Szolnok Megyei Néplap, 1960. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-07 / 32. szám

• KHJiuK Mrr.tn níplat I960, február 7. A Hét uzis Lukács Miklós: hógolyó Este még csillag-lampionok lebegtek a kihűlt táj fölött, de jött bodrosan, siplcát [nyomott zsuppokra a hajnali köd, dér-szörös ágakkal útifák tapogattak a télbe — de ni! reggelre fehér lett a világ, elkezdett a hó keringeni. Amint kiléptem, tündéri volt a kert, káprázatos, csillogói fiúk csatáztak már — a ' fvasbolt előtt süvített a hógolyó — röpdösött, bár kapdostam [fejem, de bután nyakamközé csapott, riadt csönd hullt elém Ihirtelen s már indultam, hogy [lármát csapok. Két csillagot láttam, lgyémántot, pillájáról szívemre zuhant, s ekkor valaki rámkiáltott, mélyről zúgva egy ismerős [hang: — Emlékezz csak meszi [telekre... — Ablakot zúztál be! — ne [tagadd! s a megszeppent fiút remegve öleltem a gyémánt fák alatt. Oláh Sándor: Lakásunk üdvözlete Látod, hogy lett Végre laká­sunk. Kétévi hányódás után Újra csak magunk vagyunk. Téged köszönt most a faiak Friss festék szaga; A lakás hunyorgó szeme Rád kacsint: A ház ablaka. A villanytűzhely minden melegét Kiönti feléd. Légy ékszere, májusi moso- lyú őre Uj otthonunknak. Gyújtsd fel a csillárát a családi Békének, Hogy égjenek meleg fényei A szeretet apró lámpásainak. S engedd, hogy e vers Lágy ritmusú ölébe emeljelek Öntse el arcod a meleg, Piros öröm; Hogy meg ne botolj ha átlépsz A küszöbön.... 1959. Váci Mihály: Nyírségi fiatal költő jelent kezett a Tűztánc c. antoló­giában. Már akkor, — s az első kötetben is. — tanúsá­got tett tehetségéről, felelős­ségérzetéről hazája s szülő­földjének népe iránt. A nem­rég megjelent Bodza című kötete továbblépés. Lírájába ál'andóan bele­rezeg az alföldi táj gjerme- ki szeretete. Állandóan visz- saa-visszatér verseiben szü­lőföldjére: „Mi lennék, ha te is elen­gedné ? Szülőföld, hazám — sark­csillagom? Költészete azonban nem izolált, tájleíró költészet. Az emberi nagy problémák: az élet (A jövő irgalmáét), a ha'ál (A csontjaimra feszí­tetten), a szere' em (Haza hoz­zád. hét hídon át) problémái is he'yet kaDnak. A szerelem örök, izgató BODZA kérdéseire a költő az Áldott vagy te az asszonyok között című részben ad sokszor új szerű feleletet. Sokáig tovább fog rezonál- ni bennem a „Zsoltár” fen­séges, mégis kissé erotikus hangja: „Gyönyörtől felkent arcodat temp omi zászlókra hímezzék, S imádják öle'ésed kitárt-kar keresztjét.” Szerelmes verseiben kü­lönben József Attilá-s íz ér­ződik. Lepf-appáncabb Példa erre a Végül c, S még va lamit a szerelmi versedről. Valahogy olvasásuk után az embernek hiányérzete tá­rnád. Elszigetelek ezek a költemények a mindennapi mondanivalótól. Nem a szó lamok beleerőszakolásáró! van szó, de csúfén (!) a sze­relemről szólnak, mintha >7 nem is 'enne kápcso'atban a -e.p'is élettel. Pe*őfi Egy estém otthon e költeménye jutott eszembe. a SZOLNOKI INASÉVEK A világhírű gyomai Ener nyomda megalapítójának em éke.bői A szép könyv kedvelői között jól ismert a Kner Nyomda neve, hiszen a bib­liofil könyvek egy része on­nan kerül ki. De kevesen tudják, hogy a Kner Nyom­da alapítója a múlt század zad 70-es éveiben Szolnokon inaskodott. Sokgyermekes családok szokásaihoz híven azzal bocsátotta útnak aty­ja, egy negyed forintot ke­zébe nyomva: — Nesze fiam, amíg el nem költöd, lesz pénzed! Apja mesterségét követve, könyvkötő inasnak szegődött el Szolnokon. — . Vásári munkákon kínlódtunk, és már az első napokban segí­tettem is Jászkiséren sátrat építeni. Az árusítás elé azon­ban akadályok gördültek, — mert amint a vevők kezdtek volna könyveinkbe betekint- getni, nem igen nyíltak a táblák, eleresztve pedig csa­póajtóként csukódtak visz- sza; ledobták, s míg mink egy darabot sem adtunk el, addig a mellettünk lévő könyvkötő tékája megürese­dett .. amikor Váci Apám c. ver­sét olvadtam. Kevés ilyen költői megny.lvánulását ol­vastam még a szülői szere­ltnek. Egyszerre csak vá't a kö' tő hangja, a művészi politi­kum jelenik meg erőtelje­sebben lírájában. A köteté­ben első megnvilvánulása ennek Az eperfa alatt c. vers Nem könnyű elfelejte­ni a múltat annak szenvedé­seit, s „nagyon nehéz esz fe’edni a szegénység szégye­nét’’ — írja. S a címadó vers a Bodza? Vi ágének? Nem, jóval több anná1 Egy kicsit ars poetica De valahogy nem előremut ító 'ránvt szabó, hanem Kö*e- szete mos’ani heterogén á' 'apotának rögzítője. Ugv van valahogy ahogy maga a köl­tő írja:—■ .Rám lelt az élet” ám ő nem 'el*e meg még a életet teljes egészben. Donkó L. A fiatal inasgyerek szólni akart a gazdájának, de az leintette. Nem is tanította sokra később sem. Inkább csak a maga esze után dol­gozgatott a mesterének mű­helyében. Esténként földre dobott szalmazsák fekhelyén álmatlanul hevert gyakran. Cj gondolatok, új vágyak keltek benne, amelyek rend­szerint úgy formálódtak, — hogy szinte undor fogta el. Mert mi is volt a teendője a könyvkötés mellett: — „Az utálatos házbeli teendők: vállra vetett rúd két végén láncon lógó rocs- kában vizet hordani a Tiszá­ból; piacra, boltba, pékhez, suszterhez szaladgálni és a soha ki nem fogyó apró köly- köket óvodába, iskolába kí­sérni, ölben cipelgetni.” E* az élet bizony nem elégítette ki ezt a szegény gyereket, akit a gazdája me­zítláb járatott még 16 éves korában is, és egy olyan ki­mustrált honvédnadrágban, melyek forintonként kerültek kótya-vetyére. De — szeren­csére — életében néha-néha rámosolygott a szerencse is, amely megszínesítette egy­hangú, szürke robotját — „Elolvasásra érdemes munka csak akkor került hozzánk, ha Pettenkofen Ágost, Szolnokon megtele­pedett bécsi festőművész időnként összeszedte művé­szeti folyóiratait, műtörténe- ti könyveit, melyek már nagyszerű il'usztrációik miatt is igen érdeke'tek Gazdám igencsak az üzlet­ben foglalatoskodott s így kedvem szerint olvasgattam, vagy dogoz.yat+am. LKerálni is magamnak kellett a kész munkát és az első alkalom­mal a művész húc-7 krajcár borravalóval kínált meg. «mit nem fogadtam e1, ha­nem kinirult arcra' kértem hogy epaerpo inkább a ké- aeit megnézni.” Mosolyogva szabadította a művész tá<?as műtermének -onnp+og festménvére. s a piatal ina-<*vp-ok. aki ilvet -ohasorn látott csak fut'á- '-on né-rp+t szét hogy min- Jpriiket láthassa Ppttpnlro­ton ak'mr is ott állt az áll­vány előtt ős egv piactéri • íonpton do’gozott. — „Erre, mint munkában lévőre, voltam legklván- csibb. A képen egy, a soka- dalmon kívül álló paraszt agyarra fogott pipával vár­ta a vásár végét, hogy visz- szafuvarozhasson. Szekere első saroglyájából két girhes ló rágcsálta nagy kelletlenül a szalmát. A mester szíves­ségét megköszönve inaltam kifelé, mire rámszólt: „Nem úgy, öcskös! Csak nem gon­dolod, hogy ilyen olcsón mu­togatom képeimet? S mar­komba nyomta a húszkraj- cárost” Az idézett részek Kner I.: Félévszázad mes- gyéjén című kötetéből va­lók.) Ott, ahol most a Könyv és Zeneműbolt és az Ofotért ragyogó kirakatai vannak, a múlt század 70-es éveiben egy düledező féltetős ko­vácsműhely húzódott meg. Előtte nagy vizesárok a szennyvíz levezetésére, és az irgalmatlan sarat csak a jár­dákul szolgáló deszkapallók enyhítették. A kis könyvkö­tőinas emlékezetébe olyan mélyen bevésődött a szolno­ki környezet, hogy egyik írá­sából reálisan meg tudjuk rajzolni a város akkori ké­pét. Szemléletesen írja le, hogyan lehetett akkor a va­sútállomáshoz kijutni. — «A városszéli kis ■'OCSmiHl a vasúti — még kisebb — vendéglőig egyetlen földszintes hajlék volt: a puszta telken lévő Tündérkert, az úri muri ta­lálkahely. A hosszú utca másik olda'án szőlőskertek voltak, s egyetlen rendes épület árvult rajta. Elunván az ina=kodást, szökve hagy­tam ott Szolnokot, loholva igyekeztem a vasúthoz. Köz- vi'ágításról szó sem volt, s a vaksötét téli estén dübör­gő lépésekkel rohant irá­nyomban valaki. Amikor összeértünk. rámvi'logtatta tolva jlámpáiát, meg jobb kleben magasra tartott ha­talmas konyhakését. Aztán gúnyos me^vetóssel végigné­zett és faképnél hagyott. A hosszúra tervezett ina«kodás 'eiéhen gazdám „ruházott,” ás ez mentette meg az éle­temet.” — Szolnoki kapcsolatait azonban később sem szakí­totta m -g. Nem vette el a kedvét inaskodásának sa­nyarú emléke. A századfor­dulón többször is járt Szol­nokon, és az akkor mái- jól fejlődő nyomdája részére akart papírt gyártatni, hi­szen a Tiszán hatalmas mennyiségben érkező tuta­jok jó nyersanyagot szolgál­tattak volna a gyártáshoz. — „Három évtizeddel ké­sőbb állami és egyéb értékes kedvezményeket jártam ki a Szolnokon létesítendő olyan papírgyárnak, amely famentes áru előállítására is volt kontemplálva s amely­nél cégem nem akart mást elérni, mint hogy kiszorítsa legalább egy részét az ak­kor majdnem egészben be­hozott külföldi fehér papí­roknak.” Szolnok jövőjét is jól lát­ta. Az akkori gazdasági hely­zet ismertetéséből kiindulva szögezi le: „Ma az egész vi­lág az elszégenyedettség kor­szakát éli. Soká fogja nyög­ni, holott ennek elmúlta előtt nagy vállalkozások nem létesülhetnek. De hogy Szol­nokot még hatalmas gyárvá­rossá fogja tenni a Tisza, az bizonyos, mert csak a béke és csak az idő kérdése, hogy vízijárművek országújává váljék. (Az idézett rész Kner I. cikkéből valók, megjeleni Szabó B.: írások című kiad­ványában.) K. Gy. IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIUIIilllllllllllllllllUMlf Szerkesztői ü’ene*ek Süveges Erzsébet Kunhe­gyes. Kéziratának sorsa iránt érdeklődtem. A Jelen­kor szerkesztőségének felvi­lágosítása szerint igen sok kéziraitot kaptak, ame’yek- nek feldolgozása még lór.é- hány hetet vesz ígényoe. Ké­rik szíves türeliiét. Lakatos LoJ-is Szolnok. — \erse'ése nem rossz, azonban amit ír, sematikus. Heiyes lenne, ha m iéi több mo­dern. köPőt. Jankovich Fe­rencet. Cs. Szabó Bé'át, Si­mon Istvánt olvasná. Ez bizo- nyá-a útmutatást adna a jö- \ őre. Serfőző Simon Budapest Azt javasolom, hogy versek helyett inkább prózai mű­vek megalkotásával foglal­kozzék. QJovember vége. Szelíd, békés a táj. vL A dombokon már csupaszok a sző­lőkarók, de a földeken még ott tarkállanak a káposztafejek és a vágatlan kukarica- szárak. Az idő enyhe. Későőszi illat érin­tett meg, amikor kiálltunk az ajtó elé. Az eget kémleltük: olykor-olykor nagyon ma­gasan repülőgépek húztak el felettünk. Es­ténként csillagok ragyogtak a tiszta égen. A távoli akácos sötéten pihent. Ardó