Szolnok Megyei Néplap, 1959. november (10. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-22 / 275. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1959. november 22. eqtjel kel folt a Uhuiul A kisfiam szavalt a színpadon ügy örült az a sok gyerek S közöttük a kisfiam, Mikor a színpadon Az óvodások műsorán. Boldogan Meghajolt a nézőtér felé. Szemüvegén a lámpák fénye Csillogott S a szemében a siker Mert tapsot kapott A lármás kis gyermeksereg, ßs nőtt előttem a pöttöm gyerek, Mint ahogy a nyúlfarknyi szerep Dagadt a képzelet szárnyain. Lámpák, nagy színpad, Tomboló tömeg; A szó, mint pille szárnya röppen, Ahogy szaval, beszél. Tapsorkán .... S megcsillan a tény A szemüvegén__ Oláh Sándor Vasván Víncze: ^ÜíszonlLíVás A téma sincs befagyva; öreg folyom, a Zagyva Bukdácsol itt elötten, Elmentem ötven éve, De dolgainknak vége, Visszahozott a béke. Itt láttám én, a gyermek Medrébehajló kertek Lankás, szelíd lapályát S áldott ölének táját Most is itt látja még az ötvenszer évelő fa. Távoli földben nőttem, » Két háború mögöttem és vérrel festett képek, Fásult rabszolganépek Gondjának mennyi drága Hiábavalósága. S ha nem fájnak az évek, Kikkel ma én is élek, Már nem magunkrahagyva, Már nem viharba fagyba, Tavasszal is itt élnek, Ahol folyik a Zagyva. * ' Lakács Miklós; GAZDASÁG LEÁNYAI Hányszor hallottam, — siettek munkába a koránkelők, harmatán alvó füveknek topogtak a pajták előtt, kis szatyrukat meglengetve csapatban álldogáltak itt, vigye őket a földekre csipogva várták — a gépkocsit. Estente már bolyhos ködök nyújtóznak a fák ágbogán, de szivük dalos kedve röpköd a szállás kicsi ablakán, még kötik a kévét, szárat, aztán végleg hazatérnek, róluk álmodnak a tájak ( csöndje, csillagporos rétnek. Lassan kihűlt fénye a nyáknak, dórt rugdal ágról a holló, gyöngy-szagosán bálba járnak. csillog hajukon majd a hó — nyoszolya vánkost titokban hímezik, — nem várnak táv’szig. rézdudás-táncos vigadalomban porgik majd át a birkás kiflzit. ■ 1 ■ SZERKLSZ1Ó1 ÜZEMETEK Lukács Miklós Törökszent miklós: Versei közül a Gazdaság leányai most és a Vasárnap című rövidesen közlésre kerui. Vereb Imre Szolnok: Versei sajnos nem ütik meg a közlés mértékét. Elsősorban banális, másodsorban a ben ne szereplő érzések nem a saját 18 éves fiatalhoz illő ér zései, hanem mesterkéltek erőszakoltan komolykodóak Célszerűbb volna a mai fiatalok életét tükröző problémákkal, témákkal foglalkoznia. Nagy Gábor Szolnok: Verseit figyelmesen elolvastuk, úgy érezzük, hogy nem minden tehetség nélkül verse'. Van egy két jó gondolata, érdekes költői képe. Azonban ez kevés. Sokkal nagyobb műgonddal, csiszoltan, a költészet irat1 an törvényeit betartva kell verset írnia. Fejlődését segítené, ha olvasná minél több modern magyar költő alkotását. Bízunk benne, hogy nem is hosszú idő múlva, már közölhető versekkel jelentkezik. Mészáros Zoltán Szolnok: Versének szándéka tiszteletreméltó, sajnos a harcos gondolat még nem elég. Azt nem a politikai hétköznapok nyelvén, hanem magas művészi formába öntve kell előadni, így válik irodalmi értékké. MINT A KiRÍG ■J 958 őszén Rideg Pálné, ■ született Baka Veronika állapota válságosra fordu t. Hangosan jajgatott a konyhában és irtózatos kínjaitól dőlt belőle az átkozod ás. — A dögvész... jaaj, mikor fordulok föl — nyögte hangosan, keservesen. Nem hallotta más, csak az ura meg a szótlan az utóbbi időben mindig komor legényfiú, ki mostanság úgy jár-kel a tanyaud- váixrn, mint az alvajáró. Hajnalok hajnalán szó nélkül befogja a lovat, a kocsiderékba vágja az ekét és megy köszönés nélkül. Amikor es*e az öreg Rideg megkérdezi tőle. mennyire haladt, csak vicsorog, a fogait mutogatja, mint a veszett kutya: — Fogadjon cselédet, attól kérdezheti... Rideg Pál ilyenkor legszívesebben nekirontana, tarkának esne, hogy megfojtsa. De fél. Nagy erős, vállas ember a fia,- ő pedig kiszáradt vén fa már. Elódalog a tanya- mögé, vagy az istálló végébe és csak átkozódik. Inkább érzi, mint tudja, hogy dűlőiéiben van itt minden. Mióta haza jött a fia, azóta kicserélték. Ifjú Rideg Pál nem a régi, nem tűri a hajtást, s mindig forr benne a méreg. Teli van vissz afolytott indulatokkal, soha sem tudni, mikor robban és töri össze a tanya kerítését és mindent. Vagy mikor megy el szóróikul úgy. hogy reggelre csiak hült helye marad az istállóban. Mert ott alszik. De most megkövültén á'l a diófa alatt, ahol a durván faragott sz’ .en mozdulatlanul gubbasztott apja. az örea Rideg. A fiú kezefeje az asztalon nyugodott s szerrvVel valahová messzire nézett. Az öreg álmosan pislogott félig talán szunyókált Ült ott. mint valami ezeréves bálvány. A nyitott konyhaajtón rlkitószínű ágyterítő lógott. Baka Veronika tűzte oda minden nyáron, hogy ne menjenek be a legyek, de a szoba azért levegőzzön. Baka Veronika most szívet- tépően jajgatott, fia pedig arra gondol, orvos kellene. Már lépett is az istálló felé, hogy befogjon. Erre megmozdult és felállt az öreg is. Fia után nézett, de nem szólt semmit. A legény-kivezette az istállóból a két lovat, hozta a bőrülést, — Hé, fiatalúr! — mordult rá Rideg Pál. — Nincs *üle? — intett az ajtó felé a legény. — Vissza!.« Megértetted taknyos. Vissza!! — ugrott a lovakhoz. Lerángatta róluk a hámot. — A doktorhoz megyek — szólt csendesebben a fiú. Rideg Pál kissé alábbhagyott. Eleresztette a kötőféket, a jószág ott állt a rúd mellett; szerszám nélkül. A két ember seembefor- ” dúlt. — Minek az orvos? — A másik dühösen, megvetően legyintek — Minek az orvos? — ismételte csendesebben az öreg Szinte könyörögve nézte fiát. — ne menj fiam, nem segít, csak a pénzt viszi. Mert mindenkinek ez kell... A paraszt csak adjon, adjon... Fordítsa ki zsebét. Anyád sem engedné. A (kórház ezrekbe került és utóbb mégis azt mondták nem tudnak segíteni Haza- küldték. Majd lesz amit az Isten ád. — Az isten? — nevetett fel hangosan, idegenül a fiú és kinyújtotta kezeit — Maga vol* itt mindig az isten — s keserű, folvtott mozdulattal ujjal mu-atott apjára. Amaz riad an hátrább lépett — Maga! Masa miatt kínlódik most anyám, mert magának, nincs szive. Ami van, az kéreg. Kéreg! — hadonászott magából kikelve. mint aki már nem tud mit csinálni. w S it adott maga nekünk? Mikor hozott egy szem cukrot gyerekko- . romba? — Mikor volt édesanyámnak vasárnapja?... — folytatta volna tovább, de elkékült, a szavakat oeléje fojtotta a düh. Az öreg Rideg hátrált s mint akit megsebeztek, felordított. Kapkodva letépte nad- rágsziját. Lelökte magáról a nadrágot. Inas, vékony combján szánandóan löttyen a barnás színű bőr, szinte