Szolnok Megyei Néplap, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

i960, november 6. Lion Feuchtwanger: PATYOMKIN O CIRKÁLÓ Míg a többi berlini mozi még zárva van vagy üres széksoroknak játszik, itt ösz- szeto' Kdnak az autók, rend­őrök és bámészkodók hada nyüzsög. Harminchatszor ját­szották már a Patyomkin cirkaxót. négyszer minden­nap; harminchatezer berlini látta eddig. S mégis oly izga­tottan tolakszanak, mintha ma lenne a bemutató, ma lát­hatnák először a csodát, ami tázba hozta a világot. Klenk úr. Bajorország mi­nisztere. aki hatalmas terme­tével kimagaslik a nézők kö­zül, természetesen egy pillana­tig sem gondolja, hogy a tö­meg i~galma rá is átragadhat. Azt olvasta, ennek a filmnek nincs cselekménye, nincs fel­építése. nincsenek benne nők; az izgalmat célzatossággal he­lyetteseik. Ha már Berlinben van, hát megnézi. De azért persze nem ül fel a zsidó fil­mesek szenzációhajhászásá­nak. Jéhány rikoltó, vad taktus­sal kezdődik, fortisszimóban. A vásznon a tengerészeti ar­chívum titkos iratai; a ..Pa­tyomkin” oáncéloscirkáló 'e- génysége Ogyessza előtt a gyenge élelmezés miatt ekkor és ekkor fellázadt. No jó. te­hát fellázadtak. Ilyesmi elő­fordul! mái. Gyermekkorá­ban ő is falta a lázadásokról szóló könj'veket. Jó olvas­na'ay az érsttef ifjúságnak, k m' r úr '• 1 '-•ílóterme. — Füagőágvak szorosan egymás melle* . Eg" tiszt ellenőrzi a nyugtalan"' Ivó cmbe et. Nem is rossz ez a film. Az ember szinte érzi a terem fül­lent levegőét S hozzá a szo­rongató. nyugtalanító zene. Reggel van. Egy darab hús lóg felakasztva a fedélze­ten. A matrózok körülötte to­longanak. Az arcuk komor. — Egvrc többen gyűlnek össze Szaglásznak. A hús közelkép­ben; nyüzsögnek benne a ku­kacok. Mintha nem először fordulna elő ilyesmi. A le­génység, káromkodik. Ez ért­hető. nívják a hajóorvost, egy vézna emberkét. Cvikkert nyom az orrára, vizsgálódik: a hús ehető. Elkészítik. A matrózok visszautasítják a kotyvalékot. Káromkodás. — Eavsz0*!” jpionetek. egysze­rűen ábrázolva, poentírozás nélkül. Egy darab rothadt hús. matrózok tisztek. Nem különösen kiváló tisztek, de nem is különösen rosszak. Átlaganyag. Nálunk Bajoror­szágban sincsenek sokkal job­bak Furcsa, hogy Klenk mi­niszterre egyáltalában hatnak ezek az egyszerű emberek és események. A hajón nő az elkeseredés. Nem tudni pontosan, hogyan, de érezhető, hogy ennek nem tesz jc vége. Mindenki érzi ezt a nézőtéren. Az urak a vásznon nem veszik eléggé komolyan a kötelességüket. Bele keller avatkozniok vég­re. Vakok ezek? De hisz mi is éreztük a háború utolsó évé­ben, ■; mégis későn avatkoz­tam bele. Persze nem hallot­ta • ezt az idegtépő zenét. — Ocsmány ez a zene, S még­sem lehet nem odafigyelni. Ez. a disznóságot természete­sen be kell tiltani. Agyafúrt hangulatkelt.'3 az egész; igen: disznóság. Mégse lehet meg­tagadni az engedelmességet, mert egy darab hús kukacos! Ettünk nv ennél különbeket a háborúban, kedveskéim! De Kl-mk miniszter úr mindezek dacára valahogy mégsem a tisztek oldalán áll, nem, mintha in’-ább a legénységet pártolná. / szaggató, izgató zene folytatódik, a nyugtalanság egyre nő. A kapitány sorakoz­tatja a legénységet a fedélze­ten. Kérdés: kinek van kifo­gása az ellátás ellen? Az em­berek haboznak. Aztán előlép egy, utána a következő. Egy porc, r.em is tudni, hogyan, s a főkolomposokat, a hangadó­kat. vezetőket elválasztot­ták a többiektől. Ügyes fickók ezek a tisztek, most kezükbe kapták a