Szolnok Megyei Néplap, 1958. december (9. évfolyam, 285-308. szám)
1958-12-07 / 290. szám
I SZOLNOK MROTE! NÉPLAP 1958. december 7. ...(VallotttáLL a izinháziéL Karesai Kulcsár István: Hint vendég JAKUS GYÖRGY Vallomás £ Három, vers —■ prózában Karcsal Kulcsár István, a nemrég megjelent ,,Mint vendég” című kisregény Iféla Móric* Zslgmond mondta valahol, hogy megírni csak azt lehet, ami fáj. En úgy érzem: azt, amit fájó nosztalgiával szeret az ember. Ilyen fájó nosztalgikus szerelem számomra a színház. Eveket töltöttem színházban, szinte itt éltem le a fiatalságomat. Aztán valahogy elsodródtam a színház közeléből, ha nem is teljesen. Közben egyre fájóbb vonzódással gondoltam vissza a színházban töltött időkre. És gyéren megjelenő írásaimban, kis karcolataimban egyre magátólértetődőbben bukkantak fel azok a figurák, akiket a színházban megismertem. Mikor eddig első hosszabb lélegzetű munkám írásába kezdtem, szinte természetes, hogy a régi szerelem, a színház merült fel bennem. így született meg a „Mint vendég". Ez a regény vallomás a színházról. Nem a flit- terről, a rivaldafényről, a felszín csillogásáról akartam írni, hanem arról, ami mögötte van, a küzdelmekről, a csalódásokról és arról, hogy mégis érdemes... Egy pálya, egy hivatás szerete- téről. Még egy kisregényt talál ebben a kötetben az olvasó, „Két király” a címe. Ez az írás szinte kiegészíti a másihut, ez is színházi környezetben játszódik, de míg az elsőnek a hőse egy most induló fiatalember, ebben a másik regényben két, pályája végén járó öreg színésszel találkozik az olvasó. A színész örök tragédiája: az öregedő test, az elfutó idő problémája adja a könyv alapmotívumát. Talán egy Petőfi-idézettel tudnám legjobban érzékeltetni, mit is akartam mondani. Ö írja egyik versében a színészről: „Ha a jelennek biztos fövényében le Milyen különös is, hogy annyi év után sem az emlékek, a múlt, hanem jövőnk kapcsol össze. A tiéd, — s olyan érdekes kimondani ezt, — az enyém. De lásd, küzdelemben válik szüntelenül azzá. Villanó szemed mikor először láttam, még kicsi gyerek voltál* Ma meg már felnőtten méred az időt. A mozdulatlanul ronanot. Öh, te, egyetlenem! \ Hogy tudsz te önmagad és mások sorsa lenni; magadé, enyém s újra csak magadé. Hogy általunk lépjen túl bennünket a szeretet. Űzve s menekülve jutottál el hozzám. Én űztelek, s te is magadtól, hogy mind közelebb jussunk. S most itt vagy; két szemedben gyermekek pillantása fénylik, Kik már látni, s tudni fogják azt is, amit ml nem tudhatunk. Kikről már úgy írnak majd mindenütt: A kommunizmus első nemzedékéhez tartozók. II. Elmondom néked most már azt is, hogy nélküled mennyire tehetetlen vagyok. Éjszaka fázom, ha lecsúszik vállamról a takaró, nappal meg mind nekem jönnek a bútorok. Mert semmit sem ér az életem nélküled, látod! Mikor távol vagy tőlem, napjaim olyanok, akár a vérbefojtott forradalmak utáni évek. Túlélni is alig lehet némelyiket. De mikor jössz, — messziről ismerem már lépteid, — írsz, üzensz vagy' szól csengve a telefon, s tudom, hangodat hallom vagy már szóltál is kedvesen, játszva elnyújtod mondataid végét, — látod, egyszerre vál*ozik meg minden köröttem itt! Feszülő izmaim s vérereimben ünnepi műszakként dobog az élet, s úgy figyelem hangodat, hogy szavaid morzsáit is összeszedjem, aztán meg búcsúzó nevetésed selymébe töröljem arcomat. Mert látod-e, drága, vagy csak sejted, most már feszes vi- gyázZban t'szteleg itt a kályha, az asztal, a szekrény, és a könyvek is igazodva sorakoznak. Elhallgatott a rádió, egyetlen győztes sereggé lett a szobám. Te meg parancsolsz, s runden az történik, amit te akarsz. Vezénylőtisztként Ismétlem szavaid. III. Ha majd megöregszel, s megkérdezed tőlem, igaz-e, hogy nem halunk meg soha, — hiszen fiatalon így ígértem néked, — szemedbe nézek s arcod megváltozott vonásainak rejtekén leánymosolyod tűnt nyomait fürkészve megtalálom. És