sivalko- dott — Te teszel nekem szemrehányást!! Mit kap am én? Ezt nézd. Ide nézz! Ez: kaptam! Sérvet... Akkora mint egy lófej. Ki köszöni meg nekem? Azt akartam, hogy mire felfordulok, téged gazdának tartsanak. A fiú megkövültén nézte Apjának habzott a szája. Futott. C daszaladt a tóthoz és kemény, szikár öklévé: ütötte a betongyűrűt. — Itt a cukor! Itt vannak a vasárnapok! — mutatott körül eszelősen és habzó szájjal folytatta. — Az enyém is, nemcsak anyádé. De hiába vicsorogsz. Nem adok semmit nem adok! — borult a betongyűrűre, foltos kabátja alatt rángatóztak a vállai. Ifjú Ri- leg Pál földbegyökerezett lábakkal állt mögötte, aztán odament hozzá. — Apám! Nagyon fáj... De én innét elmegyek. Ez a börtön nem kell nekem. — S fáradtan indult az istálló felé. A tanya körül elcsendesedett minden. Az ajtón meglibbent a pirosrózsás ágyterítő. A szét portölcsért kavart az- udvaron. Idős Rideg Pál a kút kövére borulva hallgat.«, s odabenn Baka Veronika számára ezen a földön megszűnt“ minden fájdalom. Szekulity Péter, , ' JÚUJjj J kkor már három napja verette az orosz a Tisza partját. Szemből csak néhány lövés esett már. Egy-egy elkésett akna sivitott, majd éles csatianással jelent meg a fehér felhőcske. Ilyenkor összeremegett a kis falu. Bulla Klári fázósan húzta össze magán a vastag hárászkendőt. Karcsú, formás alakja, finom szívalakú arca szinte elveszett a fekete, öreges kendő alatt. Fáradt volt, tinta az egészet és szívből kívánta a csöndet. Néha halványan elmosolyodott. Ilyenkor Tandarit látta, a kis társulat hősszerelmesét, amint felháborodva szónokolt, akárcsak valamilyen nyilasgyűlésen lenne. — Maga nem maradhat itt, Klári! Van fogalma arról, hogy itt mi lesz7 Vérfürdő, gyilkolás, gyújtogatás! De nem csak úgy egyszerűen. Az ilyen jó nőket, mint maga előbb alaposan... — és az ő keresetlen durva modorában jó magyarosan megmondta, mit és hogyan csinálnak vele majd a szovjet katonák. — Nézze Róbert, én mégis maradok. Nem tagadom, nagyon félek. De a maga kedvenc németjeitől még jobban — válaszolta gúnyosan a színésznő. Von Wichter őrnagy csütörtökön este éppen elég kézzelfoghatóan adta tudtomra, mit vár egy szövetséges ország honleányától. Nem, kedves Tandari, menjenek csak nyugodtan. Én itt születtem, Tiszaháton. — De hiszen ez őrültség! Maga a vesztébe rohan! Jó, mondjuk nem lesz baja. De maga elképzeli, hogy lesz itt valaha is valami, hacsak mi vissza nem jövünk? Moshatja majd a csajkáját, meg az oroszok fehérneműjét. Azt hiszi, kell ezeknek Schiller, meg Shakespeare? De ha visszajövünk, akkor az árulók se számítsanak irgalomra! — Jó, jó, kedves „nótás kapitány’’, de ha nem siet, lemarad — és a teherautóra mutatott, amelyről hangos kiabálással hívták őket. A motor berregni kezdett. Tandari ég felé lökte a karjait, azután rohanni k&sdßtt» Klári szomorkásán nézett maga elé. Tandarit nem'sajnálta, semmilyen érzelmi kapocs nem fűzte hozzá. Mégis. Egy társulatnál voltak, meg hátha kár volt makacs- kodni. Nem hitt ugyan a mendemondákban, de hátha van benne valami. A háború viharában sok minden történhet. em, Klári nem volt ártatlan. Háta mögött volt már egy nagy kaland, de piszolygott az erőszaktól, a durvaságtól, • A FELSZABADULÁSI IRODALMI PALYAZAT DIJAT NYERT NOYEJ.LAJA, nem is annyira női, mint