztve bömbölte: — Rettenetes, rettenetes! Ez az átkozott püspök jól elbánt velünk! Mi, költők, szárnyaszegett „ifjú titánok” tragikus letörtséggel bólintottunk. Számunkra olyan volt már a színpad, mint a ravatal, melyet az elmúlás kietlensége vesz körül. — No, de a teremtését, ez így nem mehet tovább! — .csapott öklével egy ócska asztal lapjára a rendező, és hirtelen elhatározással a függönyzsinórt őrző pedellus hoz szökkent. — Engedje le azt a függönyt! — rivallt a meglepett emberre. — De rendező úr... a püspök úr előtt? «— Azonnal tegye, ha mondom! Ne teketóriázzon! — Ebből világboaány 'esz! — húzta el a száját a pedellus. — No, majd akkor én...! — tolta félre az útból a jámbort a rendező, és villámgyorsan csavarni kezdte a zsinórt a tartószegről. Valamennyien meghökkenve bámultuk, s mire mérlegelhettük volna az elkövetkezendőket, a függöny két szárnya hirtelen összecsapódott a szónok orra előtt. A siker óriási volt. Kirobbant a nézőtéren a nevetés. Amikor alábbhagyott a jókedv vihara, „pat- rónusunk” szelíd mosollyal széthúzta a függönyt és kitoppant a nézők elé. A nevetőgörcs ismét hatalmába ejtette a hosszas prédikációtól agyoncsigázott hallgatóságot. A püspök jámbor alázattal állt, majd amikor elérkezettnek "Vélte az időt a beszéd továbbfolytatására, bc- csánatkérően megmagyarázta, hogy rossz volt a tartózsinór és így történhetett meg ez a tragikus esemény. No, de ne bosszankodjék rajta senki, mert a nagy költő élettörténetének ismertetése a függöny előtt is folytatható. ^ Mi, fiatal költők, a jövő reménységei ezt hallván. félholtan roskadtunk a világot jelentő deszkák mögötti elnyűtt fotelekbe. Az előadóművészek köszönés nélkül, nyomtalanul eltűntek, s rendezőnk hideg vízbe mártott zsebkendőjével a homlokán halk nyögéssel dőlt végig egy XIX. századbeli rokkant pamlagon. Néhány perc múlva a püspök megadta a szépreményű szerzői délutánnak a kegyelemdöfést. Kijelentette, hogy rövidke szünetet tart. A közönség fellélegzett. Pillanatok alatt kiürült a hatalmas terem, s a mi szeretett. köttészetkedvelő barátainkat nem láttuk viszont soha többé ... RAKOVSZKY JÓZSEF
