Szolnok Megyei Néplap, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-10 / 85. szám
6 SZOLNOK JMEGYEl NÉPLAP 1960. április 10. Az adott világ valóságainak mérnöke 55 éve született József Attila Egy írói visszaemlékezés szeri«.t 1937. december 4-én Az Est szerkesztősége előtt rövid hír ad tudtul: József Attila Baumgartendíjas költőt elgázolta a tehervonat Balatonszárszón. - És az egyik hírolvasó csodálkozva jegyezte meg: Nem is tudtam, hogy élt. Kik ismerték akkor József Attilát? Nem sokan. Barátai és ismerősei, öreg munkások, akiket az illegális szemináriumokon tanított, rajongó fiatalok, akik lelkesen szavalták verseit egy-egy előadóesten. De a nagy tömeg, a munkásság széles tömege, amelyért élt és elégett, nem ismerte, mert nem ismerhette. Vaspáncélnál biztosabban zárta el előle a költöt a kiadók részvétlensége, a magas könyvárak, a tömegnyomor, az elérhetetlen mindennapi tenyér gondja. A költő fizikailag meghalt. De a hálás utókor — és ez itt és most nem frázis — szivébe zárta őt. Iskolai tananyag lett belőle, egy egész nemzedék nevelődik azon a költészeten, amelynek létrehozója nem lehetett oktató, csak „töltőtoll-koptató”. De e töltőtoll halhatatlan remekművek sorát, a XX. század egyik legnagyobb és legteljesebb forradalmi életművét teremtette meg. A felszabadulás méltó helyére állította József Attilát, nagy klasszikusaink Petőfi és Ady társaságába. Benne érvényesül a haladó forradalmi költészet folytonossága. Egyben alapvetően új is. Halhatatlan emléket állít a „negyedik rendnek” akik papok, katonák, polgárok után „új világot. a szocializmus világát teremtik most meg. Tláui I. Hexamterek Roskad a kásás hó, eseperészget a bádogeresz már, eüeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna íelé íodorul, csereg, árad. Illan a könnyű derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra. Látod, mennyire, félve-ocsudva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásDan a gyászt a szívemről mint sebről a kötést, te leoldtad - újra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny bájú verőtény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem. Ifjúmunkás Gyere, menjünk édesapádhoz, ott ül a lámpa előtt. Fekete kenyeret eszik, friss vizet önt a poharába, csobog, mint a fiatal állatok lelke, mindjárt meghallják szomszédai, keresztet vetnek, lehajolnak, fölemelik a roppant lakatot • cslt csatt — bezárják ajtóikat. No, gyere már, a kémény füstje kékebben száll most otthonába — Bizony, hogy nagyon szeret téged az édesapád és nagyon vár. Kimegy este a városszélre, aztán fáradtan hazaballag «* Anyáddal még ébren van soká Kinyílik nehéz tenyerük, no gyere már ■* ideje, hogy a pávák széttárják gyönyörű farkaikat. DOS PÁL: EGYSZERŰ TÖRTÉNET Az ellenforradalom egy nagy állami gazdaság. — C71 ban ért, ahol agronómus.kodtam. Szerettem ott. Havi ezerhatszáz, plusz ezer prémium — elég az legény embernek. Nagy összefüggő táblák, jól megmunkált föld, jólkereső munkások. Nem volt okom panaszra. Egy kis fehérfalú szobában laktam, a könyveim belefértek. Igaz, hogy a falu elég messze esett, az állomás meg legalább húsz kilométerre. Ez volt a Jcözponti major, ház, istálló meg hosszú munkásszállás, ebből állt az egész világ. Munka mindig elég akadt. Maradt pihenni is idő. Egy hosszú asztalnál ettünk mindnyájan, akár a családtagok. Csak a rádió hozott híreket, meg egyszer hetenként nagy csomag újságot a posta. így csak huszonnegyedikén délfelé tudtu.k meg, hogy valami baj van. összeszaladtak az emberek mindjárt. Csupa messziről- jött, akinek a családjára kellett gondolnia. Jöttek hozzám már másnap, előbb kevesen, aztán csoportban, hogy engedjem el őket. Hát mit tehettem?■ Emberek vagyunk... Pár nap alatt mind hazaszaladt. Nem is szólhattam ellene. A rádió engem is egyre jobban riasztott. Telefonálni sem lehetett. Csak sétáltam naphosszat az udvarban, tehetetlenül, hisz nem hagyhattam ott a gazdaságot. Azért én feleltem. Kínomban, mert olvasni sem volt erőm, kártyáztunk. Hárman maradtunk ott, az éjjeliőr, Veszter bácsi, István a kocsis, meg én. Az öregnek nem volt hova mennie. István odavalósi volt a faluba, de anyjánál, apjánál jobban szerette a lovainkat. Szó se róla, nem ok nélkül. Az egész megyében, sőt azon túl is hírük járt. Nem került olyan gyönyörű jószág sehol a környéken, mint nálunk az a két ló. Azokat nem hagyta volna ott István akkor se, ha kisbalták hullottak volna az égből. Legalább együtt őrködtünk fölváltva. A környékről aggasztó hírek szivárogtak hozzánk. Hát résen voltunk. Régi vadászpuskám odaadtam Veszter bácsinak, s az öregben föltámadt a katonai-virtus. Azelőtt aludt nyugodtan, bízott a kutyában. Most egész éjjel csetlett-botlott szegény. Kicsit aludt utána, azután vertük a blattot hármasban. Harmincadikén elrémültünk. Kialudt a villany, s fel se gyulladt többet. A rádió is megkukult. Mi történhetett? En sejtettem már, hogy valami nagy baj, nagyon nagy baj van az országban. Lehetett azt látni előre, nem vezet jóra az a sok balfogás, meg gyalázkodás, ami úton-útfélen folyt. Hát tessék. Meg is lett az eredménye. Csakhogy 'nehezen nyugszik bele az ember ilyesmibe. Nyomott a tehetetlenség. A háborúban éreztem ilyet roham előtt. Egyre arra gondoltam: valahol most szükség lehet rám, t én itt lebzselek. Legalább valami biztosat tudnék. Néztem a kuka telefont és végre elhatároztam magam. Kiszóltam az ablakon: — Istvánt — Igenis. — Jüiiőn csak. Gondolatok a megyei irodalom problémáiról Sajnos úgy néz ki a helyzet, mintha megyénk irodalma befejezte volna egy adott idő, az ellenforradalom utáni másfél év által meghatározott történelmi hivatását. S miben állt ez a hivatás? Kielégíteni — bár eszmei fogyatékossággal terhelten is, — a vidék irodalmi igényeit akkor, amikor még korántsem volt letisztult állapotban országos irodalmunk sem. Hogy nem teljesen sikerülhetett e feladat teljesítése, azt éppen annak a közönségnek elfordulása bizonyítja, amelynek írtak a megyei költők írók. Vagy miért kellene még ma is az 1958-ban megjelent Tiszapart című antológia példányainak a kiadó raktáraiban heverni? Persze, ha már az antológiánál tartunk, meg kell jegyeznem, hogy a raktáron-heverésnek oka lehet a propagálás hiányossága is, hiszen tudtommal Szurmay Ernő egyetlen újságcikkén kívül senki nem foglalkozott ismertetésével. Azonban — és nagyon jogosan — fel kell vetni még egy kérdést: vajon a megyei irodalom hivatása kimerült a fentebb körülhatárolt feladat teljesítésében? Nem! Szükség van rá ma is, amikor az egész ország újra egészségesen fejlődik, amikor megyénk ott áll hazánk legelső termelőszövetkezeti megyéi között. Szükség van a megye írogató embereinek szavára azért, hogy e megváltozott körülmények között tükrözzék a megváltozott életet, bemutassák a nagyüzemi kollektív gazdálkodás perspektíváit; de meg a megyei közönség igénylését támasztja alá a Néplap levelező ankét jának tanulsága: kell a megyei irodalom, kellenek a színes Írások, a frisshangú versek, de már tiszta eszmeiséggel, fejlettebb művészi kidolgozással —, tehát egy fokkal jobb minőségben. És ezért lenne igen fontos az állandó, de legalábbis bizonyos időközökben rendszeresen visszatérő igényes kritikai rovat. Valamikor már erre is volt kísérlet Szurmay Ernő tollából- ö mutatott rá, hogy „nemcsak vélt közönségigényt szeretnénk kielégíteni ezzel (tudfti- illik egy megyei író művészetének kritikus szemmel v^ló vázolásával), hanem a bírálat szókimondó, de mindig őszinte és segíteni akaró hangjával ébresztő és ösztönző szerepet is szeretnénk betölteni fiatal, pályakezdő munkatársaink életében.” (Szurmay Ernő: Megyénk irodalmárai, Donkó László, Tiszavidék II. évf. 283 sz.). Csakhát ez is abbamaradt, pedig nagyon alkalmas volt az olvasóközönség érdeklődésének felkeltése és az író nevelésére egyaránt. Persze sokszorosan aláhúzandó, hogy ennek a