Szolnok Megyei Néplap, 1960. október (11. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-09 / 239. szám

6 SZOLNOK WEG VEI NÉPLAP I960, október 9. SZABAHATTIN AU* JE^DJEI TRAGÉDIA Az erdő mindenünk ne- künk — mondta a mellettem ülő öreg. — Olyan, mint a szülői ház. Alkonyodott. A völgyben már nem sütött a nap, utol­só sugarai az erdő fáinak or­mát világították meg tűzvö- rös fénnyel. Elég egy perc és ez a fény is kihunyt. Egy­szerre megváltozott a táj ké­pe. A völgy, amelyben az imént még minden élt, nyüzs­gőit, morajlott, szemünk lát­tára dermedt meg, könnyű ködfátyol borult rá. De most az erdő élénkült fel. A fák, amelyek nappal alig hallha­tóan susogtak, most hango­san sóhajtozni kezdtek, mé- labűs dalt zengtek és ide-oda ingatták koronájukat, mintha csak kezet akartak volna nyújtani egymásnak. Minden megelevenedett — a magasra nőtt erdei fű, a sűrű bozót, a fák törzsére tekeredő rep- kény, sőt még a barna gom­bák, a zöld moha is. Azt hit­te volna az ember, hogy va­lami nagyváros ébredését hallja. Mint valami jeladás­ra, vadállatok és madarak hangjai vegyültek az erdő zúgásába. Ágak recsegtek-ro- poetak, átható üvöltés hang­zott: a természetben folyó élet-halál harc hangjai fé­lelmetessé tették ezt a sötét- sée beálltakor megéledő vi­lágot. Lovam csökönyösen kapált első lábával. Felém fordította a pofáját, türelmetlenül nye­rített, majd kedvetlenül kezdte csipegetni a füvet. Egy öreg paraszt ült mellet­tem törökülésben a földön, szíttá magasodorta cigarettá­ját. A Pislákoló parázs hal­vány fényfoltokat vetett a szakállára. Az öreg összehu- nvorított szemmel nézett rám. — Olyan volt nekünk az erdő, mint a szülői ház — is­mételte. — Az volt minden gazdagságunk. Jobban ismer­tük az erdőt, mint a salát fa­lunkat. Minden egyes fa úgy óvott bennünket, akár az anva az édes gyermekét. Sűrű erdő közenén épült a falunk, zöld falként vették körül a fák. Nem is ismer­tünk mást a világból, mint az erdőt. C uvarost játszottunk * gyermekkorunkban: ta- Ivtgát eszkábáltunk faágak­ból, megraktuk száraz galy- lyal meg levéllel. Amikor az­tán megnőttünk, tudtunk se­gíteni a szüleinken, a legna­gyobb sűrűbe is elmentünk megkeresni a fiatal tevéket. Nem féltünk attól, hogv el­tévedünk. Ha ismeretlen helyre értünk, kidöntött fák­ról. letördelt ágakról jegyez­tük meg az utat. Hogyan is tévedne el az ember odaha­za? Felnőttünk és megértettük, hogy az erdő táplál, ruház bennünket, hajlékot nyúlt. Hová is lettünk volna erdő nélkül? El sem tudtuk volna gondolni!... Az öreg karonragadott. Egés2 testében reszketett, mintha csak valami rossz ér­zés rohanta volna meg. Vak­si szemét könny lepte el. Ráncos arcán, mintha csak megszaporodtak volna a ba­rázdák. A bánat, amely elho­mályosította a szemét, meg­bújt szája szegletiben, áradt minden mozdulatából, énrám :s átragadt. Végre, tompa bang szakadt fel belőle, mint­ha csak falat akadt volna a torkán. , — Elvették tőlünk az er­dőt! Egvetlen fáját sem hagy­ták meg nekünk!... Tarkójára tolta sapkáját, hel-markolt ritkás ősz hajá­ba. Nem szólt többet, mint­ha csak megdermesztette volna a fájdalom. Azon tű­* Szabahüttin Ali töröknr- száni író. Bátran harcolt a török fasiszták, a zsarnoki hurzsná kormányzat ellen, A második Világháború után a ♦örök titkosrendőrség men- nvilkoltatta. Itt közölt elbe­szélése „A malom" c. elbe­széléskötetéből való. nődtem, hogy vajon mi ját- szódhatik le a lelkében. Las- sankint megnyugodott. El­dobta a cigaretta csutkáját, amely már a száját pörkölte, leverte szakálláról a hamut és nem nézve rám, folytatta el­beszélését. — Apáink, öregapáink ré­gi módra éltek, híven meg­őrizték a jó szokásokat, más életet nem is kívántak ma­guknak. Nem is tudtuk, hogy másképpen is lehet élni! Legszentebb kötelességünk­nek azt tartottuk, hogy az atyai hagyományt átadjuk gyermekeinknek és szigo­rúan meghagyjuk nekik, hogy ők is híven őrizzék meg. Eszünk ágában sem volt, hogy egyszer majd idegenek jönnek ide és szétzúzzák egész életünket... Egyszer aztán meghallot­tuk, hogy a kormány egy nagy ipari vállalatra ruházta az erdőirtás jogát, de nem sokat törődtünk vele. Nem jöttünk rá mindjárt, hogyan is ér el majd hozzánk a do­log. De egy szép napon csak dőlni kezdtek az évszázados fák, egyik a másik után. Úgy tiszteltük ml ezeket a fákat, mintha csak az őseink lettek volna. Még a legnagyobb sű­rűben is, ahová gyermekko­runkban alig tudtunk befér­kőzni a bozóton át, ahová nem hatolt be annyira a nap­sugár sem — még ott is irtá­sok keletkeztek. Ekkor az­után már megértettük, hogy közeleg a vész, hogy el kell valahogyan hárítani. Az erdőn ütött sebek egyre szélesedtek és egyszer csak a mi sűrűnkbe is belevágott a fejsze. Egy emberként kel­tünk fel mindannyian. Hiába kecsegtettek pénzzel, hiába fenyegettek; semmi sem bír­hatott rá arra, hogy odaad­juk az erdőnket. A vállalat ekkor cselhez folyamodott: egyszerre csak arra ébred­tünk, hogy seholsem tudjuk eladni a tűzifánkat. Az épü­letfa is a nyakunkon ma­radt, úgy, hogy végül is a vállalat vette meg potom áron. Nem volt mit tenni, da­rabonként el kellett adogatni az erdőt. A magunkfajta parasztem­ber már olyan, hogy nem igen lát előre. A vállalat ki­jelentette: „Mi a legújabb el­járással termeljük ki az er­dőt, ti ezzel nem versenyez­hettek.” Lehet, hogy igazuk is volt. De hát igazság-e, hogy nekünk semmink se marad­jon? A vállalat kihasználta a tudatlanságunkat, gazdago­dott rajtunk. Eleitől fogva tudták a vállalat urai, hogy nem állhatunk meg ellenük­be. Valóságos irtóhadjáratot folytattak. Fájó szívvel nézegettük a gyermekkorunk óta ismerős helyeket. Volt ott egy fa, amögé bújtam az emberek elől, amikor üldöztek, mert elraboltam egy leányt, aki aztán a feleségem lett. Elta­kart a fa, megakadtak törzsé­ben a gyilkos golyók. Ezt a fát is kidöntötték... Ügy éreztem, mintha a tulajdon­kezemet, Vagy lábamat vág­ták volna le. De hát mit te­het az ember? Letöröltem a könnyemet, fájdalmamban fetrengtem a letaposott fű­vön. indenki érezte a falu­1 1 ban, hogy közeleg a vég. Nem hallatszott több ne­vetés. Az egész falu képe megváltozott. Mi, öregek, alig ismertünk rá. Más falu volt ez már, mint azelőtt. Nem óvta már köröskörül a magas erdő a külvilágtól. Egy ide­gen boltos kocsmát nyitott. Részeg favágók ődöngtek az utcán. De megvolt még vagy hat­száz fánk. A parasztok elha­tározták, hogy ezt a szent li­getet sohasem adják ki a kezükből. Ez fog táplálni bennünket, gyermekeinket pedig emlékezteti majd a rengetegre, amelyből őseink éltek. Nem engedhettük meg, hogy erre a szent ligetre le­sújtson a fejsze. Egy dara­big mintha a vállalat sem figyelt volna fel rá. Nem merték rászánni magukat, hogy a végsőkig elkeserítse­nek, ez nekik nem lett volna kellemes. De mi éreztük, hogy nem tarthat ez így so­káig. Nem is csalatkoztunk. Egy reggelen az a hír járta be a falut, hogy favágók jelentek meg a mi ligetünkben. A pa­rasztok kifutottak a házaik­ból, megbolygatva szaladgál­tak az utcákon. De csakha­mar összeszedték magukat. Olyan elszántság lett úrrá rajtunk, aminőt csak a végső kétségbeesés kölcsönöz. Nyu­godtak voltunk, mint a lö­vészárokban a katona, aki tudja, hogy már csak egy go­lyója van, s ha azt kilőtte, biztos a halál... ... Hallgattam az öreget. Erős szél támadt fel az er­dőn. Vadul üvöltött, földig hajlította a fák törzseit. Ten­geri orkánnak hangzott, a fák Ingó koronái meg felkor­bácsolt hullámoknak látszot­tak. Mintha csak megindult volna felénk az erdő. A hol elhalkuló, hol új erőre kapó süvöltés olykor egészen el­nyomta a mesemondó hang­ját... Olyan volt a zúgásban, ez az öreges hang, mint nagy zenekar kíséretével szóló fu­vola. — Megértettük, hogy ször­nyű dolog készül — folytatta az öreg. — Minden elfojtott keserűségünk előtört. Vének és ifjak, asszonyok és gyere­kek — senkisem tudott már uralkodni haragján. Fejszét, fütyköst ragadtunk és kimentünk az erdőbe. A favágók még nem láttak munkához. Megmondtuk ne­kik, hogy ha csak egy fához is hozzá mernek nyúlni, nem állunk jót semmiért. Nem mertek ellenkezni, összeszed­ték szerszámaikat és kivo­nultak az erdő szélére. Egyi­kük bement a városba. A többiek leültek és vártak. Estére kijött a városból az erdőhivatal egy tisztviselője, meg a vállalat meghatalma­zottja. Két csendőr is volt velük. Elmentek mellettünk, mintha ott se volnánk és a favágók vezetőjével ereszked­tek szóba. Majd a tisztviselő ránkmutatott és odaszólt a csendőröknek: —* Kergessé­tek ki ezeket az erdőből! — A vállalat embere meg a fa­vágóknak kiáltott oda: — Lássatok hozzá a munkához! * p s ekkor férfiak és asz- szonyok, egy szó ta­nácskozás nélkül rávetették magukat azokra, akik ember­számba sem vették őket. Ko­ponyákon döngtek a bunkók. Felhangzott a sebesültek jaj­gatása. A csendőrök meg akik velük Jöttek, egy-kettó- re kereket oldottak. Tudtuk jól, hogy ezt nem bocsátják meg nekünk, de nem tehettünk egyebet. Másnapra erősítést kaptak a csendőrök. Behatoltak a faluba, összeterelték a férfia­kat, asszonyokat, megkötöz­ték őket és mint a barmot, behajtották őket a városba. Az öreg elhallgatott. Elállt a nemrég még dühöngő szél is. Csak a levelek susogtak halkan, mint valami atlasz ruha, csak a nagy szálfák zúgtak alig hallhatóan, mint ahogyan a zongora húrjai rezdülnek meg egy-egy han­gosabb szóra. Az erdő el- szenderült. Csak halk léleg­zetvétele hallatszott. Az öreg felkelt, körülmé­nyesen rágyújtott és elindult a sűrű, sötét éjszakában. Johannen Becher: HAZATÉRÉS Hajamra már az ősz ezüstje pergett, amikor őrült álmom véget ért. Ú, mily rég vártam ezt a drága percet, amelyért megfizettem már a bért...! A tavaszi szél vígan körüllengett, szivemet megtöltötte új derű, hogy elértem a szent Elérhetetlent, hazatértem! Szó, mily szép, s egyszerű! Megvalósult vágy, teljesüli reményem! Hazám ragyog az égő fénysugárban,.. Én elbűvölten nézek rája .fel, és fényében ifjúivá — 6, be1 vártam! — szülőföldem szavát ma jobban értem, s mi távol volt, most végtelen közel... Ford.: Antalfy István m Kemény Erzsébet: 3Cedde.it töitént Kedden, — talán emlékszel is még — csupa gomolygás volt az ég, a levegő, a város s a hajnali ködtől sáros volt az út. A rút idő minden hazug szépséget lemart aznap a tájról. Rossz kedvem volt, úgy érez­tem bárhol boldogabb lennék, mint itt ez alföldi kis zugban. A járókelők közönye fájt, pedig tudtam, hogy nincs kire vámom, idegen vagyok e tájon s ha dolgom elvégeztem, megyek tovább. És akkor, —* tudom, most mosolyogsz rajtam — egy utcahajlatban sokszirmú virág toppant elém: egyszerű, szerény gyermek­láncfű, hogy csupa fény lett tőle rög­tön a kedvem, csupa örömös kacagás. Ez apró lámpás jóismerősöm, épp így világít otthon abla­kom alatt s a sarkon túl a part ezüstbe olvad puha pihéitől az őszőn. Megálltam gyönyörködni a sárga virág- és fönn [ban • felhők is megpihentek egy percre. Dalolt az utcahajlat... Kedden