emberi mivoltát féltette. * A föld szinte nyögött a robbanásoktól. Időnként megrezdült a pince bolthajtása és nyirkos salétrommal, permetezte be a ládákon, hordókon kuporgókat. Itt is, ott is megmozdult egy-egy batyucsomó, amelyről rövidesen kiderült, hogy élő ember rejtőzik alatta. Halk sírás hallatszott. — Istenem, mi lesz velünk! — Jaj, csak mán vége lenne. — Elevenen falnak fel bennünket az ántikrisztusok. — Ne vartyogjon Juli néni — csattant fel egy öreges borízű hang —, azok is csak emberek, akár maga, meg én! — Matyi bácsi, Matyi bácsi — suttogta most Klári, aki egyszerre minden idegszálával kezdte érezni a kínzó magányt, ma- gárahagyatottságot. — Mi van kisasszonykám? — simogatott az előbb olyanérdes borízű hang. — Nagyon félek... — Ugyan mitől? Nem földesúr maga, se nagybótos. Emlékszem szegény édesapjára, a Bállá doktor úrra. Eljött az hozzánk éjjel is ingyen. Néha még az orvosságot is maga fizette, a saját zsebjiből... Nem eshet baja a lányának sem. Mert ne higgye azt a sok ződséget ám, amit az oroszokról össze- karatyolt a sok nyilas, meg német. Azok is emberek. Az öcsém kinn vöt fogságba, aztán sokat mesélt róluk. Például... — kezdett volna hosszabb történetbe az öreg, de torkán akadt a szó. Kivágódott a pince ajtaja, zseblámpa fénye suhant végig a nyirkos gádoron. Kinn hangosabban dörgött, robajlott a világ. JajistenemI — sikoltott valaki. Idegen katona állott az ajtóban. Arca, ruhája tiszta por és sár, csak szemei villogtak elszántan és keze szilárdan markolt egy kis hengeres testet. Majd a rettenetes feszültség lassan elernyedt fáradt arcán. A kézigránátot övébe dugta és lassan végigsétált a pincén. Mindenkinek alaposan a szemébe világított, miközben mély torokhangon dörmögött valamit. Klári egyenes derékkal üldögélt. Ha megtámad, addig védekezem, amíg tudok. Foggal, körömmel — gondolta. De ez csak amolyan reflexszerű villantásként futott át rajta. Valahogy nem félt. Annyira elövette a rettegés az elmúlt két napban, hogy ami- kor-a a veszély testet öltött, nem maradt semmi belőle. Fáradtság és nyugalom költözött a helyébe. katona most ért eléje. Az éles fénysugár végigtapogatta arcát, alakját, önkénytelenül lehunyta szemét. Egy kéz — egyáltalán nem' durván — lehúzta a kendőt a fejéről Kibukkant hosszú, jólápolt szőke haja és az a ruha, amelyet Vivie Warren szerepében viselt. Ez volt ruhatárának megmaradt darabjai közül a legmelegebb — Te nem vagy paraszt — szólalt meg gyanakodva a katona mély, de különösképpen egyáltalán nem félelemgerjesztő hangján. — Nem értem — hebegte gyámoltalanul —, nem értem, mit mond... — Ki vagy te? — kérdezte újra —, aztán csattant a hangja: — Gfirünk a parancsnokságra, gyerünk! Klári nem értette a szavakat, de a mozdulatot igen. Hát bekövetkezett. Igaza volt Torockainak. Ez most elvisz engem, és... Lassan botorkált kifelé a pincéből. Rémülettől tágranyilt szemek kisérték hosszú, kibírhatatlan hosszú útján. • Az ezred törzse éppencsak hogy beszállásait az orvosi lakba, a környező házakba. A villa máris élte az ilyenfajta hadiszállások szokott életét. Motoros küldöncök jöttek, mentek. Távbeszélőraj haladt az úton és mögöttük tompa súrlódással pergett a dobról a kábel. A nagyszobában az asztalt vezérkari térkép borította, mint kék ütőér metszette azt ketté a Tisza vonala. Az ágyúzás most már távolabbról hangzott, mesz- szire a Tisza mögül. Vagy húsz tiszt ült, állt vagy feküdt a sarokban, amikor Klári belépett, háta mögött a katonával... Klári nagyon félt — eddig a pillanatig. De a régi családi otthon képe megnyugtatta. — Nem történhet bajom, hiszen itt születtem, és azon a kisasztalon, ahol most egy gázálarc hever, én tanultam valamikor. Ez az idegen tiszt meg éppolyan, mint apu volt akkor. Igen, még az a fáradt mozdulat, amivel hátrasímítja deres haját, az is apué. Dehát apu meghalt és most talán én is utána megyek... — No, mi az Nyikolá) Vasziljevics? — kérdezte most kísérőjét a tiszt. — Nem tudom alezredes elvtárs —, de gyanús. Nem paraszt, írás se volt nála, gondoltam, itt majd megnézik, miféle szerzet, — Jól van —, kimehetsz. —• Kicsoda ön? — kérdezte az alezredes, majd amikor nem kapott feleletet, franciául kérdezte: — Ki maga? Klári úgy kapott az ismerős csengésű szavak után, mint a fuldokló. — Actrice, une actrice — tikoltotta izgalmában. — Artyisztka, színésznő — tolmácsolta u érdeklődőknek a parancsnok. Kis csend következett. — Adjon elő valamit — mondotta az alezredes. Akkor igazoltnak vesszük. /i színésznő zavarbajött. — Előadni? De hát én nem tudok oroszul... — Nem baj A szavakat nem értjük, de a művészetet igen. Most már egyáltalán nem félt. Már nem egy riadt kis fogoly állt a nagy szoba közepén, hanem a színésznő. A színésznő, aki tudta, hogy a művészetnek nincsenek országhatárai. — Rómeó és Júlia — mondotta határozottan. Az alezredes bólintott. És Bállá Klári már nem a frontszagú szoba küszöbén állt, hanem a színpadon. Egy elképzelt, nagy fényes színpadon. Csillognak a reflektorok és a repkénnyel befuttatott erkélyen áll 6, Júlia. Éjjeli köntös omlik le karcsú alakján és egész hamvas fiatalságával fordul Rómeó felé. De ki is legyen Rómeó? Partner nélkül nincs meg az ihlet, az átélés áhítata. Legyen Rómeó... mondjuk az a fiatal hadnagy ott, az asztal végén, akinek fekete haja rakoncátlanul bukik ki a fura kis sapka alól. És Klári játszik, egész testével — egész leikével. ó Rómeó, miért vagy te Rómeó? Tagadd meg atyád és dobd el neved, S ha nem teszed, csak esküdj kedvesemmé, S majd én nem leszek Capulet tovább... Hatalmas fegyver a szó. Klári úgy érzi, még sohasem játszott ennyi szívvel, még sohasem érezte, hogy ennyire összeforrott a közönséggel, mint itt, a fronton, idegen harcosok között, akik szavát sem értik. Áradt a szava édesen, a tizennégyéves Capulet Júlia tragikus szerelme, mint a virág, úgy nyílott ki a komor szobában. Dobd el hát neved, s egy élettelen szóért Cserébe tiéd az életem. És a fényes színházban, a nézötéren'ki- tört a tapsvihar. Kipirulva tapsolt az alezredes, könnyes szemmel szorongatta Klári kezét a kiválasztott Rómeó. — Ja sztudent — szeretem Shakespea- ret —•, magyarázta lelkesen. '“ff'.ová tűnt a félelem? És Klári hirte- vü jen nagyon szereti ezeket a fáradt, poros embereket, akik talán holnap meghalnak, de ma gyermeki őszinteséggel tudnak örülni egy darab szépségnek itt, ezen a kis Tiszaháton. És amíg a frissen felbontott húskonzerv mellett üldögél, az öreg pófraszt jut eszébe: — Nagyon sokat kell beszélnie majd róluk. Matyi, bácsi ^ suttogja csendesen maga elé. Hernádi Tibor
