Szolnok Megyei Néplap, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-17 / 168. szám
6 SZOLNOK WEG TEJ NÉPLAP 190a rűlius 17. Könyvespolc Sükösd Mihály: G LOMKETREC Sükösd Mihály nevét eddig folyóiratokban, antológiákban megjelent tanulmányaiból és elbeszéléseiből, ismerhette az olvasó. Mostani, első novelláskötete fiatal, tehetséges prózaírót avat. A kötet első novellája „A hetedik pecsét” a felszabadulás előtti idők világába vezet A többi novella közt a közelmúltat és napjaink valóságát idéző egyaránt akad. Várkonyi Mihály: KENYÉR ÉS KERESZT A fiatal novellista első, kötetbe foglalt írásait kapja kézhez az olvasó. Érett eszközökkel, tisztázott mondanivalókkal, keresetlen hangnemmel Jelentkezik. Problémalátása, érdeklődési köre jellegzetesen mai íróé, témáit mély életismerettel, a tapasztalás mélyrétegeiből könnyedén, magától értetődő természetességgel emeli ki. Novelláinak alakjait a párbeszédek, a drámai lüktetés élteti § (Mészáros Lajos rajzai) nám, hogy az én szájamban már a főtt kukorica puszta gondolatára is összeszaladt a nyál Paróci ángyikám csakugyan kitett magáért. Az öblöshasú, kormos edény, amit máris hozott befelé festőkötényébe ölelve, lehetett vagy nyolc literes. Letette a gödrösre kopott, pares házföldjére, felemelte róla a fedőt és rámkacsintott. —■ Ne izgulj! Most ehetsz, amennyi belédfér. Megrakott púposra egy mély bádogtányért, belemartéit a forrón gőzölgő kukoricába és mielőtt belódított volna néhányat a száján, egy mozdulattal megadta nekünk is az engedélyt. Édesanyám kínáltatta magát egy picit, én azonban mohón estem neki a tányérnak. Mindkét kezemmel belemarkoltam a rózsásan szétnyílt sárga szemekbe, s azt sajnáltam, ami ett maradt. Csóválta is a fejét édesanyám és restelkedve fordult ángyik. ámhoz. — Látod? Mint aki soha nem evett. Pedig isten bizony akkora tepsi máiét sütöttem mire felébredt, hogy csak meresztette rá a szemét. Csakhát a gyerek az gyerek, nem tud parancsolni a hasának. Félórás zabálás után kezdtem csak figyelni ángyikám- ra, meg a beszédére. Olyanforma testállásű asz- szony volt, mint egy rizská- sás zsák Csali Bemát boltjában, vagyis széle-hossza egyforma. Nem is értettem, hogyan tud így kigömbölyödni az. aki hol eszik, hol nem, akkor is csak kukorica eledelt. Ennek dacára a mozgása hasonlított a fürge halcsíkhoz. Amint ült a padkán, hátát nekitámasztva a kopott- meszelésű kemencének, egy pillanatra sem állt meg a keze. se a,szája. Az ő tudta nélkül nem történhetett semmi n faluban. KifogyhataÜszőkben hajigálja befelé a kukoricaszemeket, mert valósággal tűzbejött attól, amit mondott. — Nincs neki semmi dolga a világon, ha hiszed, ha nem. Ilyenkor télen elcsapja a havat a ház elől és kész. Kap érte lakást, fűtést, világítást. A feje se fáj, nem úgy mint nekünk. Pénzt meg minden kapunyitáskor kap este tizenegy után. A felesége már csináltatott is új ruhát magának. Rá is fér az istenadtára. Amíg itthon voltak, majd mindig kilátszott az ülepe. Hirtelen leugrott a padkáról, odakocogott a sublóthoz, az újságterítő alól kivett egy levelet. Hallgasd csak! “ mondta édesanyámnak. *... úgy ám, kedves Julink, felvitte az isten a dolgomat Amikor ráérős időmben gangosán végigmegyek a Stefánián, különösen vasárnap délután, érzem a korzó forgatagában, hogy milyen rettentő sokan irigyelnek. Itt nem vagyok éhenkórász, ganajtúró többé, itt úr lettem, valóságos úr. Mert ha nem tudnád, négy mester létezik összesen: házmester, őrmester, gyep- mester és polgármester." Ekkor már közel jártam a jóllakáshoz, s úgy lestem ángyikám szavait, hogy néha a rágásról is megfeledkeztem. Az én szememben minden foglalkozás csúcsává magasztosult a házmesterség. Ügy képzeltem, Boldi bácsinak tán még a királynál is jobb módja van, hiszen csak azért kell