kritikának tényleg őszinte, eszmeileg, esztétikailag pedig valóban igényesnek kellene lennie — amint erre már utaltak —, hogy feladatának maradék nélkül eleget tehessen. Szerintem sem lehet a megyei irodalom stagnálását az írókat összefogó szervezet hiányának betudni. Minden esetre erre nagy szükség van! De ha már nincs, miért nem lehetett más utat választani az íróknak és költőknek az egymáshoz való közeledést illetően addig, amig ez a szervezet megszületik? Például a levelezés útját. En valamikor kísérletet tettem erre is, s Donkó László barátommal egyideig egészséges levelezést folytattam. Sajnos ő — nem tudom milyen indokokból kifolyólag — megfeledkezett rólam. A levelezésnek pedig — az átmeneti állapotban Is, de a KISZ szervezeti forma keretében is — sok előnye van. Egymás teljesebb megismerését, eszmei kérdések, világnézeti problémák megvitatását, műhelytitkok, alkotói módszerek kicserélését, a kritikai érzék fejlesztését teszi lehetővé. Persze, ezzel a pár sorral megközelítőleg sem akartam a kérdést teljesség Igényével megközelíteni, mivelhogy erre magam képtelen is lennék- — Csupán futó gondolataimat közöltem, mert — bár elkerültem a megyéből, — szívemen fekszik a megye irodalma, amelybe egykor az én szerény írásaim is beletartoztakPéll Árpád A Szolnoki Galéria anyagából Edvi Illés Aladár <1870— 1958): Tanya című olajfestménye hangulatos, tompa színekben örökíti meg az alföldi jellegzetes tanyákat. Szolnok környékén gyakran festett, különösen Szajolban és Nagykörűben. A szajoli vízvezeték és a Szajoli szélmalmok című képei is mutatják, hogy milyen szeretettel és tudással festette tájképeit. Az akvarelfestésnek is elismert mestere volt. A szolnoki közönség jól ismeri s munkáit az 1954-ben Szolnokon rendezett gyűjteményes kiállításáróL SS.« . r . «■ «er- r V ''' ■*»' -Uí1 r*‘**V* ejött a kocsis, óriás teste egész betöltötte az ajtót. Szalma libegett a hajában, most is a lovakat vigyázta. — Tessék agronómus úr — mondta. Erről sose tudtam leszoktatni. Erről az úrázásról. Pedig hát egy alapszervezetben voltunk. Sokszor mondtam már neki, nevettem rajta, néha szidtam is. Hiába. Hozzátartozott ez már, mint a lógó bajúsz. — 'István. Be kéne menni a faluba, vagy az állomásra. Hátha megtudnánk valamit. — Befogjak? — Csak ennyit kérdezett. Intettem, s 6 ment. Hallottam, ahogy káromkodva kitolta a hintát, ló nyerített, vödör, szerszám csörömpölt. Már akkor esteledett. Nagy volt a csend, csak egy kutya vonyított valahol. István bejött, már ustorral a kezében s intett, hogy mehetünk. Elindultunk. Veszter bácsi feszesen tisztelgett a kapuban, aztán a kutyára morogva becsukta utánunk. Nyugodt tempóban mentünk. Két csodaszép lovunk kényesen rázta a fejét, szőrük fénylett. örültek, hogy szaladhatnak. Sok szó nem is esett, mindkettőnket elfoglalt a magunk baja. Az állomás előtt nem sokkal hátra fordult István s megkérdezte: — Csak azt mondja meg agronómus úr, mi van az országban. Mert az elmélet nem kenyerem. Az elmélet szerint forradalom, vagy ellenforradalom? No, erre mit felelhettem volna a vasfejű parasztjának? Törtem a fejem, hogy igazat mondjak, tépelődtem, s végül ezt böktem ki: — Az elmélet szerint osztályharc... osztályharc van az országban. Aztán megint hallgattunk az állomásig. Ott a növekvő sötétből egyszeresük elénk álll egy kis ember. Alig ismertem meg, pedig két hete sem volt, amikor láttam a járási pártbizottságon. — Hóó! Jóestét! Leugrottam. — Jóestét Koszorús elvtárs. Mit csinál itt? /! kis ember arcán félszeg, furcsa mosoly fu- tott át. Inkább valami ijesztő rángás. Égett a szeme, világított mint a parázs. Kezet nyújtott. — Hová megy? — Gondoltam, az állomásról telefonálnék. — Minek? Marhaság. Különben sem lehet. Vonat se jár. Itt már vége mindennek. Valami furcsa, suta módon lógott a hangja, vékony volt, mintha sírni akarna. — Mi történt? — Semmi. Csak épp az, hogy szétverték a pártbizottságot. Aki