felbúitókat A vis­szamaradtak ijedten húzód­nak össze. A vezetők kis cso­portja* kötéllel veszik körül, egv sarokba szorítják. Az előbb még mekkorára tátot­ták a szájukat, de most bez­zeg remegnek! Egy vitorlát borítanak rájuk. Esetlen .ka­pálózásuk látszik a vászon alatt. Puskacsövek irányul­nak rájuk. Vezényszavak, egykedvűen, szárazon. S ak­kor felordi'- valaki a tömeg­ből. Ugyanakkor vezényszó; ..Tűz!' De senki sem tüzel. A fegyverek némák. Szédülnek az emberek a vásznon és a nézőtéren. Mért kellett ilyen soká várni? De most már itt van, most már elkezdődik. A nézők ujjonga- nak. Beletapsolnak a borzal­mas, győzelemittas, kalapáló zenébe. S a vásznon megkez­dődik a hajsza, bújnak a tisz­tek, de_ hiába, előrángatják őket rejtekükből, repülnek, át a feciélzet korlátján, a víz vi­dáman szökken magasra, re­pül már a vézna hajóorvos is, s után„ a evikkere. Kle*.k csendben ül, a léleg­zonyára egy kis pók. vagy va­lami féreg. Homlokát össze­ráncolva végigvonta kezét az arcán és újból elszenderült, de orcáján ismét végigsiklott, felső ajkán keresztül kúszott, az orrát megcsiklandozta va­lami. Davidov tüsszentett egyet és felnyitotta szemét. Varja guggolt előtte, és egész testében remegett a már-már visszafojthatotlan nevetéstől. Egy száraz fűszálat húzoga­tott ide-oda az alvó Davidov arcán és még nem. sikerült el­rántania kezét, amikor Davi­dov felnyitotta a szemét. Da­vidov elkapta Varja vékony csuklóját, de a lány meg se próbálta kiszabadítani a ke­zét. csak féltérdre '■eszke- dett és nevető arca egy pilla­nat alatt ijedten várakozóvá és alázatossá vált. — Kelj fel. elhoztam a ka­bátodat — suttogta alig hall­hatóan és most már gyenge kísérletet tett arra, hogy ki­szabadítsa kezét. Davidov szétnyitotta ujjait. A lány napégette nagy keze a térdére esett Várj'-, szemét behunyva hallotta saját szi­rének dobogását... Még min­dig várt és remélt valamit.. De Davidov hallgatott. Nyu­godtan, egyenletesen léleg­zett, egyetlen izom sem rán- dult meg az arcán. Aztán egy kissé feiemelkpdett, kényel­mesen felült, maga alá húzta inbh léhát, lusta mozdulattal a zsebébe nyúlt és a dohánv- zacskóiőt h-teste. Most már csaknem összeért a fdük. Da­vidov k’*”nuló orrlikkal be­szívta Varja hajának finom, egy kissé fűszeres illatát. Az egész lányból a déli napnak, a hőség-melegitette fűnek és a fiatalságnak az az elbűvölő, friss, üde szaga áradt, ame­lyet szavakkal még senki sem tudott leírni... „Milyen kedves kis lány” — <• mdolta Davidov, és fel­sóhajtott. Csaknem egyszerre álltak talpra, néhány másod­percig szótlanul néztek egy­más szemébe, aztán Davidov átvette Varja kezéből a ka­bátot. és csupán a szemével mosolyogva. kedvesen azt mondta: — Köszönöm, Varjai ontosan így mondta: „Varja”, nem vedig úgy, hogy „Var juh.-’”. Végre valahára valóra vált az. amiről Varja ábrándozott, amikor elszaladt a kabátért. De hát akkor miért buggyantak ki könnyek szürke szeméből, és miért re­megett aprókat sűrű, fekete szemvillája. ahogy vissza akarta, tartani őket? Miért sírsz te kedves kislány? Mert most már — fejét lehajtva, valami csendes, gyermekes tehetetlenséggel, hangtalanul — sírni kezdett. Ám Davi­dov semmit sem látott: gon­dosan sodoraatta a cigaret­tát, igyekezett, hogy egy mor­zsányi dohányt se szórjon e1. A kész' cigarettát már rég el­füstölte. a dohánya is fogy­tán volt. így hát takarékos­kodott. akkurátus, kicsiny ci­garettákat sodort, amely csu­pán öt-hat jókora szippantás­ra