Szolnok Megyei Néplap, 1960. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-26 / 150. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1960. Június 28. NAGY ISTVÁN: • > a Ml ROElKáMK J óravaló kis teremtés a mi Rozikánk, az én nővérkém, Akkorácsc ka csak, hogy bátran elsétálhat a hónom alatt. Több már a fehér fodt a kontyában, mint a fekete, de még ma is pír ömlik az arcára, mint lánykorában, ha egymás mellé állunk összeméreszked- ni. Ilyenkor pipískedik, igyekezik rácsapni tenyerével a fejemre és azt mondja csinált panaszosan: —- Te nagy kamasz, azért maradtam én így le, mert kiskorodban cipelgetnem kellett és olyan nehéz volt az üleped, mint a sár. Ezután persze aprólékosan el szokta mesélni, hogy milyen kedves gyerek voltam én a háznál. Hogy mást ne mondjon, a világra segítésem után, amikor édesapám meglátta férfiúságom csalhatatlan élettani jelét, kimondhatatlan boldogságában elszaladt a kocsmába és csinált egy csomó adósságot. Fizetett fűnek-fának, ami nem is csoda, mert én előttem már négy lánytestvérem sorakozott és eleget kesergett miattuk. Tudomást szerzek a mi Rozikánktól még arról is, hogy étkességemnél csak lustaságom volt nagyobb, úgyhogy ez Utóbbi tulajdonságommal kapcsolatban már számtalanszor meg is jósolta, hogy nekem Soha nem hull porba a kenyerem, nem azért mert vigyázok rá, hanem azért, mert nem lesz. Abból ítélte meg, hogy én vlszem-e valamire az életben, hogy mennyire ugrottam minden parancsszóra. S mivel engem igen nehezen lehetett csak úgy egyszóra nekiugrasztani a dolgoknak, nem volt velem túlságosan kibékülve és haragosan, feltűnő taglejtésekkel aggódott a jövőm miatt. Az volt neki a szavajárása, hogy nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség, s ilyenkor fürgén meg is csinált mindent a jó példa végett, de ezzel engem egyáltalán nem tudott kihozni a sodromból. —- Ha megnősülsz, nektek mindjárt két koldúsengedélyt is ki kell váltani, különben éhen haltok — vázolta nekem pulykáskodva a nagyszerű jövőt, lehetőleg mindig ott, ahol legtöbben hallották, szégyeljem magam. Csakhogy engem ez is hidegen hagyott, sőt ha valami jó könyvbe voltam beletemetkezve, bosszantásképpen odavetettem neki a vállam fölött: — Tudod Rozikánk, leszek én még országgyűlési képviselő .,. Ezen meg éppenséggel akkorát tudott kacagni, hogy majd megfulladt bele. — Méghogy te? — haho- tázott. Neked elment az eszed tisztára. Kutyasintér az lehetsz esetleg, ha megembereled magad. Dehát ugyan-ugyan, hogy is tudsz ilyeneket beszélni, az istenért. Aligha gondolt rá, hogy én pontosan azért beszéltem ilyeneket, hogy őt felmérgesítsem, vagy megnevettessem, meg aztán kicsit azért is, mert csakugyan hittem abban, hogy egyszer valamikor hasznát veszem a színki- űnő iskolai bizonyítványomnak. K ülönben jól megvoltam én a mi Rozikánkkal. Csak hébe-hóba. esős ciőben vagy vasárnap bosz- szantottuk egymát odahaza, mert én is, meg 6 is napszámba járogat'tunk. De nem egy helyre sohasem és ennélfogva a mi Rozikánk tulaj- iónképpen sohasem tapasztalhatta, hogy én milyen kezű munkás vagyok egyáltalán. Erre a tapasztalatra az 5 részéről csak akkor került or, amikor a Návay-uraságot s elpucolta a mi kömyékünk- -51 a felszabadulás, a birtokon meg ott maradtak a nagy ábla búzák érésre készen. A földmunkás szakszervezet nyakába szakadt az aratás gondja, amit alapjában véve nem is lehet gondnak mondani. Mivel nem tizenkette- dén kellett vágni, mint a nagyságos úr idejében, hanem a legméltányosabb részesedésért, nyakra-főre jelentkeztek az emberek. Olyanok főleg, akiknek a kommunista párt kimérte már ugyan az új földet, le is verték a mezsgye két végére a cöveket, csak éppen se felszántva nem volt, se bevetve. Utoljára már túlságosan is megszaporodtak az aratni szándékozók, úgyany- nyira, hogy csak négy öreg- holdat osztottak egy kaszásra. Én is megírattam a mi Rozikánk rábeszélésére azt a bizonyos négy holdat és akkurátusán hozzáfogtam az előkészületekhez. Volt két kaszánk a padláson, feldugva a horogfa alá, azokat legelőször is elvittem a kovácshoz, kalapálja meg őket. Amikor a mi Rozikánk ezt meglátta, összecsapta a kezét: — Jesszusom! Te még kaszát se tudsz kalapálni? Na, minket oe is lep ott a hó... Amikor pedig mint aki legjobban ráér, elkezdtem nyesegetni a kü’önböző eperfa- és koronafa ágakat, hogy azokból takarókat görbítsek a kaszára, éppenséggel nem bízott abban, hogy én komolyan veszem ezt az egész aratást. Lehordott mindenféle ügyetlennek, hátramozdító- nak, akinek semmi se áll a kezére és erőve fogadni akart rá, hogy a délamerikai lajhár- nak elevenebb a mozgása, mint az enyém. Csak nevettem rajta, s biztattam, hogy ne féljen semmit, mire a kukoricát kell tömi, mi is megleszünk az aratással. H armadnap azután felkerekedtünk, azaz csak a mi Rozikánk kerekedett fel, én nem. Hiába állt ott a fekhelyemnél vizeskorsóval, sarlóval, kenyeres ga- rabollyal felszerelten, cakk- pakk készen, én akkor húztam a fejemre .• takarót, hogy ne halljam cseppet sem hízelgő megnyilatkozásait. A huszonnegyedik évemet nyű-^ tem, egy göndörhajú pisze > lánynak csaptam a szelet és; későn feküdtem le. De er-; re a mi Rozikánk egy kicsit; sem volt tekintettel és felieb-; bentve a pokrócomat, rám-J csorgatta a korsó vadhideg; tartalmát. S még nekem állt; feljebb pedig a nap már ru-I dasnyi magasan járt, s erőtel-! jesen szívta magába a csil-! lógó harmatot. — Felszárad a búza, nem; tudunk belőle kötelet készíte-; ni miattad — mondta sírós I hangon a mi Rozikánk. i Mire kiértünk a parcellánk; végéhez, már az egész arany-; ló táblán nagy volt a mozgás.; A jobb kéz felöli szomszé-; dunk, egy hatvankőrüli pirin-; ó termetű öregember éppen! felállt a reggelizéstől, — jól! meghúzta a kékmázas vizes- \ edényt, kezefejével letörölte! l étfelől a bajúszát és sity-j saty, már fente is a kaszáját j rettentő szapora mozdulatok-; kai. A marokszedője készen-; létben várt rá. A mi Rozi-; kánk ettől a látványtól két-; Ségbe esett: i — Odanézz, te nagy kajla,« még az az öregember is lepi- •• pál minket. — Van idő, ne izgulj — ad- J tam szemtelenül a nyugodt.! parasztot és hűvöst kerestem, “ ahová leülhettem reggelizni.