Szolnok Megyei Néplap, 1959. augusztus (10. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-16 / 192. szám

fl NEPEK BARATSAGAERT .

IVAH FRANKO:

s

A

Vaszilij-atyäk droho- byczi elemi iskolája tágas második osztálya termében tökéletes csend van: közeledik a szépírás-óra. Félelmetes óra ez, nem annyira a tárgya, hanem tanítója miatt. A Vaszilij-atyák iskolájában minden más tárgyat a barátok adtak elő, csak a szépírást bízták világi emberre, Valko úrra, aki jószágigazgató vagy intéző volt azelőtt.

Valko úr most is úgy érzi, hogy jószágot igazgat. Korbáccsal ugyan nem járhat — ez mégse volna illendő —, de jó neki a nádpálca is. Arról sose feledkezik meg és Használja, a megfelelő módon. Nem csoda, hogy a gyerekek, ha egy-egy órára kerülnek is ilyen tanító keze alá, előre reszketnek és a szépírás Valóságos gyötrelem számukra.

Csak a kis Miroh ül nagy nyugodtan, sőt vidáman a padjában. Nem érti, miért lett olyan csend, mikor a folyosóra kiküldött bátor felderítő beugrott az ajtón és elkíáuctta:

— Megjött!

Az osztályban néma csend lett egyszerre.

A kis Miron még nem ismeri Valko urat. Nemrég végezte el a falujabeli iskolát és apja ftiost ide íratta be, a Vaszilij-atyákhoz, á második osztályba. Ma van az első szépírásórája és bár odahaza nem tűnt ki éppen írás dolgában, a tollat sem tartotta úgy, ahogy kéne és egyetlen betűt se tudott simán, szépen leírni, ezen — — mint afféle gondtalan gyermek — cseppet sem búsult. Majd megtanulja. Szóval csodálkozott, hogy miért lett olyan néma csend egyszerre, de> nem merte megkérdezni a szomszédaitól, mert még alig ismerte őket. No, meg nem is izgatta a dolog különösebben. Sőt, a nagy némaságban, míg a társai szorongtak, rettegtek, ő kedves szórakozásába mélyedt — hazagondolt.

— Hát te miért nem készíted ki a füzetedet? — kérdezte suttogva a szomszédja és oldalba bökte.

— íessék? — riadt fel aranyos álmából az új gyerek.

— Készítsd elő a füzetet az íráshoz! — sürgette a társa és meg is mutatta, hogyan kell elhelyezni a füzetet, tollat és tintatartót, Valko tanító úr utasítása szerint.

J

ön már! Jön! — moraj- lott végig az osztályon, mikor a folyosón felhangzottak a szépírás-tanító léptei. Mintha csak egy rettegett cár közelednék! Nemsokára kinyílt az ajtó és Valko belépett. Miron ráemelte szemét. Külseje éppenséggel nem volt fejedelmi. Termete középmagasságú, kerek bikafejét rövidre nyírott haj. vörös bajuszka és spanyolforma kis vörös szakáll ékesítette. Széles arcán a kiálló pofa- csontok meg a nagy elálló fülek állati csökönyösségre vallottak. Apró békaszeme mélyen ült a szemöldök alatt, onnan figyelt mérgesen, ellenségesen.

Alig. csukta be maga mögött az ajtót, nádpálcájával suhintva fenyegetően elkiáltotta magát: ■««,

— Készülni!

Ahogy felhős nyári napon a szél ' fúvósára egyszerre meghajolnak a rozskalászok, úgy hajolt e vezényszóra nyolcvanöt gyerekfejecske a kék és piros vonalzásű füzetek fölé. Kezükben remegett a toll. Csak a kis Miron nem ismerte még Valko szokásait, raak ő ült hátrafordulva és kíváncsian nézte az új tanítót.

— Hát te?! — förmedt rá Valko úr és egyenest feléje tartott.

A kis Miront megdermesz- tette a félelem. Ösztönös mozdulattal hirtelen visszafordult és ^ ehajolt ő is, híven utánozva rettegő társait.

Valko úr a táblához lépett, fogta a krétát és nagy lendülettel írni kezdett. Előbb csak egyes betűket írt — kis- és nagybetűket, magánhangzót és mássalhangzót, összefüggés, értelem nélkül. De aztán szavakra és végül mondatokra került a sor. — Isten teremtette a világot”, „Az embernek két keze van”, „A Föld édesanyánk”. Miután kimerítette tudása tárházát és számos kacskaringóval és hosszú, szép, egyenletes tömött kol- bászkákhoz hasonló farkin- cákkal tett bizonyságot ka- ligrafiai művészetéről, letette a krétát, hátrább lépett és egy ideig gyönyörködve szemlélte a teleírott táblát, majd a reszkető osztályra pillantott és fenyegető -hangon kiadta a parancsot:

— Leírni!

Tanítói tevékenysége ezzel szerencsésen be is fejeződött, most következett az intézői szerep. Ennek szemléltető jelét adta azzal, hogy ujjaival hangosan csettintve, lerázta róluk az oktatói krétaport és felragadta a nádpálcáját. — Ahogy a sas figyeli prédáját a magasságból, úgy nézett szét az osztályban, lelépett a katedráról és megkezdte körsétáját a padok között.

Az első gyerek, akinek rossz sorsa nyakára hozta a veszedelmet, gyengécske és nagyon ijedős kis fickó volt. Füzete fölé görnyedtem minden erejét összeszedve, verí- tékezve, görcsösen szorongatta reszkető kezében a tollat. Minduntalan a táblára pillantott és verítékes homlokkal igyekezett pontosan ugyanolyan kacskaringókat és "kolbászkákat vetni a papírosra, amilyeneket az intéző mesterkeze kanyarított a táblára. Csakhogy az ő keze remegett, a kacskaringók, horgok és kolbászok vonala megtört, sehogy se akartak ki'ke- rekedni. A szófogadatlan toll folyvást elfordult az ujjai közt, csúnyán sercegett és fröcskölte a tintát, mintha mérgeskednék és minden áron ki akarna szabadulni a görcsösen író kézből,

V

alkó megállt fölötte, mint bakó a kivégzendő fölött. Kajánul nevetett és szótlanul nézte a munkát. A boldogtalan gyerek érezte a közelgő vészt, kese és tolla végképp kicsúszott hatalma alóL

— Ez írás? — sziszegte Valkó úr. A szavakat lassan szűrte ki foga közül, de annál gyonsabban suhintott a pálcával és sújtott le a szegény fiú vállára.

— Jaj-jaj-jaj! — kezdett siránkozni a gyerek, de a tanító dühös, fenyegető szeme beiéi oj tóttá a jajszót.

— Ennél jobban nem tudsz írni? — reccsent rá a tanító.

— Tu-tu-tudok — dadogta a gyerek, észre se véve, hegy dadog.

A tanító-intéző talán csakugyan azt hitte, hogy a gyerek jobban is tudna írni és szántszándékkal firkál így, csak azért; hogy őt bosszantsa, vagy mert szereti a verést.

— Hát csak vigyázz, annyit mondok! — vetette még oda és tovább ment. Egyelőre nem érdekelte, vajon gyümölcsöző volt-e a nyomatékos oktatás. Különben sem a tanítás eredményei foglalkoztatták ebben a percben. Intéző Volt most, semmi egyéb. Megfordult és az osztály túlsó sárkában újabb áldozatot szemelt ki. Egy kis zsidófiú ült ott, aki népének régi szokása szerint, jobbról balra írt. így, a sor végétől az eleje felé haladva, próbálta lemásolni Valko úr cirádáit. Egy sort már sikeresen le is irt ilyen módon, annak egész

Megyénkben most folynak az ukrán kulturális napok. A Szovjetuniónak ez a hatalmas gazdag, virágzó köztársasága szomszédunk. Hatszorakkora területén, mint, hazánk, körülbelül negyvenötmillió ember él, építi a kommunizmust. Hatalmas gazdag kolhozaiban, a Donyeevidék összefüggő, iparvidékeiben a mi jövőnk is tükröződik. Ukrán katonák vére is öntözte a ml hazánk földjét, számos nkrán hős alussza örök álmát kis magyar temetőkben, akik a mi szabad életünkért haltak hősi halált. És ahogy Ukrajna szerte, ismerte Pelőfi Sándor, Móricz Zsig- mond, József Attila nevét, úgy egyre szélesebb körben válik ismertté Ivan Franko, Pervomajszkij, Tarasz Sevcsenko neve nálunk.

Mai oldalunk az ukrán irodalom nagyjainak néhány remekét mutatja be a megye olvasóközönségének. Szolgálja ez is a két nép barátságának elmélyítését, egymás jobb megismerését.

LEONYID PERVOMAJSZKIJ:

(peiőli Sdíid&rk&z

Kunszentmárton. Szememre nem jön álom.

Ő élt és énekelt e földön, ői Jártam már ennél szebb és rútabb tájon, van sok város, falu, folyó, mező.

Szétlőtt, sötét házak. Neiíi én akartam.

És nem te dúltad nálunk szét a kertet; de háború van. Toliam mellett kardom, így jöttem országodba. Jönnöm kellett.

Ez hát a zápor, mely téged vert régen...

Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.

Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen, csak egy a csermely, mely itt len csacsog.

És épp e fák lesték egykor (kl tudja), mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden: merről eredt, s hová v itt sorsod útja — e fáktól végre megkérdezhetem.

Te is tollal s karddal mentél csatába,

Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán!

S itt ez az éjszemü lány — unokája annak, kit még te csókoltál, talán.

Találkoztunk, bár száz év választ széjjel. Köztünk nincs per, testvérré tett a kard,

Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel: amott már halvány pírt öltött a part.

A nap közéig. Felszáll a páratenger.

Lelkemben ős-reménység ébredez.

Eggyé olvasztott bennünket november:

— egyforma vér — s esőesepp permetez...

Radó György fordítása

1

ANDREJ MALISKO:

Életrajzomból

. -.. Látom, nagyapám, Nyikitát, cserező volt, De könny szemiböl azalatt sohasem folyt, száz év nehezült vállán, kereken.

És főt sose hajtott egy fia sem,

A századikon tűk év hava rajta,, ősz hajzata leng, magas, áll mereven.

—. Tűzzel, tüzesítve beszélni, sóhajtva, vajon ki tanít vala — jó öregem? Duplázva cserezni erőd elegendő s dalolni csodás, öreg énekeket.

Űrnőd egy nap, mégis, a semmirekellő, egy rőt ölebért eladott, kivetett.

■...De gyűlik a jelleg az ég peremén már, s megedzi a sors viharokra szíved! Cikázik az éjben a százkarú villám, ropogva bedőlnek az épületek.

...Aztán a bilincs csörgése a sorban,

.háj, régi dalom, nagyapám dala, zúgj! Eltűnni a ködbe, szibvri pokolban: foglyok útja ez, Vlagyimirt hagy út.

És mentek az ifjak, az őszfejű vének, az út pora könnybe, sebekbe tapadt, bjelorusszók, Tuic-béli legények, grúz mívesek — ime a szörnyű csapat. Bár házatok udvarotok sohasem volt, elődeitek rögeit komoran hagytátok oda, szemetekből a könny folyt, jó gyantaszedők, csévézők, annyian.

S álomba szilaj alakok seregeinek s riadnak a dnyeperi régi dalok,

Ukrajna sötét jobbágysora ejt meg, s a tengerén ősz, haragos tarajok.

— Bajkái vizein túl, te drága, nyakas törzs, ősünk temetője ott messze borong,

á SÚka-folyó sűrűjén a fa rádőlt s elzúzta szegény roboton a dorong.

— Virágzik a rét, a mező, a berek zeng, felszámyal az égre a Nap pirosán.

Hajlong a kalász suhogón a szelekben. Víg ének száll szabadön, magosán.

Vas, réz mag egyéb van elég Sok a mélyben, s megnőttek a harcosok, ért a vetés, ameddig a földet a szemmel elérem, a tengerig elnyúl a búzavetés.

Ukrajna kalászba szökik, dala zéndül ihleti lomb s hab a táncosokat, felhők, rradara1c, rónák, tavak, erdők: be jó veletek csavarogni sokat! Uktájna-ahyám! Egeden repülőgép száguldoz, alatta virul a liget, domboldalakon nehezednek a tőkék, a Nap tüze érleli fürtjeiket.

Most kel fel a Nap1 Ragyogó sugarában repdesnek a hős unokák, amazok, akiknek a régi kínok kamatában szülőhonuk emberi létet adott.

Légy áldva, Hazánk! Suhanó repülőid felhúznak az égre, kevély madarak.

A folyók, mezők, s az örömteli, gyöngéd orcák mosolyognak a lombok alatt. Ukrajna, virulj! Gyarapodjon a bőségi Vérmosta tered koszorúzza dicsőség!

Jékely Zoltán fordítása

Az oldalban szereplő írókról

Ivan Franko (1856—1916)

Falun született, száraz parasztken yéreri nőtt fel a kiváló ukrán forradalmár és író. Munkássága az abszolutizmus dühöngésének legsötétebb évtizedeire esett, amelyet csak langyos ál-alkotmányosság váltott fel. Nyugat-Ukrajna ekkor kettőspolitikai és nemzetiségi elnyomás alatt sínylődött.

Franko a tehetséges parasztfiú gyermekkorától át- érezte az igazságtalanságokat és az ellenük folytatott küzdelemnek szentelte az életét. Fordított Marx és Engels munkáiból, háromszor is

megjárta a börtönt és élete végéig rendőri felügyelet alatt állott.

Hatalmas életművet hagyott hátra: több verskötetét, kilenc nagy regényt, — száznál több elbeszélést és Todalrhi tanulmányt. Drámáit má is játsszák. Itt közölt elbeszélése az U? Magyár Könyvkiadónál 1954- ben megjelent válogatásából való.

Leonyid Pervomajszkij, (1908—)

Apja kézműves, könyvkötő. Korai roman‘ikush an gú költeményeiben a polgárháború korszakával foglalkozik.

annak hőseiről ír. Később* verseinek témái a békés szocialista építés, Ukrajna fejlő dése köréből valók. A Nag> Honvédő Háború első percétől a fronton van. EJjutot* mihozzánk is. Felszabadítóként jött ide. Isméfi, szereti népünket. A katona költő férfias zengésű hangján ír eszménvképéről — Petőfiről, akinek több versét oroszra, illetve ukránra fordítottak, Andrej Malisko (1912—) Falusi varga fia, tanító. — Köl'észete összefügg az ukrán népköltészettel. . Ennek hangját, fordulatait szerencsésen ötvözi Majakovszkij modernségével.