volt elég ... ... Csak éjfélkor állapítot­ták meg pontosan, milyen SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP zete elakadt, a hatalmas em- be- szinte .. egdermedt. Nincs értelme ezt betiltani. Ez van, benne van a levegőben, a vi­lágban. ez egy . másik világ, ostobaság tagadni. Ezt meg kell nézni, ezt a zenét meg ke ! hallgatni. Nem lehet be­tiltani. Behúzzák a zászlót. Ha­talmas ujjongás közben új lo­bogó kúszik az árbocra: a vö­rös lobogó Matrózok lépnek a tisztek helyére; a hajógép éppol;' jól működik. Vörös zászló alatt fut be, a hajó az ogyesszai kikötőbe. A város megpillantja a lo­bogót, felismeri, ujjong. Sza­porábban lélegzik, felordít, boldogan, szabadon. Megin- du'nai az emberek vöröszász­lós hajó felé. Először egyen­ként. majd mind többen: jz egész város zarándokol a hősi halált halt matróz partra ho­zott holttestéhez. Csónakok nyüzsögnek a vörös lobogó körül, nekik is aiíg van mit enniök. 'de elhozzák a matró­zoknak. Klc .k ideges lesz. Mi lesz már? Meddig tűrik ezt? iga­zán nincs a másik párton, az események egészen magukkal ragadták, de valami zavarja: az eddig oly igaz cselekmény mintha hamissá válna, hogy azok nem mozdulnak. De nicsak! Mégse hamis! — Itt vannak ők. Mégse lustál­kodtak. s most itt vannak. Egy lépcső, hatalmas, széles lépcső, soha nincs vége. Rajta végeláthatatlanul kígyózó tö­meg: a lázadók mellett tün­tetők. És itt vannak ők. Egy rajvonal kozák, jönnek lefelé a ’épcsői. ouska a karjukon, jönnek, lassan, fenyegetően, fel.artózhatatlanul, a lépcső egész szélességében. A tömeg meglódul. Gyorsabban men­nek, már futnak. menekül­ne' Egyesek semmit se lát­nak, semmit se sejtenek, le­maradnak csodálkozva. Kato­nacsizmák jönnek le a lép­csőn, hatalmas csizmák, na­gyon lassan, egy lépcső, még egy és aztá" füstgomolyag tör elő a puskacsövekből. És a nép már nem szalad, már rohan, ahogy a lába és tüdeje bírja. Néhányan legurulnak, nem saját akaratukból, nem menekülésvágyból, nem a láb és tüdő hajtja a testeket, ha­nem a tehetetlenségi erő tör­vénye. mert ezek már halot­tak. A kozákcsizmák üteme­sen dobbannak a lépcsőn, s egyre többen gurulnak, zu­hannak lefelé. Egy asszony gyermekkocsit tolt, már nem tolja, eltűnt, ki tudja, hol van, de a kocsi magányosan is gör­dül tovább, egy lépcső és még egy és a hatodik és a tizedik, míg végül megáll. S mögötte a ha' Imas és könyörtelenül lassú kozákcsizmák. A tengeren sem nyug­szanak ezalatt. Hatalmas, erős hajók gyülekeznek. Kö- rülv-szik a „Patyomkint.” A vöröslogobís hajón minden kész az ütközetre. Az ágyú­csövek, ezek a ragyogó, gigan­tikus, fenyegető mesebeli szörnyek fel és le mozognak, a mérőeszközök mutatói esze­veszetten táncolnak. A hajó kör'U a megsemmisülés úszik, vasból és acélból, milliméter­re kiszámított pontossággal. A „Patyomkin” feléjük veszi az irányt. Az üldöző hajók ugyanabból a hajóosztályból valói.: hat. nyolc, tíz vele egy­forma acéltest. Nincs lehető­ség. hogy áttörjön, lövegei n_ hordanak messzebbre, mint az ellenfélé. Nem győz­het. csak az ellenséget ránt­hatja magával a halálba. A nézők a lélegzetüket is vis­szafojtják: a hatalmas kör bezárul a „Patyomkin” cir­káló körül. És ekkor jelezni kezd a ha­lálra'" élt hajó. Kicsiny, színes zászlócskák cikkáznak. A „P mmkin" jelez: „Testvé­rek. ne lőjetek!’ Lassan úszik üldöző* felé és jelez: ..Ne lő­jetek!” A nézők lihegése hal­latszik. nyolcszáz ember kéri, esengi. könyörgi a berlini mo­ziban: „Ne tőjetek!” Vajon Klenk m’^’^zter békés, puha emuer’ Nem. semmiképp, ő nevetne a legjobban, ha vala­ki ezt állítaná. Vad, kemény, harcos ember ő. a gyengéd­ség igazán hiányzik belőle. És mégis, mit gondol, amíg a lá­zadó hajó lassan közeleg a töltött ágvúcsövekhez? Ö is vadul, egész szívével kívánja: „Ne lőjetek!” Szinte megremeg a mozi a megkönnyebbült só­hajtól, ahogy szétválik az ül­dözők acélgyűrűje, s a „Pa­tyomkin” cirkáló bántatlanul befut egy semleges kikötőbe. Klerk miniszter, vállán ló- deokabáttal. hatalmas fején filckalappal, kilép a mozi foj­tó sötétségéből a fényes, sza­bad utcára és szédül Mi volt ez? Ö talán nem lövetne adott esetben a lázadókra? Lehet­séges. hogy egy olyan ember, mini 5. azt kívánhatta: „Ne főjetek?” Ezt be lehet tiltani, el lehet hallgattatni és mégis itt marad a világban. Nincs hát értelme elbújni előle. Egy kirakatüvegben meg­látja az arcát, s rajta a tehe­tetlenség eddig ismeretlen ki­fejezését. Hisz olyan most. mint a csapdába esett állat. Mi volt ez? Az arca egészen eltorzult. Felnevet; kicsit za­vartan. Int eay taxinak, meg­törni a pipáját, rágyújt, fis az arca mar kisimult: ez újra a régi, harcos, magával meg­elégedett Klenk miniszter. (Gyurkó László fordítása.) Johannes R. Becher: Bolygóközi kiáltvány- RÉSZLETEK — Megnőtt az Ember! Szárnymessze nőve csaponghat A fellegekig, odahagyva a földi teret, Mert meg vala írva a csillagokban a jóslat: „Szárnyára méri az ember a mindeneket”. Az első szárny viaszát a Nap heve érte, Lehullt ime Ikarosz, — ám beköszönt az a nap Hogy száll Lilienthal, fel, fel a szikla fölébe S a Wrigth-fivérek égbirodalmat hódítanak. Ö, század, ó. huszadik! Nyögő csatatér, te! Halaltusázva csap össze, mi volt s ami lesz, Bitó, barrikád! A világ belegázol a vérbe! S tizenhét októberében „Auróra” pírja repes. „Mindenkinek!” — hív az adó, — szabadság lobban Szuronyhegyeken s a „Téli”-re ront valahány. Páncélkocsi lánca dübög, pata dobban, Ötágú csillag á jel a Vörös Katonán. Ötágú csillag, ó. ki velünk vagy e földön, Ó, földi csillag, ó. Lenin-adta csoda, 0, életcsillag, — áldjon az ének örökkön. Míg dalnok él: az álom varázst tüzed űzte tova. A szárnyas ember — emberek érdeme lészen, Az ősi teremtés újra beteljesedik, S az éledő motorok dobogása hevében Formálja az Ember lényege új jegyeit. Sziporka szíkra-özön a csillagok árja És mindenható a növőhitű embererő. Östitkokat old és szembeszegülve néz a halálra: A forradalom s a tudás nagy százada tárurelő! Ö, századunk, huszadik te! Hozsánna! A népek világnagy kórusa dalra fakad, A próféták s a jövőt kutatók szíve-álma Valóvá ért valahára a szíved alatt. „Minden bolygónak!” — repesett a hívás fel, az űrbe A starthoz a szovjet nép szava adta a jelt. Midőn a rakéta a messzi-magasba repülve Hirdette, hogy ime: földöntúli útra ívelt. Nézzétek öt! mily hetykén lépked a Vándor, Uralma alá igázza a mindeneket, S majd egy nap űrhajón suhan át a bátor, A Nap vulkánja s a Hold kráteres öble felett. „Ó. végtelen vagy, te, Ember!” zengik a népek, Dicsérve, ki most tör a dicsnek teljire fel, Mérnök. Fizikus, koszorúzza glória léted. Üdv néked, Szovjet föld, hol az ember üdvire lel! Hajdanta riadt szomorúság élt csak a szívben, Az ínség és a halál félelme lapült, De már a nyomor kisértete nem lakozik benn . S a szív a halál iszonyából felszabadult. Hirdessük büszkén hát, mit elénk vet a távlat. . A fénykort, bárha korát csak fényév mérheti tán: Az űrbe tör, tengerfenékre leszállhat A súly-tagadó, az atomkor-szülte titán. És majd e világűr-testvériséggel jő a világkor. Mit már a világnanok éve derengve idéz: Valóként tárják elénk, víziók gomolyából Serkent erők, mit fel nem ért soha ész. Áldás a szovjet népre, arra. ki fél íve vigyázza A békét s tiraíok, kik tovaszálltok az új, a világ-utakon - Föl hát, a végtelen űrbe. csodás utazásra. Bolygóközi büszke kiáltvány zengjen az ajkatokon! (Griggásy Éva fordítása) arányú segítségre van szük­ség és mikorra kell befejez­ni a szántást. Davidov ugyan­ott, a szabadtűznél levelet írt Razmjotovnak, Dubcov pedig felajánlotta, hogy rriost mind­járt, késedelem nélkül, a haj­nalt meg se várva, bemegy a luruuu, tie i> iáé naj mi ja a harmadik brigád ökreit az ekékkel, ő maga meg Ljubis- kinnal együtt kiválogatja a legdolgosabb szántóvetőket. A kialudt szabadtűznél szótla­nul rágyújtottak mégegyszer, aztán aludni tértek. Varja: O. G. Vereiszkij rajza. A szálláskocsi mellett ugyanekkor egészen másfajta beszélgetés folyt. Varja egy egyszerű bádoglavórban óva­tosan mosta Davidov trikó­ját; a szakácsnő mellette állt és mély, csaknem férfias han­gon azt mondta: — Miért sírsz, te bolond? — Sós szaga van ... — Hát aztán? Aki dolgo­zik, annak mindnek sós iz­zadság szagú, nem pedig par­füm és szappan illatú az in­ge. Hát mit bőgsz? Csak nem bántott meg? ■>— Nem! Ugyan hová gon­dolsz,. néni? — Akkor minek itatod az egereket, te bolond? — Hát hiszen nem idegen inget mosok, hanem az övét, az én édesemét... — mondta fejét a lavór ft'lé hajtva, és zokogását erővel visszafojtva a lány. A szakácsnő hosszú hallga­tás után csípőre tette a kezét és haragosan azt kiáltotta: — No, ebből nekem ele­gem van! Azonnal emeld fel a fejed. Varka! Szegény kis tizenhét éves ostoroslány! Felemelte a fe­jét, és a még csók*alan fia­talság kisírt, de boldog sze­me nézett a szakácsnőre. — Nekem mér az ingének a sós szaga is drága ... Darja Kuprijanova hatal­mas melle viharosan hullám­zott a nevetéstől. — No, most már én is lá­tom. Varka, hogy igazi nagy­lány lettél. — Hát eddin milyen vol­tam, nem igazi? — Eddig?! Eddig szelebur- di voltál, m >st lettél nagy­lány. Amíg a 1 ■ ■ meg nem ver egy másik legén '/t a miatt a lány miatt, akibe beleszeret — addig vem le­gény, hanem tak ínypác: amíg egy lány csak viovorog. meg a szemét villootatja — ad­dig még nem lány, hanem csak szoknyás szél"ész. Csak a.mikor nedi'es lesz a szeme a szerelemtől, amikor éjsza­kákon át 7 cm szárad fel a várnáiéról a könny — akkor lesz nagylány! Érted, te kis buta?... .. . Az ostoroslányok a szál­láskocsi mellett a szabad ég alatt feküdtek le. Davidov félálomban hallottig Varja vé­le ny hangint -- Km ijanova baritonos dörmögését. •— Mit dörgölődzői Ivozzám mint borjú az maiihoz? — kérdezte neve^éstő’ szinte fuldokolva a szakácsnő. — Elén volt már az oUnetesbol. Hallod, Varka! Húzódj ar­rébb, az istenre kérlek, mert olyan forró vagy, akár a kálnha! Hallod? Neked beszé­lek? De bánom, hogy temel- léd feküdtem. Csuda forró vagy. Nem vagy te beteg? Varja halk nevetése a ger- lice turbékolásához hasonlí­tott. Davidov álmosan mosolyog­va elképzelte őket. ahogy egymás me’^tt feküsznek. és immár félálomban azt gon­dolta: „Milyen kedve lány. már nagy, eladó sorban van. de mégis obian mint egy kis­gyermek. Légy boldog, te kedves. synnA„,, fcjs T fariéiig!” (Makai Imre fordítása)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents