Szolnok Megyei Néplap, 1960. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-05 / 132. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1960. június 5. Bóka László: Szolnoki KÖNYVNAP Két jellegzetes tájegység határán, folyóparton épült Szolnok, eleven város, az ország közlekedésének egyik kulcspontja. Együtt halad a fejlődő hazával: a századforduló óta kétszeresére nőtt lakosainak száma s az agrárius-országhoz illő malom és kukor-ipar mellé, mihelyt ipari-agrárius országgá váltunk, helyet adott a cellulózé- és a kénsav- iparnak. Mindezt nem azért Írom le, hogy ismereteimet bizonygassam, hanem azért, hogy alapot vessek annak, amit mondandó vagyok: az ilyen városok lehetnek a megujho- dó magyar kultúra bázisaivá. Mert ennek az újarcú kultúrának olyan olvasókra van szüksége, akik azt élik, teljes intenzitással, amit az irodalom és a többi művészetek ábrázolnak. Ilyenek a fürge észjárású, életrevalóén rugé- kony, hamiskásan kritikus- szellemű szolnokiak, ez a szavakban szemérmes, szivében érzékeny pátosztalanul jó munkát végző szolnoki nép. Alig hiszem, hogy itt fogyasztanák a legtöbb könyvet az országban, de van valamiféle közvetlen közük az Igazi kultúrához. búcsúztatták munkatársai Molnár Jánost, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetőjét negyvenéves pedagógiai munkásságának befejezése után. A jólismert szemüveges, kedves öreg arc, János bácsi arca csodálatosan ellágyult ezen az ünnepen. Nagy dolog negyven év harcaira visszatekinteni. — Olyan harcokra, amelyeket négy évtizeddel ezelőtt az egyházi hatóságokkal, s alig négy évvel ezelőtt az ellen- forradalom maradványaival vívott. A magas kormánykitüntetés, a párt, a népfront, a tanács és munkatársainak ajándékai csak jelképek voltak. A szeretetnek és tiszteletnek jelképei egy olyan ember iránt, aki négy évtizeden Azt mondom egy szolnoki diáknak Verseghy szobrára bökve: — Nektek is csak egy költőtök volt, az is pap! — Komolyan rábólint, s még mosolya se villan serkedő bajusza alatt, mikor válaszol: „Még annak is rossz volt, még a papságból is kikopott, kénytelen volt elmenni forradalmárnak...”. Aztán istentelenül hamisan elkezdi fütyülni a Marseil- laise-t. Az autóbusz- végállomásnál toporgók közt valaki egy építkezéssel kapcsolatban reménytelenül legyint: „Nem érem én meg azt, hogy tető alá kerüljön!”. Egy őszhajú bácsika közbeszól: „Maga nem mohácsi?”. A pesszimista méltatlankodik, mért lenne ő mohácsi, hiszen szolnoki volt még a nagyapja U. Az őszbajszú fanyarkás mosollyal mondja: „Mert az híres város, ott sok minden elveszett, azért gondoltam. Mink megnyertük a csatát.„ már a nagyapja is elolvashatta volna” — és a negyven- nyolcas emlékmű kopott kövére mutat. Senki se nevet, csak a szemek csillognak, csak a bajszok rebbennek meg. keresztül a nép szolgálatára állott és aki a szocializmust építette egészen mostanáig, nyugdíjazásáig. A felszólalók mindnyájan elmondták; úgy búcsúznak, hogy még igen gyakran akarják maguk között látni Molnár Jánost, a tapasztalt, bölcs embert, a párt hű fiát, hogy segítse őket tanácsaival, tapasztalatainak átadásával. Szeretettel köszöntjük mi is Molnár Jánost, aki jó munkája után most a megérdemelt pihenést élvezi majd. Kívánjuk, éljen sokáig erőben, egészségben, hogy tanúja lehessen, miként