Szolnok Megyei Néplap, 1960. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-21 / 44. szám

6

IZOI.NOK MW ÍVEI NtPUr

1960. február 21.

^ kicsi, korán sárgulni kezdő erdő szélén két fiatal nyírfa gyér árnyékában áll a traktorosok mezei szállása: a zöldre festett, mozgó lakókocsi. Benne néhány ágy, egy asztal, padok, falain képek és plakátok, megrakott könyvespolc és egy új balalaika. A sarokban rádiókészülék. A kocsi tetején antenna.

Három ember próbálja va- lah--y agyonütni az időt ez^ .oen az unalmas napokban: az ukrán Fedor Szam- jonovics Hamaza gépész, Ványuska, a feketehajú és feketeszemű iparitanuló és Varvara Tyimofejevna özvegy kolhozparasztasszony, akit egyszerűen csak Tyimo- fejevnának hí mindenki. Kora és kövér teste ellenére nagyon fürge asszony. Velük van Golec, a korcs kuvasz is.

Az idő délfelé jár. Ványus- ka guggolva mázolja az eke- vazat.

A levegő mozdulatlan. A kocsiból a rádió hangja szűrődik ki. Éppen a bemondó

beszél.

Ősz fej, ráncokkal barázdált, pirospozsgás telt arc jelenik meg a nyitott ablakban.

— Hányszor hívjalak még benneteket? — csattant Tyimofejevna kissé öreges, de amellett lányosán éneklő hangja. — Nem akartok ma ebédelni?

Golec a fülét hegyezi. Vá- nyuska folytatja a mázolást. Olyan nagy a forróság, hogy teljesen elveszi az ember étvágyát. Hamaza azonban szereti a rendet: abbahagyja a szelepcsiszolást és lassan kibújik a gépek közül.

Hamaza hirtelen kiegyenesedik és a kocsi felé fordul, ahonnan zeneszó szűrődik ki.

— Ma hangversenyt közvetítenek a gépállomás részérel — kiált fel.

Ványuska is, mintha mágnes vonzaná, a hang forrása felé fordul.

— Tyimofejevna! Tyimofejevna! — kiáltja torkaszakad■iából. —- Állítsa hangosabbra! Forgassa meg egy kicsit! Á csavarját!... Eh! A minde- nití... — a kiégett fűbe hajítja a merítőkanalat, amelyből Hamaza kezére töltötte a vizet és a mellette ugráló Go- leccel együtt a kocsi felé rohan.

következő pillanatban a gépész és Ványuska ott ül a Rekord-készülék mellett, amely most bömbölni kezd. A szimfónikus zene hangja a nyitott ajtón és ablakon keresztül kitör a szabadba, az erdős sztyeppe síkságára.

A gépészt sokkal erősebb érzés fűzi tanítványához, mint a barátság: a háború megfosztotta Ványuskát az apjától. Hamazának pedig nincsenek gyermekei. Aztán a zene iránti szenvedélyük is közelhozza őket egymáshoz. Fedor Szemjonovics egész életében szerette a zenét, .sőt öreg korára a gépállomás és a szomszéd kolhozok dolgozóiból énekkart is alakított. Hamaza kórusa Jső helyen áll a területen. Moszkvában is szerepelt. Ványúskánalc nagyszerű hallása és zenei érzéke van. Kilencéves korában már pengetni tudta a balalajka húrjait, tizenegyéves korában pedig már gitározott. Egy leszerelt traktoros mandolint hozott haza és Ványuska egy hét múlva már mandolino- zott. Bármilyen dalt könnyedén eljátszik a klub zongoráján. Harmónikázni is tud, de csak mindig visszatér a há- romhúros balalajkához, ahhoz ragaszkodik. Azon töké- leteren játszik. Összegyűjtött nénzén vásárolta és most nem válna meg tőle semmilyen kincsért sem.

Fedor SzemjovovídS és Ványuska élvezettel hallgatja a zenét. A gépész nyakát előre- nvújtja, tekintete az ablakra szegeződik.

— Minden csak a maga rendjén jó — morogta Tyimofejevna, amint teríteni kezdett. — Itt az ebédidő, ők meg a zenét hallgatják. Nos, rendben van. Ványuska: gyerekeknek valók a trallallák, meg a trüllulluk, de mi Fedor Szem- iovovics. már nem vagyunk azok a jaj de nagyon fiatalok...

*— Varvan Tyimofejevna Barna» a

VLAGYIMIR MATOY:

<

Magyar rapszódia

hangverseny hatása alatt ünnepélyes hangon és figyelmeztetően felemelte a kanalat — ha egyszer nem ért valamihez, jobb, ha hallgat. Hasonlítsa csak össze magában: sültkrumpli és Hacsaturján- keringő! — széttárta a karját, mint aki nem talál szavakat, amelyekkel ki tudná fejezni gondolatait.

ányuska leemeli a falról a balalajkatokot, kiveszi belőle a ragyogó hangszert.

— Lám, ez helyes — mondja a gépész. — Cincogj valamit, amíg a hőség alább nem hagy,

Ványuska sokáig, gondosan hangolja a balalajkát. Azután megpendíti a húrokat.

... A balalajka most halkan szól. Még inkább csak próbálkozás, de Hamaza már felemeli fejét és csodálkozva tekint tanítványára. Ványuska arca szigorú, ajkát összeszorítja és a három húrról, fürge ujjai alól eru csodálatos zenemű ütemei hangzanak fel, amelyet oly ütemesen játszott a zenekar is a hangverseny elején.

— Nem jut eszembe... Pedig jól ismerem, de a címe kiment a fejemből — pattint ujjával türelmetlenül Hamaza... No, segíts csak ki.

— Liszt második rapszódiája — suttogja mérgesen Ványuska, de egy pillanatra sem hagyja abba a játékot.

Miféle homályos képek izgatják a legényke fantáziáját, amikor oV in művet játszik, amelyet egy másik korban, messzi országban élt muzsikus írt? Ványuska, akinek apja a Budapestért vívott harcokban esett el, talán megpróbálja elképzelni a széles rónákat és az ottani életet, amely ismeretiéi, számára, de az érte kiomlott vér közelhozza szívéhez. A rapszódia feszült drámai ereje utat talált a fiú, a kor fiának szivéhez. Ványuska tnlá” egy magyar falu parasztjait látja képzeletében, amint ünnepnap délutánján vidáman járják a pattogóütemü csárdást. Vagy pedig egy huszárszázadot, amelyet még nem látott és talán soha nem fog látni?

Hamaza óvatosan le reszti lábát az ágyról, felül. Nézi a likacsos padlót, mozdulatlanul ül, végighallgatja a rapszódiát és amikor a balalajka már rég elnémult, ő még mindig mozdulatlan.

— Ejha! — kiált fel a gépész. — Aztán mikor tanultad , ieg? Persze, csak úgy suttyomban?...

— Nem is egyszerre, az világos! — feleli látható izgalommal Ványuska. — Már régóta tanulom. Egyszer közvetítette a rádió, balalajkán játszották, de hogy! Akkor határoztam el magam, hogy megtanulom... Nagyon nehéz darab, Fegya bácsi. Valahányszor a klubban jártam, mindig feltettem a lemezét... Na és sikerült? — pillant félve a gépészre.

— De mennyire sikerült — mosolyodik el Tyimofejevna. — Az ujjaid úgy ugrálnak, hogy az ember alig tudja követni a szemével... Miféle zene ez?

— Magyar — dörmögi Hamaza.

— Óh, te szegénykém! — csapja össze a kezét Tyimofejevna.

Kinyújtja kezét, hogy megsimogassa a fiú fekete haját, de Ványuska mérgesen továbbhúzódik.

Hamaza szigorúan néz tanítványára, nehogy eszébe jusson vúzautasítani a kérést, de ez teljesen felesleges: Ványuska leakasztja a bala- lajkát, kényelmesen elhelyezkedik és gyorsan hangolni kezd.

— A „Vörös berkenyét” — súgja Tyimofejevna.

Ványuska figyelemre sem méltatja a tanácsot. Vár. Csend van. Hallani az éjjeli lepke puha szárnyainak csapkodását, amint a lámpa üvegéhez ütődik.

A fiú megérinti a húrokat. „A sztyeppén Herszon alatt magas fű nő..." — játssza elgondolkozva Ványuska. Tekintete mereven szegeződik az ajtón beáramló sztyeppéi éjszakába. És a csengő hangok elviszik a hallgatókat a távoli sztyeppékre és mindenki maga előtt látja a kis halom alatt nyugvó legendás matrózt, aki életét áldozta fel azért, hogy sok év után ezek az idegenek, akik véletlenül összegyűltek a traktorosbrigád száláskolcsijában, ezen a júniusi estén, egyformán boldognak érezzék magukat.

tolmácsnő tapsolni akar,

de a tanár figyelmeztetően emeli fel a kezét.

— Galambocska, még! — kéri a fiút, le nem véve tekintetét róla.

Ványuska elgondolkozva sokáig hangol, pedig nincs is rá szükség. Gyors tekintetet vált Hamazávál, majd amikor kiolvassa a gépész tekintetéből a helyeslést, ujjait a hurokra helyezi és játszani kezd.

A tanár arcán elcsodálko- zás ül. A magyar vendég tág- ranyi't szemmel nézi Ványvs- kát. — Liszt Ferenc — suttogja a bajsza alatt.

Ványuska ujjai egyre gyorsabban mozognak, a zene magával ragadja a hallgatóságot. A legényke megfeledkezik arról, hogy kezében há- romhúros összeenyvezett deszkát tart. Hát lehetséges az, hogy esket a hangokat egy balalajkából hozza ki? Mint- hx számtalan vonó alatt sokszáz húr zengene, trombiták harsognának és flóták ujjongnának... Az életörömből fakadó hangok még sokáio szállnak Ványuska ujjai alól Csend borul a kocsira, amint a balalajka elhalt net. A tanár elbűvölve nyúl a hangszer után, mintha valami drágaság lenne. Kezébe veszi és finyelmesen nézegetni kezdi. Óvatosan megérinti a háromszögletű dobozt és a húrokat. Majd a tolmócsnő- höz fordul és gyorsan, hevesen néhány mondatot intéz hozzá, közben a balalajkát szorongatja a kezében.

— A tanár úr el van ragadtatva — tolmácsolja a nő. — Ilyen kitünően játszani a TT. Magyar rapszódiát egy nagyon egyszerű hangszeren: igazi csoda...

— Még egy orosz csudát! — kiált fel a tanár és szemüvegén keresztül a körülötte- ülőkre néz.

Ebben a pillanatban eszébe jut Ványuska, akit már nem lát a helyén és tekintetével kutatni kezd utána. De a fiú eltűnt. Amíg a tanár a balalajkát nézegette, Ványuská- nak sikerült megugrania.

Az öreg magvar újra mond miamit a tolmácsnak és kér- iőleg tekint Hamazára.

— Naayon kíváncsi a tanár űr, mivel magyarázható az, hogy a kisfiú a nagy magyar zeneszerzőnek éppen ezt a nehéz művét választotta — kérdi a tolmácsnő.

A gépész tétován tekint az igazgatóra, de az hallgat.

— Tudják... — nyögi ki veiül — Iván Konsztantyino- edes. a doloa úgy áll, hogy a égényke apja negyvenötben Magyarországon esett el...

— Őt — kiált fel a tanár. Vem szólt semmit, de a hang- a kifejezte mindazokat az értéseket, amelyeket szavak iradatával sem lehetne job- > i kifejezésre juttatni.

Ünnepélyes csend uralkodik i kocsiban. Hallani az éjjeli epke vergődését a lámpa i vegében.

Fordította: SÁRKÖZI GYULA

H

osszú hallgatás következik.

— Emlékszel az apádra? — kérdezi Hamazd.

— Egy kicsit — feleli Ványuska.

— Amikor elment, te akkor... — Hamaza magában számolni kezd — ötéves lehettél... Rendes ember volt, szintén barnaképű, akárcsak te. Kiérted % Maiból haev

ecsettel együtt szinte megmerevedett.

— Nagyszerű érteni — nevet a tanár.

A tolmácsnőhöz fordul, néhány szót mond neki.

— A tanár kéri — fordul kedvesen a nő Ványuskához —■, hogy beszéljen neki az ekékről.

— Dehát mit kell itt magya- rázgaíni? — pillant Hamazára, ajd Iván Kosztantyino- vicsra Ványuska és zavartan vonogatja a vállát. — A ráma — mutatja. — Öt eketest és ekevasak. A szántás mélységét automatikusan lehet beállítani: az ember meghúzza a kötelet és kész...

Ványuska és Golec kíséretében a csoport átmegy a boronákhoz, és végül a tárcsákhoz. Gyorsan sötétedik. A tanár előhúz a zsebéből egy lámpát és annak fénye mellett fejezi be a szemlét,

M a jelenik az első csillag.

A tisztás fölött denevérek röpködnek és a kemencében otthonosan pattog a tűz. Tyimofejevna nagy kanállal kavargat valamit az üstben. A zsír, pirított hagyma és kása étvágygerjesztő illata betölti a levegőt. A csoport a tűzhöz indul, a magyarok szertartásosan menhajol- nak Tyimofejevna előtt és mindnyájan helvet foglalnak az asr'.xl előtti pádon.

— Talán betérnénk egy kis időre? — kérdi halkan a tolmácsnőtől Iván Kosztantyino- vics. — Klincig még hosszú az út.

— Néhány percre — szólal meg a tanár, akinek úgylát- szil: ..~a\jon tetszik itt. Hajsza alatt mosoly bújkál. Mereven a tűzbe néz.

Tyimofejevna odakacsázik Hamaza háta mögé és a fülébe súg valamit.

— Megkóstolják a kásánkat? — kérdi éneklő hangján.

Kiderül, hogy a vendégek majdnem az egész napot a határban töltötték és bizony nagyon megéheztek.

Nevetgélve lépnek be a szűk ajtón a vendégek a háziakkal a mozgó kocsib i. Még a hallgatag titkár is élénken beszélget a tolmácsnövel. Tyimofejevna leülteti a vendégeket. Ványuska behozza a bográcsot, Hamaza pedig Iván Konsztantyinovics kabátujját húzogatja.

— Egy félliter vodkám van eldugva — suttogja a gépész. — Nos, mit szól hozzá? Egyszerű emberek...

Amíg Tyimofejevna osztogatja a kását, Fedor Jzemjo- novics leguggol, a lóca alatt matat, majd kihúz egy félliteres fiaskót. Azután azon töpreng, hogy jut-e mindenkinek és töltögetni kezdi a különböző nagyságú poharakba és csuprokba az italt.

A tanár huncutul rá mosolyog a szembenülő Vány unkára, majd hirtelen felemeli a poharát és ünnepélyes hangon megszólal:

— Egészség, dicső orosz tr.ktorista!

Mindnyájan koccintanak. Következik a kása, amely annyira ízlik, hogy a titkár arra kéri a tolmácsnőt, mondja meg Tyi nofejevnának, hogy ilyen finomat még életében nem evett. „Egészségére, egészségére” — mondooatr ja Tyimofejevna és kiosztja a második porciót a vendégeknek. A kiürült bogrács helyébe a tekintélyes te-főző kerül.

Ügy látszik a *•endégek nem sietnek. A professzor, miközben kanalával széjjelnyom- ’coöjg a cukrot, körülnéz a kocsiban, amelyet tompán világít meg a falon függő lámva.

— Ó! — kiált fel, amint megpillantja a balalaika tokiát a falon. — Van itt zenész s! y

— Ványuska szokott cin- :ogni — feleli odavetve Ha- naza.

— Kérem — fordul a tanáé

Iván Kosztantyinovics, a gépállomás igazgatója mászik elő a kormánykerék mögül. Alacsony, köpcös emberke, gyűrött vászonruhát, vászonsapkát és csizmát visel. Utána három ismeretlen lép ki a kocsiból: egy fiatal nő, táskával a vállán és két férfi. A vendégeken ballonköpeny. Egyikük negyven év körüli, simára borotvált arcú. Takaros bajúsz díszíti az arcát. A másik férfi sokkal idősebb. Széleskari- májú kalapot és szemüveget visel, ősz szakálla van.

— Kissé elkéstünk, mert bejártuk az egész határt — nyújtja a kezét az igazgató a gépésznek. De Hamaza nem meri megfogni olajos kezével. — Ez a mi gépészünk — fordul az igazgató az útitársaihoz.

A vendégek mosolyognak, megemelik kalapjukat, valamit mondanak egy Hamaza előtt ismeretlen nyelven és váralján tekintenek a nőre. Az lefordít néhány kedves mondatot, amelynek értelmét a gépész az izgalomtól nem fogja fel, majd két nevet

milyen nép? Látod, ez a Liszt már akkor megértette. A te apád pedig felszabadította őket... Az élet, az ember élete — a gépész lehajtja fejét és bólogat —, nagy dolog... De amikor arra gondolsz: a nép! Liszt nyilván oratóriumot és kántátákat szerzett — nem tudom mi volt akkor a divat —, de megértette a népet és lám, mit csinált... Nekünk még száz év múlva is ujjong a lelkünk... Azért, mert a rapszódia — emeli fel ujját Hamaza — a nép zenéjét jelenti!

Kintről kutyaugatás hallatszik.

— Talán elhozták az élelmiszert — tért vissza Tyimofejevna a mindennapi dologhoz.

De a következő pillanatban felhangzik egy duda hangja, az ugatás örömteli vinnyogásba csap át, valaki leugrik a kerékpárról.

— Jó egészséget! — köszönti a szállás lakóit a jövevény.

Esetlenül odalép Hamazá- hoz, Ványuskához és Tyimo- fejevnához és sorjában kezet fog velük. Bögréjét bemeríti

a vízzel telt vederbe és szinte önti magába a vizet.

— Megrepedsz, Szergej — Fedor Szemjonovics kérdőleg tekint a jövevényre. — Csak nem a farkasok kergettek meg?

— Óh, nem a farkasok, Fé- gya bácsi — feleli Szergej nagy lélekzetvétel után, amint leül Ványuska mellé. — Egy félórát kaptam erre a tízkilométeres útra!

— Na és mi az a sürgős dolog? — kérdi Hamaza és előveszi dohányzacskóját. A gépész nem híve a sietségnek.

— Az, hogy vendégek érkeznek — feleli fontoskodva a legény és a dohányzacskó után nyúl. — Mindjárt itt lesznek, aztán készüljenek ám fel a fogadásukra!

— A területi központból? — kérdi a gépész, miközben lassan csavargatja a cigarettáját. — Hadd jöjjenek... — Hamaza rágyújt és tüzet ad Szergejnek is. — Mit képzelsz, majd eléjük szaladok?

— Dehogy a területi központból! — Szergej szippant egyet, kis szünetet tart, majd kiereszti a füstöt és tekintetét végighordozza a többie- ken. — Külföldiek! Magyarok!

•

lyj ár közeledik a vacsora * w 1 ideje, amikor az úton, a párás földek között por- gomolyag tűnik fel, am.ly gyorsan közeledik. Már ki is lehet venni, hogy az autó száguld a szállás felé. Most eltűnik a kiserdő mögött és mielőtt Hamazának sikerülne becsavarnia a csavart, a szálláskocsi előtt megáll az igazgató öreg, vászonfedelű masinája. Hamaza megigazgatja a zubbonyát és gyors léptekkel az autóhoz siet. Ványuska megmerevedik, szemét az autóra szegezi.

— Fessél csak — veti oda neki útközben Hamaza -n* • te dolgod itt csak aa_

említ, amelyeknek kiejtése is oly nehéz, hogy Hamaza még csak meg sem tudná ismételni. Egyik lábáról a másikra nehezedve, zavartan mosolyog Fedor Szemjonovics. Majd az igazgatóra tekint: hogy most aztán mit kell tenni?

szakállas vendég leveszi kalapját és szemüvegén keresztül mereven Hamaza szeme közé néz. Aztán lelkesen kezet nyújt neki.

— Elvtárs! — nagy igyekezettel és hangsúllyal, de keményen ejti ki a szót a vendég és megfogja Hamaza kezét, amelyet a gépésznek volt ideje már megtörölni a nadrágjában, megszorítja és megrázza. — Elvtárs! — ismétli meg a vendég, homlokát ráncolva, keresi a megfelelő szavakat, aztán felkiált: — Traktoros: kiváló szakma!

Mindnyájan nevetnek, de mindenkinél hangosabban nevet az öreg magyar. Valamit hevesen magyaráz a tolmácsnőnek és kalapjával a traktorok magas fülkéjére mutogat.

— A tanár úr kéri, hogy kissé részletesebben ismertesse meg őt a gépekkel, amelyeken dolgozik — tolmácsolja a nő. — A magyar mezőgazdaság jövője a gépesítésben van.

A tanár figyelmesen hallgatja, helyeslőén bólogat, de aztán hirtelen mérges tekintetet vet a tolmácsnőre. Ügy látszik, elégedetlen a száraz fordítással.

A szemle elhúzódik. A nap lebukik, alkonyodni kezd. A csoport megérkezve az ekékhez, rábukkan az ekék közt lapuló Vámruskára és Golec- ra. Ványuska folytatja a mázolást. A kutya bundáján éktelenkedő zöld folt magára- vonja a tanár figyelmét. Vidáman felkacan és Vánvuskí- n Mkiimk Imm ii