felkelnie éjszaka az ágyból, hogy a súlyos ezüstpengők alá tartsa a markát. Nem szóltam én senkinek egy szót se, de erős fogadalmat tettem magamban: ha megnövök, éa — Kikre panaszkodik név szerint Boldi bácsi? — kérdeztem tőle, s el nem árultam volna neki, hogy valamikor 6 volt az érvényesülési Ideálom. — Mert a levélben csak lakókat említ általában, hogy nem becsülik a maga munkáját... — Egy kutya ez mind, kérem — vágott a szavamba a tisztes öreg. — Smucigok és elszórják a szenet a lépcsőn. Itt vannak ezek a Szücsék is, ni... —• Menjünk Szücsékhez, —. szakítottam én is félbe Boldi bácsit, mert arra gondoltam, hogy valamikor nem mert volna így nyilatkozni a há'r rangos lakóiról. Szücsné nyitott ajtót a csöngetésre. Rendes, takaros, tiszta asszonynak látszott, s szíves mosollyal invitált beljebb minket. Nem volt sok időm, ezért inkább már a küszöbön belevágtam az elevenbe. •— A házmester bácsi panaszkodik magukra, kedves— Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Boldi bácsi hangos eréllyel, csaknem durván rámszólt a hátam mögött: — M3 az, hogy házmester? Tán Paróci bácsi, vagy mi? Megfordultam, hogy lássam az arcát Bizony nyoma volt azon a málés, főttkukoricás múltnak. Boldi bácsi (mondhatnám úgy is, hogy Palóci úr) azzal a kissé szigorú, magabiztos fölénnyel nézett rám, amely csak a nagyhatalmú, akaratos emberekre jellemző. Kissé ros- kadt alakja mintha szálasabbra nyúlt volna méltóságának tudatában, s esküdni mertem volna rá, hogy már nem emlékszik arra a dicsekvő levélre, amelyet házmesterré emelkedése alkalmából írt Paróci ángyikámnak. Az akkori büszkeség most valamilyen oknál fogva szégyenné vedlett át benne és nekem olyan érzésem támadt: tán ezer forintokat is leguberálna azért, hogy senki ne szólítsa többé házmesternek. Nagy István Beltai Jenő: Komlóssy György; (Jász-kon Fotóklub); KUBIKOSOK. .............................................. VE RS ( A költő sétált. | Nem annyi meggyőződéssel, ameny- nyivel a kávéházban szokott üldögélni. Már nem volt fiatal ember, csak másod- i-percek választották el ötvenedik évétől. •Nem szeretett mozogni, ülni szeretett •és szivarozni, hallgatni és az embereket nézni, gondolkozni vagy legalábbis úgy tenni, mintha gondolkozna és nagy dolgokon törné fejét. De most sétált, mert az orvos megparancsolta. És séta közben egy kis keserűséggel gondolt arra, hogy szíve, ez az előkelő, nagyon érző szív ugyanazzal a burzsujos és prózai i nemtörődömséggel hájasodik, mint egy | közönséges hentesé. \ A költő az erdőben sétált, hegynek föl, völgynek le, kanyargós, jól ápolt utakon. meluekre kövér tobozokat potyogtat- tak az unatkozó fenyőfák. Feje fölött madarak csipogtak és karcsú, kecses mókusok szaladgáltak. Zörgött a bokor, őrült szökéssel egy nyúl iramodott tova. Július vége volt, de az ősz sejtése már megrázta a fákat és a koravén leveleken már az elmúlás rozsdája piroslott. A költő lágy és enyhén hájas szívét megejtette a természet varázsa, a csönd, a magányosság, a búcsúzó nyár, levélherva- dás, az a sok fájó dolog, melyen keresztül mindig csak magát fájlalja az ember, saját magányosságát, búcsúzó fiatalságát, hervadá- sát. A költő minderről verset akart írni. Leü't egy padra, elmélázott és agyában ott zsongott a vers első sora, két első rím«. Ebben a pillanatban egy madár szólalt meg a feje fölött, alighanem fülemüle. Valami ismeretlen, boldog elragadtatás himnuszát énekelte, olyan ragyogó könnyedséggel, olyan izzó, mindent legyőző bűbájos erővel, hogy a szive nevetett annak, aki hallgatta. Körülötte elnémult a többi madár, mintha most az egész álmélkodó min- denség, hegyek, fák, virágok, mókusok, nyulak, bogarak, felhők, mind-mind csak erre az ünnepi muzsikára figyelnének gyönyörű ájtatosság- gal. A levelek moccanni sem mertek és a szél, lélegzetét elfojtva, hallgatózott. Csak a költő nem hallotta az éneket, 6 csak a bántó lármát hallotta, mely megbénítja ihlettségét, elzavarja gondolatait, legügyesebb rímeit. Akaratának minden erejével is hiába próbálta figyelését a versbe, csak a versbe kapcsolni, fülének ma- kacskodó ajtaját nem tudta becsapni a tolakodó madár ujjongó, diadalmas csattogása előtt. Egy pillanatig egyszerre sötét harag öntötte el szívét és feneketlen gyűlölettel ráförmedt a madárra: *— Kuss! A madár, mintha megértette volna a a durvg rendreutasítást, sértődötten, megbántódva elhallgatott. Körös-körül dermedt csönd volt. A költő boldogan föllélegzett, .még egyszer körülnézett egy kis hangulatért, egy kis szépségért, egy kis ellágyülésért, azután akadálytalanul befejezte versét. A HÁZMESTER Jósef Hóra: ARATÁS Kenyérrel és borral mentek a határba a férjükhöz, s melléjük ültek ott... Az izzó nap szárnyát szélesre tárta. És halk erdőkre, letarolt mezőkre e messzeség ezüstöt csurgatott... A veríték a férfiak szomjas szájára folyt, hosszan nyelték a bort, a zsályaillat kábította őket s az asszonyok bűvös tekintete. Am hirtelen mindnyájan talpra szöktek s a csillogó kaszákat megragadták, vágták a rendet, gyönyörűn aratták a hullámzó gabonát a gyönyörű munkások... A duzzadtkeblű asszonyok szívében már esti csókok s ölelések értek, az ezüstös, forró messzeségben a falujukba lassan visszatértek. (Keszthelyi Zoltán fordítása) VlhlbllllláliUJdkáiiilhékaiÉilli ni' Will FI ■ ■ ■ ■ ■ is Szegedre megyek, s kitanulom a házmesterséget. Csak részbén valósult meg a vágyam, de erről igazán nem tehetek. Az még csak eldöntődött valahogy az én sors-kockámon, hogy Szegeden találjak boldogulást, hanem a házmesterséggel nem ment a dolog. Valamit azonban mégis el kell mondanom. Most, e,gy tarka-barka, szeszélyes negyedszázad után a napokban találkoztam Boldi bácsival. Még mindig házmesterkedik a Lenin körúton, az egyik palotában, bár jól elhaladt fölötte az idő. Ügy jöttem össze vele, hogy panaszos levelet írt a szerkesztőségbe. Mikor átfu-< tottam a kacskaringéé „Paróci Boldizsár” aláírást, rögtön fogtam a kalapom és felkerestem a birodalmában. Azért használom ezt az uralkodókkal kapcsolatos kifejezést, mert amikor kinyílt előttem a bamafestésű házmesteri ajtó, hirtelen nem találtam megfelelőbbet. Az semmi, hogy a szoba csupa drága szőnyegbe és csipkébe volt öltöztetve. De a pazar zöldhuzatú sarokre- kamié, meg a hasonló három mélyíotel, meg a nehéz kombinál tszekrény, meg a tekintélyes zenegépes rádió, halk füttyentést préselt ki belőlem. Van ennek vagy huszonöt esztendeje. Az egyik tétestén Paróci ángyikáméknál voltunk látogatóban. Elég rendesen fogott az idő, a lehelet is rögtön megfagyott odakint. A jó kutyát is vétek volt kiverni a kegyetlen ég alá, mi mégis felkerekedtünk édesanyámmal. Meg volt ennek az oka, de meg ám. Ángyikám kora délután megüzente, hogy reggel jó bedurrantotta a kemencét és a parázs közé taszított egy nagy cserépfazék kukoricát. Aki már szemelgetett a duzzadtra főtt, szép takarosán felhasadozott lófogúból, az megért minket. Aki pedig még csak meg sem kóstolta ezt a csudafinom csemegét, annak hiába is ma gyáráznul újságolta, hogy melyik lány kitől esett meg, hány családnak árverezik holnap a házát, kik azok, akik nem mehetnek tavaszra napszámba az uradalomhoz, melyik halottnak csöndítettek, melyik máriás asszonyhoz jár a pap legújabban, meg hasonlókat. De mondott olyanokat is, hogy nem mindenütt ilyen piszok az élet, mint miná- lunk, megírta ezt neki Szegedről az öccse, Boldi. Ettől kezdve Boldi bácsi szerencséjével foglalkozott ángyikám. Széles taglejtésekkel magyarázta, hogy annak mindene megvan, ami csak kell, mivel házmester lett belőle. Egyre nagyobb időkö-