tudott, futott. Nekem sikerült. De most nem tudom, hogy lesz tovább. *— Hát mi van itt? Mi ez? — Majd megtudja. — Ereztem, hogy rettenetes kétségbeesés sötétlik benne. — En nekivágok gyalog. Valahol lenni kell az oroszokTiak, ha sorsunkra hagynak bennünket...? Nekem egy rohadt pisztolyom sincs. Komoran, némán állt előttünk az állomás. Egy lámpa sem égett. Ijesztő árnyékokat vetettek a fák, sírt köztük a szél. — Üljön föl — mondtam. — Merre megy? — Vissza. Ha akármi lesz, a gazdaságot meg kell védenem. evetett. Hosszan, keserűen. — Agyúja van? — kérdezte aztán — hát gépfegyvere? Mert ide az kell. Meg repülőgép. Az egész ország forrong. Se rendőr, se katona, se úristen. Maid lesz bíróválasztás. ne féljen. Csak vigyázzon jól mindenre, várja meg az új gazdát. Maga annak is jó lesz. Maga értelmiségi, nem igaz? — Azzal legyintett, s megindult az úton. — Még visszaszólt: — Aztán vigyázzon. Maga is tartott téesz- agitációt. Ne kerüljön egyhamar eléjük. — S ment bele a hideg éjszakába, most is előttem van még. Keményen lépett, mint aki tudja, hová megy. Nem haragudtam rá. Az ilyen ember nem tud simogatni. Kemény, akár a kova. Kedvetlenül felültem újra. — No, gyüel — pattintott az ostorral István. Megfordultunk és mentünk visszafelé. Hátranéztem, látom-e még a kis embert, de azt már elnyelte az éjszaka. Harangoztak valahol messze. Egyébként csönd volt, csak a kerekek zörögtek egyenletesen. Csattogott a lovak szapora lépése. Hogy, hogynem, elálmosodtam. Ringatott a puha bőrülés. Hogy ne bántson a hűvös, jól bebugyoláltam magam pokrócokba. István fütyörészgetett, azt láttam még, hogy rongyos az ég és itt-ott kicsillan egy- egy ismerős csillag. Aztán elaludtam, Így kellett lenni, mert álmodtam, össze-vissza minden marhaságot. Arra emlékszem, hogy nők forogtak előttem kis trikóban, hiszen fény játszott rajtuk. Hiába, akkor már elég régen aszkéta-életet éltem. Föl-fölvetették izmos lábukat, hogy vakított a vádlijuk fehérsége. Mély lehetett az álmom, csak arra riadtam fel, hogy nem zörögnek a kerekek. Kinyitottam a szemem és eltorzult pofákat láttamt pálinkabűz csapott meg, s csak egy végtelennek tűnő pillanat után szakadozott szét a csend vad ordítássá. Valaki fogta a lovainkat, egy másik épp Istvántól kapott egy hatalmas pofont, hogy hátrazuhant a hágcsóról. Vagy tizenöt-húsz sötét alak zúdult ránk. Kapzsi kezük a lovakat tapogatta, azt jól láttam. Észrevették. — Megvagy büdös! — rikoltott valaki. Nem volt késlekedni való időm. Előre ugrottam a bakra István mellé, fölkaptam a betűzött ostort és hatalmasat vágtam vele előre. Olyan szerencsés ütés volt, hogyha nyelét a ló kapta, a hegyét meg az, aki a zablát tartotta. Odakapott a szeméhez. A két ütleghez nem szokott állat meg előreszökött, s vadul vágtatni kezdett. István megtántorodott álltában, aztán a gyeplőhöz kapott. De azt én keményen tartottam. A kocsis torkából üvöltés tört ki, szörnyű káromkodás, mindenáron meg akart állni. — Mind megölöm! — hörögte és dulakodott velem. — Mind megölöm! Velem még senki se kukori- cázott! Ellöktem. — Legyen eszel Agyonvernek bennünket. Mit akar maga ennyi ellen? eszélhettem én annak. Sűrű vére fölszökött az agyára. Fűtötte a parasztvirtus. Az üsd, nem anyád! Még addig sose tért ki, ha verekedni lehetett. Mit bánta volna, négy, tizennégy, huszonnégy? Hisz belekötöttek. Meg is üthették, mert vér csurgott a szája széléről s a fél szeme körül elszínesedett a bőr. Ott lihegett közvetlenül mellettem az arca, nyála frecs- csent a dühtől, ahogy fuldokolta: — Mind megölöm! — Tudtam, hogy életünk a lovaink lábában van. Azok ott hátul fölkaptak a maguk kocsijára, s zörögtek utánunk. Mi legalább kétszer olyan gyorsan haladhattunk, mint ők. Nem volt szabad megállnunk. Birkóztunk, 6 morogva, mint a medve, én hangnélkül, csak a lovakat biztattam. Végül is leszorítottam a bakra, magam te tudom hol vettem hozzá az erőt. — Ember legyen eszel Nem állunk meal