« — Te nem vagy éhes? —« kérdeztem tőle, pedig tudván, jj tudtam; hogy evett útközben. ; — Én bizonyisten itthagy-; lak — nézett rám nagyon el-; keseredve. — Kisül a szemem ; miattad, mit mondanak ránk" az emberek. ! Már éppen a nyelvemen j volt, hogy mondjam: „Tudod, 5 Rozikánk, leszek én még országgá űlési képviselő” —, del meggondoltam. — Éreztem, ■ hogy ami sok az sok, tényleg • csinálni is kellene valamit, i Azt hiszem, Napóleon Is h jlyan elhatározással indult ;1 Oroszországot lehengerel- 'k ai, mint ahogy én nekirontot- a tam annak a búzának. Olyan li vastag rendeket kanyarítot- k tam, a földimogyoróindás, — n tarlóvirágos, elég vékonyszal- u májú gabonából, hogy a mi f Rozikánk alig győzte kévébe n iöngyölgetni. Azt hittem, u megijed majd, hogy nem győ- r tí, ezért hátrafordultam le- f vénykedve: r — Győzöd, vagy lassítsam c az iramot? Erre mégint elfutotta a mé- r reg, hogy még hozzá se fog- Jj tunk, máris annyit beszélek neki, mint aki unja. Mintha 0 belém látott volna. Tudta, * bogy egyszer sem szabad el- , ismernie, hogy jól dolgozom, e mert abban a pillanatban el- ® bízom magam és akkor végkép lemaradunk a többiek- . tői. — Biztatott inkább, ami annyiból állt, hogy alig haladtunk tíz lépést, ilyeneket „ mondott a hátam mögött: ( — Nézd, a szomszédunknak milyen sebesen jár a keze. Mire te egyet csapsz, ő hármat. Hiába mondtam neki, hogy rá se nézzen, majd a végén látszik meg az eredmény, a mi Rozikánk nem nyugodott meg. Növekvő aggodalommal nézte, hogy mind • sűrűbb időközökben fenegetem a kaszámat, hogy közben szusz- szanthassak egy kicsit V égre dél lett nagyne- hezen. — Mindenfelé bontogatták már kint a fasoron a tarisznyákat de a mi Rozikánk csak nagy veszekedések árán ment bele abba, hogy mi is megegyük, amit hoztunk. Mert úgy gondolta, hogy amíg más delel, addig mi az élre küzdjük magunkat Szakadt rólam az izzadtság, amikor felegyenesedtem és úgy dobtam le a kaszát a tarlóra, mint akit elfogott a végelgyengülés! A fejembe tódult vér egyszerre visszafelé kezdett zuhogni bennem és ettől úgy elsötétült előttem a szikrázóan fényes határ, hogy pár pillanatig nem táttam semmit. Dl a mi Rozikánk ahelyett, hogy sajnálkozott volna rajtam, megint rákezdte: — Ha a lányoknál nagylegény vagy, itt is legyél az, nekem ne szédelegj itt, te haszontalan. Ráhagytam, mert tulaj don- 'képpen nem is fogtam fel azt, hogy mit mond. Gondolataim valahol a felhőkben kódorogtak, hogy miért is ne vinném én valamire csakugyan. Az eszem elég jól fog, a könyv az istenem, tanulni vágyom, meg aztán nem is áll az utamban most már senki. Ügy bogoztam kifelé a kenyeres-szalvéta csomóját, hogy nem tudtam mit csinálok, a szalonnát is csak azért nem raktam a szám helyett a fülembe, mert túlságosan megéheztem. Hiába beszélt a mi Rozikánk, hogy 5 nem is tudja, hogyan keveredtem én a családba ilyen lehetetlen felfogással, szavai értelmüket vesztve jutottak a fülembe. Felesleges erőlködésnek tartottam vitatkozni vele, hiszen tudtam, hogy lenéz mindenféle foglalkozást, amelynek a szerszáma nem a kapa vágy a kasza. Tekintetem messzire révedt • búzatábla fölött, ahol az urasági major sárgára meszelt cselédházait himbálta lágyan a délibáb. Tarka-barka színek keveredtek össze, hogy szinte káprázott bele a szemem. Agyam csak üggyel- ! bajjal fogta fel, hogy ott messze a pirosló színek nem pipacsok, hanem a kút nagyvályújánál pancsoló lányok ■ fej kendői. 1 Hirtelen fogtam a korsót ; és indultam vízért. A mi Ro ‘ zikánk hiába hívta fel a fi■ gyelmemet, hogy van ivóvi- ' ztin-k elég, haladjunk inkább, 1 én a szájával lefelé fordítot■ tam a korsót és csak annyit szóltam vissza neki: ' — Nagyon meleg már, ho 1 zok frisset ‘ Tán mondani sem kell, hogy ottfelejtettem magam l a kútnál. Ahogy ott a lányok , elkezdtek nekem visongani, egyszerűen képtelen voltam ( érzékelni az idő múlását. ■ CSak azt néztem meg időn- . ként, hogy magasan van-e ; még a nap és adtam a szépet tovább, mint akinek ezenki- , vül az égvilágon semmi dolga nincs. t fzéső délután értem viszik sza fütyörészve, s csak t hátrahőköltem, mikor : a mi Rozikánkat ott láttam csendesen pityeregni egy kévén ülve, ahol abbahagytam ä kaszálást. — Hát téged mi lelt? — kérdeztem őszinte csodálkozással De a mi Rozikánk már szóra sem méltatott. Csak szipogott rendületlenül, vörösre dörzsölte tenyerével a szeme alját. Nem lehetett megbékíteni, hiába mókázta vele, hogy „ne búsulj Rozikánk, leszek én még ország- gyűlési képviselő." Engem siratott, hogy soha nem lesz belőlem olyan ember, aki megél majd a maga emberségéből. * Nagy István Újságíró, A Dél- magyarország szerkesztője. A Szolnoki Rádió műsora VASARNAP: „Vasárnapi Szép Sző”: Bajtársik. Rádiójáték. Franz Fühmann elbeszélése nyomán Irta: Szabó Lajos. Közreműködnek a Szolnoki Szigligeti Színház művészei. „Régi szép melódiák” — címen operettmuzsikát közvetítünk. HÉTFŐ: Jászkunsági krónika: hírek riportok a legfrisébb eseményekről. Szív küldi szívnek szívesen. — Ismerkedjünk a tudománnyal: - előadás. A vasárnap sportja. — Magyarnóták — népdalok. Qléplap. GALÉRIÁJA Bokros László: öreg házak (rajz) y Az!i Nesin :* Helted Itäszinheletn i — Barátom, micsoda nővel ismerkedtem meg! — Nagyon csinos? — Még kérded, öregem?... Ide nézz... Itt a fényképe. Bámulsz, mi? j — Ö... csakugyan jóképű... De nehogy elszalaszd! | — Ugyan, mit képzelsz. Te még nem ismersz engem. — És érdeklődik irántad? — Azt elhiszem... —« Igyekezz meghódítani a ; szívét. | — Beleadok apait-anyait. 2. — Mi újság? Hogy vagy? — Becs’szavamra nem panaszkodhatom ... Tegnap beszéltem neked egy nőről... , | — Nos? ! — Fülig belehabarodtam. Se látok, Se hallok. — És ő is szeret? — Nem tudom ... t — Igyekezz megszerettetni magad. — De hogy fogjak hozzá? I — Tudod, nekem nagy tapasztalatom van ebben. Aján- ' dékozz neki valamit. A nők ! imádják a virágot, különösen J a szegfűt. Később, öregfiú, j vegyél nejei valami értékeli sebb dolgot. És sűrűn csodál- í kozzál rajta, hogy milyen ’■ okos. íj — Minden úgy lesz, ahogy • mondod. 13. j Nem is tudom, hogy köti szűnjem meg neked! j í— Mi történt? 