Szolnok Megyei Néplap, 1960. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-12 / 138. szám

1960. június 12.

SZOLNOK MEGYEI NÉP LA?

S

Élet a Tiszán

Az elmúlt hónapban 13 ezer ember utazott hajón Szolnok körzetében. S a személyszállítás ezután még csak fokozódik. A rendes napi járató kon felül vasárnap és ünnepnap az igények szerint sétahajókat is indítanak. Jelenleg a Szolnoki Hajóállomásról menetrendszerűen közlekedik a hajó Tiszaburára és kétnaponként Szegedre.

Méltóságteljesen szeli a hullámokat a „Csongrád”

Megérkezett a hajó Tiszasülyre.

X

TÉGLAGYÁRI KÉPEK

A diadalmas olimpia Ú] magyar sportfüm

A Budapest Filmstúdióban elkészült az eddigi legjelentősebb magyar sportfilm, A diadalmas olimpia, amelyet Csőke József állított össze. Az újdonság hossza 2200 méter, vetítése mintegy másfél óráig tart. A film az időszámításunk előtt 776-ban megtartott első versenyektől napjainkig dokumentumok és eredeti felvételek felhasználásával bemutatja az olimpiai játékok történetét. (MTI)

Felhívás

A Szolnok Városi és Járási Rendőrkapitányság felhívja mindazon szolnoki lakos figyelmét, akinek személyi igazolványának érvényességi ideje 1960. évben lejár, saját érdekében cseréltesse azt ki a városi rendőrkapitányságon (Szolnok, Ságvári Endre u. 11),

A személyi igazolvány kicseréléséhez az alábbi okmányokat kell beszerezni:

2 drb. 4x4-es fénykép (re- tusálatlan).

1 drb. állandó lakásbejelentőlap kitöltve.

1 drb. 10 forintos illetékbélyeg,

továbbá mindazon okmányok, amelyek a személyi igazolványban időközben történt változásokat igazolják.

A személyi igazolvány kicserélése előtt mindenkinek meg kell jelenni a fenti kapitányságon, kérdőív kitöltése végett: 1960. július 20- ig. A kérdőívet minden héten kedden és pénteken lehet átvenni.

KISZ-esküvő

Szolnokon

Sokak által szeretett, bájos ifjú pár fogadott tegnap hűséget egymásnak Szolnokon. Kozák János, a városi tanács dolgozója vette feleségül Csifesák Elvirát, a papírgyár ifjú gépésztechnikusát.

A házasságkötéssel kapcsolatos ünnepséget a városi tanács KISZ-szervezete rendezte. Az ünneplők sorában számos elvtársat láttunk a párt- és tanácsapparátus dolgozói közül; közöttük Elek Lajost, a városi tanács VB elnökhelyettesét.

Ha valaki Martfűről hall vagy olvas, bizonyosra vehető, hogy először a Tisza Cipőgyárra gondol. Ez már csak azért is érthető, mert a cipőgyár híre-neve külföldre is régen eljutott már. „Haladó hagyomány” az is, hogy aki Martfűre eljut, először a hatalmas cipőkombinát felé veszi útját.

Pedig a Tisza-parti kisközségben található más érdekesség is. Például az át- ellenben lévő téglagyár.

S ha már elöljárójában előlegeztük az „érdekes” jelzőt, nézzünk hát szét a téglagyárban.

A munka

Nehéz.

Kezdjük talán az égetőkkel. Vagy harmincötén dolgoznak a kemencéknél. Van köztük kihordó, behordó, berakó is.

Gődér József és a többi kihordó naponta 10—12 ezer téglát talicskáz ki a forró kemencetérből s a nehéz munka ellenére teljesítményük állandóan javul, aminek magyarázata:

— Az idén öt, három és kétezer forint jutalom „üti markát” az egyesülés legjobb három kemencebrigádjának — újságolta Katies Péter, a Mezőtúri Téglagyári Egyesülés igazgatója, aki éppen szemlét tartott a gyárban. Hozzáfűzte azt is, hogy a martfűiek szintén esélyesek, de az eredményeken van még javítanivaló...

Fiatal, rokonszenves ember a telepvezető, Fehér Nándor. Közösén figyeltük Kovács Sándor „birkózását” a hatalmas talicska cseréppel, amikor a kihordó verejtékes hátára mutatva megjegyezte:

— ígérték, hogy légelhuző ventillátort kapunk még ez évben az égető kemencébe.