szólok majd; Igen, így igaz. Nem azt mondtam én, — ejtem á szót biztos csendesen, s — talán formátlanná — váló kezedet nézem, — hogy feltámadunk s egy másik világban lesz igazi otthonunk. De mindig a jövőbe néztünk, s látod ma már csak őt napot dolgoznak az emberMc. Nem úgy, mint hajdan az Írás javaita. Emlékszel? Mindezek akkor még csak tervek voltak, vártuk, készültünk rá, összeül majd Moszkvában a Huszonegyedik Kongresszus. És így születtünk mi is újra meg újjá. Akár ez a világ körülünk. S most emlékezz, — mondom, — arra az osztályra, kiket először tanítottál olvasni, írni meg érezni a jövőt. Ez mérnök lett, az kibernetikus. Tudod, akivel meg tegnap találkoz*unk, a kummuna elnöke. Ott lent a faluban. Nem vagyok jós. Nem tudó m pontosan, hogy történik majdmindez. De így valahogyan. S érez ni fogod akkor is, mnt mikor fiú-frizurás tanitó-néni voltál ott, elösz ör; — életünk mások életében ezer-szer új életet fogan. májuknál fogva sem. Színeikben is ahány kép, annyi színakkord. Egészen más a tavasszal festett Vártemplom homlokzatának piros színe, mint a késő őszi tabáni háztetők rőt vöröse. A nyár derekán festett alföldi tanyák sokkal bonyolultabb szín- rendszerben kapcsolódnak, mint a novemberi ősz felszántott fekete földié között húzódó házak. Különös komolyság, szigorúság, de meleg humárum árad a képekből. Keresem a képek közös vonását is. Ezt abban látom, hogy va amennyi kép a természetből indul el. f>z a természetből való elin- dulás azonban nem vezet a természet szenvtelen lemásolásához, hanem inkább támpontot ad törvényszerűségek, összefüggések megalkotásához, a .ely- ben megfelelő helyet kap az objektív valóság lényege, de a művész tehetségének sajátos kifejezést /(>r-m/r ]n. is. Ahogy továbbra Is elnéztem a képeket, és ahogy beszélgetés közben eltűnődök egy egy szé ven lezárt, megkonstruált képen, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy vajon hogyan készülhettek ezek? A festő elgondolkodva, lassan válaszol: — Ma már elég közismert dolog, a fényképek, színes filmek korában, hogy csak a természetnek résztélről részletre történő visszaadása, ha az mindjárt olajjal vászonra történik, semmiképpen sem tekinthető művészi tettnek. Ha csak ez lenne a művészet célja, mint ahogy sok hozzá nem értő néző gondolja, akkor nem is tekinteném pályámat hivatásomnak. Ezt az egyszerű másoló tevékenységet nem lehet alkotó munkaként felfogni. A művészet célja ennél lényegesen több. Több azért, mert nem esetlegességet, az objektív valóságnak a felületét kell tükröznie, hanem ki kell fejeznie korát, uralkodó eszméjét és mindezt nem általánosított formában, hanem az egyéniségnek sajátos varázsával kell megmutatnia. A küzdelem, a mind nagyszerűbb kifejezés érdekében sok fázison megy át, mert pl. hosz- szú évek telnek el addig, amíg meg*anulja, az ember a háromdimenziójú teret a kétdimen- ziójú síkon kifejezni. Ismét hosz szú idő telik el, amíg a művé szettörténet igzn gazdag tanulsá gait megtanulja a maga számára hasznosítani. Újabb küzdelmet jelent — és én ezt tartom egyik legnagyobb próbatételnek — amíg a festő a látványból elindulva a tudatában képpé vált lényeget, a festék anyagával formába önti. Legyőzi tehát az anyag, a festék ellenállását. Állandó munka, a művészettel való szüntelen és intenzív foglalkozás alakítja ki lassan a festőben azt a készséget, hogy mi módon lehet az ösz- szefüggéseket átfordítani a színek ,a festék nyelvezetére. Hogy / ezt a célt mikorra sikerül mun«■ ka közben elérni, vagyis a művész tudatában tükröződött képi valóságot úgy megfogalmazni, hogy a művész alkotása láttán a nézőben is hasonló érzések, gondolatok tükröződjenek, számos körülmény befolyásolja és az én esetemben elsőre ritkán sikerül. Azután a művész legköze- lebbi terveiről beszélgettünk. Láttam eQV nagyon szépen felvázolt tervet az „Állványozó munkások“ címűt. A készülő kép nemes