3 — Drága barátom, te a női o lélek szakértője vagy. Mindent pontosan előírásod sze- j rint csináltam. A hölgy egy- «re kedvesebb hozzám. Allah ■ szakállára, mondd, hogyan lfolytassam az ostromot? — Vidd el moziba. A film lehetőleg ne legyen túl komoly. Nézzetek meg egy érzelmes, mulatságos, vagy éppen egy zenés filmet. A moziból az első utatok a cukrászdába vezessen. Rendelj vanília-fagylaltot. Okvetlenül vaníliát! Aztán... mindig legyen csojcoládé-drazsé a zsebedben, Erről el ne feledkezz. — Végrehajtom minden utasításodat. Megőrülök ezért a nőért! 4. — Tegnap voltunk moziban! Megkínáltam csokoládédrazséval. Majd elolvadt. Mozi után nyomban betértünk egy cukrászdába. Vanília-fagylaltot rendeltem. A hölgy ekkor megjegyezte: — „Kitűnő ízlése vanF’ Jövő héten is el akarom vinni valahová. Allahra kérlek, mondd, hova menjünk? — Azt hiszem, legjobb lesz ha elviszed a Princevi-sziget- re. Üljetek fel kiscsacsira. Menjetek le a strandra. Aztán táncoljatok. De kizárólag a kcringőnél kérd fel. — ó, egek, ha enyém lenne ez a nő! — Tégy úgy, mint mondom és menni fog a dolog, mint a karikacsapás. — Allahr i esküszöm, nem is tudom, hogyan köszönjem meg. — Szót sem érdemel. Egy kis tapaszlalatátadés az egész. 5. — No, mi újság? Sétáltatok a múlt héten? — Meghiszem azt! Remekül szórakoztunk! Csakhogy nincs értelme az egésznek. — Ugyan miért? — Kiderült, hogy férjnél van. Sétálgatunk, szórakozunk, de hiábavaló minden. — Szereti a férjét? — Nem, öregem... A férje igazi vadszamár, tökkelütött fajankó. Fogalma sincs a női lélekről. A hölgy csak faragatlan tuskónak, ostoba majomnak nevezi... — Szegény, szegény asz- szony! És miért nem válik el ettől az embertől? — így szólt hozzám: „Amint valami azt súgja, hogy számíthatok rád, azonnal elvá- lo/c.” Mond, mitévő legyek?... —- Légy kitartó. 6. — Nos, fejlődik az ügy? — Ne is kérdezd... Még meg se csókolhattam egyszer sem. Ilyen nebáncsvirág! De már mar tudom! Szeret. — Támadj újabb ajándékokkal. Vegyél drága parfümöt, például „Scandal*-t... Ráadásul meg... várjunk csak, egy ruhára való ar-ugot! A leutöbb v" bolondul a kék színért. Végy neki három méter égszínkék szövetet. — És ha a férje gyanút fog ? — Nerr fog gyártó1. Hisz a felesége maga mondja, hogy tökfilkó. Akarod, hogy kiválasszam az anyagot? — Remek lesz. Én meg tüstént megveszem. 7. — Hogy mennek a dolgok? — Pompásan. Amint meglátta a kölnisüveget, összecsapta a kezét: „Az én illatom!” Hát még mikor a szövetet megmutattam! Majd kibújt a bőréből, De öregem, még mindig ott tartunk, mintha iskolás gyerekek volnánk... Áruld el, hogyan lehetne végre már enyém ez a nő ? — Suttogd neki Yahya Rental költeményeit. Beszéld rá, hagyja faképnél az urát és menjen hozzád. 8. — Rég nem találkoztunk Hova tűntél? — Nem értem rá... Az ügy jól halad. A hölgy válik a férjétől. — És te elveszed? — Természetesen. — Világért se halogasd soká. Ki tudja, mi történhet... 9. «“ Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! Tegnap ösz- szeesküdtünk. Neked köszönhetem a boldogságomat. Ha te n-rrt vagy, sohasem sike- kerül feleségül vennem! — Nem, öregem, én tartozom hálával! Én köszönhetem neked a boldogságomat. Hisz ha te nem vagy, sohasem sikerül elválnom tőle! * Aziz Nesin haladó török szatiraíró. Műveiben az emberi hibákat és a társadalom szatirikus vonásait pellengérezi ki. De nemcsak kacagtat, hanem el is gon- dolkoztatja az olvasót.
