Szolnok Megyei Néplap, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-10 / 162. szám
6 1ZOLNOE MEGYEI NÉPLAP i960, július 10. Akkora a hőség, hogy maid elhervad tőle az ember. A végtelen égről más határba takarodtak a lihegő, nagyhasú felhők. Dél felé ballag az idő. A2 árpatábla szélénél, az ezüst- porr>s dűlőút mellett kombájn morog tele szájjal. lassan mászik előre, mint egy óriási, piros-hátú állat. Mögötte emberek mozognak lassan a felszálló porfelhőben. Varga István, a kombájnos pedig olyan nyugalommal ül a kormány mellett, mintha a televíziót Gyomai György : ARATÁS nézné otthon, a Jiűvös szobában. A tábla végén, a Vargáék tanyája Irányában a gép megáll. A morgás, zakatolás, csikorgás megszűnik egy pillanat alatt. Varga István leugrik a tarlóra. Körüljárja az irgalmatlan nagy masinát. lassan beindul ebédelni a tanyába. Ungi Nagy Istvánt Ledőlt a ház már.,. Ledőlt a ház, a földre omlott, emléke száll, mint a pillanat, testéből, mint szenesült csontok merednek rám földtéglák, falak. Itt léptűnk be, itt volt az ajtó, itt állt a bölcső, amott az ágy, ott az asztal, rajta rikoltó — kék vázában néhány szál virág, ott ült anyám, bontotta baját, sóhajtozott: „milyen sok az ezüst”, arcára árnyat vetett egy ág, s fekete foltot vetélt a füst. Ledőlt a ház, már porbaomlott, halálával pusztult egy világ: népkonyhád sorsok, sirós gondok, s koranyflásban hervadt virág. Csak a költő emlékszik néha, ő tudja még, mit rejt a titok, mennyi átkot árnyalt a léha, gyalázkodó, borszagú szitok, mit takartak tört fényű lámpák jótékonyan — ne lássa a szem: a szögletben elvirult lárvák kéjt adnak-vesznek könnyesen. I.edőlt a ház, fala már vásik, csak én őrzöm még az ó-hazát, és érzem a születő másik teret betöltő virágszagát, és csókolom hajnallal kelve, bódultán a növekvő falat, mint gyermek, ki játékkal ífelve friss élményért újabbhoz szalad, l edőlt a ház, már porbaomlott, helyét nem verte fű, dudva fel, örököse virágot bontott, • s ez az ifjabb új dalt érdemel. — Édesapám! — hallatszik hirtelen a kiáltás a . nagy eperfa alól, mely ott terpeszkedik álmosan, tomposán a tanya előtt. — Édesapám, idenézzen! Én is megkezdtem az aratást a kombájnommal!! Varga István mosolyogva néz a fiára. Előtte ágaskodik a kis kombájn, amit ő csinált neki a tavaszon, ráérős idejében. Eddig a szobában, meg a konyhában játszadozott a gyerek a géppel. Aztán betette a tiszta szobába, az ablakpárkányra, hogy senki ne nyúljon hozzá. De most, amikor az apja megkezdte a munkát az igazi kombájnnal, ő is kihúzta gépét a tanya elé. — Mit csinálsz, kisfiam? — Megkezdtem én is az aratást, mind édesapám! Én is learatom a magam ötszáz holdját — áll fel a barnuló fűből a legényke és odahúzza gépét az apja elé. Könyörgő hangon duruzsolja. — Tessék megcsinálni a vitorláját. Nem forog. Akkor pedig nem tudom teljesíteni a tervemet. A szélesvállú, barnára sült ember elmosolyodik. Lehajol. Megsímogatja a fia fejét. Megnézi a kis kombájn vitorláját. — Hát te már azt is tudod, ml az a terv? — Tudom ám. Arról beszéltek édesapámék egész tavaszon. — Oszt nem sok egy kicsit neked az az ötszáz hold? — Ha édesapámnak nem sok, akkor én is elbirok vele Az ember megigazítja a kétarasznyi, elromlott motollát. A gyerek műértő szemmel megnézd, hogy