győz a szocialista kultúráért vívott harc, az a harc, amelynek ő évtizedeken keresztül hűséges katonája volt. Egy tojás-árus asszony böcsmöli a könyvhetet: „De nagyra vannak vele! Könyvhét! Könyv-hét!! Nézni se szeretem! Nálunk mindennap könyvhét van! Először a fiú kezdte, aztán a lány is rákapott, most már az apjuk is dugdossa előlem a könyvet, mert az is pénzt ad érte, pénzt! Még este sincs nyugtom, mert a fiú felolvas. Hallgasd te is, édesanyja, vénségedre megokosodsz, — így bolondítja őket az apjuk. Nevetik, hogy kénytelen vagyok hallgatni. Szép hangja van a gyereknek, szépen olvas, az igaz. Mit csináljak? Nem ülhetek ki az utcára. Hát hallgatom. Hogy mit ki nem találnak, hallja! Nem elég nekem az az istenverte rádiójuk! A lyány vette az első keresetéből és még azt mondta, hogy nekem vette! Nekem?’ — így ömlik belőle a szó, s néha azt hiszem már, hogy dicsekszik. Hát ilyenek. Érdemes nekik írni. Siklós János: Megtalált út A Tiszatáj Irodalmi Kiskönyvtár 1960. évi sorozatának köteteként jelent meg Siklós János „Megtalált út” című elbeszélés-gyűjteménye. A szerzővel új munkásíró jelentkezik irodalmunkban; olyan ember, aki végigpróbálta a múlt minden szenvedését, s akinek a népi demokrácia adott emberi rangot, biztonságot és megbecsülést. Siklós kommunista író. A szocialista ember szemével szemléli a világot, a múltat is, a jelent is. Ezért van ereje leleplezni az úri Magyar- ország aljasságait, ezért látja meg mai életünk bontakozó szépségeit, s innen ered a jelen hibái, fogyatékosságai elleni küzdelmének bátorsága, harcos kiállása is. Kötete komóly értéke szocialista irodalmunknak. Szeretettel és tisztelettel... A Tavaszi Tárlat képeiből Hármasával, négyesével sétálják körbe ae érdeklődök a Szolnok megyei képzőművészek alkotásaival telt termetet. Iskolák, osztályok Jönnek tanáraik Vezetésével, hogy megismerkedjenek az igazi széppel, festők, szobrászok, népművészek alkotásaival. '-V ■;fS Meggyes László: Népitáncosok (mozaik) A mikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasznak” Nagyapám mondogatta ezt gyakran, amikor a hajdani május délutánokon a sétatér padján ült, állát botjára helyezett kezein nyugtatta, 8 elnézte a vidám hajcihőző gyermekeket. Nagyapával és öcsivel negyvennégy tavaszán is kijártam a sétatérre, elvegyültem a játszó gyermekek között. Akkor még én is gyermek voltam. Igaz, már csak félig, hiszen tizennegyedik tavaszomat éltem, s a kislány ebben a korban kicsit már felnőttnek számit. Tizennégy éves voltam, de sohasem lettem tizenöt. Nem sejtettem, hogy számomra azon a májuson alusznak ki utoljára a gesztenyefa csont- színű gyertyái. Tizenöt éve halott vagyok, sápadt-szép arcom, hullámos, lángszínű hajam, fehér bőröm, sötétkék szemem azóta mind-mind földdé váit. Csupán csontjaim máladoz- nak még három méterre a föld alatt. Szuvas koponyám száraz ürege pondrók fészke, hajdan gyöngyfüzér fogsorom kilazult korhadó ágyában. Szívem rostjai rég lemállot- tak már az ólomról, melyet negyvenöt februárjában a gyilkos fegyvere röpített bele. „Amikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasznak.”Nagyapámról és szüléimről már régen nem tudtam semmit. Csak arra emlékeztem, hogy öcsit és engem egy jóságos nénihez vittek, s utána nem láttam őket többé Budán