színeivel, a munkások élénk mozdulataival máris figyelemre méltó. Kérdésemre megemlíti, hogy ezt a kompozíciót kívánja tavaszra befejezni, valamint azokat az o'aj- vázlatokat, amelyek megítélése szerint még nem eléggé kifeje- zőek — teljesssé tenni. Búcsúzóul mégegyszer körültekintünk a műteremben. A művész újból előkészíti festő felszerelését, ismét útrakészen áll új, nagyszerű feladatok megoldására. — c s —-TTTSSí. * Műferetnlátogatás Harnnyó Sándor szolnoki festőművész műtermében Szerkesztőségünk új cikksorozatot indít. Kethetenkent beszámolunk egy-egy alkotó művész munkájáról, terveiről. Megyénk kulturális életének büszkesége a Müvésztelep, ahol országos viszonylatban is igen híres mesterek és tehetséges fiatal művészek komoly alkotó munkában dolgozzák fel elsősorban megyénk tájait, embereit. Az alkotás műhelyébe látogat el kéthetenként az újságíró, hogy az olvasókat megismertesse a művészekkel és a művészettel. (Tíaranyó Sándor festomű- vésznél, kellemes meleg, szép világos terem fogad. A művész udvariasan hellyel ki- ; nál, beszélgetni kezdünk. Hamarosan az alkotó munká- < ra terelődik a szó és beszélgetésünk közben érv gyanánt sorra- : másra kerülnek szemem elé a ' képek. Az egyiken erőteljes fér- i fit látok dinnye előtt ülve. Másikon egy halász pihen gyermekével a tiézaparton. A következő kép egy parasztasszonyt ábrázol életnagyságban megfestve. Ujább képek kerülnek elő, amelyek a tiszaparton delelő teheneket ábrázolják. Tájkép is bőven akad. Ráismerek a tiszai bárkákra, csónakokra. Más kéneken pedig . széles erővel csattan a fény a fehérfalú alföldi tanyákon. S ahogy a képeket így szép sorjában átnézem, egy érdeklődést keltő markáns művészegyéniség arcéle rajzolódik ki előttem. Képei nem sematikusaki Már té, nem bocsátá híre horgonyát: el- i megy nevével az idő hajója és 1 menni fog az örökléten át.” i Egy befutott és egy mindig le- . maradó színész kettős portréján ■ keresztül próbáltam választ ad• ni a kérdésre, amit a verssor , felkavart bennem. , Azzal, a talán szerénytelen : kívánsággal bocsátom útjára , könyvemet és köszöntőm az ol• vasót, hogy a színház szerelmesei és az irodalom kedvelői ■ egyforma kíváncsisággal és ; örömmel forgatják majd lapjait.-------------------------------------------Al échem, Solem: Tóbiás, a tejesember. L Nyolc kis történetet mond el életéből Tóbiás, a Kijev kör- , nyéki tejesember, ez a hét szép lánnyal megáldott szegény ördög, akinek házában gyakori vendég a balszerencse. Könnyes mosolyra késztető szelíd öngúny, évszázados szorongatta- tásból sarjadt bölcs belenyugvás árad Tóbiás szavaiból, s teszi vonzó olvasmánnyá a kitűnő jiddis írónak ezt a sajátos zamatú írását. Lukács Miklós: Qlem felejtheted! Kinek szívére annyi jaját égette kín, — nem felejtheted: E Hazában a hontalanság mint földönfutót kergetett; Békét e földnek! — kiáltottad s vittek borzadó reménytelen, kezedbe gyilkos acélt nyomtak, Dszdd a halált tenmagad ellen! Olajos gúnyád, hordtad rongyod, lengettek té’en-nyáron át, tátogó lábbelid cuppogott, tapostad az út sarát-havát; gépszörnyek, izzó kohók poklán perzseltek a szikrás csillagok, mint kinek kötél szorul torkán irvénylő lég fojtogatott. Odalökött párgaras béren szíveden ha nyíltak is rózsák, ! iárt otthon a család, várt éhen,' lusánggal így vert a valóság; cinek csak szíve menedéke, íonán oltalmat nem lelhetett, ; ha elsüllyedt is a Kor s vé’e 1 rabságod, sosem felejtheted! i-r Oláh Sándor: A mosyoró \ a kerítés mögül \ kiinteget. .. Sárga ruhában, mint valami ; vásott í Rossz gyerek, , A mogyoró a kerítés mögül \ Kiinteget. ' Bánja is ő, ha a hideg szél ’ Esős vagy havas. j Borzongást zúdít a nyakunkba, , rudja, hogy tavasz Lesz. A napsütésbe zümmög az! ezernyi; Bogár. Az se baj, ha mérges havat j Prüszköl a február. '< 1 tudja és én tudom, hogy a ?-rideg í Slmúlik, akár mostani rossz ü kedvünk,? Elhiszed? 1958
