Szolnok Megyei Néplap, 1959. május (10. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NEPLAp 1959. május 1. Hernádi Tibor: ÜNNEP A TÁBORBAN h bresztő, fii... — har- sont a napos tizedes hangja. A terem, megelevenedett. — No, nézd csak — morogta mérgesen Zagyán Pali, a zömök mészároslegény —, de nagy a hangja! Még ünnepkor sem hagyják békén az embert! Boros őrvezető igyekezett figyelmen kívül hagyni a megjegyzést. Nem érdemes vitatkozni vele — döntötte el magában. Ezzel kifelé indult. — Állj csak meg, komám! — rikkantott utána borízű hangen. Zagyán — ha már felkeltettél, áruld el nekem, milyen nap van ma? — Tudod te azt jól — morgóit Boros, aki valamilyen csapdát sejtett a szívélyes hang mögött. — Tudom hát! Neked meg a többi kommunistának most van a husvétja — kottyuMot- ta ki diadalmasan Zagyán; — Csodálom, hogy nem zászlót lengetve vonultál be a körletbe! Néhányan nevették, főleg olyanok, akik szerették a durva élcelődést, de a többség sötéten hallgatott. Egy cin- gár fiú, oki a különös Istenes József névre hallgatott, ingerülten fakadt ki: — Abbahagyhatnád a hülyeségeidet, Zagyán! Te talán menyezetes ágyon jöttél a világra selyempárnán? — Jt >9d be a szád — torkolta le a szűkhom- lokú Zagyán Pál a közbeszólót. Tán te is felcsaptál világboldogítónak? A vitába többen is beleszóltak. Istenes, akinek a bátyját a csendőrök verték nyomorékká a faluban közkézen forgó röpiratok miatt, tüzesen védte igazát. Volt, aki melléje állt, volt, aki Zagyánnak adott igazat. Szóval kialakult a szokásos kép, amely a 24. lövészezred negyedik századát jellemezte, amióta a dunántúli táborba kerültek. Volt itt 18 éves önkéntes, akit a kalandvágy hozott az újonnan alakult magyar hadseregbe, jócskán voltak egykori hadifoglyok, akik azért vállalták a szolgálatot, shogy kiszabaduljanak a szegesdrót mögül, munkaszolgálatosok, akik az átélt szenvedéseket, családtagjaik halálát indultak megbosszulni a németeken és kevesen szervezett munkások, illegális kommunisták, akik tisztában voltak azzal, mit kell csinálni, hova, hogyan kell haladni. Valahogy így töprengett Boros Zoltán őrvezető. Keserű szájízzel adta le szolgálatát. Egy pillanatig tétovázott, azután határozott léptekkel indult a tábor kapuja felé. . * A kis dunántúli falu há- zain már ott lobogtak a zászlók. Néhány fiatal piros olajfestékkel, iromba betűk-' kel jelszót mázolt egy korhadt kerítésre. Egy vékony szőke kislány letette a kezében tartott festékescsöbröt és a lassú —, -■ léptekkel ballagó Boros elé sietett. ■— Mi van veled Boros elvtárs? — kérdezte kedvesen. Talán bizony valamilyen bánatod van? Nem jártál felénk már vagy egy hete. Már a titkár elvtárs is hiányol! Ballagó Ilonának nem sok munkájába került, amíg rá tudta bírni a fiút a beszédre. Szép sorjában elmondatott vele mindent. Észre sem vették és egymásba karolva lépkedtek a poros főutcán. A fiú magyarázott, a legny hallgatta. — Zavarom talán a meghitt együltlétet? — hangzott fel mögöttük egy csúfondáros háng. — Hát te hogy jöttél ki engedély nélkül? — válaszolt kérdéssel a kérdésre Zagyánnak Boros. — A kerítésparancsnokságon — vigyorgott önelégülten a zömök katona. Nem lehet mindenkinek kimaradási engedélye, mint a komisszár úrnak. — Mondja,. magának nincs egy emberi szava se? — vágott közbe az idáig hallgató leány. Sovány arca kipirult, haját hátra vetette. Szemében nyoma sem volt a leányos szelídségnek, a harag tüzei csillogtak benne. — No, nézd csak! Milyen harapós — morogta hirtelen megszelídülve Zagyán. — Nem akarom én bántani a maga lovagját, csakhát ilyen a természetem. — Semmi közöm a maga véleményéhez és rüncs is szükségünk magára. Pusztán arra akarom kérni, ha nem tudja belátni saját érdekét, legalább ne akadályozzon másokat abban, hogy belássák. — \em is szólok egy szót ‘ ’ sem többet. Pláne, ha ilyen csinos kislány kéri — tette hozzá ingerkedve. — Na. jó mulatóst — köszönt el hirtelen és a falu egyetlen nyitva lévő kocsmája felé indult, ahol torokkaparó seprőpálinkán kívül mást sem lehetett kapni. — Nem értéktelen ember ez, többet kellene foglalkozni vele — mondotta elgondolkozva Ilona. No, de lássunk a saját dolgunkhoz. * A laktanyában nagy izgalom, fogadta Borost. — Hallottad? A Varjas megtiltotta a kivonulást az ünnepre. Együtttartást rendelt el. Azt mondta, ha ünnepelni akarunk, ünnepeljünk itt — háborgott az egyik pufók katona, azután a hallgatagon üldögélő Zagyánhoz fordult. — Most azután örülhetsz, Pali, neked lett igazad. — Hagyjál békén, semmi közöm ahhoz a pribékhez — mordult vissza amaz. Mindnyájan meglepetten néztek rá. — Hát mit csináljunk? Boros István őrvezető meghúzta derékszíját és határozottan jelentette ki: — Én kimegyek. Jól mondta délelőtt ez a Zagyán. Van még kerítésparancsnokság is a világon! * A pártház előtt gyülekez** telc o falubeliek, a fűzfői gyártelep munkásai, no meg katonák is jópáran. Sokan az ablakokból, meg a kapuk elől nézegették az ünneplőruhás tömeget. Merthiszen alig csitultak el a harcok ezen a tájon, mit lehessen tudni? De azért így is szépen szaporodott a felvonulók száma. A honvédek elvegyültek a lakossággal, évődtek a lányokkal. Itt is, ott is vidám kacagás csendült. — Mit keresnek itt a bajtársak? — csattant fel egy éles hang. A katonák megdermedtek, Varjas főhadnagy, a századparancsnok állt, előttük teljes szolgálati díszben, pisztolytáskával, vállszíjjal. — Vegyék tudomásul, pa- rancsmegtagadas miatt mindnyájukat hadbíróság elé állíttatom. Most pedig mars visz- sza — csattant fel a hangja. A katonák zavartan álldo- gálP"\ Borosra tekintgettek. Mentek is volna, meg nem is. Boros előrelépett. — A katonák itt maradnak, főhadnagy úr. önnek nincs joga a hadosztályparancsnokság parancsát megváltoztatni, az pedig megengedte az ünneplést. — Magával külön számolok — húzta össze a szemét a sötét tekintetű tiszt. — Letartóztatom. — Letartóztatod ám az apád... — csattant fel hirtelen a főhadnagy háta mögül. Zagyán állt ott és arcát bíborvörösre festette a düh. — Azt hiszed, még mindig keretparancsnok vagy Ukrajnában? Ismerlek jól a szomszédszázadtól. Elég marha voltam, hogy idáig hallgattam. Megragadta a főhadnagy zubbonyát. — Takarodj innen, te féreg — sziszegte. A meglepetés bénult csöndjét méltatlankodó kiáltások szakították meg. A fűzfői munkások a szóváltást hallva, köréjük gyülekeztek és úgy látszott, hogy pillanatokon belül agyonverik a sápadt embert. A helyzetet Boros fellépése mentette meg. — Adja át a fegyverét, főhadnagy úr! — Majd két honvédet odaszólított: — Barta és Zaláni! — kísérjétek be ezt az embert a hadosztályhoz. A pártházból most lépett ** ki a párttitkár, kézé ben a vörös zászlóval és a menet élére állt. Ballagó Ilona belekarolt Borosba, aztán a sötéten álldogáló Zagyánhoz lépett. — Jöjjön Zagyán e l v- t á r s, indulunk. A szél felkapta a friss hangokat. Többszáz torok zengte a győzelem érzetével a dalt: „Fel vörösök, proletárok". Ilonka vékony kis szopránja hajlékonyán Ölelkezett Boros Zoltán tenorjával. Rekedten, bizonytalanul, de egyre bátrabban kísérte őket egy re- szelős, mély hang, Zagyán Pali hangja: „Nagy munka vár még ti- rátok...” Vidor Miklós: Hajnal i. Egy ébredő madár dalol, pityegve felel rá a másik és hirtelen az ég alól minden muzsika kivirágzik. 1 Nap felé kúszó indaként ezernyi hang harsan az égnek hogy átlyuggatja a sötét tömör bakacsinját az ének. És előcsalja a napot — órjás madár, a helyre « szárnyal, boldog zengedezésbe fog s mindent bevon arany dalával. II. A fényküllőzte csenden át a messzeség kinyílik — megvallatta az éjszakát s most visszanyúl a szívig. Hömpölygő óceán a lég, hullámos mélyre tárul. Mit tudsz, sűrű tengerfenék a tűnő éjszakáról? Fülelj, most búg a némaság kagylója — s benn az évek... a hajnal, mint kinyílt virág, sötét szemedbe réved. GABOR ANDOR: ÉNEK A NAPHOZ 1945 MÁJ VSÁBAN Ontsd, május napja, ránk a sugarad* Minden más évnél százszor gazdagabban! Nagy éj terpedt a magyar ég alatt, Rabságban éltünk s hulltunk csürya hadban, Szükségünk van rád, május drága napja. Erőt adj nékünk, lángra szítsd erünk, Hogy megmutassuk, most már. észbe kapva, Hogy küzdeni a jóért Is merünk. Magyar mezőn sarjad a gabona, Termés most nem németnek lesz belőle. Mi volt a magyar? Hitler-katona, Silány galádok hajszolták előre. Hová előre? Végső pusztulásba. Mohácsi vészbe, szégyen mélyibe. Ö, május napja, serkents buzdulásra, Tüzed tisztító lángját add ide! Tele vödörrel öntsd le aranyad Szabadságáért dolgozó magyarra, Ki minden hitványt elfektet hanyatt Szemétdomb hátán méltó ravatalra. Nézz a magyarra, aki azt cselekszi, Mit cselekednie kell, mert magyar, Sötétség ellen sorsát kiverekszi, Mert élni, élni napfényen akar. Napfényen élni, élni boldogan Lidérces múltat váltva szebb jelenre, Hogy bő verejtékkel szerzett jogon övé legyen jövendő végtelenje. Hogy nézhessen a napba büszke arccal, Mert büszkeségének alapja: a tett; • Mert a világnak megmutatta harccal, Hogy nem gazok rabjának született. Diadalmenet j Szirmok lobognak amer- j ről jönnek, szívünk fel- j harsan fényben szigor- I kázva, szemükben táncol az öröm és lépésükben villog a tavasz. így jönnek ők: a Májusi Menet. Fölzúg a zászló az Időben. Dohos, éhség-szag- gatta elrongyolt mélységekből emelődik egyre feljebb és feljebb. A Hatalom vicsorgatja fogát, kartács zuhog, sorozat dördül, de az elejtett zászló újra a magasba lendül..: Feltépett út- cakövekből barrikádok nőnek, az elhullott vérből virágok fakadnaki Az öklökben gyűlölet sú- lyosodik. És nincs megállás! Jön, jön a Menet régi májusok zengő terein át. Aki kihull a sorból, annak helyébe tizen állnak, majd százan, majd millióan. A Hatalom ordít dühében, de hangja rekedten lehull, mert átgázol rajta a Me- padt palotákon, átgázol nyavalygó kerteken, átgázol a hivatalok poshadt unalmán, átgázol a sáp- padt palotákon, átgázol a tőke rothadt bendő- jén. Saját magának épít már rendet harcokban acélosodott értelemmel. De nincs megállás! Dübörög tovább a Menet, a győztes proletárhad. És a májusi fény újabb és újabb sereget toboroz az elnyomottakból. Páris népe elvonul az Eiffel- torony alatt, angol munkások tömörülnek a Themse partján s az óceán túlsó oldalán az Empire State Building tövében kezet szorít a néger és a fehér munkás; Ismeritek a proletárokat? Egyszerű emberek ők, akik szeretik a gépeket, asszonyaikat és gyerekeiket. Szeretnek örülni és élni. De ha összefognak, nincs hatalom a világmindenségben, mely ellenük tudna szegülni. És nyilik a május, e pompás nagy virág. Szirmai vörös zászlókként lobognak. Vonul a Menet • ütemes robajjal, daloló szívvel. A Szabadság ütemével, a Béke dalával. Vörös májusok hajnalával. Hatvani Dániel Juan Ramón Jiménez: fail atc éjfli nil a* uccu... Már az éjre vár az ucca. Történelem csendje suhan. Elaludtak az út menti fák az égbolt karjaiban. — És az égbolt bús és lila, áprilisi ibolyákkal gyönyörű ég; rá a lágy est néhány kora sziporkát csal. A sövényre vetődik a házak fénye. Lelakatolt kapu előtt kutya vonít. Sötéten a sima égen denevérek szárnya csapong... — Ó, imbolygó sárga lámpa, r>ak fiúkon ülő béke, bús özvegyek vágyódása, régenholtak közettéte! Mesék, miket sok örökre elmúlt áprilisi esten mesélgettünk, a csillagok fényét lesve önfeledten! — S hullanak az édes árnyak, s növekszik a béke, mint e 2ajok, miket messzi falvak bocsátanak leikeinkre ... Ford.: Tímár György Juhász Gyula: jYíájusi óda Ó emberek, az élet oly rövid, Az utak végén az örök rög int. Jó volna egyszer, végre tudni már Hogy szomorú fejünkre itt mi vár? Isten nevében az ember felett Száz zsarnok ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyuk, szuronyok helyett Zengjen, ragyogjon már a szeretet! Határok helyett a határtalan Jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind. Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szálljanak Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vigan zöldelő Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén, Ó Ember, Testvér, be szeretlek én! (I9ií>) ■ j m ■ n ii ' : ilifí 7 4 V ASZ A MEZON