egy pincében húzódtunk meg. Máig is emlék- * * A Szolnok megyei Felszabadulási Irodalmi Pályázaton a a felnőtt kategória ÜL (Úját nyert elbeszélés, Bertalan István: r«*> KIÁLTÁS szem, öcsi mennyit sírt, mert a néni sohasem engedte ki az‘udvarra, s ő mindenáron a szabadba akart menni. Napok, hetek, hónapok teltek, 8 egyre csak odalenn kuporogtunk rozzant ládák halmazának rejteke mögött. — Miért nem szabad kimenni?... Ki akarok menni!... — bömbölt öcsi, s én hasztalan csitítottám, ö akkor még csak ötéves volt, nem értett semmit, csak' azt, hogy a néni bezárt bennünket. Én mindent megértettem. Tudtam, hogy rejtekez- nűnk kell, különben bennünket is elvisznek valahová, ahová szüléimét és nagyapát vitték. Hiába mondta a néni, hogy majd visszajönnek, tudtam, éreztem, hogy soha többé nem látom szeretteimet, mert ahová őket vitték, az a pokolnál is rosszabb hely, onnan •nincs többé visszatérés. Sírtam, de nem estem kétségbe, mert úgy éreztem, hogy öcsinek es nekem élnem kell. okszor gondolkoztam azon, hogy ha egyszer majd újra szabadon járhatunk, talán el sem hiszik nekünk, mennyit szenvedtünk a dohos pince hideg, nedves odvábán. Soványak voltunk, akár a deszka és sápadtak, mint a papír. Ennünk ahg volt. A néni is nélkülözött. Arca sárga lett, akár a viasz, szeme ürege mély, mint a pincesarki egérlyuk. Odafenn bombák, fegyverek zaja dübörgőit. — Háború' van — sóhajtott a néni. Itt van felettünk a háború. Nemsokára véget a sok szenvedés, s újra kimehettek a fényre. Meglátjátok, anyukáik visszatérnek, nagyapa is visszajön majd. Azután egyik reggel uzt mondta: — Nincs ennünk gyerekek. Talán sikerül kenyeret szereznem. Nyugton várjatok rám. Vártunk. Hosszú órákig. Odafenn ágyúdörgés, a háború közeli robaja, öcsivel takaró alatt kuporogtam. A kicsiny pinceablakon át sápadt fény szüremlett rejte- künkbe. Lmdpihényi hópihék hulltak az ablak elé. Hajdani boldog szánkózások öröme kísértett. Vártunk. öcsi sírt. Hasztalan csitítottám. Vártunk. Éhesen, fázva, remegve, félve. Odakinn lassan halódott a fény. Esteledett. Vártunk. Hasztalanul. Nem jött vissza a néni, jóságos gondviselőnk. öcsi a sírástól fáradtan elaludt. Féltem, mi lesz, ha többé nem is jön vissza a néni? Talán baja esett valahol? Vagy tán fenn a házbanjek- szik betegen? Öcsit betakartam, csendben kílopóztam. Odafönt zárva a ház. „Hol a néni? Hol a néni7” — zakatolt bennem a rémes aggodalom? „Mi lesz Öcsivel, s velem elhagyatottan?” Lopakodva kiléptem a ház kapuján. Sem erről, sem arról senki se jött. Fehér és névtelen volt az utca az esti szürkületben. Pest felől iszonyú dörgés zakatolt, robbanások villogtak a homályban. Sebzetten lihegett, nyögött a város. „Merre, meddig menjek?” Találomra elindultam valamerre. Nem tudtam, hová, ném tudtam miért. A félelem és a kétségbeesettség űzött a szűk budai utcákon. Azelőtt sohasem jártam arra, de mentem, mentem, hogy valahol emberekre leljek, akikhez segítségért /or7 dúlhatok. „Amikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasznak.” Friss ágyúlövésektől sebzett házak mellett vezetett utam. Ember sehol. Bizonyára mindenki pincékben kuporgott. sarkon fegyverropogás. Egy pillanatra visszahőköltem, majd tovább futottam. Zöldruhás katonák kavargó csoportja tűnt elém. Ök is futottak valahonnan. Arcukon rémület, a gyilkos elszántság. Megijedtem. Gondoltam, visszafutok. Későn. Egy horpadt sisakú katona elémállt, rámkiáltott: — Halt! A többiek odasereglettek, betuszkoltak egy házba. Rémes perceket éltem. A horpadt sisakú letepert. Hiába téptem arcát vézna kezem körmeivel, szörnyen meggyalázott. A többiek körülállták, röhögtek. Zsenge lányságom vére egybefolyt könnyeimmel. Aztán egy másik katona rámdobta kopott kabátomat, arcomba nevetett, s az ajtóra mutatott. Keserű szégyen, s gyűlölet marta szívemet. Ekkor váratlanul harckocsik dübörögtek az ablak alatt. Vöröscsillagos tankok1 Odabenn kínzóim lelapultak. Arcukon a piszkos röhögés gyűlöletté, rémületté torzult. Az ablakhoz akartam futni, kiáltani. Nekiiramodtam. Meggyalázóm, a horpadt sisakú dühtől és vérszomjtól tébolyodottan belémrúgott. Kifutottam az ajtón, az udvaron át a csillagos tankok elé. Odakinn már nem havazott. A horpadt sisakú golyója oltotta ki orvul életemet. Szívem lárjgszínü vére a hóra ömlött. Nem élhettem meg a csillagos katonák jövetelét. Pedig jöttek, s a zöldruhás gyilkosok meglakoltak. Ám az életemet már senki sem adhatta vissza. Szüléimét, nagyapámét sem. akik valahol messze lelték halálukat, őket is zöldruhás gyilkosok pusztították el. 9 • ■ á~t esi életben maradt. Ep- pen húszéves és katona: öcsémből bátyámmá lett, hisz én sohasem lehetek több tizenötnél. „Amikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasznak.” Én is kialudtam, akár a gyertya, zsenge tavaszon korán végéhez ért. Körülöttem a mély, örök éj fekeiül. De tudom: odafenn akkor kezdődött a tavasz, mely azóta sohasem múlóan virul, s mindiglen ontja virágait. Fájdalmasan kiáltom: én már nem élek, én már nem látom ezt a tavaszt! Örömmel kiáltom: boldogok azok, akiknek megadatott e gyönyörű tavaszban élni! Egy híres jász méhész Hazánkban a méhtenyész- tés a XVIII. század utolsó negyedében vált általánosabbá. A nyugati országokból jött példa ekkor kapta meg a gyakorlatnak elméleti megalapozását. Szuhányi János jászalsószentgyörgyi káplánnak Szorgalmatos Méhésze (1795) annak bizonysága, hogy a méhészet a jászok körében is kedvelt volt a század végén. Maga vallja, hogy könyve Anton Janisa bécsi művének fordítása, de a fordítás jegyzeteiben nem mulasztja el közölni saját tapasztalatát, néha eltérő megállapításait. Ma könyve azokkal a megjegyzésekkel érdemel figyelmet, amelyekben valami hazai vonatkozás üti meg szemünket. Ilyen ez a jegyzete: „Ezen Helységben, mellyben káplányi hivatalt viselek, mivel többnyire mindnyájan méheinket Borsa nevezetű vad körtvélyesben tartyuk, tehát gyakran meg-történik, hogy a raj valamelly magas körtvélyfának ágára rakodik: hogy tehát a fára ne kellessen mászni, tsiga által fogjuk bé a köpübe, meUy így készíttetik: szerez az ember magának adgy rudat, mintedgy három hüvelyknvi vastagságút, ennek edgyik végébe tsigát tsinál, ebbe kötelet tesz, és a kötélnek edgyik végire a köpüt köti, a kötélnek másik végét a rudba bévert fogakra köti. Ez meglővén, kamos (!) póznával az ágat rántya edgy- szer, kétszer, a raj a köpübe esik”. A könyv a maga korában nemcsak azzal volt értékes, hogy a méhészet gyakorlatára nevelt, hanem azzal 5s. hogy egy-egy falu méhészeit valamiféle szövetkezeti méh- tenyésztésre buzdította. Dr. Táti Edit
