Szolnok Megyei Néplap, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-13 / 215. szám
/ 20. csípés SZATIRIKUS OLDAL 195a Küldjön egy gyengébb pincért A férjem kérni akarja a panaszkönyvet. Felfedeztem az örök élet titkát A vasárnapi Esti Hírlap „Az idő a csillagok üzemanyaga” című cikke fantasztikusnak tűnő tudományos megállapításokat közöl. Elmondja, hogy „. i • a jövő űrhajójának utasai távoli csillagvilághoz közeledve megvizsgálhatják, hogy az anyagból, vagy anti- anyagból áll-e. A modern fizika Mtételezi ugyanis, hogy lehetnek a világmindenségben olyan világok, amelyekben negatív atommagok körűd nem elektronok, hanem prozitronok keringenek”. „Az antd anyagból álló világban az idő haladása ellenkező irányú.’* Megdöbbentem! Hű, micsoda népvándorlás indul meg a Földről, ha ez kitudódik. Mert nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy ha én Itt a Földön 70 éves vagyok, de újra 30 éves akarok lenni, nem kell mást tennem, mint jegyet váltok a legközelebbi anti-világba induló űrhajóra, meghagyva az ÓZTK- ban, hogy kis nyugdíjamat oda küldjék utánam. Ott aztán eltöltők vagy negyven évet — békés fiatalodásban «*• és visszajövök a Főidre, mint 30 éves fiatalember. S ezt ahányszor akarom, újra megismétlem. Csak még egy kis türelem kell, 25—30 év, múlva megindul a rendszeres űrhajójárat, s akkor mehetünk fiatalodni: Sajnos, a dolognak van egy bökkenője: Nevezetesen az, hogyha lehetne, sem szállhatnánk le egy anti-anyag- ból állő bolygóra, mert a földi értelemben vett anyag az anti-anyaggal vakító robbanás kíséretében egyesül. Már pedig én magam is „földi” anyagból vagyok és a felrobbanáshoz semmi kedvem: Az ördög vigye el, pedig már majdnem felfedeztem az <kők élet titkát! — patkós -* »Szigorú** intézkedés Bonnban a 9 emeletes parlamenti épület egyik falán a többi között a következő tűzrendészet! íténzkedés olvasható: „A hivatásos tűzrendészet; brigád engedélye nélkül nem szabad kiugrani a legfelső emelet ablakaiból’’. (A „Time”-ből.) A pesszimista Az éi^ Ismerősöm volt a város legpesszimistább embere. Bármihez kezaett,. vakon bízott abban, hogy nem fog sikerülni és mindent csak örmaga megnyugtatására tett. A többi pesszimistától abban különbözött, hogy míg a rendes pesszimista legfeljebb előre nem bízik a jó eredményben, de az utólag bekövetkezett sikerek előtt meghajlik, addig a mi ismerősünk nem hagyta magát semmiféle eredménytől megtéveszteni. O fütyült mindenre. O tudta azt, hogy ezen a földön semmi sem végleges, végül is' minden rosszra fordul. Reggel azzal távozott, hogy mindennek vége. Biztosán elüti egy autó, vagy éppen egy cserép esik a fejére. Este örökké azon filozofált, hogy milyen földöntúli hatalmaknak köszönheti, hogy a mai napot sértetlenül megúszta. — Na de hát holnap Is lesz egy nap, amit ma megúszott, azt elintézi holnap. — Nem kell félni a baj útban van, csak egy kicsit késik. Ezt a példátlan pesszimizmust senki sem tudta kiverni belőle. Hosszú hónapokig állás nélkül rótta a várost, mert tudta, hogy őt sehol sem alkalmazzák és amire Ismerősei ajánlották nem jelentkezett. - Minek menjek, amikor úgysem alkalmaznak! - válaszolta. Végül berakták egy állásba és úgy gondolták, hogy megnyugszik. De mindnyájan tévedtek! — Rendben van - mondta ő - állásban vagyok. Ez nem jelent semmit, mert . meddig van az ember állásban? - Addig, amíg ki nem teszik. Es én tudom, hogy hamarosan kitesznek! Valami túlságosan nagysikernek a lami túlságosan nagy sikernek a Ügy kezdett az udvarláshoz, hogy úgyis minden reménytelen.- Nézze kislány tudom, hogy maga kinevet engem - mondta a lányoknak. De mégis megpróbálkozom, mert abban a korban vagyok, hogy nősüljek, és maga sem túl fiatal már. Ezek után elképzelhető, hogy milyen sietve fordítottak hátat pesszimista barátunknak a hölgyek. Egyszer aztán Ismerősei unszolására mégis megkérte az egyik lány kezét.- Minek kérjem, úgysem Jön hozzám — szabadkozott 6. - Végül mégis elmerészkedett a lányos házhoz. Egy óra elteltével szomorúan, lehorgasztott fejjel tért vissza barátaihoz. - Na mit mondtam nektek? — En vagyok a világ legszerencsétlenebb embere! — Hát szabad nekem valamihez hozzá kezdenem? - Képzeljétek - valami borzasztó történt - hozzám adták a lányt! A GŐZEKE ÍZE Még pendelyes kölyök voltam, amikor egy tavaszon a faluinkba került Szepi. — A jegyzőn, meg a bírón kívül talán senki más nem tudta, honnan jött, mi a becsületes neve. Először csak úgy emlegették: a Sváb. Csak később, amikor befogadta magába a falu, akkor kezdték Szepinek szólítani Mi gyerekek, féltünk a nagydarab lomhamozgású embertői akinek olyan veres volt az arca, mint a főttrák, a haja, a szemöldöke meg fehér, mint az angol malac sertéje. Nem értettük a beszédét, s ha szólt hozzánk, elszaladtunk. Szepi hol az egyik, hol a másik udvaron dolgozott egy tál ételért, egy alvásnyi hálóhelyért, amíg végleg meg nem ragadt a fiatalabb Ka- lászné portáján. Emberkéz után kiáltott már ott minden. Férfi pedig nem volt, lévén Kalászné vagy fél esztendeje az özvegyi sorban. Szepi először csak az istállóban húzódott meg, de hamarosan polgárjogot nyert a házban is. Meg is hálálta a megbecsülést egy seszínű hajú gyerekkel. Különösebb baj nem lett belőle. Csak az öreg Kalászt ütötte meg a guta, amikor harmadszor csavarták ki a kezéből a vasvillát a menye kapujában. Nemcsak a magyar menyecskét, a jó magyaros ételt is megkedvelte Szepi. Legjobban a fordított lebbencsért rajongott, amely alól szakácsa nem sajnálta az aprított szalonnát. Mindenki tudta a faluban, hogy a legízletesebb fordított lebbencset Radó bácsi, a major öreg gépésze főzi. — Ezért-e, vagy más egyébért — azt nem jegyezte fel a krónika — Szepi felcsapott segédgépésznek. Ketten javítgatták a gőzekéket, s ketten ültek a bogrács mellé is, ha fordított lebbencs volt az ebéd. Ilyenkor Szepi kanala olyan gyorsan mozgott, hogy az öreg alig néhányszor merítette meg a sajátját, máris kilátszott az edény feneke. — Na várj csak, te telhetetlen bendőjű angolkan — mérgelődött az öreg, amikor már vagy tizedszer maradt éhen a kiürült bogrács mellett. Lassan megérett a bosszú terve is. Egy napon elküldte Szépít, nézze meg, hol maradt el a lajt a vízzel. Majd tűzre tette a bográcsot, beleöntötte a tésztát és zsírzónak két jókora kanálfej gépzsírt eresztett az edénybe. Megsózta, meg is paprikázta — ahogyan illik — a furcsa ételt. Amikor a gépzsír olvadni kezdett, olyan nehéz szag ülte meg a környéket, hogy Radó bácsi alig jutott levegőhöz. De tűrte, tűrte a szörnyű bűzt, annyira fűtötte a bosszú. Utolsót rottyarrt a különös étel, amikor Szepi visszaérkezett. Beleszimatolt a levegőbe, el is fintorította az orrát, de mégis megmerítette kanalát a bográcsba, amikor az öreg gépész elébe tette. Először csak ízlelgette a leb- ' ben eset, majd egyre gyorsabban járt a keze. Az öreg meg nézte, nézte a kényelmesen falatozó embert. Torkában hirtelen gombóc nőtt, majd megfojtotta. Gyomra úgy háborgott, alig bírt vele. Nehezen bökte ki a kérdést: — Aztán aztán — jó volt-e? — Jó hát — emelte fel a fejét Szepi az üres bográcsból — csakhát egy kicsit olyan... olyan gőzeke ize volt. Papp Péter iimiittifUMinuiimimmiiiuiiuimmtmiuu Mekkora lármát csap egy női traces-parti ? A közelmúltban egy fizikatanárnak a bíróság előtt szak- véleményt kellett adnia egy perben, amelyet a detroiti vasöntöde ellen indított a szomszédság, mondván, hogy a gyár zaja akadályozza a környék lakóinak munkáját, pihenését A professzor szakvéleménye nagy meglepetést, de egyúttal derültséget is keltett a tárgyalóteremben. Egy akusztikai mérőműszerrel bebizonyította ugyanis, hogy egy női vendégsereg ötórai tea közben ötvenszer akkora lármát csap, mint a ház előtt elhaladó autó és negyvenszer akkorát, mint a kifogásolt gyári zaj. *