jól van-e. Aztán odaáll a masinája elé. — Most indulok — kiáltja Vastag madzaggal, lassan húzni kezdi a gépét maga után. — Jól megyünk? —- néz egyszer vissza. — Jól, kis bogaram — mosolyog az ember és indul befelé a tanyába. Odabent megmossa kezét, az arcát. Megcsókolja a feleségét, aki éppen a leves estállal a kezében megy el előtte. A pirosarcú, karcsú asszony leteszi a gőzölgő, füstölő tálat az asztalra. — Jancsikám, gyere ebédelni! — kiált ki az ember a2 udvarra, amikor maga alá húzza a széket. De Jancsika nem jön a hívásra. Jancsika akkor már nincs az eperfa alatt. Rég kint áll a tarlón, az igazi kombájn előtt Tátott szájjal bámulja a vágószerkezetet, a kerekeket az ezernyi csodát, a gép szépségét. — Jancsika, gyere ebédelni! — hallatszik újra a hívó kiáltás. De a gyerek nem lát, nem hall most semmit, csak az igazi kombájnt, mely titokzatosan, sejtelmesen hallgat előtte. Azt járja óvatosan körül, már vagy tizedszer. — Ne is kiabálj neki ■ mondja csendesen az asz- szony. — Amíg a kombájnod itt áll, addig ez nem fog se enni, se inni. Varga István baszké mosolygással simítja végig pici, fekete bajuszát Letörli róla a levest. — Lesz is belőle olyan kombájnos, hogy első lesz az egész országban — susogja az asszony felé, de olyan fojtott hangon, mintha csak önmagának mondaná. Az asszony megérti. Néz az urára. Nézi fáradt arcát. Mert nem tréfaság hajnali három órától este tízig a kombájnon rázódni és tíz füllel, száz kézzel egyszerre a gépre vigyázni. S arra gondol, hogy tizenöt év múlva már valóságosan vasnyeregben ülhet a fia. Húsz esztendő múlva pedig már itt arathat az apja helyett ezen a vvönyörűséges szép táblán. Eire a gondolatra a könny is kihull az asszony szeméből. A forró csepp odacsur- ran az ura kezére. Az erős kéz lágyan kinyílik, mint a hajnali virág a harmaton. S végissímítja az asszony barna haját Jféger költők Claudt Me Kay: GY ARM AT ARUNK NEW—YORKBAN Gyömbér-gyökér, zöld és érett banán is, be he mát körte, héjas kakaó, citrom, narancs, datolya, szilva, ánis, mi vásáron jó pénzért kapható. E kirakat előtt a messze gyarmat eszembe jut, gyümölcsfánk, a patak, az ég azúrja, a hajnal, s a harmat, mely a kék lankán csillog hallgatag. Szemem homályosul, semmit se látok, átzúg a véremen az ősi titok, megáhítom a hív néger családot, elfordítom a fejem és sírok. (Kosztolányi Dezső fordítása) Langston Hughes: NEGER VAGYOK Néger vagyok: fekete, akár csak az éji sötét, fekete, mint az őserdő mélyei Afrikámban. Voltam rabszolga: lépcsőket mostam Cézár parancsára s Washington csizmáit is én pucoltam. Voltam munkás: a piramisok kezeim alól szöktek a magasba, a Woolworth építkezéseknél én kevertem a maltert. Voltam énekes: Afrika messzi földjéről Georgiába áthoztam bánatát dalainknak. S az én kezeim között született meg a dzsessz is. Voltam áldozat: Kongóban megcsonkítottak a belgák, s most Texasban üldöz a líncselés őrülete. Néger vagyok: fekete, akárcsak az éji sötét — fekete, mint az őserdő mélyei Afrikámban, NEGER BANAT Eiszínü volt valaha a bőröm és jöttek a fehér emberek. Fekete volt valaha a bőröm és jöttek a fehér emberek. Kiűztek az erdő mélyeiből, a dzsungelból kicipeltek —* nem voltak többé enyémek a fák s az ezüst holdat is elveszítettem. Megfogtak és bezártak a civilizáció cirkuszába =* sok-sok összeterelttel együtt raboskodom most a civilizáció cirkuszában. (Végh György fordításai) Aziz Nesin: Bosszú Nagy íróknak nincs szerencséjük a sze. Telemben. Gondoljanak csak Hasimra. Maht mud Yesarira, a szegény Sait Faikra... Most arra kíváncsiak, miért hozom ezt szóba? Mert jómagam is nagy író vagyok. Tegnap két barátommal moziba men1 tünk. Az előcsarnokban megpillantottam egy párocskát. Ránézek a nőre: „Allah, Allah! Micsoda szépség!