Szolnok Megyei Néplap, 1959. június (10. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-28 / 150. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1959. Jón fog 2ft

Zofia Nakotvsha

fl S ÍJÍEJC

M

ég van valaki, aki elpusztult, az a fiatal n5, a vasúti vágány mellett, akinek nem sikerült a szökés;

Ma már csak az egyik szemtanú elbeszéléséből értesülhetünk róla, aki akkor nem tudta megérteni az esetet. Csak az ő emlékezetében él a história.

Hosszú szerelvényeken, ólomzáras vagónokban szállították őket a haláltáborokba, — de néha, útközben megszöktek, Igaz, nem sokan merték megkockáztatni a szökést; Ehhez több bátorság kellett, mint ahhoz, hogy az ember reménytelenül, mindén ellenállás és lázongás nélkül menjen a biztos halálba.

Előfordult azonban, hogy a szökés nem sikerült. A robogó tehervonat fülsiketítő zakatolásában a kívülállók közül senki sem hallhatta, hogy bent egy-egy vagonban mi történik;

Az egyetlen mód az volt, hogy a vagon padlódeszkáit felfeszítették. A terv megvalósítása csaknem lehetetlennek látszott az egymásba tapadt szorongó, kiéhezett, bűzös, piszkos emberek tömegében. Hiszen megmozdulni is nehéz volt A tömör masz- szává gyúrt emberi testek a vonat száguldó ütemére rángatóztak és bukdácsoltak a fullasztó bűzben és sötétségben. De azért még a gyengébbek is, akik túlságosan törékenyek és félénkek voltak ahhoz, hogy a menekülésről ábrándozhattak volna, — megértették, hogy másoknak meg kell ezt könnyíteni. Félrehajoltak, magukhoz szorították szomszédjukat, emberi trágyával szennyezett lábukat felemelgették, csakhogy mások számára megnyissák a szabaduláshoz vezető utat;

Ha csak egy deszkát sikerült az egyik végén felfeszíteni, az már reményre jogosító eredmény volt. De ezt csak együttes erővel lehetett megtenni; Órákba telt, mig sikerült. De akkor még a másik, a harmadik deszkát is fel kellett szakítani;

A legközelebb állók a szűk nyílás fölé hajoltak, de írtózattal kapták vissza fejüket. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki, hol a keze, hol a lába segítségével próbáljon kibújni a szűk nyíláson, a vasalkatrészek rettenetes csikorgása és csattogása, az odalent süvöltő levegő, s az egymást szédítő iramban kergető talpfák fölött, — hogy így érje el a tengelyt, amelyben megkapaszkodva, tapogatózva kúszhat addig a helyig, ahonnan

•) Zofia Nakowska nem a legfiatalabb frónemzedék tagia. Elbeszéléseinek nagyrésze az ellenállás, a második világháború nácimegszállásának — förtelmes szörnyűségeit tükrözi. A harcos antlfasizmus Jellemzi Írásait, itt közölt novellája a mai lengyel elbeszélők című gyűjteményes kötetből való.

az ugrás némi kilátást nyújt, sőt esetleg a menekülés lehetőségével kecsegtet.

A lehetőségek különbözőek voltak. Ki lehetett zuhanni a vágányok közé, vagy a kerekek között a töltés szélére. Azután, ha magához tért, észrevétlenül le kellett gurulni a töltésről és menekülni a sötétségével csábító, idegen erdőbe.

Sokan a kerekek alá zuhantak, s a helyszínen ször- nyethalíaik. Elpusztulhattak úgy is, hogy hozzávágódtak egy kiálló gerendához, valamelyik vasalkatrész sarkához, jelzőoszlophoz, vagy út- széli kőhöz. Néha kezüket, lábukat törték, s így szolgáltatták ki magukat az ellenség irgalmatlanságának ké- nye-kedvére.

Aki rászánta magát, hogy a süvítő, száguldó, csattogó sötét űrbe kiugorj ék, az tudta, mi várhat rá. Sőt az ott- maradottak is tudták, pedig sem az ólomzáras ajtón, sem a magas, szűk ablakön nem nézhettek ki.

A vágányok mellett heverő nő is a bátrak közé tartozott. Ő volt a harmadik, aki a padló résén leereszke- kedett. Utána még néhányan következtek. Ebben a pillanatban az utasok feje fölött lövéssorozat ropogott, mintha a vagon tetején robbant volna valami. Aztán egyszerre csend lett. De az u .asok most már úgy néztek a padló sötét nyílásába, mint a sírverem szájába. Es utazhattak tovább, saját haláluk felé, mely az út végén várt rájuk.A vonat már régen eltűnt a sötétben füstjével és zakatolásával együtt. Köröskörül megnyílt a világ.

A szemtanú, aki az esetet sem megérteni, sem elfelejteni nem tudja, még egyszer elmondja a történetet;

Mikor kivilágosodott, sebesült térdű asszony ült a vasúti töltés árkában a nedves fűvön. Egy másiknak sikerült elszöknie, egy harmadik mozdulatlanul feküdt a vágánytól távol, az erdő szélén. Többen szöktek, s közülük kettő agyonzuzta magát. Ez a nő egyedül maradt itt így, — se holt, se elevenen.

M

ikor rátalált, egyedül.

volt; De csakhamar gyülekeztek az emberek a puszta helyen. A téglagyár és a falu felől jöttek. Félve álltak meg, s csak a távolból nézték — munkások, asszonyok, meg egy fiú;.

A kíváncsi nézők minduntalan újabb koszorúba verődtek, megálltak, egy darabig nyugtalanul tiézték, aztán sietve távoztak. Jöttek mások, de azok sem maradtak ott huzamosabban; Halkan beszélgettek egymásközt, nagyokat sóhajtoztak, s még elmenőben is tanácskoztak valamin.

Hogy mi történt, az nem volt kétséges. A nő hollófeRozanska Kugene: Folyóparti táj című festménye a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kamaratermében, Budapesten bemutatott lengyel tárlat anyagából,

yA JELLETT

kete, göndör haja világosan elárulta kilétét, szeme túl feketén és aléltan mélázott szemhéjai alatt. Nem szólt hozzá senki. ö kérdezte, hogy azok, akik ott feküsz- nek az erdő mellett, élnek-e? Megmondták, hogy nem élnek.

Már világos nappal volt, teljesen nyílt, messziről belátható terület. Az emberek már hallottak Ilyesmiről. A legkeményebb terror idején történt. A legkisebb segélynyújtás, vagy éppenséggel rejtegetés, halálbüntetést vont maga után.

Egy fiatalember kissé hosz- szabb ideig állt ott, aztán elment és megint visszajött. Ezt megkérte, hogy hozzon neki a patikából Veronáit. Pénzt is adott volna, de a fiú nem vállalkozott

Egy darabig behunyt szemmel feküdt. Aztán megint felült, megmozdította lábát, mindkét kezével megfogta, térdéről felhajtotta a Szoknyát. A keze véres lett. Ez volt a halálos ítélete, ott a térdében, beverve, mintegy szög, mely a földhöz rögzíti s nem hagyja innen elmozdulni. Sokáig nyugodtan feküdt, éjfekete szemét behunyta, szemhéját erősen leszorította;

M

ikor ismét kinyitotta, új arcokat látott maga körül. De az a fiatalember még mindig ott állt. Ismét megkérte, hogy vegyen neki pálinkát és cigarettát. Ezt már hajlandó volt megtenni.

A töltés mellett álldogáló embercsoport feltűnést keltett. Egyre újabb emberek csatlakoztak hozzájuk. A nőt emberek vették körül, de segítségükre nem számított. Úgy feküdt ott, mint a sebesült vad a vadászaton, melynek elfelejtették megadni a kegyelemdöfést. Részeg volt és elszundikált. Lebírhatat- lan az az erő, mely a rémület acélgyűrűjével választotta el a bámész emberektől;

Az idő múlt. Egy vén parasztasszony, aki már egyszer elment, ismét visszatért Lihegve a fáradtságtól. Egész közel ment hozzá, kötény» alól elővett egy csupor tejet és egy darab kenyeret. Gyorsan lehajolt, a sebesült asszony kezébe adta s azonnal elment, csak a távolból nézte, hogy megissza-e. Egyszerre látta, hogy a városka felől két rendőr közeledik, erre arcát kötényébe rejtve, elsietett.

A többiek is eloszlottak. Csak az az egyetlen kisvárosi suhanc, aki a pálinkát és a cigarettát hozta, maradt ott tovább. A sebesült már semmit sem kívánt tőle.

A rendőrök komolyan közeledtek, hogy lássák, mi történt. Megértették a helyzetet s a teendők felől tanácskoztak. A nő kérte, hogy lőjék agyon. Suttogva tárgyalt velük, s könyörgött, hogy ne jelentsék be senkinek. A rendőrök nem tudták magukat elhatározni.

Aztán elmentek. Beszélgettek, meg-megálltak, s megint tovább mentek. Nem lehetett tudni, mit határoztak. Végre mégsem szánták rá magukat, hogy a sebesült kérését teljesítsék. Észrevette, hogy a rendőrökkel együtt elment az a barátságos fiú is, aki a cigarettát és azt a nehezen működő öngyújtót hozta. Ennek megmondta, hogy az erdő szélén fekvő halottak egyike az ó férje. A fiú úgy hallgatta, mintha a hír kellemetlen lett volna számára.

Az asszony próbált egy kis tejet Inni, de azonnal letette a csuprot .a fűre. Éles, koratavaszi szeles idő volt. Bántotta a hideg. A puszta

földeken . túl néhány ház állt, a másik oldalon egypár közepes növésű, csenevész fenyő himbálta ágait az ég felé. Az erdő, ahová menekülniük kellett volna, mesz- szebb, a vasúti töltésen túi kezdődött. Most az egész világ ez a pusztaság volt, amit maga előtt látott

A fiatalember visszatért. Ismét Ivott egy kis pálinkát az üvegből, a fiú pedig tüzet adott neki a cigarettához. Kelet felől a könnyű, mozgékony szürkület már ott lebegett az ég alján. Nyugaton felhőgomolyagok és szakadozott felhőfoszlányok úsztak az égen.

U

j emberek jöttek, munkájukból igyekeztek hazafelé. A korábbiak elmagyarázták az újonnan jövőknek, hogy mi . történt. Ügy beszéltek, mintha a földön ülő asszony nem is hallaná, mintha ott sem lenne. ,

— Amaz ott, az a halott, a férje — mondta egy női hang.

— Megszöktek a vonatból, ebbe az erdőbe, de a németek utánuk lövöldöztek. A férjét megölték, ő meg itt maradt egyedül. A térdét sebesítették meg, nem tudott tovább menekülni...

— Ha az erdőben lenne, akkor mégis könnyebb lenne valahol eldugni. De így, mindenki svemeláttára — igazán nem lehet.

Az a vénasszony mondta ezt, aki most jött vissza bádogcsupráért. Szótlanul nézte a fűben szétöntözött tejet.

E

gyszóval senki sem volt hajlandó elvinni innen az éjszaka beállta előtt, sem orvost hívni, sem a vasúti állomásig szállítani, ahonnan már tovább mehetett volna a kórházba. Ilyesmire nem is gondoltak. Most már csak arról volt szó, hogy így vagy amúgy, minél előbb meghaljon.

Mikor alkonyatkor kinyitotta a szemét, már nem volt ott senki, csak a közben visszajött két rendőr, meg a fiú, aki most már el sem ment onnan. Ismét kérte, hogy lőjék agyon, de maga sem hitte, hogy megteszik. Mindkét tenyerét szemére szorította, hogy ne lásson semmit.

A rendőrök még mindig haboztak. Egyik a másikát bíztatta. Amaz visszavágót: — Csináld te!

Ekkor a fiatalember hangját hallotta:

— Adják ide nékem ... Még mindig huzakodtak és ellenkeztek. Félig kinyitott szemhéja alól meglátta, hogy a rendőr kiveszi a pisztolyát s átadja az ismeretlen fiatalembernek.

A távolabb álló kis csoportból az emberek látták, hogy a fiú odahájlik fölé. Hallották a lövést és borzadva fordultak él.

— Már inkább hívtak volna valakit, de nem csak így... mint egy kutyát...

Ahogy besötétedett, az erdőből előjött két ember, hogy elvigye. Csak nehezen találták meg a helyet. Azt hitték, alszik. De amikor az egyik megfogta, hogy felemelje, azonnal látta, hogy halott.

Ott feküdt még egész éjjel és reggel. Csak délelőtt jött ki a bíró két emberrel, s rendelkezett, hogy vigyék, g temessék el azzal a két másikkal együtt, akik ott feküdtek a vágányok mellett.

D

e, hogy az a fiú miért lőtt rá, azt igazán nem tudom — jegyezte meg az elbeszélő. — Ezt nem tudom megérteni. Éppen róla lehetett feltételezni, hogy sajnálja szegény asszonyt..«

E hónapban a baráti lengyel nép irodalmából kivár nunk elitót nyújtani. A magyar és lengyel nép év* százados barátsága szinte közmondásossá vált. Törté* nelme Jobb helyütt összefonódott a mi történelmünkkel és ma, amikor egy táborban együtt építjük • szocialista világot, ez a barátság még mélyebb, még igazabb tartalmat nyírt A szoros összeköttetés természetesen az irodalomra sem volt hatástalan. Mindkét nép irodalmában voltak és vannak rokonvonások, azonos törekvések. Ezért tarthat különös érdeklődésre számot az e havi nemzetközi irodalmi oldal

Juhusz Slowacki: *

Beszélgetés a piramisokkal

Piramisok, van-e nektek Olyan siratok, sírkamrátok,

Melyben kardunk tarthatnátok,

Melybe bosszúnkat, pengénket Balzsamozva letehetjük,

S más időkig eltemetjük?

— Hozzátok e kardot nekünk:

Van ily sírunk, van Üy helyünk.

Piramisok, van-e nektek Oly sírotok, amelyben mind Helyet kapnak mártírjaink Könnyű balzsam-öltözékben,

S horunét mind a dicső napon Hazajut — bár holt — szabadon?

— Tiszta festek1 Vár fedelünk:

Van» üy »rank, van ily helyünk.

Piramisok, van-e nektek Oly sírotok könnykorsóval,

Melybe minden könny és sóhaj Honi földünk elvesztőnek Fájdalmában beömölhet,

S még jut hely az anya-könnynek?

— Jöjj, sápadt orcád itt hajtsd meg:

Van üy korsónk könnyeidnek.

Piramisok, van-e nektek Oly sírotok, amely megvéd S helyet ád egy egész nagy nép Keresztjének, fenségének,

Hogy pihenjen alva, várva Dicsősége nagy napjára?

— Hol egy népet átölelünk:

Van ily sirunk, van üy helyünk,

Piramisok, maradt-e még Egy olyan sötét sírkamra,

Hol az én lelkem nyughatna.

Míg feltámad a lengyel nép?

— Tűrj s dolgozzál lankadatlan,

Mert a néped halhatatlan,

Mi csak halottat ismerünk,

De telkeknek nincs sírhelyünk.

nin *2 íj-s,"jvacW' (1809-1849.) = A lengyel romantikának Ch Jí" Miczklewlcz mellett Julius Slowacki a legnagvol .Nersl ®sal£dbó1 származott, de egész szellemével költészetével a nép ügye mellé állt. Beutazta Európát, Egvipl mot. Élményeit a forradalom és a nép iránt érzett szenvedély Jezt*niam4* eUenl tUtakozását látnoki erejű művészetével 1

fl lengyel kulturális élet hírei

A Lengyel Zeneműkiadó; 24 kötetből álló Könyvsorozatot indít „Chopin könyvtár” címmel. A sorozat 1960 végéig ^ folyamatosan jelenik meg és többek között Liszt, Gide, Cortot és Hediey írásait is tartalmazza Chopinről. A sorozat első két monográfiája már ezidén meg fog jelenni.

*

Legutóbb a moszkvai Káh- tangov Színházban bemutatták L erzy Lutowski „Éber ügyelet” c. színművét egy másik színházban pedig Za- wlska vígjátékát, a „Dulska asszony erkölcsé,‘-t hozták színre nagy sikerrel. A lenin- grádi Komszomol Színházban került sor Tarn „Hétköznapi ártériét” és a moszkvai Dráma és Vígszínházban Zerom- ski „A bűn” c. darabjának bemutatójára. Az elmúlt :vadban többek között be- nutatták Kruczkowski „Megtorlás”, Lutowski „Családi ügy” és Korzeniowski „Kár- pátia" c. darabját. Lengyel szerzők számos műve szerepelt a szovjet televízió műsorán is, a többi között két Fredno vígjáték.

Az Ismeretterjesztő Társulat a népszerű tudományos művek kiadásán, felolvasások, előadások és tanfolyamok rendezésén felül főleg a szabadegyetemek szervezése terén fejt ki nagyarányú tevékenységet a felnőttek kulturális továbbképzése érdekében. Jelenleg már 502 szabadegyetem működik az országban, összesen 50 000 részvevővel, továbbá 114 úgynevezett szülők egyeteme, melyek előadássorozatait mintegy tízezren látogatják. A két legnagyobb létszámú szabad- egyetem a varsói Kultúrpalotában (3500 hallgató) és Nowa Hutában működik;

•

A második világháború folyamán a lengyel nemzeti műkincsek egy része Kanadába került. A lengyel kormány évek óta szorgalmazta e kincsek kiadását. Fáradozásait most végre siker koronázta. A Kanadából hazatérő műkincsek között találjuk a Piastok kardját a XI. századból, melyet 1320 óta a lengyel királyok koronázásánál használtak, 111. ZMgmond arany láncát, a Pon-iatowski Stanislo Ágost koronázásánál viselt felségjelvényeket, lengyel nyelvemlékeket, régi krónikákat, illusztrált középkori és reneszánsz kéziratokat, többek között Anasztázia plocki hercegnő imakönyvét a XII. századból és Barna királynő imakönyvét a XVI. század elejéről, valamint Chopin kéziratokat,

ISMERJÜK HEG BARÁTAINKAT!