történt — emlék­szem jól — • szívem csupa derű volt aznap. Oláh Sándor: Emlékül a nyárnak Csillog a harmat a parti mezőkön: Elment a fecske, a gólya madár. Hajlik a szélben a sárga varádics. Búsul a varjú őszi dalán. Szürkülő ködben járom a pusztát, Zörren a lábam a rőt avaron. Búcsúzom tőled napsugaras nyár. Emlékül versem néked adom. m Lukács Miklót: Betakarítás Kormos homlokú fellegek hajolnak át a dúc fölött, hajnalokból tar mezőkre leszáll már a tejszínű köd, lassan elvonulnak haza a gépek, elpilled a táj, traktorok nyomán út pora füstöl föl, — lebegő uszály. Még törik a kukoricát, száron hántják, zörgél, porzik, kéve-gúlák közt várják... nagy csöves dombok a gépkocsit. Boglyában hál a lucerna, kamrában meg a krumpli, az álmodó tájat ezüst [mák, derek csillaggal takarják. Arany rokolyáját őszi fáknak fodrozza füttyös szél, kertek alatt menyecske jő, karján leng a hagymafüzér — violás kis zsaluk mögött kibontja mandula-szép haját, hópihés estéken majd — csó- futórózsája öleli át... [kok Ahol a szót is cselekvéshez kötik Amikor ott jártunk, friss mész és festékszag áradt szét a hosszú folyosón, asszonyok takarítottak. Az utolsó igazí­tás, csinosítás perceiben te­kintettük meg a kisújszállási gyógypedagógiai nevelőinté­zet új épületét. Az igazgató: Bilau Lőrinc büszkén mutogatta sorra a konyhát, ebédlőt, hallt, a für­dőt, a három hálót, felügyelői szobát, betegszobát, elkülöní­tő! Maguk főzhetnek végre. a megyei tanács illetékes osz­tálya, meg Fodor Mihály elv­társ, s a városi pártbizottság mindenben segít. Költségve­tésen kívül berendezést, isko­larádiókat, tantermi felsze­relést kaptunk. A ^textilipari igazgatóság szövőgépet, s egyéb gépeket ígért, a helyi faipari vállalat hulladék fa­anyagot adott gyermekeink foglalkoztatásához. — Foglalkoztatásról beszé­lek, itt ez elsősorban nevelés. dúsban igen jól haladt. Ez év végén már visszakerül az általánosba. Seprenyi Miskát, Hajnal Ferit az általános iskola ké- pezhetetlennek tartotta — egy évi foglalkozás után vissza­kerültek tőlünk, s Feri köze­pes, Miska Jó rendű tanuló lett a másodikban. Bilau Lőrinc jól emléke­zik a régi időkre. Keveset beszél a múltról, a jövőről szívesebben. Arról, A gyógypedagógiai nevelőintézet új épülete Nem kell a távoli leánynevelő intézettől hordani a kész ételt. És a hatvanas létszámot felnövelhetik 85—90-re, vagy­is: legalább huszonöt újabb gyermeket tudnak elhelyezni és nevelésüket biztosítani. Állami beruházásból újí­tották fel a várostól kapott épületet — közel másfélmillió forintba került. — Az államtól — mesélte az igazgató — minden lehető támogatást, megkapunk. A Művelődésügyi Minisztérium Gyógypedagógiai Osztálya, de Mert az elméleti oktatáson kívül — részint az órarend keretében, és délutánokon gyakorlati elfoglaltságot adunk a gyerekeknek ... Mun­kával neveljük őket, cselek­véshez kötjük a szót is. Az idekerült gyermekek 98 százalékánál bekövetkezett bizonyos fejlődés. Az elmúlt tanévben 7 tanuló került visz- sza az általános iskolába. Kocsis Jóskát év közben lép­tettük felsőbb osztályba. Be­szédhibája oly nagy mérték­javult, s logikus gondolko­hogy elkelne egy leányinter­nátus, mert körülményes a kislányok elhelyezése. A ta­nácsnál már foglalkoznak e kérdéssel. Tárgyalnak az in- temátusi terület bővítéséről is. Uj, hattantermes iskolát kap­nak 1962-ben a Művelődés- ügyi Minisztériumtól. És szakember is kellene, még több gyógypedagógus. Akkor több Kocsis Jóskát. Hajnal Ferit tudna az intézet befogadni és felkészíteni ->z iskolára, az életre. RE. VERS -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents