Szolnok Megyei Néplap, 1959. január (10. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-18 / 15. szám
2 csípés SZATIRIKUS OLDAL 1959, Egy mezőtúri tsz-ben Újságíró: — Szép jószágállományuk van, mennyi haszonra számítanak bel öle? Tsz-tag: — Vagy százezer forint lesz rajta elvtársam, de nem nekünk, hanem nekem, mert háztáji vóna ez a pár coca. /í ió&tcű'S CS’tfpf'C' a Szolnok Tiszaderzs között közlekedő autóbusz vezetőjét. Azt is megírom, miért. Január 5-én Tiszaroffra akartunk utazni az egyetlen lehetséges járművel, autóbusz- szal. E célból kiballagtunk Surjánba a megállóhoz, minthogy sem lovunk, sem kocsink — szépen gyalogosan. Elindultunk idejében, hogy le ne késsük s ne essen potyára emiatt a 8 kilométeres séta. Jött is a busz — s ahoyy a várakozók közelébe ért — szépen lelassított. Már megfogtuk a csomagot, hogy várakozás nélkül nekirugaszkodhassunk az ajtónak, ne teljen sok idő velünk. Ám ekkor — hogy a gépkocsi- vezető kedvére kiélvezte készülődésünket — újból gázt adott, s elrobogott a busz a megálló előtt. Persze leesett az állunk. A közelmúltban ez már harmadszor fordult elő. Ennél jobb szórakozást is találhatna a busz személyzete. S csak azt kívánjuk nekik, a kakas kergesse őket 16 kilométeren át, amit mi megteszünk egy-egy ilyen alkalomkor. Kaparó Gábor }{umor « ----------4%^^» ----------------A vásárlók „öröme“ ALKU — Ugyebár, a tanár úr adott hegedűleckét a fiamnak havi 200 forintért. — Igen. — És mennyit kérne azért, hogy leszoktassa róla? EGY ÉPÍTKEZÉSEN Kőműves: — Jani bácsi — keltsen már fel reggel 4 órakor —, a hajnali vonattal másik munkahelyre megyek. Éjjeliőr: — Nem vállalom szakikám —, nekem állandóan az őrhelyemen kell tartózkodni. Kőműves: — Nem baj na... akkor majd kölcsönkérek egy vekkert. Éjjeliőr: — Lássa, az jó lesz. Ha megy ki a vasúthoz, majd ébresszen fel engem is. BARÁTNŐK AZ ISKOLÁBAN Tanító: — Mondjál kislányom egy főnevet. Tanuló: — Kenyér. Tanító: — Kitűnő. Tanuló: — Most egy melléknevet. — Vaj. ALBÉRLŐ-FŐBÉRLŐ TÁRSALGÁS Albérlő (lakást keres): — Aztán mit kér ezért a kutyaólért. Főbérlő: — Ha ön nem harap, akkor csiak 300 forintot. Bizonyára meglepődnék a vásárló, ha valamely boltban így fogadná az eladó. Az árut — ugyebár? — nemcsak szóval lehet kínálgatni, hanem úgy is, hogy azt a kirakatba, esetleg a boltba, közel a bejárathoz helyezzük el. Hadd tűnjék azonnal szembe!.... Persze, senki sem tételezi fel a kunmadarasi piactérnél lévő földművesszövetkezeti boltról, hogy ott komolyan kinálgatnák eladásra az épek közül kiválogatott romlott almát, narancs hulladékot. Ám, ha így áll a dolog, miért állt a boltbejáratánál szerdán délután két láda — étvágygerjesztőnek nem nevezhető — hulladék? A kisigényű sertés talán megörülne eféle látványnak — a vásárlók azonban semmi esetre sem. A jövő század ebédje — Hallottad? Edit lefény- képeztette magát. — Na és a kép hasonlít rá? — Egész biztos, mert eddig még senkinek sem mutatta. Itt tartanánk, ha a kezdeményezést mindig mástól várnánk, mint egyes maradi emberek. Köztudomású, hogy mióta a világ világ, minden ember szereti a gyomrát, köztük én is. Többen, mint nem, azt az elvet vallják, hogy: amit ma megehetsz... stb., stb. Ma, amikor a technika rohamléptekkel halad a jövő századok felé — Iehet, hogy megelőzi önmagát is és 1990- ben éri el a g000~re kitűzött tervet — ami éppen nem lehetetlen, akkor közülünk sokakat érint ez a kis írás, melyet a közelmúltban olvastam. Hogy tévedés ne essék, nem a jelenkor nagyszerű vívmányai és az elkövetkező idők. vímányai ellen akarok beszélni, hanem csak egy kis szívességet kérek a tudós bácsiktól a jót szerető emberek s a magam nevében. • Olvastam egy cikket, a jövő század ebédjéről. — Arról van szó, hogy évek múltával az ebéd csak egy percig fog tartani, a rántott csirkét és ehhez hasonló földi jókat injekció alakjában vesszük magunkba. A cikk írója azt mondja, hogy az egy köbcentis ampullába szorított három pár rántottcsirke nagybb tápértékű lesz, mintha amúgy hélköznapiasan a gyomrunk ritmikus mozgásával emésztenénk meg. Mert szerinte a vénába adják, amelyen egyirányú közlekedés folyik — így a karaimból ki van zárva — és hamarább jut a rendeltetési helyére. Szerény véleményem szerint akkor át kell építeni az ember szervezetét is, mert semmi szükség nem lesz a fogakra és a gyomorra. Mindjárt tennék is egy javaslatot, helyükre majd az üres ampullákat rakják, mely köztisztasági szempontból is jelentős előrehaladást jelent. — Na nem! — Hát ez már mégis csak sok! — Még hogy az ember ne érezze azt az isteni ízt, azt az élvezetet, amit egy csirkecomb lerágása nyújt — és ráadásul még jól össze is szurkainak a testünket. Hát részemről köszönöm szépen az ilyen ebédet. Mindenáron megmaradok a hétköznapi étkezés mellett és ha megkérdeznék a komát, a szomszédot, meg az ángyomat, azt hiszem, ők is az én néle- ményemen lennének. Kedves Tudós Bácsik! Alkossanak, hogy minél kényelmesebbe n élhessünk és higgyék el, nagyon hálásak leszünk érte, csak a kaját hagyják meg nekünk. Semmi mást, csak a jelennek ezt az egyetlen örökségét plántálják bele a jövőbe. Ugyan felőlem a spenótból, a sóskából és a kelkáposztából akár egy hektolitert is beleszoríthatnak a fiolákba, mert azt úgy sem szeretem. Csak a rántottcsirkét, a borjúsültet, a mákostésztát, meg a marhapörköltet hagyják meg a tányéron. Sokáig bántott i a dolog és még Í rna sem tudok belenyugodni az ilyenirányú változásokba. Gondolkodtam hosszú éjszakákon át a különböző ételféleségek jövőbeli adagolásáról és arra a megállapodásra jutottam: A húslevest porban kapjuk, az álmaszószt leveshússal cseppen- ként adagolják egy kávéskanál vízben, a rántottcsirkét belespriccelik a vénába... stb. A nudlin törtem sokáig a fejem. Rájöttem, ezt pirulába adják majd . -.. — Jó étvágyat! — tánesics — A „SZIVES“ CSEH Csehszlovákia német megszállása idején sok cseh polgár és hitlerista katona volt egy sörözőben. Az egyik cseh így szólt: — Szívesebben dolgozom tíz németnek mint egy honfitársamnak. A hitleristáknak felettébb tetszett a dolog. — Mi a foglalkozásod? — kérdezték a „szíves” cseh polgártól. — Koporsókészítő vagyok — hangzott a felelet. — Allah akbar és Moham- maed az ö prófétája! — kiáltá Abu ben Kefir ibn Araki, a fényességes tekintetű kalifa valamennyi ká- dijának legbölcsebbike a nargiléjéből nagyot szippantva így szólott minden igazhívők okulására: — A Koránra! Basrah városának ravasz kereskedői s Bagdad bölcsei egyértelműen vallják, hogy a végtelen hatalmú Padisah — Allah éltesse öt ezer évig! — birodalmának lakói annál jobban élnek, minél nagyobb a kereskedelem választéka, árukészlete. Gyaur nézet azonban az igazságok e gyöngyszemét az elfekvő árukészletekre vonatkoztatni — óvakodjatok erről, oh, igazhivők! Lám, a Szolnok megyei Néplap január 17-i száma „Tovább a takarékosság megkezdett útján” című cikkében mégis ezt említi: „Az egy év előtti több tízmillió forintot kitevő árukészletek lecsökkentek”. — Effendi al-Garas, minden közgazdászok legragyogóbb elméje fedé fel, oh igazhivők, előttem a titkot: Az idézett mondatból a „kitevő” szó elől éppen a lényeg, az „elfekvő” szó maradt ki... ily módon tévé sejtáni gúnykacaj tárgyává a felette magvas cikket; s tünteté fel méltatlanul annak szerzőjét tudatlannak. A bölcs kádi felemelkedék ezután párnájáról, a köré sereglett vezírek. pasák, csor- badzsik és marabuk leborulva hallgatták tanácsát, — A Koránra! Vajha a Szolnoki Nyomda Vállalat nem lévén tudója a közgazdaság tudományának, köny- nyek hullatására késztető ismerethiányát pótolná buzgalommal! „Nagyvonalú” átolvasás helyett — kinyomtatás előtt — olvassa el sorról-sor- ra a kéziratot is. Zűr az űrben Göncöl-né: — Csapjon már a lovára apjuk. Ez a kis virgonc még lehagy bennünket. Szüzek: — Most mit csináljunk lányok. Ismeretlen idegen közeledik.