Vagy húsz méterrel odébb a nyers téglát szállították a kisvasúton. Fehér elvtárs szerint „nyersben” sem lesz hiány az idén.

— Könnyebb tél elé nézünk az eddigieknél. Ellátjuk munkával egész évben az égetőket.

S mire e sorok megjelennek, bizonyára az új válaszfalprés is működik már, aminek nagy szerepet szánnak a nagy cél elérésében.

Négyszáz lehajlás óránként

Fenn, a körkemence emeletén Fodor Ferenc égető szórta a lyukakon a szenet az izzó tégla és cserép tűz- terébe. Száz szórólyukba óránként négyszer kerül szén, ami négyszáz lehajlást jelent óránként. S ez nem kis dolog, különösen ha azt is hozzátesszük, hogy pár méterrel lejebb 1000—1100 C-fokos a hőmérséklet. Nagy az égető felelőssége, különösen most, amikor az évi tervben előirányzott 4.2 millió cseréppel szemben 200 ezerrel többet akarnak gyártani s a téglagyártásnál is túl akarnak jutni a terven.

Hogy meglesz-e? Bizonyára. Kinn az udvaron a színekben, a szabadszárítókban már szállításra vár a sok-sok égetett árú, a fiatal lányok pedig a téli égetéshez kazlaz- ták a nyerstéglát és a cserepeket

A gépházakban

Az 1-es gépházban Petyus Lajos és Beliczai István „etette” sárral a cserépprést, dolgozott a hatalmas téglaagre- gát, a szállítószalag mellett a lányokból-asszonyokból álló brigád (csak két férfi van köztük) állandóan „résen van”, s hogy van is nekik mit csinálni, bizonyíték az a hétezer tégla, amit óránként „kidob” a présgép.

Mellettük a 2-es gépházban egy másik női brigád cserepeket készített

Ám, lehetne még írni a gerinccserépgyártókról, a szárítószínekben dolgozó jókedvű, vidám lányokról-asz- szonyokról, az úgynevezett téglagyári családokról (több férj-feleséggel is találkoztunk). Ugyanígy említhetnénk a kisfiúkat és kislányokat akik a gyári óvodában töltik el az időt, míg szüleik dolgoznak, s arról is, hogy az idén fürdőt, öltözőt kapnak végre a gyár dolgozói.

Boldog családok

Búcsúzzunk el azonban most a martfűi téglagyártól, látogassunk el inkább arra a szép tíz ikerlakásos lakótelepre, ahol a vállalat jóvoltából húsz boldog család

él a kétszoba-összkomfortos

lakásokban.

Itt lakik a 21 éves Korom Ferenc behordó, Ónodi Sándor, Csatári Lajos, Hegedűs József, a telepvezető s még tizenöt család.

Lavina Béláék portájára kopogtatunk be. Szőke kisfiú fogadott először, s a házigazda, a téglagyári égető, — ideális riportalanynak bizonyult.

Könnyen indul a beszélgetés.

— Tíz éves házasok vagyunk, de csak most érezzük, mi a teljes boldogság! — így Lavina Béla. — Elvégre egy 120 ezer forintos lakásba beköltözni nem kis dolog!

— Hol laktak ezelőtt?

— A Kurázsi-szőlőben, — Tiszaföldváron, az anyósék- náL

— Látom, a berendezés még hiányos.'..

Az asszony veszi át a szót.

— Igen. Pedig telt volna bútorra. De hová tegyük? —■ Inkább nem vettünk.^

— További tervek?

— Néhány bútordarab, televízió.

Lavináné:

— Csillár, balatoni utazás...

Mikor elbúcsúztunk a családtól, a telepvezető megjegyezte:

— Tipikus ez, mind a húsz család nagyon boldog.

Sajnos, nem volt idő személyesen meggyőződni erről, de elhittem. Különben öt év alatt hasonló tíz ikerlakásos „szériához” juttatja a vállalat legjobb dolgozóit a martfűi telepen. Érthető hát, hogy e látogatás végén arra gondoltam, hogy nemcsak jól dolgoznak, hanem jól is élnek a martfűi téglagyár munkásai, s arra, hogy tipikus életünk egy kicsinyített darabját láthattam itt.

Bubor Gyula

Régebbi típusú villamos

csigasorokhoz

(futómacskák) 0,5 1,2 3, 5 tonnás teherbírással pót- alkatrészek félkész és kész állapotban, valamint nyers öntvények nagy mennyiségben raktárról azonnal kaphatók. Szállítóberendezések gyára Budapest, III., Szentendrei út 217. Telefon: 162—605 211-es mellék.

Látogatás a hazai tájon

DÉLELŐTT érkezem a szülőfalu parányi állomásóra s ahogy lelépek a vonatról, végtelen csenddel és nyugalommal köszönt a hazai táj. Tegnap esett az eső és az ég is borúit. A szél nem fúj és mindenütt érzik o friss eső az ég még ma is borult. A szél nem fúj és mindenütt érzik a friss eső és a virágzó rétek édes illata. Nem várnak otthon, nem jeleztem az érkezésem, így hát nem is sietek. Lassan, ráérősen ballagok a sínek melletti ösvényen és érdeklődve nézem a földeket.

Legutóbb koratavasszal jártam a környéken. Akkor a növő melegben szellözködtek a földek és szinte hívogatöan várták a nagy táblák a dolgos embereket. Azok azonban akkor még késtek. Munka helyett vad és parázs vitákkal töltötték az időt. Az első tavasza volt ez az új útra tért embereknek és bizony az első lépésekre kegyetlenül nehezen akarták rászánni magukat. Valami furcsa, addig soha nem látott feszültség, bizalmatlanság, az akarat és a tétovázás megmagyarázhatatlanul vegyes érzése uralkodott el rajtuk és én akkor bizony szorongva búcsúztam ettől a tájtól. Mert a huzavonának a párázó, magraváró föld látta a kárát. Félő volt, hogy késik majd a tavaszi munka.

Ám a föld üzenete messze- hanazó lehetett és a paraszti

józanság is felülkerekedhetett a felkavart érzéseken, mert megnyugtat a földek mostani látványa. A kukorica frissen kapálva zöldéi és az egész óriási táblán földben van már a sok paprikapalánta is. Egészen felvidít a látvány. Egyenesbe jutott már ez a szövetkezet — nyugtázom elégedetten és sietek haza, az öreg tanyára, hogy a szóbeli bizonyságot már a szüleimtől, rokonaimtól, az új közösség tevékeny tagjaitól halljam.

Lépteim azonban újra meglassítom, mert eszembe jut, hogy biztos nem találok senkit a tanyában. Eső utáni nap aki csak mozogni tud, az mind a határban van. Legnagyobb meglepetésemre azonban az udvaron a sógornőm fogad. Magas, szikár, sok munkához szokott fiatal parasztmenyecske. Nem a szerelem, inkább a szükség hozta őt a házhoz. A növekvő gazdaságban a bátyám mellé munkáskézre volt szükség, aztán ö sem akart öreglány maradni, meg vonzotta a látszólagos jómód is. Nem tett ellenvetést, amikor szobáké- rült a házasság. De hogy az a látszólagos tehetősség miből fakadt, azt akkor tudta meg, amikor már menyecske volt. Korábban, amikor még napszámba járt a házhoz, napnyugtával mindig abbahagyhatta a munkát, Később, amikor már tagja volt a családnak és részese a vagyonnak, ezt soha nem tehette meg. Még a férfiak közül is kevesen dolgoztak annyit a környéken, mint ez a fiatalasz- szony. Neki szinte életmentés volt a szövetkezet. Nem vágják többé a fejéhez szegényes származását és örökre vége van számára az embertelen, testet-lelket sorvasztó munkatempónak is.

Most itt áll előttem s az üdvözlő csók után várja a szót.

— Béla? — érdeklődöm a bátyám után.

— A csoportban. A kései paprikát palántálják.

— És te?

Elmosolyodik■

— Ma nem mentem. Kenyeret sütök.

Valóban, benn a konyhában az asztalon már szakajtóban púposodnak a kpnye- rek és a kemencében ég a tűz. Meglep ez, mert amióta csak eszem tudom, mindig kora reggel volt ennél a háznál a kenyérsütés ideje.

KÖZBEN előkerül az édesapám a ház mögötti szőlőből.

— Maga se ment ma dolgozni? — kérdezem, miután már megittuk az első kupica pálinkát.

— Mi a fenének mentem volna. Nem is szoktam soha — válaszol megütközve.

— Hát akkor mivel tölti az időt?

ibb Van munka mindig a

ház, meg a jószágok körül. Elég az nekem.

— És a csoport vezetői nem szólnak ezért?

— De szólnak. Sőt néha már veszekszenek is.

— És mi lesz, ha egyszer elfogy a vezetők, meg a tagok türelme ?

— Mi lesz, mi lesz? A fene tudja. Valami majd csak lesz.

Közben végzek a későre maradt reggelivel és cihelő- döm. Mióta elkerültem itthonról, a hazai látogatások idejét, különösen hétköznap, soha nem töltöttem tétlenül. Mentem a földre és beálltam mindig a bátyám mellé dolgozni. Izgalmas találkozás volt ez mindannyiszor az elhagyott paraszti munkával és erősítette a becsületemet is a család előtt.

— Kimegyek Bélához — állok fel most is az asztal mellől, de szavam hatásától csaknem újra visszahuppanok a székre. Apám, anyám, de még a sógornőm is egy pillanatra megdermednek a meglepetéstől. Az apám tér legelőbb magához.

— Megkergültél? Mi a fenének mész. Nem a magunkéban dolgozunk már.

Szívenüt ez a megállapítás és nem állhatom megjegyzés nélkül. Mint a parázsra dobott száraz szalmából a láng, úgy lobban fel közöttünk a vita. Érvelek, magyarázok- Az öreg hallgat és azt hiszem, már valamit sikerült elérnem, amikor újra megszólal.

— Más az, amit én érzek és megint más az, amiről te beszélők.

INDULOK a csendes mezőn át a határban dolgozókhoz. A tarka szoknyák, a piros kendők messzire virítanak. Többségben azért a férfiak vannak és a bátyámat nem nehéz felfedezni közöttük. Szálfatermete éppen a sorolók között magasodik. Vagy nyolcadmagával a paprikasorok helyét jelöli. Amikor meglát, megáll a munkában és meglepetten néz.

Odaérve sorba kezelek mindenkivel. Testvéremmel összecsókolózom és ahogy arcára esik pillantásom nagyon meglepődök. Zavar, tanácstalanság tükröződik az arcán. Mindez csak fokozódik, amikor egy gazdátlan sorolót kezembevéve beállók én is dolgozni. Megyek, húzom a szerszámot és közben azon tűnődöm, hogy vajon mivel bántottam meg a bátyám. Amikor a tábla végére érve rövid cigaretta szünetet tartunk végre megtudok mindent.

— Minek jöttél ki? — kérdezi Béla szinte felelősségre vonó hangon.

—‘ Máskor is kijártam — védekezem.

— Ne butáskodj. Az „okkor” volt. Akkor nem szólt érte senki. De most, itt majd egész héten hallgathatok miattad. Veled fognak-példálózni, mások meg mindenféle ízetlen hülyeséget összehordanak majd rólad és én hallgathatom.

őszintén megszeppenek. Ilyesmire valóban nem gondoltam. Eszembe se jutott, hogy itt a sok száj, a sok vélemény milyen nagy erőt jelent. Közben hallaMom a többiek beszélgetését is és egyszerre kezd teljes világosság gyúlni a fejemben. Fitymálva, lenézően beszélnek a munkájukról. Szavaik egészen mást mondanak, mint a tetteik. Dolgoznak becsülettel, teszik amit kell. A mások munkájának lebecsülése, fity- máláso, az egykori bandások nagyotmondó, szavakkal sáfárkodó szelleme valahogy itt ragadt közöttük. A legtöbben nem veszik tudomásul, hogy ez a mostani nem alkalmi vagy véletlen csoportosulás már, hanem az új élet tiszta közössége, amelyben már semmi helye a régi inkollektiv szellemnek. Külön-küiön talán maguk is érzik, de így együtt, a többiek előtt, senki nem mer szót emelni ellene. Én megpróbálok és egyszeribe nagy csend lesz.

— Miért kell arról idegenkedve beszélni, aki rendesen dogozik? Miért kell sértegetni azt, aki szereti és szavaiban, tetteiben egyaránt a magáénak érzi már a közös tulajdont? — kérdezem. De válasz hélyett megmarkolják a szerszámokat és dolgoznak tovább.

... AMIKOR visszafelé az állomásra bandukolva ismét a szépen gondozott földeket nézem, egyre csak az egyik kommunista brigádvezető szavai járnak az eszemben: a földeken könnyebb rendet teremteni, mint az emberek fejében. De majd elvégezzük azt is, talán már nem is olyan sokára. Igen, majd ha azt a munkát is elvégzik, akkor lesz csak igazán egyenesben a szövetkezet ügye.

BALLAGÓ LÁSZLÓ