felöl tompa ágyúdörgés hallatszott. öreg István tanyájába húzódtunk a fe­leségemmel. Ahogy közeledett a háború szele, úgy szorultunk egyre összébb, mi ta­nyai népek. Féltünk. Mindennap ki-kinéztem a távoli, piros­tetős épület felé, ahol nemrég még huszon­hat tanyasi gyereket tanítottam az ábécére, és harmatos lett a szemem. Eszembe jutot­tak a festetten padok, amelyekre a gyere­kek neveket, szíveket véstek, az összekar­colt falak, a rajtuk függő állat- és mese­képekkel, és a kis szoba, ahol a lepke-, bogár- és növénygyűjteményünket tartot­tuk. Meszelt falú, egyszerűen bebútorzott lakásunkat nem is sajnáltam. Ágyat, asz­talt még lehet csinálni, szerezni, de a Mi­hálykák és Juliskák nálam már nem gyűjt­hetnek rovarokat soha többé. Szomorúnak és hontalannak éreztem magam, öreg Ist­ván gazda meg így biztatott: — Ne féljen, tanító úr, nem emberevők az oroszok! De azért lábát rongyokba csavarta. „Mit lehessen tudni”... — motyogta kajla bajsza alatt. Egy derűs, novembervégi napon pillan­tottam meg először őket. Éppen fát aprí­tottam a ház előtt. Lehajoltam, hogy ösz- szeszedjem a forgácsot, mire felnéztem, a kukoricásból két lovas léptetett elő lassú nyugalommal. Betyár, a puli csaholni kez­dett. — Germán jesety? — szegezte nekem a kérdést a ferde szemű. A másik, egy baj­szos fiatalember, körülnézett a házban. — Nincs — mondtam magyarul. Megértette. öreg István is előkerült az istállóból. Csendre intette Betyárt. De a lovasok már Sárközi Gyű1 a: SKOLA el is vágtattak. Mi csak álltunk és szótlanul bámultunk utánuk. Aznap este erős, sűrű ágyúdörgés hal­latszott a dombok felől. Éjjel süvítő han­gok szelték át a levegőt házunk felett. A padláson riadtan futkostak az egerek, öreg István kiállt az éjszakába és a hulló fé­nyeket vizsgálgatta aggodalmasan. Reggel sem szólt semmit. Hallgatagon ült a ke­mencénél. Nem gondolta ő sem, hogy ilyen hirtelen ér hozzánk a háború. , /pyanúsan békés volt az a reggel. Egy- A/ szercsak egészen váratlanul nagyon megélénkült a csendes kis tanya. Az erdő és a dombok felől jöttek. A levegő hangos volt a kiabálástól, kocsizörgésektől. A dombtetőn lovasok lépkedtek vége láthatat­lan sorokban, Az ardói úton szekerek küz- ködtek a marasztaló sárral. Utolsó ökrün­ket elvitték ágyút vontatni. Az istállóba bekötötték lovaikat, szobánkba telefont sze­reltek és állandóan ismeretlen, rejtélyes szavakat kiabáltak bele. Hirtelen felmo- rajlott körülöttünk a táj, az erdők, a dom­bok, és mi bizony elszoruló szívvel gondol­tunk a falubéliekre. Csak ültem és pipáztam. Sorsom és is­kolám motoszkált bennem. Rámparancsol­tak, kötözzem a sebesülteket, hisz arra még nem vagyok öreg! Feleségemnek mosni kel­lett a kötéseket. Fásult közönnyel teker­tem a vászoncsíkokat és az iskolapadokra gondoltam, amelyeket bizonyára tűzre hánytak már, meg a „Piroska és a farkas”- képre, amit talán letéptek a falról. Ügy éreztem, hogy soha sem fogok én már ta­nítani kis tanyasiakat. Este halottakat temettünk. A hold hi­deg fényével az akácok pőre ágai között bujkált, öreg István gazda fogta a halott fejét, és a bakancsos lábát ét az ismeret­len katonát a porhanyós tanyai földbe eresztettük. Szótlanul ástuk a sekély síro­kat, részvétlen hántoltuk az idegen anyák halott fiait, magam sorsa és az iskoláé, amely talán hosszú évekre nem ad majd hivatást, kenyeret, jobban szorongott ben­nem, mint az elmúlás halálos kézfogása. Két napig tartott ez az ágyúzenével aláfes­tett temetés. Aztán elhúzódott a harc a vá­ros felé. A tanyán csend volt. A katonák száma megfogyott. Akik itt maradtak, esténként körbeálltak és énekeltek. Sokszínű, meleg dalaik magukkal vitték lelkünket az ő ha­zájukba, a sztyeppékre és furcsa fájással töltöttek el. Már kezdtek fájni, halottaik a kihunyt tekintetükkel rámnéztek. Harso­gott a többszólamú dal, beharsogta az egész tanyát. Nem értettem a szöveget, mégis gyógyítólag hatottak rám ezek a dalok, és ha nem írzem kilátástalan sorsomat, talán velük énekelek. De ki gondol az én bajomra? A mezőkön még a halál tapos óriási csiz­májával. Ki gondol most az iskolákra? tanya élt, lélekzett. Csak én, én nem tudtam magamhoz térni. Pe­dig örülnöm kellett volna, hogy élek. öreg István kétéves unokáját, a Józsi gyereket szerették a katonák, elhalmozták minden jóval. Egy öreg katona, civilben cipész, nyuszit varrt neki bőrből. Az ezredszabó kis vattás ködmönkét készített. A telefonos pedig búcsúzóul megengedte, hogy Józsika a fejére tegye a hallgatót. Én meg csak nagybúsan szótlankodtam. Néha azonban óvatosan felmásztam a padlásra és kinéz­tem a tetőnyíláson a dombtetőn pirosló is­kolám felé. Kéményéből magasra szállt a üst, udvarán hangyállott a sok katona. Nem mertem a nadokrci a kis szertár­szobára gondolni Fejszével Assrehaenoarntt táblán, jaj, ne merülj fel előttem! Csak ülök tehetetlenül, szívemre a bánat mázsás sziklaként nehezedik. Erővel tartom vissza magam, hogy nekirohanjak a mezőnek. Pe­dig a mező tele volt akkor még aknákkal. Grisa, a feketeszemű sztarsi lityinant sok­szor figyelmeztetett: — Mina! Minal — és valami átkot szórt nyugat felé. Egy hét alatt megtisztították a dűlőt és engem már semmi és senki sem tudott visszatartani. Elindultam iskolám felé. A szívem összeszorult, amikor a feldúlt ud­varra léptem. A kút mellett konyhai asz­talom, rajta egy felhasított disznó. Az ajtó előtt hatalmas teknöben tésztát dagasztott egy feltűrt ingujjú katona. Az udvar kö­zepén bográcsban valami jószagú étel To­tyogott. Szobánk tele volt katonákkal, sűrű füst tódult ki nyitott ajtaján. Közömbösei mentem el mellette, csak a tantermet akar tam látni, csak azután sóvárogtam. Hirtelen visszahőköltem: a barna aju. előtt fegyveres katona állt. A folyosóablak hoz támolyogtam és lábujjhegyre álltam, mint valami leskelődő gyermek. Megláttam a festetten padok rendjét,- a tiszta padlói az érintetlen szertárt, ahol a szekrényajn üvegje mögött ott tarkállottak a lepkék bogarak, növények. A tábla ott állt a sarok ban és nagybetűs orosz írás fehérlett rajtc. Nem értettem a nyelvet, de ösztönöse 1 megéreztem, mit jelentenek azok a szavak Feldúlt orosz iskolák, eltiport drága műszf rek lebegtek előttem, amikor láttam az év iskolám templomi rendjét, tisztaságát... fosak álltam és néztem a becsukott aj- íóí. Akkor kezdtem megérteni szár­nyaló dalaikat, a szemükben ragyogó hite: bátor katonalejküket, hihetetlennek látszó, csodálatos győzelmeiket. Szememet dörzsö­löm: valóság-e, amit látok? A pusztulás kellős közepén üde színfoltként ragyog c tanterem. Előtte sétál egy katona, fegyver­rel vigyázza. Lépései hangosan koppannak a téglákon. Mintha kábulatból ébrednék, új élet értelme kezd derengeni bennem. Feléje indulok, de ő szigorúan, figyelmez­tetően puskájával az ajtóra mutat: a barna festéken tisztán ragyog a fehér krétaírás: ...V IrnJn”.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents