Szolnok Megyei Néplap, 1958. november (9. évfolyam, 259-284. szám)

1958-11-09 / 266. szám

6

«570f VOR VFCVF1 VfPT.AP

1958. tk'vpf'iVt S

KA'FKO ISI VAN:

IGAZI KÖNYV

IGAZI KÖNYVET életemben először egy ócska bádogbódéban olvastam, amely ott állt a Fáy utcai piaccal szemben, egy vas- telep mellett. Az iskolából jövet meg-megálltam a bódé előtt, amelynek cégtábláján vaskos, fekete betűk sorakoztak: „Angyalföldi könyvesláda”.

Mielőtt a könyvárussal megismerkedtem volna, már halomszámra faltam magamba a sárga- es kékfedelű ponyvaregényeket, amelyeket társaimtól kaptam. Az iskolafolyosón a szünetben cserélgettük az ingek alól előhúzott, szamárfülesre olvasott kalandos históriákat, és csak akkor dugtuk el, amikor felbukkant a tanító.

A fiúk maguk között „könyvmolynak” neveztek, amit akkoriban nagy büszkeséggel viseltem. Hiszen mások is habzsolták a könyvlapok százait, mégis engem illetett meg ez a megkülönböztetés. A tanító is meghallotta egyszer, miként szólítanak, és óra közben váratlanul kihívott a katedrához.

— Na, te könyvmoly, mondj el valami szép mesét nekünk.

Sután álltam a katedrán, torkomban szorongást éreztem.

— Halljuk — biztatott újra, meg újra a tanító, és törülgetni kezdte szemüvegét.

Semmi sem jutott eszembe. A sok könyv, a temérdek betű mintha egyszerre elszállt volna az agyamból.

— Milyen könyvmoly vagy te, hogy még egy mesét sem tudsz? — mondta szigorúan a tanító, és helyemre zavart.

Attól kezdve sokat tűnődtem azon, miért van az, hogy a rablómeséket tüstént elfelejtem, ahogy becsukom a könyv fedelét. Valami igazi könyvet kellene keresni. Olyat, amit elmesélhetnék úgy, mintha a szivemből jönne.

Délután az iskolaudvarban odajött hozzám Balog Pista, és nagy titokzatosan a kezembe nyomott egy vékony könyvet.

— Ezt olvasd el!...

Lapozgatni kezdtem, majd legyintve visszaadtam neki.

— Ez nem az igazi.

Hetekig böngészgettem a sok

színes fedelű ponyvaregény között, de hiába, nem találtam meg azt, amit kerestem. Már-már az is felötlött bennem, hogy nincs is olyan igazi könyv, amire vágyakozom.

Egyik nap odaálltam a bádogbódé elé, és azt mondtam a könyvárusnak:

— Kérek valami igazi könyvet.

A fekete hajú, sasorrú férfi elcsodálkozva nézte, milyen komoly, követelőző arccal állok a könyvekkel megrakott, gvalulat- lan deszkapolcok előtt.

— Milyen könyv kéne? Ki írta? — kérdezte derűs pillantással.

— Igazi könyv — feleltem.

Megvakarta a fejét.

— Hát igazi könyv, az sok van...

— Olyan könyv, amit én keresek, csak egyetlenegy van a világon.

Erre behívott a bódéba. Benn, a polcokon keményfedelű vászon- és bőrkötésű, vaskos könyvek sorakoztak. A könyvárus végigtekintett rajtuk.

— Látod, ezek mind igazi könyvek.

LEÜLTETETT egy könyvhalomra, dohánnyal teletömköd- te a pipáját, érdeklődéssel fürkészett végig, s megkérdezte:

— Mit gondolsz, miért igazi egy könyv?

Elgondolkoztam ezen, de választ nem tudtam adni.

— Mert igazi író írta — felelte, mutatóujját felemelve. — Ezek pedig mind azok.

Odament a polchoz, és egyenként megmutatta a könyveket.

— Látod, ezt Gorkij írta, ezt Zola, ezt pedig Ady Endre.

•— Adja ide a legigazibbat — mondtam türelmetlenül.

A könyvárus levette az egyiket.

— Hatvan fillérbe kerül —

mondta, és amikor látta, hogy zavartan rakosgatom a kétfillé- reseket a kezemben, hozzátette:

— Ha nincs pénzed, itt is elolvashatod.

Leültem azonmód a könyvespolc mögé, és olvasni kezdtem a könyvet. Mielőtt a kezembe vettem volna, tenyeremet a nadrágomba törültem, nehogy bepiszkítsam a szép, fehér lapokat.

Már nyolc óra volt, amikor letettem a könyvet. Szemem káp- rázott a sok betűtől, de mégsem éreztem magam fáradtnak. A könyvárus is záráshoz készülődött. Rámnézett kérdően. Én pedig kipirulva a lelkesedéstől, mondtam:

— Igen, ezt kerestem, ez volt az igazi...

A könyvet, amit az angyalföldi könyvárus a kezembe adott, azóta sokszor újból elolvastam. Akkor ugyan az íróját sem jegyeztem meg pontosan, és voltak egyes mondatok, amelyeket nem értettem, de a könyv felkavart, megrázott.

A LEGKÖZELEBBI olvasóórán már magam jelentkeztem a tanítónál:

— Elmondanék egy mesét.

— Halljuk — mosolygott a tanító, és kihívott a katedrához.

Elmondtam egy szuszra a könyv történetét. Ilyen nekibátorodva még sohasem beszéltem. Tanulótársaim nagy kíváncsian hallgattak, a tanító pedig elgondolkozva ráncolta össze homlokát, amikor befejeztem.

— Kormost érdemelnél, fiam

— de menj csak a helyedre...

A könyvárus magyarázta el nekem, hogy az igazi könyveket az urak üldözik és ezért a tanító sem mondhatott mást.

Mert ez az igazi könyv, az első az igazi könyvek közül, amelyeket életemben olvastam, Gorkij: Anya című regénye volt.

A TETŐ

Magyarul beszélő olasz film Bemutatja november 13—16-ig a mezőtúri Dózsa mozi

Hogya.n építi fel hajlékát egyetlen éjszakán egy fiatal pár, erről szól ez a művészi film, amely dijat nyert a cannesi filmfesztiválon. Az olasz törvények értelmében, amelyik házon tető van, i azt nem bonthatják le. Ezért fog össze egy csomó becsületes j ember, hogy két fiatal otthonhoz juthasson. Egyetlen éjszaka ! felépítik a házat. Az emberi Szolidaritás legyőzi a rideg ember- ! télén paragrafust.

i

1

SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Nánási Mihály, Karcag: Versei mutatnak némi formakészséget. — Egy-két szerencsés rím Is élénkíti. Témája azonban — hiába, nincs rá jobb szó — kitalált. Ezt a verset ilyen hangulatokkal nyolcvan év előtt is meg lehetett volna Írni.

Donkó László Jászszentandrás, Lukácsi László, Jászalsószentgyörgy. Kérjük, keressék fel az irodalmi rovat vezetőjét hétfő, vagy kedd délelőtt. Személyesen szeretnénk megbeszélni a dolgokat.

Bistey András, Jászapáti. Ez az Írása már jobb mint az előző. Témája is közelebb áll az hóhoz, de a bonyolítás még mindig döcög. A történet kedves, a feldolgozás azonban kissé elnagyolt.

Bánlaky László, Kunszentmárton. Növendékeinek beküldött versei sajnos nem lépik túl a sikeresebb önképzőköri dolgozatok színvonalát. A költői képalkotással van a legfőbb baj, a képek keresettek, erőltetettek. A Szántás című vers

pedig az első két sorának sötét pesszimizmusa pedig egyáltalán nem Indokolja a harmadik versszak optimista kicsengését. Azért a két fiatal ne keseredjen el, mert ettől még kiváló újságíró lehet belőlük.

Simái László, Kisújszállás. Versei sajnos a múltszázadbeli müdalok utánérzései. Jobban keU vigyáznia a megfelelő rímekre és a ritmusra.

László László, Budapest. Verse sajnos nem közölhető. Ady utánérzés, sok formai hibával, és nem túlmély mondanivalóval.

Milyen jó jeligére. Sajnos, a vers nem megfelelő. Képzavar, erőltetett hasonlatok és bizonyosfokú ön- célúság lá‘szik rajta. Egyébként írója nincs tehetség híjával.

Enyedi Gyula, Szolnok. A versek sablonosak és elég régies stílusban íródtak. Ady, József Attila, Radnóti, Ülés Gyula, Juhász Ferenc után nem lehet a régi Petőű-eplgonos versekkel fellépni.

(Részlet az Utcák, kövek, emberek c.

1918—19-ben játszódó regényéből.) .utcán előbb gyors futásnak majd szapora G* lépések zaja hallott. Utána csend lett. Egyszerre minden olyan mozdulatlan. Aztán füttyjel. Megint lépések az ablak alatt. Miért nem mennek tovább ebből az utcából?!

A verandán ott volt a délutáni uzsonna nyoma. Kávé a porcelán kancsó alján, leülepedett cu.kot a csészék fenelcén. Morzsa, apró ételhulládc.k a fehér damaszt abroszon.

Valaki kintről a kilincsre tette kezét.

Erre felfigyeltek.

— Hagyd, fiam!... Hagyd! Majd én — mondta az apa., s felkelt a fonott karosszékböl. A kapuhoz ment s csendesen kinyitotta.

— Jó estét kívánok, j/frásbiró úr! — tisztelgett a rendőr s összevágta kattanósan bokáját.

— Jó estét, őrmester úr. Mit csinálnak itt, már egész aggodalomban vagyunk ...

A rendőr elmosolyodot.

— Nincs kérem semmi baj. Csak tessék nyugodtan lenni. Hogy úgy mondjam, tetszik tudni, nem veszélyes. Két fogoly a muszkákból megszökött, a Koncsik-ianyáról. Annyit tudunk, hogy bejutottak a városba.

— Elhozlak-e valamit magukkal?

•— Nem kérem! — tiszteletteljeskedett a rendőr —, csak hát úgy motjdja a Főkapitány Ür. nem jó. ha a muszkák most szerte mennek az országban. Ki a kezeink közül. Aszongya, nekünk is vannak tiszti foglyaink odaát!

— No, persze! — bólintott a járásbiró.

— Csak azt akartam kérdezni — tisztelgett újr< a rendőr (milyen különös, hogy minden mondatának kezdetelior újra meg újra sapkájához emeli kezét) — nem vettek-e észre valamit Járásbíró Ürék.

—■ Nem, fiam. Eddig. De ha lesz valami, szólunk.

— Köszönöm szépen — tisztelgett megint a rendőr s elindult a Bercsényi utca felé.

Cáás2tvay István:

SZEPTEMBER

A járásbíró meg visszajött. Nyugodt volt, arcizma sem rándult. Lgült a fonott kerti székbe vissza. Szivart kért a fiától, az meg adott is rögtön. De ahogy apja elé nyújtotta a dobozt, látni lehetett, kicsit reszket a keze.

— Te — nézett most fia szeme közé megint, mintha valami újra eszébe ötlött volna — ha már belekezdtél, meg ne ijedj! Érted? Igaz, én nem sok értelmét látom az egésznek. Talán egy hét múlva már úgyis mehetnek haza. Törvényesen. Nyugodtan. Tovább úgy sem tarthat már. A Monarchiának fegyverszünetet kell kérnie. Akkor a foglyokról is történik rendelkezés . ..

— De, papa, most mit csináljunk? Ezek is itt szimatolnak. Látod? Hozzánk jöttek éppen...

— Nem hinném. Inkább a törvényt szolgáló embert látták bennem, azért zörgettek be. De tovább kell juttatni mind a kettőt. Mielőtt észre nem vesznek valamit a szomszédok. Most a kamrában megalusznak, aztán lásd el őket ruhával, élelemmel. Valami egyszerűbb iparosembereknek nézzék őket. S hajnalban idejön Adler doktor kocsüa. Két lóval átviszitek őket Hat-anba vagy Nagykátára.

— Inkább Hatvanba.

— No, jó. Ott pénzt adsz nekik, s eljuthatnak a határig.

— Köszönöm.

— Jó, jó — intett az apa. — De mindezt nyugod- <an. Ha meg majd visszajössz, beszélgetünk.

‘~]enö felállt. Szájában érezte a mazsolás kalács ízét. S bár félt, főként hogy apjának bajt okoz ezzel az egész kalandos játékkal, amibe kezdett, a félelem mögött a büszkeség s a jótett nyomán valami tiszta érzés fénylett.

— Te, Jenő, te már a nyáron olyan különös voltál Pesten, mikor fent nyaraltál. Mondd meg őszintén, benne vagy te valami, hogy is mondjam, olyan körben vagy társaságban. Ahol ilyesmikről szó esik. Kiket ismersz te a Gallileások közül?

Jenő kalácsot majszolt. Lassan evett, hogy ne kelljen azonnal válaszolni. Hiszen nem volt ebben a hangban, ahogy kérdezték, semmi vizsgáztatás. Csak mint mikor tényállást akar tisztázni apa a tárgyaláson. Egyszerűen megkérdezte. Minden kertelés nélkül.

— Nem, papa!

— Persze, ti erről nem beszélhettek. Igaz?

Jenő tanácstalanul felnézett. Apja pillantását

kereste volna, de apa nézett kifelé az ablakon. Várja ■most biztos, hogy úgy szóljon, ami nem töri meg a titoktartást sem, de azért sejtet valamit. Nem! Ntm fogadta el az így felajánlott gesztust. Felállt s konokul visszakérdezett:

— És te, papa?

— Én — nézett rá a szivarfüst mögül, visszafordulva az ablaküvegtől apja. — Én, fiam? Azt hittem, te ismersz engem.

— Én, papa ...

— Igen. Akkor nem kérdeztél volna.

Újra csengettek.

Apa kiment.

A kapuból visszaszólt:

— A holnapi tejet hozták. Majd átveszem. Csukd be a spalétokat!

S amikor visszajött, megölelte fiát. Két vállát Jenőnek magához szorította, megsímította fejét a

gyereknek.

— Menj át estére Henrikhez! Lázárhoz. Kérj két valamilyen magyar nyelvű biztosítási igazolványt. Középkorú ivarosoknak. Keltezze Dunántúlra valahová s a bélyegzésnek csak egyik fele legyen kivehető! Ha nagyon kérdezi, miért kérem, elmondhatod. De csak neki. Azt hiszem azonban, nem fog érdeklődni.

Jenő csak nézte az avját.

Ezt a kedves, jószívű, aranyos ' embert.

I