“ Aztán szemügy^ re veszem a pacákot: „Tyü, ördög és po. kol! Milyen utálatos ábrázata van!” Nem hallottam, mit mondott neki az asszonyka, de a fickó így válaszolt: — A legnagyobb örömmel, nagyságot, asszony! Tanúja lévén a jelenetnek, hirtelen vörös lettem, mint a rák, és felordítottam: — Mars ki, idióta! Mindenki rám bámult. Lehajtottam a fejem. — Bedíliztél? — érdeklődtek barátaim. — Igen... — motyogtam. Bementünk a nézőtérre, elkezdődött a film. De gondolataim folyvást a csinos nők körül jártak. Ha szemem elé kerül egy bájos arcocska egy kretén pofa mellett, máris féltékeny vagyok. Mi szégyellnivalő van ezen? Vagy talán csakugyan szégyellnem kellene? Nincs olyan tollforgató ember, aki ne tartaná magát nagy írónak. Miért is tagadnánk? Én is annak tartom magam. És mivel még az elismerten csúnya nőkkel sincs szerencsém (hogy a szebbekről ne is beszéljek), egyenesen lángésznek vélem magam. ülök tehát a moziban, és elmélkedem kivételes tehetségemről, szépséges nőkről álmodozom, és találgatom, ki ízlelheti majd meg a pompás minőségű gyümölcsöket. És egyszer csak megüti fülemet két előttem ülő hölgy beszélgetése. Mindketten nagy tisztelői lehetnek az irodalomnak... Tere-1- férőjükből megtudom, hogy hazai gyártmányú filmet fogunk látni. A forgatókönyv egy közismert író alkotása, s a két hölgy nagy tisztelője e szerzőnek. Nem óhajtom megnevezni az írót. Már nevének hallatára is ideges leszek. De idegállapotomra fittyet hányva, az illető minden egyes regénye megér hat-hét kiadást. És bár szerzőnk ijesztően tehetségtelen (sőt szilárd meggyőződésem, hogy meg törökül sem tud rendesen), valamennyi műre tíz-húszezer lírát jövedelmez neki... Szebbnél szebb nők bolondulnak érte. Azt hiszem, vadul féltékeny vagyok rá. Az előttem ülő hölgyek épp erről az íróról beszéltek. — Megőrülök a regényeiért! — Hát még én. drágám! — Ah, bár megláthatnám!... Bár megismerkedhetnék vele... Imádom ezt a férfit — Igen. Kolosszális tehetseg. — És mondd, rokonszenves ember? — Nem tudom... — Ó, ha bemutatna neki valaki... Torkomban dobog a szívem, ha csak rá- gondolok... Kinyújtom a nyakam, és oldalról rájuk pillantok: mindkettő remek kis nő. És elekor kegyetlen gondolat ötlik eszembe. Odasúgom barátaimnak: — Amint szünet lesz, és a közönség kimegy az előcsarnokba, sodródjatok e mellé a két nő mellé. Tegyetek úgy, mintha nem is ismernénk egymást. Mutogassatok rám, és mondjátok: „De hisz ez Salih Receb, a híres író!” Ennyi az egész. A többit bízzátok rám. Már említettem. miért nem akarom elárulni a lángész nevét. Ez a Salih Receb természetesen költött név. Szünetben kisétáltunk az előcsarnokba. Odamentem a büféhez. Hogy magamra vonjam a figyelmét, előkelő pózba vágom magam, i'égigmustrálom a nőket. Ekkor egyik barátom felém bök, és így szól: — Odanézz! Ez Salih Receb! — Melyik? — Az ott... Inkább megéreztem, mint megláttam, hogy mindkét nő abban a szempillantásban felém fordul. Szórakozottan közelebb sétáltam, és kihallgattam beszélgetésüket: — Ah, Nermin, látod?... — Csöndesebben... Meghallhatja. — Ó, hogy ismerkedjünk meg vele? Találj ki valamit... — Es milyen alacsony... — Csakugyan... Milyen jelentéktelen. Cigarettáznak. Közelebb sétálok, és kö- hentve úgy teszek, hogy egyik barátom épp készül eldobni a csikket, és odaszólok: — Szabadna egy kis tüzet... Közben kialszik a cigarettája. Zsebébe nyúl gyufáért, de rákacsintok. Felfogja a jelet. — Sajnos, nincs nálam effendi... E pillanatban megjelenik előttem egy finom kezecske, benne parányi öngyújtó. — Parancsoljon, effendi... Rágyújtok. — Bocsásson meg, asszonyom, előfor- dúlhat ugye... — Ugyan! Szót sem érdemel! — Mégegyszer elnézést kérek... — Effendi... Nagy megtiszteltetés számunkra, ha csak ilyen kis szívességet is tehetünk a nagy írónak... — Pardon... Be sem mutatkoztam... — Effendi, mi az olvasói vagyunk. Egyik lábamról a másilcra állok, szende menyasszony módjára pironkodom. — Ö, igazán köszönöm. Hölgyeim, önök egyszerűen bűbájosak... — Én Nermin vagyok, barátnőmet meg Siiheylának hívják... Kezet fogok a hölgyekkel. — Végtelenül örvendek. A szünetnek vége. Elfoglaljuk helyünket, és folytatjuk a könnyed csevegést. Oj ismerőseim szemmelláthatólaa nem akarnak véget vetni ismeretségünknek. Befejeződik a film. Együtt megyünk kifelé. — Ah, minő boldoggá tenne, ha ismét találkozhatnánk önnel! — mondja Nermin, — Részemről a szerencse. — Volna kedve feljönni hozzánk egy teára? — őszinte örömömre szolgálna, ha önök fogadnák el az én meghívásomat... — válaszolom. — Talán igyuk meg nálam azt a teát... A két nő összesúg. Aztán Süheyla hozzám fordul: — Bocsásson meg, effendi, nekem most randevúm van... Nagyon sajnálom, hogy megtisztelő meghívásának nem tudok eleget tenni... Azzal eltűnik. És Nermin most itt van nálam. Kiderül, hogy négy éves asszony. Férje goromba pokróc, aki nem tudja megérteni hitvese kifinomult, költői lelkét. Azt is megtudom, hogy látogatóm azelőtt még ver- sehet is irt. Imádja az irodalmat, de... — Ö, milyen sokszínű figura az ön Cavidanja... Hirtelen nem jut eszembe a regény címe... — Igen... — És mikor fogja el önt különösképpen az ihlet? « Mikor "Nermin másnap reggel távozni készült, már tegeződtünk. — Ugye, megajándékozol egy dedikált könyveddel, drágám? — dorombolta. Könyv?... Könyv... Végre előkotortam valahonnan egy kis vacak könyvemet, amit vagy tíz éve alkottam. Aláírtam és átnyújtottam Nerminnek. Forgatta kezében a könyvet. — De hisz erre az van írva: Ali Dcemil... — No, igen. Én írtam. — Ne tréfálj, késiek.,', — Dehogy tréfálok, édesem! Engem Ali Dcemilnek hívnak. — Hogyhogy? Te nem vagy Salih Receb?! — Szó sincs róla! No, amit én kaptam ettől a kifinomult lelkű hölgytől! Minden bizonnyal az fosztotta meg becsületétől, hogy valami senkiházi AU Dcemillel töltötte az éjszakát, s mindvégig abban a hitben volt, hogy a hires Salih Receb melengeti. Mikor aztán Nermin vavrikavötrösen a dühtől becsapta maga mögött az ajtót, belehuppantam egy karosszékbe, és úgy nevettem., hogy még a könnyem is kicsordult. Milyen boldog voltam! Hiába, édes a bosszú,
